Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


felhívás a társadalmi (ellen-)forradalomra

2009.05.04

FELHÍVÁS A TÁRSADALMI (ELLEN-)FORRADALOMRA
KRITIKA A „TARFOR” PROKLAMÁCIÓJÁRA

Felhívás
a társadalmi forradalomra (www.tarfor.hu)

 

 

 

 

 

BEVEZETŐ:

 

 

 

Felhívás történt a társadalmi forradalomra, a kapitalizmus meghaladására. Azonban a társadalmi forradalmat e felhívás szerint ellenforradalmi eszközökkel kellene végrehajtani. Ez vagy vulgárdialektika (a feloldhatatlan ellentmondás eszmei oldószerrel való oldogatása), vagy a szerzők által fel nem ismert feloldhatatlan ellentmondás.

 

 

 

HOGYAN IS VANNAK EZEK AZ OSZTÁLYOK?:

 

 

 

Ilyen tréfája a felhívásnak a munkavállalók fogalmával való agitálás. Mert kiket takar e fogalom: munkavállalók? Talán a bérmunkásosztály tagjait, akik önmagukat elidegenítve önmaguktól tőkealkatrészekké bérlődnek, hogy így termeljenek többet annál, mint amit munkaerejük bérléséért kifizetnek nekik? Vagy azokat, akik saját tulajdonukban termelt munkatermékeiket (tárgyiasult munkát) cserélik el? Vagy a tőkés osztály tagjait is, amennyiben szívrohamig irányítják és szervezik tőkéjük felhalmozását: a bérmunkásosztály - és a munka és tőke elválasztását fenntartva, de egyenlőtlen csere stb. révén más termelők- kizsákmányolását, függő helyzetben tartását termelési viszonyaiknak megfelelve? Mert mindegyik munkálkodik, vállalja a munkát, bár korántsem mindig önként és dalolva (zárójelben megjegyzendő: a lét gyakran e „tiszta” helyzetek, mint tendenciák kombinációi, netán tendálás e tendenciák felé - pl. diák, munkanélküli. Ám a tendenciák egymáshoz való viszonya a meghatározó, a lényeges kérdés. Például a bérből kikoplalt 100 000 Ft-os bankbetéttel és annak kamataival a bérmunkás elhanyagolható mértékben lett tőkéssé. A proletariátus fogalma meg nem igazán világos, hogy mit jelent: minden alávetett, kizsákmányolt stb. léthelyzet gyűjtőfogalma-e, avagy már feltételez az osztálynélküli társadalom felé tendáló tudatosulást is? Kérdés a kérdés.)

 

De ahol a munkavállaló fogalmát használták, ott a munkaadó fogalmát is használni kell. Ez meg még viccesebb fogalom, mert a munkaadó azokat szokta jelenteni, akiknek dolgoznak, akiknek tulajdonában kifejtve vagy tárgyiasulva már de a munkát adják és -ismételjünk- többet annál, mint amennyit munkaerő-bérként vagy a munkaterméket fizetve értéken alul stb. a munkaadók (kenyéradó és elvevő gazdák) adnak.

 

Egyszóval a munkavállaló fogalma a burzsoábeszél-nyelv szava. Azt állítják e fogalomhasználattal, hogy az osztályok nem bizonyos termelési viszonyok pólusai, így nem objektíve létezőek, azaz így nincs osztálytársadalom, hanem csak munkamegosztás stb. van. De akkor a felhívás szerzői miért óhajtanak osztálynélküli társadalmat? Vagy az osztálytársadalom csak akkor jön létre, ha x csoport forradalmi gondolatokkal töltődik el, szemben mondjuk y csoporttal , akinek így az ellenforradalmi osztály szerepe jut? És az osztálynélküli társadalom meg azt jelenti, hogy x csoport győzött? Egyszerűbb a napi kötelezőn és betevőn kívül nem gondolni semmit. Már akkor is az osztálynélküli társadalomban élünk, legalább is ezen logika alapján. Más megoldása meg nincs a képletnek. Persze mondhatjuk, hogy a fogalomhasználaton nem kell fennakadni. És valóban az ember nem a ködön szokott fennakadni, hanem ami benne meg mögötte van.

 

 

 

A KAPITALIZMUST (MEG)HALADÁSÁRÓL:

 

 

 

Azt mondani, hogy ”a jelenlegi nemzetközi munkásmozgalom szervezeti paradigmaváltás előtt áll, mivel hagyományos politikai pártjai, szakszervezetei, szövetkezetei, szovjet típusú munkásállamai(?), államszövetségei történelmi kudarcot vallottak”, okként határozni meg a nem szintézisteremtő: ekképp fragmentált küzdelmet, illetve a nem csak offenzív tőkeellenes harcot – hát álljunk meg, vagy üljünk le inkább, feltételezve, hogy meg kívánjuk haladni a kapitalizmust. Azon „tiszta” reformista szerveződések, amelyek a; nem kívánják meghaladni a kapitalizmust vagy b; a kapitalizmust nagyobbrészt klasszikus formájában fenntartva annak ellenzékeként és/vagy reformátoraként kívánják elősegíteni a termelőerők fejlesztését, hogy így a kapitalizmus meghaladhassa/meghaladja önmagát – a kapitalizmus meghaladásában nem vallottak történelmi kudarcot. Az a; eset kívül esik e körön, a b; estben pedig a kudarc valósága (mint perdöntő bizonyíték a felszínes szemlélet számára) a távoli jövőbe lett tolva. Haha.

 

Aztán azon szervezetek, amelyek az állam és tőke saját céljaira való kisajátításával kívánták meghaladni a kapitalizmust – nos, valóban kudarcot vallottak (a felszínes szemlélet számára: fognak). De nem a kapitalizmus meghaladásában. Beszélni beszéltek róla, sőt, szavakban meg is haladták: a pártállam uralmát a bérmunkás osztály, az önmaguk számára nem tőkés (áru)termelők stb. felett elnevezték proletárdiktatúrának (sehogyse proletár), a pártállam parancsuralmát a tőkefelhalmozás felett pedig a kommunizmus alsó formájaként emlegették (korlátolt ellenfeleik a felsőbb fokaként, vagy fokozatok nélkül emlegetik. Lám, az ostobaságnak is van felsőbb foka. Vagy egyszerűen csak ostobaságnak nevezhető). Ám a pártállam tulajdonában vagy ahhoz kapcsolódóan a bérmunkásosztály stb. által létrehozott terméktöbbletet – amit (tőkésített) árutermelésben társadalmilag szükséges munkaidőként: értékként viszonyítva, amennyiben így viszonyítható, értéktöbbletként kezelendő – a pártállam hatalmának fenntartására és növelésére: a bérmunkásosztály stb. további alávetésére, kizsákmányolására használta az apparátus, e különös szerveződésű, de így uralkodó osztály. Azaz nem csak annyi történt, mint a felhívásban írva vagyon, hogy elnyomták a proletariátus kezdeményezőkészségét, kreativitását. Legyen világos: a pártállami apparátus számára a létezésnek, ezen körülmények között a létbiztonság nagyobb élményének alapvető feltétele, hogy alávessen, kizsákmányoljon, manipuláljon, terrorizáljon. Az apparátus – leszámítva a másképp-ugyanezért uralkodó osztállyá válás lehetséges kényszerét – nem felszámolni, hanem konzerválni kívánta/kívánja önmagát. Önmagától a (párt)állam nem hal el, legfeljebb átalakul. Nem akar az ő pozícióját veszélyeztető eszméknek, forradalmi elméleteknek, azokkal eltelt zagyva vezetőknek/apparátustagoknak vagy „széles néptömegek”-nek alárendelődni. Hanem mindezt alá kell és amennyiben nem bolond, akarja rendelni (amit/akit lehet s amit/akit nem átalakítani vagy elnyomni a pusztulásig vagy elpusztítani akár) önmagának. És meg is tette és meg is teszi, amíg tudja.

 

De mindez nem oldotta/oldja meg azt a problémát, hogy a kapitalizmust legyőzendő a kapitalizmus ellentmondásait egy újabbal tetézték/tetézik. Nevezetesen avval, amiről már volt szó: hogy a pártállam a saját felhalmozási kényszerének, szükségleteinek rendeli alá a tőkét, miközben értelem szerint az áruviszonyokat így vagy úgy de fenntartja. Azaz a termelésben való érdekeltség objektíve az árutermeléstől/cserétől függ. Így létre lehet(ett) hozni s növelni más tőkéscsoportok, államok nagyobb tőkeerejével, iparával, hadseregével szemben azt az anyagi bázist amire támaszkodva a pártállam fennmaradhat -értsd a bérmunkásosztály kárára és ellenében, mint a többi- és a korábban leírt ellentmondásba, annak következményeibe (összességében alacsony termelékenység, a fejlesztés pártállami céljai, mechanizmusai és alulfejlődés így; a nyers hatalom logikája, nem pedig a tőkéé és az ő hatalmáé egy tőkés világban stb.) főleg önerőből belebukhat de egyenlőre a történelmi tapasztalatokon kívül nem a bérmunkásosztály javára.

 

Persze jobb híján, és ha megfelelőek a körülmények, a pártállam változtathat beruházási-újratermelési politikáján. Nem az őt elsősorban használati értékkel és csak másodsorban profittal fenntartó-erősítő beruházásokba, és nem is a profittal megtérülő beruházásokba, hanem más tőkéscsoportok gazdasági-politikai nyomására (konkurenciaharc pl.) minimum az egyre inkább a világ tőketermelésében létrejövő átlagprofitrátával megtérülő beruházásokba, azaz profitmaximalizálására törekedve fektetheti be tőkéjét, pontosabban annak meghatározó részét. Illetve a „jól működő gazdaság érdekében” egyre inkább átengedheti a teret s időt a tisztának, a magántőkének: így vagy úgy, de e folyamatok kiteljesedésével a tőkefelhalmozásnak rendeli alá önmagát, azaz megkérdőjelezhetetlenül kapitalistává lesz. Hogy a magántőkék gazdasági hatalmukból következően – elsősorban önmaguk s a bérmunkásosztály felett – politikai hatalmat követelve szétrobbantják vagy szétrobbantották? Vagy egymást őrlik kívül s belülre eresztve? Netán e változásban az apparátus egy része is érdekeltté lett, és a legtöbbet kívánva önmaguknak ők maguk kezdik meg a szétbontást a többiekkel szemben és kárukra? Pech, de lehet nosztalgiázni.
Ennek jegyében, hogy a végén legyen az eleje: e szervezetek belső felépítésük, azt indokló/magyarázó ideológiájuk – vezetők/vezérek/főnökök és alárendeltek elit-intézménye; a hierarchia oldása a hierarchia keretein belül, azt használható használandóként fenntartva: demokrácia vagy egyszerűen hatalmi harc a hatalomért és annak fenntartásáért a párttagságon belül és felett: vezetők vezetőkkel való elszámoltatása mindenképp és mindörökké, ilyen mentalitású, tudatú stb. tagság kitermelésével – eleve alkalmassá tette/teszi őket arra, hogy a bérmunkásosztály forradalmi, az osztálytársadalom végleges és visszavonhatatlan megdöntésére: annak meghaladására irányuló energiáinak kihasználásával (és ezirányú gerjesztésével akár) hatalomra kerülve: a maguk módján társadalmi egésszé válva, e célnak megfelelő eszközökkel – pl. államosítással (mint a tulajdon társadalmasításának felsőbb fokával) a társadalmasítással (mint a tulajdon eltörlésének folyamatával) szemben és helyett – osztálytársadalmat tartsanak fenn, illetve szükségképp fenntartsák. Így naiv álommal a véres valóért, és minden, a kizsákmányoltak és alávetettek felé irányuló jó szándék tébollyá, és a hatalom és haszonlesők martalékává kellet és kell, hogy legyen. Az eszközhasználat – akár szentesítettük, akár nem – meghatározza az egyáltalán elérhető célt; és a cél meghatározza az eszközt, nem pedig szentesíti. A kapitalizmust meghaladva – tagadó társadalom viszonyainak először a szervezetben, mint leendő társadalmi egészben kell(et volna, amennyire a körülmények és feltételek engedik) megjelennie. Ám a fennálló társadalom nem ellenforradalmi tendenciaként jelent meg a szervezetben, hanem alapvető viszonyait, mozzanatait, vagy azokat szükségképp újratermelő viszonyulásokat tették a szervezet alapjává. Így nem haladható meg a kapitalizmus, ezt nem írhatja felül a centralizációra és konspirációra való hivatkozás. Mert nem mindegy, hogy a szervezetet hierarchikus láncolattá és láncolatként központosítjuk-e végső soron a hatalomért mint öncélért; vagy e láncolatot, annak ideológiáját gazdasági alapjait stb. tagadó szervezetet akarunk, mint a forradalmi folyamat hálózatát, illetve, ha megengedhető itt e fogalom: központját. És az sem mindegy, hogy a vezéreket/vezérséget támogatva-elősegítve vagy például az efféle képződmények tényleges eltörlésével/eltörléséért létező szervezetért történik a külső fenyegetettség kikényszeríttette, de utóbbi szervezet esetében hatványozottabban önpusztító tendenciákat gerjeszthető-gerjesztő védekezési mód.

 

Tehát a fennálló rend belül is – szervezeteknél nem beszélhetünk kisiklásról: más vágányon haladtak és haladnak. Keresztezésnél nem árt vigyázni: a könnyen elképzelhető módszerek, megoldások, elképzelések extra erejére tehetnek szert és pusztíthatnak – az osztálytársadalom javára.

 

És mi köze van mindennek az anarcho-kommunistáknak nevezettek (miért is?) új paradigmájához, a szintézisteremtő szervezethez?

 

KAPITALIZMUSSAL A KAPITALIZMUS ELLEN:

 

 

 

Az, hogy ez is kapitalista viszonyokkal akarja meghaladni a kapitalizmust. Ugyanis az újításuk ez: rendkívül olcsó, tömegesen előállítható, funkcionálisan tartós, emberközpontú forradalmi termékek előállítása. De áruként, ráadásul a meglévő magán/állami tőkével konkurálva. Béke van e tájon, amilyen e táj; tőkék kisajátítása? Nem olyan időket élünk. Előbb áruinkkal be kell törni a piacra, aztán terjeszkedni kell, aztán politikai forradalom, hogy elmélyítsük a -tőkéssé válást. Itt a bővülés értékfelhalmozást tételez és azért való termelést. Ez meg tőkét. Ám így haladható meg a tőke és kora. Hogyne.
De játszunk ilyet. Hogy akarnak konkurálni a gigantokkal és kövér macskákkal? Így: „rendelkezünk az egyesülésben rejlő közösségi többlettel… ez a közösségi többletérték extra értéktöbblet forrása lehet (csak nem tőkésített árutermelésről van szó?) s relatív versenyelőnyt jelenthet a magántőkés alapú bérmunkával összevetve.” Ám a kérdés az, hogy a meglévő magán/állami tőkével szemben is jelenthet-e a közösségi többlet versenyelőnyt? Depizési célzattal: ha a jelen boncasztal, akkor ott a machnovcsina a Szovjetunió 1944-45-ös hadseregével találkozik (nem mintha az előzményével jobban járt volna). Vagyis van versenyelőny, ha ténylegesen betiltják a meglévő tőkék ah! aljas kis húzásait: pl. dömpingár és reklámdömping a felhasználható tőkemennyiség csöppet nagyobb voltából kifolyólag. De most még a dal azon részénél tartunk, hogy semmik vagyunk. Így e tiltást se kell(ene) komolyan venniük. Viszont a gazdaságban hatalmassá lett cicamicák erejüket, kapcsolataikat felhasználva gazdaságon kívüli eszközöket (is) – állami törvények, szabványok, tudományos tekintélyek és attól függő megélhetések dogmái, hivatalos betartók, ellenőrzők, őrök és a többi, hogy rosszabbra ne gondoljunk – felhasználnak gazdasági céljaikra.

 

Ne felejtsük: nem pusztán egy teljesen új iparág létrehozásáról (ami aztán tőkésítve lesz, vagy épp azért hozták létre vagy marad társadalmi méretekben nem létező) van szó. Hanem a meglévő tőkés ágazatokból a meglévő tőkéscsoportok konkurenciaharc útján való kiszorításáról. És jelenleg, amikor a termelőerők a kapitalista termelési viszonyok meghatározottságát feszegetik és a „reál” szférába visszaforgathatatlan tőkék előtt meg rájuk a hitel&spekuláció nevű mennyek kapujának/vészkijáratnak tetsző csillogó homály is beomlott, akkor nem valószínű, hogy a komolyabb kiszorítósdit, mint nemes ellenféllel folytatott nemes küzdelmet fognák fel. Az olcsó forradalmi stb. lesz még harsányabban forradalmi olcsóbbal gazdaságilag tönkretéve és betiltva úgy mellékesen ezért vagy azért. Ily gyengén a túlélés titka a (gazdasági) periféria felejtőjében maradás tehát. De terjeszkedésről volt szó.

 

Megvéd a tömeg! De ha nem csak beszélő áruk, kik árukat termelnek/fogyasztanak halmazaként verődik össze a megállóban, akkor mindenképp felmerül a tudat kérdése. Sajnos az új szintézisben szintén árukat termelnek, (szinte) szintén tőkét halmoznának a tőkésített árutermelés társadalmában. Nem csak elszenvednék kényszerből: a jövőt építenék ugyanúgy mintha a jelent tartanák fenn. Azaz a termelésben való érdekeltség objektíve továbbra is annyi lenne, hogy a pénzükért/árukért mit és mennyit kaphatnának a piacon (megjegyzendő, hogy mind a termelés, mind a termelők szükségletei differenciáltabbak, nagyobbak, mint az 1840-es években vagy a vallási tébolyodottak zártkörű táboraiban. Ja, azok a másvilágra készülődés helyei.). Igaz: a piac, az érték egyenlőségének bűvöletével szemben a tudatosság ellenerőt képezhet. De ha az alapvető viszonyokban (termelési :áru, tőke stb.) viszonyokban nincs változás, akkor csak bizonyos ideig, illetve az álszenteskedésig korlátozva/korlátoltan; s minnél hamisabb, ideologikusabb, annál kevésbé társadalmi méretekben és/vagy rövidebb időszakban. Mert kevesek haszna és hatalma, tömegek alávetettsége, szegénysége, kiszolgáltatottsága és ilyen alapon megosztottsága/megoszthatósága, korrumpálhatóság és korrupció, a piac rabjaiként és azt fenntartva felvilágosult cinikusok és ideológiai szédelgők (az előbbiek leplezésére vagy épp a helyükre áhítozva) világa jön létre továbbra is. És akkor létüket ekképp biztosítva-bizonytalanítva miért ne gazdagodjanak a szerencsések, okosok, szorgalmasak, brutálisak stb. másoknak akarva-akaratlanul szegénységet és kiszolgáltatottságot termelve? „Forradalmunkat a jó munkák és érte a jó fizetség szolgálja a legjobban és nem a renyhéknek adott kedvezmény; nem vagyunk mi utópista álmodozók, üres fecsegők sem életidegen teoretizálók” – hangzik majd az indok. Azaz: miért csak rímeljen a dolog a tőkefelhalmozásra? Miért ne lehetne az értéktöbblet tulajdonosain kívüliek (akár a szervezetben lévők egy része is lehet ilyen) által létrehozott, de nekik meg nem fizetett munkamennyiségek elsajátításával/elsajátításáért fenntartani/bővíteni a „forradalmi” termelést? Ne felejtsük, nem terméktöbblet társadalmi elosztásáról van szó. Hanem részegységek termeléséről egy kapitalista környezetben,a termelés feltételeit e környezet által biztosítva (bármilyen óriási is lenne a fúziós tsz/extenzív kommuna rt.,mindent nem tud termelni). Azaz áruk termeléséről és cseréjéről van szó, szükségképp (elő)feltételezve termelők, termelési eszközök társadalmi elválasztottságát: tulajdont. Amelyek a termelőerők fejlődésének bizonyos fokán, és azt, bár nem egyedüliként, de előmozdítva – és ezzel meghaladva tagadásuk lehetőségét is egyre inkább, de magasabb fokon konzerválódva, a termelőerők fejlődését fékezve-bénítva a meghaladva tagadás valóságát tagadva- szükségképp tőkefelhalmozássá lettek-lesznek. De már maga az árutermelés-csere olyan egyenlőséget tételez, ami egyenlőtlenséget termel és konzervál: a társadalmilag szükséges munkaidőnek, áruértéknek való megfelelésben (és azt alakítva egyben) a gyorsabb, a jobb, magasabb fejlettségű technikát használó nyer és erősödik, mások kárára és kiszolgáltatottságukat növelve-fenntartva (mert ezen viszonyok közt utóbbiak dolgozhatnak szakadásig, de ez is kevés, ha termelési feltételeik- technika, nyersanyag, szállítási táv stb. rosszabbak;és számukra sovány vigasz, hogy a nagyobb tőkeerejű legyűrheti a fejlettebb technikát és annak használóját: vesztesek így is úgy is). A Szovjetunióban az alávetettség fene nagy egyenlőségében kialakult a milliomos kolhoz, és saját gazdagodására, növekedésére a szegényebbek földjét munkaerejét használta ki gyakran; a plafon a pártállam hatalmának gazdasági hatalommal való veszélyeztetése volt. Itt mi lesz? Más tőkecsoportokon és államaikon kívül semmi. Ha gazdaságilag be nem csődölnek vagy be nem csődöltetik őket, akkor az ideológiát hozzáidomítják szépen a tőkés létükhöz. Nevetnek majd, hogy kezdték és miket gondoltak hozzá.

 

A vesztesek pedig vagy az ideológia maradékába tompulhatnak, vagy a személyes okok és erkölcsi óhajok sms-bölcsességeivel nyugtathatják magukat. Főleg, ha a társadalmi viszonyok és szükségszerűségeik világa idegesíthető, érthetetlen. Baj, hogy abban léteznek.

 

 

 

REVOLÚCIÓ VAGY RESTAURÁCIÓ:

 

 

 

Vagy előbbre kell venni a politikai „forradalmat”. Ez esetben a szintézisteremtést módosítva az extenzív kommuna rt. helyett a politikai hatalomátvétel részlegét kell erősíteni/megteremteni. Ha a politikai „forradalom” és szervezetének az elengedhetetlenül szükséges, nem csak szavazásra (ki)használható tömegtámogatását erőteljesen csökkenti a tőkét termeljünk forradalmunknak forradalomért-játék („Mit akartok burzsujkák? Mennyetek a…” ), akkor az efféle gazdasági tevékenység, főleg annak nagyszerűségéről folytatott propaganda felszámolandó; a kapitalizmustól nem tőkésként függő helyzetben kell a szervezetet erősíteni-bővíteni. Például munkabérből, támogatásból, adakozásból, sarcból, lopásból (kitől, mit, mennyit?- kulcskérdés) stb. származó anyagi eszközök szolgálhatnak a szervezet működéséhez szükséges árucseréhez. Már amennyiben a működéshez szüksége árucsere. Persze a kapitalizmus tőkével, áruval, tulajdonnal meghaladni kívánó szervezetnek nem kell oly nagyon se elszeparálódnia, se finnyáskodnia. E szervezetnél a kapitalizmustól nem tőkésként függő helyzet igazából csak lehetséges végpont, kilengés, nem pedig az a pont ahonnan kilengenek. Pláne, hogy a kapitalizmus meghaladásáért politikai „forradalom”, a tőkésített árutermelést önmagának biztosan alárendelni óhajtó szervezetének győzedelmes útja a pártállam diktatúrájává válás.

 

Ami, mint írva volt, sehogyse proletár. Ebben az osztálydiktatúrában a termelőerők fejlődése, a termelés társadalmasodottsága/társadalmasítottsága, a termelékenység növekedése stb. mint a felhasználva-meghaladni kívánt tőkés árutermelésnél -amelynek uralkodó helyzete a hatalmat hatalomért működések szükségképpeni „nyugvó” pontja e fejlettségi fokon- csak arra lesz/lehet elegendő, hogy e viszonyokat egyre nagyobb válságokkal, háborúkkal, pazarlással, hiánnyal, barbarizmussal/barbársággal lehessen fenntartani. Mert a termelőerők fejlődésével az eleven munka szükségessége, az újonnan létrehozott érték nagysága a nulla felé tendál (többet termelhetnek ugyanannyi idő alatt); tőkésített áru(érték) viszonyok közt a termelésben marad(hat)-ott alávetettek kizsákmányolása nőhet és nő, de össztársadalmilag azonban a kizsákmányolhatóság csökken (társadalmilag szükséges munkaidő (érték) alapján termelve, kizsákmányolva és ezen alap csökkentése). Továbbá: nem csak azonos működésekként, hanem termelési kapcsolatokban egyre inkább (világ)egészként, egyre társadalmibb termelésként, de tulajdon általi elválasztottságban, kevesek egyre nagyobb hasznáért, hatalmáért és ezzel együtt a tőkefelhalmozás kizsákmányolt alkatrészének se kellő (kegyelem: rendszer stabilizálási célzattal államilag segített fogyasztás-ennyiben és így tőke-alkatrészként kellő/tűrt) páriák körének növekedésével megy végbe az anyagi javak (mint tőke és hatalom alkatrészek, amennyiben így kellenek/lehetnek) bővített újratermelése. És hát az áruérték, tőkefelhalmozás, bérmunka, az elvont munkára, értékké redukálás és annak felhalmozása, a használati értékre, konkrét munkára, annak végzőjére tekintet nélkül (mert feloldva mindez az értékben, az érték(többlet) létrehozásában stb.): lényegét tekintve így, de nemzetközi és nemzetközivé tevő működés. De az elválasztottság, egyenlőtlenség stb. szükségképpeni újratermelésével, konkurenciaharcokban, háborúkban eldöntve a ki mennyit kap (ki, hol, mennyit zsákmányolhat ki a többivel szemben és kikből lehetnek boldogabb kizsákmányoltak és alávetettek más kizsákmányoltak és alávetettek helyett) kérdéseit nemzeti, vallási és más, önmagukba meg ágyútöltelékké nyomorító tébolyokkal tovább bonyolítva, indokolva, ekképp megoldva azaz előröl kezdve: a nemzetközi tőke és államapparátusok hierachiájába tördeltség és szétszabdaltság, a tulajdon, áru, tőke, állam- rendetlenség rendjét fenntartva.

 

De mindezen ellentmondások (összességében a termelőerők fejlődése ellentmondásba kerül fejlődését meghatározó termelési viszonyokkal) megoldását is e társadalom adja, ám önmaga ellen: önmagán túlra, hová fejlődni képtelen. Ezt a továbblépést kiszolgáltatott helyzete, termelésben betöltött szerepe, a társadalmi termeléshez objektíve a leginkább kötődő bérmunkásosztály a leginkább hivatott felismerni és végrehajtani. Ez a forradalom és annak folyamata; és ha a tőke (öntudatlanul akár, de) hű, hűségükben oly buzgó, néha kicsit (tömeg)gyilkosabb alattvalói épp nem figyelnek oda, mondjuk ki: a kommunista forradalom és annak folyamata a kommunizmusért.

 

E célnak megfelelő szervezettel, annak erejével, gazdaságon kívüli kényszerével szét kell zúzni, fel kell számolni a fennálló viszonyokat: a tulajdon, áru, tőke, állam társadalmát. Nincs velük játszadozás. De az új termelési és társadalmi viszonyokért társadalmasítva - felhasználva a régi technika, a tudásfelhalmozás folyamatában addigi, tőke/hatalom alkatrészként másra/másképp használt/korlátolt eredményeit és az új viszonyok adta lehetőséget, meg kell teremteni az új technikát, a tudásfelhalmozás folyamatának, termelékenységnek stb. magasabb fokát. Nem másért és nem másként, mint az osztályok nélküli, a szabad személyiségfejlődés egymásért és önmagunkért, egymással szolidárisan, a szükségleteket ésszerűen alakító (bővítő) és kielégítő, ezért, így és ennyiben tervszerűen s nem parancsok tervezésével és végrehajtásával folytatott termelés/elosztás világtársadalmának alapját. Ami a régi társadalomhoz való visszatérést is lehetetlenné vagy szinte lehetetlenné teszi.

 

Ám ameddig ez a gazdasági alap nem jön létre, addig nem csak a (külső) ellenség, hanem az új termelési viszonyok/régi gazdasági alap ellentmondása is ellenforradalmi tendenciaként jelenhet meg, illetve erősödhet a restaurációig. Ezt értelem szerint gazdaságon kívüli kényszerrel fékezendő. Ennyiben diktatórikusnak kell lennie az új rendnek (ám sohasem lehet demokratikus. Az uralkodó osztályok önmagukért, uralmuk: alárendeltek kizsákmányolásának fenntartásáért- diktatúrái, legyenek keményebbek vagy puhábbak a múzeumba meg a történelemkönyvekbe valók). De maguk az eszközök használata is ellenforradalmi tendenciákat szülhetnek. Az új társadalomért folytatott harc győzelméhez a tudatosság (mivel az új társdalom nem tud „automatikusan”, mint a kapitalizmus létrejönni; minden korábbi s fennálló társadalmat, lényegüket:társadalmi-termelési elválasztottságot meghaladva tagad) alapvetően szükséges. De ha nem jön létre az új gazdasági alap, nem szűnik meg a külső/belső nyílt ellenforradalmi fenyegetettség, vagy ami még rosszabb: a különbségeket nem egyenlőtlenséggé/alávetettséggé tevő egyenlőséget, az érte-tudatost és az ezért folytatott kritikát/önkritikát lénylegesen tagadva, teljesen és feljogosítottan egyének vagy csoportok hatalma uralja el az egészet, ellenforradalmi eszközöket, viszonyulásokat, mentalitást stb. használnak/kreálnak, akkor biztos a bukás.

 

Visszatérve az eleve bukás megoldásához, álljon itt az új paradigma, a szintézisteremtés még egy lehetséges kifutása. Az az eset, amikor nem lesz megfelelő tömegtámogatottsága a politikai „forradalomhoz”, csak a politikához. Mivel a felhívásban a tőke és áruviszonyokra, mint felhasználható felhasználandóként gondolnak, részükről miért ne állhatna fenn annak lehetősége, hogy a meglévő állami apparátusba kerüljenek be pl. választások útján vagy szimpatikus (burzsoá) párthoz dörgölődzéssel? Az ideológia itt is felülírásra kerülhet, ilyen az alap. A burzsoá államot ez esetben mint gazdaságon kívüli kényszer eszközét használhatnák (ha engedik őket)- a jövőt építő kapitalizmus megmentésére/fenntartására a jelent fenntartó kapitalizmussal szemben. A lezülléssel szemben pedig varázsigét mormolhatnak: majd jobb lesz.
Végezetül: az új paradigma nem lehet más, mint a tulajdon, áru, tőke, állam felhasználása a helyzetnek megfelelően így vagy úgy. De akár így, akár úgy a kapitalizmus meghaladásának forradalmi folyamatával szemben. Ez utóbbinak annyi haszna lehetne az egészből, hogy őrá hivatkozva mobilizálják a tömegeket. És kára is, mert mindez úgy történik, hogy elfedje a valót: tőkék/államok konkurenciaharcát és fenntartását. Emelik a tétet,de olyan alapon, ami a játékot is veszélyesebbé teszi. Nem csak egymásra, magára a játékra nézve is.

 

Csakhogy a felhívás és társadalmi mozgalma nem a Venezuela projekt, hanem az atomkapolgárkák metsző nihiljébe szőtt terv. Sajna, mint a környezet: a társadalmi forradalom ellen.