Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


melyik oldalra álljunk?

2012.05.29

Otto Rühle (1940): Melyik oldalra álljunk?

 

  

     A második világháború a szocialista munkásmozgalom számára súlyos, életbevágó problémákat vetett fel. Újra szembesült egy hasonló helyzettel, amivel a régi munkásmozgalom került szembe az első világháború kitörésekor. Meg van a veszélye, hogy azok a hibák, melyek gyászos véget vetettek a szociáldemokráciának, meg fognak ismétlődni. (1) A kérdés, amivel szembekerülünk, az, hogy vajon Liebknecht jelszava, miszerint "Az ellenség a saját országunkban van", ugyanolyan érvényes-e ma az osztályharcban, mint 1914-ben volt. Amikor Liebknecht ezt a jelszót kiadta, az osztályharc feltételei viszonylag egyszerűek voltak. Németországban például a fél-feudális kormányzati rendszer kétségtelenül veszélyesebb ellenfél volt, mint az Antant demokrata kormányzatai. Ma úgyszintén, Németország fasiszta kormánya látszólag sokkal veszélyesebb ellensége a munkásoknak, mint Anglia. Ezért aztán Liebknecht jelszava sokkal nagyobb érvénnyel bírna ma a németországi munkások számára, mint 1914-ben. Azonban úgy tűnik, hogy a demokratikus országokban élő munkásosztálybeliek egy másik szituációval szembesülnek. A burzsoá demokrácia a politikai és gazdasági felszabadulásukért folytatott harcukban kerül szembe velük. Mindazonáltal, a totalitárius államokkal, elsősorban a német fasizmussal folytatott háborúban, a demokráciák nem tekinthetők a proletariátus fő ellenségének. (2)

     Politikai struktúrájuk és osztályharc-mechanizmusuk miatt, a demokratikus államok arra kényszerülnek, hogy biztosítanak bizonyos szabadságokat a proletariátus számára, ami lehetővé teszi, hogy az saját módszereivel vívja meg harcát. A totalitárius országokban ez többé már nem lehetséges. A diktatúra keretein belül, még ha az szocialistának is nevezi magát, a proletariátusnak nincsenek szabadságjogai, és lehetőségei, hogy saját harcát folytassa. (3) Kétségtelen, hogy a totalitarizmus nagyobb, ártalmasabb, és veszélyesebb ellenfélnek bizonyul a proletariátus számára. Úgy tűnik, ebben az értelemben Liebknecht jelszava érvényét vesztette a demokratikus országokban élő proletariátus számára.

     Ezzel a helyzettel szembesülve, a munkásosztály mozgalma a demokratikus országokban olyan irányba mozdul el, hogy a demokrácia elleni küzdelmet későbbre halasztja, ameddig ez utóbbi a totalitárius országok ellen háborúzik, hadjáratot folytat fő ellensége, a monopóliumok, a fasizmus, a bolsevizmus - általában véve a totalitárius rendszer ellen.

     Ez a helyzet az, ami előidézi a mai munkásmozgalom zavarait, vitáit, belső ellentéteit. Hogy megértsük a jelenlegi taktikaváltást, szükséges némileg megismernünk az 1914-es taktikaváltás előtti helyzetet. A szabályoknak, elveknek, programoknak és jelszavaknak csak ideiglenes érvényük van, amiket a történelmi tényezők, feltételek, és körülmények határoznak meg, és amelyeket dialektikusan kell szemlélni. Ezért ami adott időszakban rossz taktikának bizonyult, az lehet manapság éppen jó, és fordítva. Alkalmazzuk hát ezt a mostani taktikaváltásra.

     Amikor a német szociáldemokrácia 1914-ben kapitulált a császár előtt, és megszavazta a háborús hiteleket, ezt az egész világ proletariátusa a szocializmus szégyenteljes elárulásának tekintette. Egészen addig volt egy megszilárdult tétel a szocialisták között, miszerint bojkottálják a katonai jellegű előterjesztéseket a parlamentekben. A háborús hitelek ügyében is biztosra lehetett venni, hogy a szocialisták a kialakult gyakorlatnak megfelelően fognak cselekedni. Ezért, amikor a szocialisták megszavazták a háborús hiteleket, megtörték a bevett taktikát, és elárulták az elfogadott elvet.

     Ezt a lépést általánosan elítélték, és heves vitákat váltott ki az egész szocialista mozgalomban. Az opportunisták ezt azzal igazolták, hogy az “ágyúkat szociális reformokra” cserélték. Másrészről a radikálisok a kormányzat elleni erőteljesebb harcot sürgették, annak érdekében, hogy a háborút polgárháborúba fordítsák, és felkészüljenek a végső küzdelemre - a közelgő forradalomra.

     A mai frakciók számára értelmetlen már ez a szembenállás, főleg azért, mert a szocialista pártok és a parlamenti funkcionáriusok számos országban jelentéktelenné váltak. Azokban az országokban pedig, ahol még elviselik őket, ott is egyre kevésbé mérvadó a hangjuk. Vagy egyáltalán nem kérték a hozzájárulásukat a háborús hitelekhez, vagy ők maguk voltak a leglelkesebb támogatói. Gondolkodás és ellenkezés nélkül a kormányaik oldalára álltak. Ha korábban csak szövetségesei voltak a burzsoáziának, akkor most szolgálóivá és lakájaivá váltak anélkül, hogy tudatában lettek volna áruló szerepüknek. Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Belgiumban, Svájcban és Csehszlovákiában - valójában mindenütt - a szocialisták a burzsoáziával tartottak, és tartanak. És a "kommunisták", a szociáldemokraták egykori leghevesebb kritikusai, és ellenfelei, akiket az előbbiek a "szociálfasiszta" elnevezéssel illettek, már azelőtt fejet hajtottak a burzsoázia előtt, hogy politikai elhajlásuk, és árulásuk betetőzött volna a Hitler, és a fasizmus előtti kapitulációjukban.

     Mivel magyarázható ez a taktikaváltás? Lehet-e amiatt, mert a szocializmus és a kommunizmus képviselői mind gazemberekké váltak? Ez a feltételezés túl egyszerű volna. Nem érdekes mennyi senkiházi szemét van közöttük, az ok mélyebben található. Azt a megváltozott pártszervezetekben, a megváltozott időkben kell keresni. Ezek a változások láthatóvá és nyilvánvalóvá váltak.

     A régi szociáldemokrata mozgalom a kapitalizmus első fázisának korában jött létre, amit úgy lehetne nevezni, hogy privát (laissez-faire) kapitalizmus. Ebből merítette a szociáldemokrácia kezdeti lendületét, kiszélesedésének feltételeit, a tömegszervezeti struktúráját, harcának terepét, taktikáját, és fegyvereit. A lényege annak a rendszernek az alapjából származott, amelyben tevékenykedett, harcolt, és amit meg akart dönteni. Noha azon igyekezett, hogy a rendszer ellentéte legyen, ez nem segített elő mást, csak hogy minden tekintetben olyanná váljon, mint maga a rendszer.

     Ez a rendszer az utolsó fázisába lépett az első világháborúval. Most élet-halál harcot vív a feltörekvő új formával, az államkapitalizmussal. Ahogyan az első forma ideológiai és politikai kifejeződését a liberalizmusban, és a demokráciában lelte meg, úgy a második a fasizmusban és a diktatúrában. A demokrácia a feltörekvő kapitalizmus államformája volt, a feudalizmussal, a monarchiával, a klerikalizmussal folytatott harcához kapcsolódó államforma, a tőkés gazdasági rendszer győzelme és felemelkedése, a burzsoá rend társadalmi és kulturális megalapozása érdekében kibontakoztatott individuális erők államformája. Ez a felemelkedő periódus már régen véget ért. A demokrácia mindinkább elégtelennek, és elviselhetetlen tehernek bizonyul napjaink kapitalizmusa számára, a kapitalista érdekek nem tudnak többé az uralma alatt működni és továbbfejlődni. Ezek az érdekek új társadalmi és politikai feltételeket követelnek, új ideológiát és államformát - egy új uralmi apparátust. A demokratikus formától megszabadulnak és megsemmisítik, hogy a fasizmus vehesse át a helyét. Ugyanis csak a fasizmus alatt tud az államkapitalizmus fejlődni, és gyarapodni.

     Amikor a demokrácia megszűnik érvényes és uralkodó államforma lenni, a mozgalom, amely lendületét, jogait és létformáját a demokráciából nyerte, ugyancsak megszűnik. Nem tud a továbbiakban a saját erejére támaszkodni. Parlamentarizmusa, párt-gépezete, tekintély-elvű centralista szervezeti módszerei, agitprop technikája, harci stratégiája, kompromisszumos taktikázása, racionalizációi, valamint metafizikus irracionális illúziói - mind a burzsoázia gazdag fegyvertárából származnak, és mindez a polgári-demokrata liberális világ húsa-vére volt. Mivel ennek vége lett, a mozgalom összeomlott, csupán árnyéka régi önmagának. Már csak hánykolódni és nyüszíteni tud a haldokló demokrácia ütött-kopott, foszladozó köpönyege alatt, amíg csak a halál utol nem éri.

     A privátkapitalizmus – és azzal együtt a demokrácia, amely megpróbálja megőrizni azt - meghaladottá vált, és a halandó dolgok sorsára jutott. Az államkapitalizmus - és vele együtt a fasizmus, ami annak útját egyengeti - növekszik és erősödik. A régi elment örökre, és semmifajta ördögűzés nem használ az újjal szemben. Nem számít, mennyire erősen próbáljuk feltámasztani a demokráciát, segítve, hogy egyszer újra talpra álljon, hogy új életet leheljünk belé: minden erőlködés hiábavaló lesz.  Minden, a demokráciának a fasizmus feletti győzelmére vonatkozó remény hamis illúzió. A demokráciának, mint a kapitalizmus kormányzati formájának visszatérésébe vetett mindenféle hit aljas árulás, és gyáva önámítás. Azok a munkásvezérek, akik ma a demokrácia oldalán állnak, és a munkásszervezeteket ennek az oldalnak akarják megnyerni, csupán ugyanazt teszik, amit a saját kormányaik, és vezérkaruk, azaz munkásokat és hazátlan, reményvesztett emigránsokat toboroznak seregeikbe, hogy a fasizmus elleni frontra dobhassák őket. Ezek az önkéntes-toborzó tisztek, a demokrácia bérencei nem kellemesebb úriemberek azoknál az emberrablóknál, mint akik a halálhajókat látják el elrabolt tengerészekkel. Előbb vagy utóbb a demokráciák is arra kényszerülnek, hogy megszabaduljanak tőlük, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a demokratikus kormányok nem akarnak valódi, komoly háborút vívni a fasizmus ellen. Nem nyújtottak valódi segítséget Lengyelországnak, nem történt komolyabb kísérlet Finnország megmentésére, rosszul felfegyverzett katonákat küldtek Norvégiába. Gazdasági paktumokat írtak alá Oroszországgal, Hitler cinkosával, és követőjével. Minden, amit tesznek, arra van kitervelve, hogy Németországot olyan nehéz, és tarthatatlan helyzetbe hozzák, hogy hajlandó legyen belépni egy kapitalista-fasiszta üzleti szövetségbe, ami mindkét fél számára lehetővé teszi az egész világ leigázását. A kormányzás ezen két módszere napról-napra egyre hasonlóbbá válik. Milyen valós demokrácia volt Csehszlovákiában? Lengyelországban? Milyen demokráciát találtak a spanyol menekültek és más emigránsok Franciaországban, ahol az összes emberi jogot és emberi méltóságot a kutyák elé vetették? És mennyire demokratikus a monopolkapitalizmus uralma az USA-ban? Gyakorlatilag halott minden demokrácia. És a munkások minden reménye, hogy erőfeszítéseik révén újraéleszthetik, merő illúzió. Az osztrák, német, és csehszlovák szociáldemokrácia tapasztalatai nem elég ijesztőek? A proletariátus balszerencséje, hogy régimódi szervezetei, melyek opportunista taktikán alapultak, védtelenné teszik a fasizmus mészárlásával szemben. Így tehát a szociáldemokrácia elvesztette politikai pozícióját a jelenlegi államon belül. A mostani időszakban megszűnt történelemformáló tényező lenni. A történelem szemétdombjára került és el fog rohadni a demokrácia, valamint a fasizmus oldalán; a ma demokráciájáért, ami a holnap fasizmusa lesz. A még demokratikus országokban a proletariátus végső felkelésébe vetett remény és a proletariátus történelmi felszabadulása nem a régi mozgalom nyomorúságos maradványaiból fakad, és még kevésbé azoknak a párttradícióknak az ócska maradványaiból, amelyek a világszerte szétszórt, szétrajzott emigrációban léteznek. Ugyancsak nem fakadhat a régi forradalmak sztereotipizált elképzeléseiből, tekintet nélkül arra, hogy valaki az erőszak áldásos voltában, vagy a „békés átmenetben” hisz. A remény inkább abból az ösztönzésből és lendületből származik, ami a totalitárius országok tömegeit megmozgatja majd, és rákényszeríti őket saját történelmük alakítására. A burzsoázia ön-kisajátítása és proletarizálódása, amely a második világháborúban végbemegy, a nacionalizmus megerősödése a kisebb államok felszámolása révén, az államok föderációján alapuló államkapitalista világpolitika, az osztályalapú nézőpont elterjedése, mígnem elősegíti a szocializmus iránti tömeges érdeklődést, a burzsoá verseny tipikus laissez-faire formája felől a jövőbeli elkerülhetetlen kollektivizálás irányába való súlyponteltolódás, az osztályharcnak absztrakt-elméleti kategóriából gyakorlati, pozitív gazdasági kategóriává válása, a gyári tanácsok automatikus létrejötte a munkásdemokrácia kibontakozását követően, a bürokratikus terrorra adott válaszként, az emberi tevékenység egzakt és ésszerű szabályozása, igazgatása a személytelen, tudattalan és vak piacgazdaság hatalmának lerombolása által - mindezek a tényezők tudatják velünk a szabaddá váló energiák hatalmas kitörését, amikor egyfajta társadalmi kollektivizmus, mint amilyen a fasizmus, primitív, mechanikus, nyers és brutális kezdeményei legyőzettetnek.

     Ez idáig még nem látjuk, milyen eszközökkel győzik le a fasizmust. Azonban indokoltnak tartjuk azt a feltételezést, hogy a forradalom mechanikája és dinamikája alapvető változásokon fog keresztülmenni. A jól ismert forradalmi koncepció elsősorban abból az időszakból származik, amely megtapasztalta a feudális és a burzsoá világ közötti átmenetet. Ez a koncepció nem lesz érvényes a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetre. A forradalom hatása, és sikere abból sejthető, hogy a jelenlegi kényszer-kollektivizálás, amely épp most veti le bürokratikus béklyóit, saját dinamikáját egy magasabb, kiterjedtebb egyensúlyi helyzet, konszolidáció, letisztulás irányába fejleszti. A végső szublimáció olyan irányba kell, hogy vezessen, ami a szabadság, egyenlőség, testvériség elvein alapszik, a célból, hogy minden egyén szabad fejlődése váljon az összesség szabad fejlődésének előfeltételévé.

     Ez semmiképpen nem utópia, hanem egy nagyon is valóságos fejlődés egy aspektusa a következő történelmi korszakon belül, melyet a második világháború nyit meg. Kiemelt figyelmet szentelni ennek a fejlődésnek, számolni ezzel az alapvetően univerzális és mélységesen forradalmi folyamattal, segíteni az erősödését az egyén viselkedése és tevékenysége által, mentesíteni az akadályoktól, és megvédeni a torzulásoktól, ezekkel a forradalmi feladatokkal kerülünk ma szembe. A második világháború mindkét frontja, a demokratikus ugyanúgy, mint a fasiszta, valószínűleg vereséget szenved - az egyik katonailag, a másik gazdaságilag. Nem számít, hogy melyik oldalnak ajánlkozik fel a proletariátus, a legyőzöttek között lesz. Így tehát nem szabad sem a demokráciákkal, sem a totalitarizmussal tartania. Az osztálytudatos forradalmárok számára csak egyetlen megoldás létezik, olyan megoldás, ami szakít a múltbéli szervezetek minden hagyományával, és azok összes maradványával, ami elsöpri a burzsoá-intellektuális kor minden illúzióját, és ami valóban tanul a még gyermekcipőben járó munkásmozgalom idejében elszenvedett elbátortalanodás és kiábrándultság nyújtotta leckékből.

 

 

A Barikád Kollektíva jegyzetei a szövegben jelölt számozott pontokhoz:

 

1. A szociáldemokráciát teljesen hamis a forradalmi mozgalom előzményének tekinteni, ugyanis az a tőke saját maga átstrukturálására vonatkozó kísérleteinek baloldali végrehajtója. A szociáldemokraták már a 19. században is Bismarck birodalmának ügyes házőrző ebei voltak, soha nem volt céljuk a rendszer felbomlasztása, a kezdetektől fogva az uralkodó osztály által lecsorgatott „szociális olajcseppekért” esdekeltek. Majd az „I. világháborúban” 96:14 arányban megszavazták a háborús hiteleket (Rühle ellenük szavazott, de akkor még ő is fejet hajtott a többség akarata előtt!). A németországi forradalmi időszak alatti viselkedésük közismert, ez az ellenforradalmi magatartás volt jellemző rájuk később is. Az 1934-ben kitört Schutzbund felkelés során az ausztriai munkások felkeltek a náci hatalom ellen, a szociáldemokrata pártvezetőség azonban úgy döntött, hogy nem engednek támadó akciót indítani. R. Bernaschek baloldali szociáldemokrata viszont köpött a vezetőségre és társaival fegyveres ellenállásba kezdett. Az állami végrehajtó apparátus és a nácik közösen verték le a felkelést. Magyarországi mozgalmárok is részt vettek a harcokban és keserű szájízzel, saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a szocdem vezetőség magára hagyja a harcoló egységeket. Az életben maradtak utólag tették fel az alábbi kérdéseiket, többnyire visszhangtalanul: „Miért nem sztrájkoltak a tömegek?, Miért nem kezdtük előbb a harcot?, Miért maradtunk védelmi állásban és miért nem támadtunk?, Milyen hibákat követett el a vezetőség? Azonban mi is feltesszük kérdéseinket: Miért nem fordítottátok fegyvereiteket a vezetőség ellen is?, Miért hagytátok, hogy a vezetőség és a tagság között egyáltalán kialakuljon a főnök-beosztotti viszony?, Egyáltalán miért hagytátok, hogy vezessenek benneteket? A munkások bíztak a pártban, amely szarban hagyta őket és visszahúzódott, azonban ez ellen nem léptek fel egy általános felkelés keretében. A harcoló munkáscsoportok nem támadták meg saját vezérkarukat, ennek pedig kizárólag vereség lehetett a vége. Aztán megérkeztek Hitler ausztriai helytartói…

 

2. Korábbi kiadványainkban a demokráciával kapcsolatban (Otto Rühle: A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik, illetve Jacques Camatte: A demokratikus misztifikáció) már megfogalmaztuk az alábbiakat: „Valójában a demokrácia nem egy politikai alakulata a tőkés társadalomnak (és így bizonyos ellentéte pl. a „diktatúrának”, „fasizmusnak” stb.), hanem alapvető létformája: az áruvásárlók és -eladók alapvető egyenlősége, az osztályok létének aktív tagadása. Elsőrendű fontosságú tehát leszögezni, hogy a kapitalizmus minden állapotban demokratikus”. „A demokrácia különböző formákat ölt a termelő munka formái és az árutermelés kiterjedtsége szerint. Az ókori demokrácia az uralkodó osztály belső ügye volt, mert csak a szabad polgárok rendelkeztek áruval (a földdel, a rabszolgákkal és az azok által létrehozott termékekkel). A modern burzsoá demokráciában mindenki árutulajdonos, és a burzsoázia számára kulcsfontosságú árut - a munkaerőt - a munkásosztály viszi piacra”. Ez mind igaz, de most árnyaltabb megfogalmazásra van szükségünk, hogy megértsük azokat az eltéréseket (pl. A fasizmust-nácizmust), amelyekhez a demokráciát, mint általános jelenséget viszonyítjuk. Ugyanis, ha nem érzékeltetjük különböző formáit és összemossuk a különféle demokratikus modelleket, akkor nem kapjuk meg az adott történelmi viszonyok között eltérően működő rendszer, jelen esetben a náci államkapitalizmus gazdasági analízisét. Ezzel együtt nem szabad azt gondolni, hogy a parlamentáris demokrácia toleranciája kisebb ellenség, mint a diktatúra zártsága, ugyanis a parlamentáris demokrácia az árumozgás szabadsága, ezért rejtettebb formában képes magához idomítani a kizsákmányolt osztályt (erről behatóbban Guy Debord írásai szólnak). A parlamentáris demokráciát nem lehet élesen elválasztani a diktatúrától, sőt ez utóbbi keletkezésénél az előbbi mindvégig bábáskodott. Ugyanis a nácizmus Németországban és a fasizmus Olaszországban csak azután juthatott uralomra, hogy a liberális állam leverte a proletárforradalmat. Ráadásul a náci államkapitalizmus nem hozott létre a korábbitól eltérő termelési módot. Rühle logikája tehát hamis vágányon halad, amikor a parlamentáris demokráciát állítja be kisebb ellenségnek.

     Justus Pál A szocializmus útja című nagyszerű könyvében pontosan kifejti mitől is érkezett el Németországba szükségszerűen a nácizmus korszaka. „A tőkekoncentráció az első világháborút követő fejlődésszakaszában az állam és a nagytőke kölcsönös egymásba szövődéséhez vezet. Ez a folyamat még ott sem zárult le, ahol a legelőrehaladottabb: további iránya az államkapitalizmus 'ideálja' felé mutat. A profitráta folytonos csökkenése, az akkumuláció növekvő nehézségei, az állam funkcióváltozása, közvetlen szaporodó és mind szorosabbra fűződő kapcsolatai a nagytőkével, illetve a materiális termelőfolyamattal, a nagytőkések számára feltétetlen szükségszerűséggé tette:

 

a., hogy a 'polgári demokrácia' közvetett és lazább ellenőrzése helyett közvetlenül vegyék kezükbe az államapparátus irányítását.”

 

     Ennek megfelelően a nácik 1933. februárjától hatályon kívül helyezték a demokratikus jogokat, a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési és egyesülési szabadságot pedig korlátozták. Áprilisban kihirdették a zsidó származásúak által üzemeltetett üzletek bojkottját. Júliustól megszüntették a parlamenti demokráciát és a többpártrendszert. Már májusban megszüntették a szakszervezeteket, a munkásságot megfosztották sztrájkjogától (ez is átalakítja a demokráciát, és elősegíti a náci diktatúra kiépülését). A nácik 1934-től kezdve Munkafrontokat hoztak létre, melyek magukba foglalták a burzsoákat is. Egy gigászi propagandaszervezet formálódott, amely az übermensch németséget volt hivatva szolgálni, az NSDAP integráns részeként. Feladata nem volt se több, se kevesebb, minthogy minden munkásból a maximális munkateljesítményt hozza ki. A kristályéjszaka azonban csak évekkel később, 1938-ban következett be, amikor a zsidó származásúakat kiszorítják a gazdasági életből, a tiszta árja gazdaság elve alapján.

 

b., „hogy a konkurencia egy részét (kis-, és középtőkéseket) kiküszöböljék, ami önmagában minden válságnak s a tőkekoncentrációnak mindig is a velejárója, új jelenségek azonban, hogy a cél elérésére a nagytőke a 'természetes' gazdasági eszközökön kívül gyorsabban ható brutális 'erőszakos' eszközöket is igénybe vesz és az államapparátus teljes súlyát alkalmazza.”

 

     A náci hatalom tehát elkobozta a zsidóság tökéjét, továbbá üldözte a baloldaliakat, a bolsevikokat, szociáldemokratákat, a kommunistákat, a romákat, zsidókat, stb. is. A nácizmus monopolkapitalizmusába nem fért bele a demokratikus jogok tolerálása, a zsidó származású munkaerő, a kommunisták és egyéb elhajlók ki voltak rekesztve az árucsere világából. A nácizmus nem engedte érvényesülni a piacon a zsidó származású munkaerőt, a zsidó származású munkás nem lehetett munkaerejének eladója, a zsidó származású tőkés (a kollaboráló kivételektől eltekintve) nem lehetett a munkaerő vásárlója. Ezen kívül a náci állam kartelleket alakított a konkurencia kiküszöbölésére. A nácizmus azonban nem szüntette meg az osztályellentéteket (az árja fajon belüli egyenlőség mítoszával rukkolt elő, de már eredetileg is egy hierarchikus társadalmat képzelt el), a régi kapitalista társadalom struktúráját kibővítette, de az alapjaiban változatlan maradt.

 

c., „hogy a munkásosztály minden ellenállását megtörje és intézményesen lehetetlenné tegye, mert máskülönben a súlyos akkumulációs válság egyetlen megoldása, a munkásosztály életszínvonalának gyors és radikális letörése nem valósítható meg.”

 

     Egy 1935-ös rendeletben a náci kormány törvénybe iktatta, hogy a 18 és 25 év közötti német ifjúság munkára van kötelezve. „Ez a rendelet már nyíltan a munka militarizálását szolgálta. A munkásosztálytól megkövetelte, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak, és ne álmodozzanak béremelésről”. – mint Enzo Colotti írja. A nagyarányú közmunkák (főleg katonai célokat szolgáló autósztrádák építése) és a hadiipar gyors ütemű fejlesztése nyomán viszonylag gyorsan csökkent a munkanélküliek száma. 1932-ben még mintegy 6 millió munkanélküli volt. 1934-ben a számuk hozzávetőlegesen 2700000-re csökkent, 1936-ban pedig már „csak” milliónyian voltak. 1938-ban a félmilliót sem érte el a számuk, végül 1939-ben a háborús konjunktúra lényegében megvalósította a teljes foglalkoztatottságot. Ez azonban csupán a háborúra való készülődés mellékterméke volt. C. Bettelheim az alábbiakat fűzi a náci Németországban tapasztalt bér stop-hoz: „A bérek történetében egyedülálló jelenség, hogy a gazdasági fellendülést, a foglalkoztatottság mérvének kiterjedését, a létfenntartási költségek emelkedését és a profitok megnövekedését nem kísérte semmiféle béremelés. Ez a tény csak annak következtében válhatott lehetségessé, hogy valamennyi munkásszervezetet feloszlatták”.

     Ha általánosságban igaz is, amit Bettelheim leír, kisebb munkabeszüntetésekre azért sor került. 1936. februárja és 1937. júliusa között pl. 192 sztrájk volt, ezekben átlagosan 30 (!) munkásnál több nem vett részt, és az általános sztrájk szóba sem került. Amikor bevezették a munkaszolgálatot, berángatták a munkanélküli munkásosztálybelieket, hogy látástól vakulásig termeljenek a náci iparnak és megrohadjanak munkahelyeiken. Erre válaszként Berlinben a munkásasszonyok a vasútállomásokon tiltakoztak férjeik, élettársaik, szeretteik behívása ellen. Sok behívott nem jelent meg a kirendelt munkahelyén, sok helyen pedig szabotálták a munkát. 1939. szeptemberében tovább csökkentek a bérek és növelték a munkaszolgálatosok létszámát. A nácik megszüntették a túlórák kifizetését, így a munkahelyi hiányzások elszaporodtak, rengeteg munkás megtagadta a hétvégi műszakot, és októberre több helyen akadozott a termelés.

 

     Tim Mason írja, hogy egy olyan politikailag önálló és erőteljes államvezetés lépett színre, amelynek nem volt többé szüksége arra, hogy fontos döntések esetében a társadalmi és gazdasági érdekcsoportok egoista és rövidlátó kívánságait tekintetbe vegye. Minthogy ez az átalakulás a nagytőke érdekeit szolgálta, a rendszer korporatív szervei és gazdasági erői között kialakult kapcsolat során a textilipari mágnás C. Dierig, a Flick konszern, Krupp, Thyssen és a többiek, lényegében a legtehetősebb burzsoázia, támogatták a fasizmust. A Gestapo révén megszabadultak a szervezett munkásosztály ellenállásától, a fegyverkezési konjunktúra folytán megszabadultak annak szükségességétől is, hogy a termelést kartellszerűen tervezzék és korlátozzák, így elvesztették minden érzéküket a kollektív érdek iránt. A kapitalista gazdasági rendszer kollektív érdekeit 1936-1938 között lépésről lépesre feloldották a cég-egoizmusok puszta felhalmozódásában. A nagy cégek azonosították magukat a nemzetiszocializmussal, amelynek rendszere szükségszerűen önelpusztításhoz vezetett, mert egy olyan politikát követett, amely alapján a kapitalista reprodukció nem volt folytatható a végtelenségig. A hadigazdálkodás sodorta az államot, és a rendszer a külső és belső nyomás együttese következtében felbomlott. „Bizonyos tőkés érdekek korlátozása - ha történt is ilyesmi - semmi egyebet nem jelentett, mint a tőkés verseny állami szabályozását, tehát azt, ami a tőkés fejlődés nemzetközi tendenciája s a nagytőke vezető köreinek kifejezett célja volt.” - állapította meg Vajda Mihály nagy ívű, radikális fasizmus-elemzésében. 

 

3. A 2-es pontban már rámutattunk arra, miszerint a fasizmus/nácizmus (ezek eltéréseiről, különböző országokban való kialakulásukról, megjelenésükről egyszer érdemes lenne külön is írni) a hagyományos értelemben vett demokrácia bizonyos elemeit meghagyja, és államosítja, illetve állami irányítás alá vonja azokat. Ez a változás nem jelenti a proletariátus harcának ellehetetlenülését. Ugyanis a tőke a demokratikus szabadságjogokkal nem támogatja („akarva-akaratlanul”) a proletariátus harcát, hanem éppen ellenkezőleg, megosztja és szétveri az osztályt azzal, hogy ideológiai formát ad az osztály állampolgárok halmazára való felosztásának, akik ilyenformán jogilag teljes mértékben egyenlők a burzsoáziával. Bordiga helyesen állapítja meg Rühlével szemben is, hogy „a fasizmus nem az arisztokráciára, a papságra, a civil és katonai főtisztviselőkre támaszkodó jobboldal tendenciája, amely a polgári kormány és az alkotmányos monarchia demokráciáját egy despotikus monarchiával kívánja felvál-tani. A fasizmus valamennyi polgári elem ellenforradalmi erejét testesíti meg, s ezért számára semmiféleképpen sem fel-tétlenül szükségszerű, hogy a demokratikus intézményeket szétzúzza.” Sokkal inkább csemegézik azokból, és a számára hasznos demokratikus „vívmányokat” megtartja.