Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


mi a szocializálás?

2012.06.08

Mi a szocializálás?
(A gyakorlati szocializmus programja)

1. A szocializálás célja


A szocializmus által követelt „szocializálás” a termelés egy újfajta
szabályozását jelenti, melynek célja a kapitalista magángazdaság szocialista
közösségi gazdálkodással való fölcserélése. Első fázisa a termelési eszközök
társadalmi tulajdonba vétele és ezáltal a munka emancipálása; a második
fázisban következik be a munka szocializálása.


2. Mi a termelés?


A szocializálás feladata a termelés összefüggésében rejlik. A „termelés”
fogalma azonban ebben az értelemben nem az anyagi javak előállításának
technikai folyamatát, ember és (természetre vagy mesterségesen előállított)
anyag kapcsolatát jelenti. Mindössze a több ember közt létrejött, minden
technikai termeléssel együttjáró társadalmi kapcsolatokat, tehát a
„társadalmi termelési viszonyokat” foglalja magában. A „szocializálás” által
létrejövő új szabályzás tárgya a termelés, mint a társadalmi viszonyok
lényege.


„A termelésben az emberek nem csak a természetre,
hanem egymásra is rá vannak utalva...”

 

(Marx: Bérmunka és tőke)

A szocializmus által támadott tőkés magángazdaság felépítését az határozza
meg, hogy a kapitalista gazdasági rendszerben a termelés társadalmi
folyamatát az egyén magánügyének tekintik. A szocializálás célja ellenben a
szocialista közösségi gazdaság, vagyis egy olyan gazdasági rendszer
bevezetése, mely a termelés társadalmi folyamatát a termelők és fogyasztók
közügyének tekinti.


3. Mik a termelési eszközök?


A szocializálás felé tett első lépést a termeléshez szükséges „termelőeszközök”
tőkés magántulajdonának megszüntetése és ennek társadalmi
tulajdonnal való fölcserélése jelenti.

„Termelőeszköznek” számít minden olyan anyagi tárgy ill. dologi jószág,
melyet termelési célra használnak. Az Erfurti Program szerint ide
tartoznak elsősorban a „földbirtokok, bányák és aknák, nyersanyagok,
szerszámok, gépek, közlekedési eszközök”. Egy tárgy nem belső tulajdonságai
révén válik termelési eszközzé, hanem termelési célra való felhasználása
által. Általánosságban véve tehát „termelőeszköznek” nevezhetjük az egész
Földet eredeti formájában és állapotában (természet) és mindent, ami a föld
felszínén található, tehát a földfelszín felett és alatt tudatos emberi
tevékenység által előidézett változásokat (állóeszközöket).

Egy tárgy termelési célokra való felhasználása közben produktív teljesítmény
jön létre. Produktív teljesítménynek nevezzük azokat a szolgáltatásokat
is, melyeknek feladata, hogy egy jelenlévő szükségletet
közvetlenül elégítsenek ki; pl. egy koncentráló zongoraművész, egy bérkocsis
vagy egy vonat személyzetének teljesítménye. Rendszerint azonban
produktív teljesítményen olyan anyagi javak előállítását értjük, amelyek a
jövőbeni szükségletek kielégítésének eszközéül szolgálnak (fogyasztási
cikkek). Az első esetben a szolgáltatáshoz szükséges tárgyak (zongora,
konflis, mozdony), a második esetben pedig a fogyasztási cikkek előállításához
szükséges tárgyak (nyersanyagok, gépek stb.) a „termelőeszközök”.
Minden produktív teljesítmény – közvetetten vagy közvetlenül – a
fogyasztást szolgálja.

Azt az emberi tevékenységet, amely termelési eszközök segítségével
valamiféle produktív teljesítményt hoz létre, munkának nevezzük. A munka
tehát nem csupán egy a többi termelőeszköz között, hanem a termelőeszközök
bármiféle produktív alkalmazásának, tehát mindennemű termelésnek
általános és szükséges feltétele.

Mint ahogy azt a 2. pontban leírtam, a termelést, vagyis a produktív
teljesítmény nyújtásához szükséges termelőeszközök használatát a gazdaság
mai fejlődési fokán nem a saját szükségleteit saját munkája által önállóan
kielégítő egyén végzi, hanem több olyan személy munkamegosztáson
alapuló együttműködése hozza létre, akiknek közös munkája közös produktív
teljesítményt eredményez. Az ilyen társadalmi termeléshez használt
tárgyi termelőeszközök azonban a tőkés gazdasági rend uralma alatt nem a
termelői és fogyasztói közösség köztulajdonát képezik, hanem a produktív
munkában résztvevő ill. nem résztvevő egyének magántulajdonában vannak.

4. Mi a tőke?


A termelőeszközök magántulajdona a bérmunka által válik tőkévé. Egy
olyan társadalomban, ahol a termeléshez szükséges termelőeszközök a
társadalom egy részének magántulajdonában vannak, míg a társadalom
másik része ki van zárva a termelőeszközök tulajdonjogából és csakis saját
munkaerejével rendelkezhet, a termelőeszközök tulajdonosa fog uralkodni a
társadalmi termelőfolyamatok fölött és megszerzi annak összhozadékát,
leszámítva azt az összeget, amelyből megvásárolja a termeléshez szükséges
munkaerőt, vagyis a tulajdon nélküli termelőket rákényszeríti a termelési
folyamatban osztályrészül jutó munkateljesítményre. A munkaerő, mely a
„munkaszerződés megkötése előtt természetes tulajdonosának privát joga, a
munkaszerződés megkötésével egy másik ember magántulajdonába kerül. A
tőkés termelési folyamat során az eredeti tulajdonos nem vallhatja magáénak
a munkaerejét, mert ez a termeléshez szükséges termelőeszközök
tulajdonosának birtokává vált.


„A tulajdon mai alakjában a tőke és a bérmunka
ellentétében mozog.”

 

(Kommunista Kiáltvány)

„Tőkének” nevezhetjük tehát a szó ezen értelmében – vagyis hogy
egyes egyéneknek joguk van a társadalmi termelés uralásához és kizsákmányolásához
egy olyan társadalomban, ahol a termelés a vagyontalan bérmunkás
alkalmazásával megy végbe – az összes magántulajdonban lévő
termelőeszközt, bármely termelőeszközről legyen is szó. „Tőkének” tehát
nem a termelőeszközök egyes anyagi kifejeződési formáit, hanem meghatározott
társadalmi termelőviszonyokat nevezünk. Vagyis nem csak az előzőleg
végzett munka azon termékeit hívjuk tőkének, melyeket a polgári
közgazdaságtan illet ezzel a névvel és amelyek szembenállnak a már adott
„földbirtok” fogalmával, hanem magát a „földbirtokot” (a „természetet”) is.
Egy termelőeszköz csak akkor válik tőkévé, ha ez előbbi a bérmunkán
alapuló termelés magántulajdonban lévő tárgyi alapját képezi. Ha azt a
jövedelmet, amelyet a termelőeszközök tőkés tulajdonosa saját termelőeszközeivel
végzett társadalmi termelésből a munkában való részvétel
nélkül szerez meg, járadéknak nevezzük, akkor a tőkések minden munka
nélkül szerzett jövedelme is ehhez a járadékhoz tartozik, így az ún.
„földjáradék” is. A tőkés így nem csak a földbirtokon létesített termelőüzem
tulajdonosa, aki ebből húzza szoros értelemben vett „tőkejáradékát”, hanem
annak a földnek is tulajdonosa, amelyen a termelőüzem található; tehát az a
személy, aki a termelés hozadékából „földjáradék” gyanánt egy részt
kisajátíthat magának. A „földjáradék” és a „szoros értelemben vett tőkejáradék”
mint társadalmi termelési viszony, egyaránt „tőkejáradékok”.


5. A tőkés társadalmi rend


Ha egy társadalomban a „bérmunka” társadalmi termelési viszonya a
társadalmi termelés általános alapja, akkor minden magántulajdonban lévő
termelőeszköz tőkének számít. Az ezen alapuló társadalmi rend tagjai két
osztályra oszthatóak fel: egyrészt a termelést uraló és kizsákmányoló tőkésekre,
másreszt a kizsákmányolt proletár bérrabszolgákra. A tőkésosztályhoz
nemcsak a társadalmi termelés közvetlen vezetői és haszonélvezői
tartoznak; hanem általában véve mindenki, aki a társadalmi termelés fölötti
uralomból és annak hozadékából közvetlenül vagy közvetve valamilyen
módon részesedik; az, aki magában a termelési folyamatban végzett
produktív munkában nem vesz részt. Lényegtelen, hogy emellett szert tesz-e
még egy részben saját produktív munkáján alapuló jövedelemre is (az ún.
„vállalkozói nyereségre”), amelyre akkor is szert tehetne, ha nem ő lenne a
termelőeszközök magántulajdonosa (a földjáradék és egyéb tőkejáradékok
élvezője).
Míg a tőkés társadalmi rend korábbi fejlődési fokain az volt az etalon,
hogy a társadalmi termelés vezetője és élvezője egy és ugyanazon személy
volt, ma általában ezek a funkciók több olyan személy vagy csoport között
oszlanak meg, amelyek mindannyian többé vagy kevésbé közvetlenül
részesednek a termelés hozadékából. A fönt említettek alapján kiderült,
hogy a tőkés földtulajdonos osztozkodik a tőkés üzemi tulajdonossal az
üzemben folyó termelés kizsákmányolásán. A tőkés működés efféle
megoszlásának két tipikus esetéből az egyik az, amikor a termelést nem a
tulajdonképpeni vezetők irányítják, hanem más általuk kijelölt vezető
irányításából húznak hasznot; pl. egy részvénytársaságban a részvényesek az
üzletvezetői igazgatóság tevékenysége által jutnak haszonhoz. Még
elterjedtebb az az eset, amikor egy termelőüzem hitelből fedezi működését.
Az ilyen üzemek termeléséből is több „tőkés” személy húz hasznot, de
mellettük még a hitelezők is megkapják részesedésüket. Együttesen veszik
ki részüket a szóban forgó termelés irányításából és kizsákmányolásából.
A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, szocializálása azt
jelenti, hogy a munka felszabadul a tőkés idegen uralom és kizsákmányolás
alól, melynek a tőkés gazdaságban a termelési folyamat ideje alatt ki volt
téve. A termelőeszközök szocializálása tehát a tőke és a bérmunka mai tőkés
gazdasági rendszert uraló ellentétének és az ebből fakadó társadalmi
osztályegyenlőtlenségek, az osztályuralom és osztályharc megszüntetését
jelenti.

6. Gazdasági és politikai hatalom, személyi és közjog


A termelőeszközök szocializálásának és a produktív munka felszabadításának
követelése egyben azt a követelést is magában foglalja, hogy a
„tulajdon” társadalmi termelési viszonyának történelmileg keletkezett
megjelenési formáját egy másik, csak most létrejövő megjelenési forma
váltsa föl. A tőkés magántulajdon, ahogyan az a tőke és bérmunka ellentétében
megjelenik, nem a társadalmi termelés kevésbé érvényes, hanem
csupán egy átmenetileg érvényes formája.

A tőkés magántulajdonosnak a társadalmi termelés és ennek haszna fölötti
uralma gazdaságilag megalapozott hatalomként jelenik meg, ellentétben
a politikailag megalapozott hatalmi viszonyokkal (értsd az állam uralmi és
kormányzói jogait az egyes állampolgárokkal szemben). De a hatalom
mindkét formája, ahogy arra a 2. pontban rámutattunk, egyaránt emberember
közötti társadalmi viszonyokat feltételez – keletkezésükben éppúgy,
mint működésükben –, a társadalom őket eltűrő és támogató nézeteitől,
különösen az őket elismerő és szükség esetén az elismerésüket államilag
kikényszerítő jogszabályoktól függően.


„Egy dolog tulajdonosa ... a tulajdonával kedve szerint
járhat el és másoknak megtilthatja ugyanezt.”

(Német Polgári Törvénykönyv, 903. §)

Azt, hogy a gazdasági és politikai hatalom egy és ugyanazon dolog,
úgy álcázzák, hogy a tőkés magántulajdon jegyében álló jelenlegi jogrendszerben
a jogot sajátos módon privát és közjogra osztják föl.
„Közjognak nevezzük azt, ami az egész állami közösség
javát szolgálja, személyi jognak pedig azt, ami csak az
egyes emberét.”

A gazdasági élet emberi kapcsolatainak személyi jogként való
kezelését mindezidáig még sehol sem sikerült maradéktalanul megoldani,
mivel az állam és a társadalom ennek megvalósulásával darabokra hullana
szét. A termelőeszközök tulajdonosának azt a személyi jogát, hogy „tulajdonát
kedve szerint kezelhesse”, állandóan közjogi, a köz javát szolgáló
parancsolatokkal és tilalmakkal korlátozzák, és ily módon próbálják a
szerződési szabadság kényszerítő korlátozásaival és a közjogi munkásvédelemmel
enyhíteni a tulajdon nélküli bérmunkásnak azt a materiális
rabszolgaságát, amely a munkásnak a saját munkaereje fölötti formálisan
„szabad” tulajdon- és rendelkezési jogából adódik.


7. Szocializálás és szociálpolitika


Az eddigi fejtegetésekből arra lehet következtetni, hogy alapvetően két út
vezethet a „termelőeszközök szocializálásához”, a termelőeszközök tőkés
magántulajdonának megszüntetéséhez: úgy is történhet, hogy a
termelőeszközöket kivonjuk az egyes tőkések hatásköréből (kisajátítás) és
ezeket köztisztviselők hatáskörébe helyezzük át (államosítás, kommunalizálás
és más később tárgyalandó formák). De úgy is történhet, hogy a tulajdon
kisajátítása nélkül a termelőeszközök magántulajdonának belső tartalmát
megváltoztatjuk azáltal, hogy az eddigi személyi jogi felfogás szerint a tőkés
tulajdonos magánvagyonához tartozó termelést fokozatosan olyan közjogi
ügyként kezeljük, melynek szabályozása már nem csak a személyi jog
szerinti tulajdonost illeti meg, hanem emellett még bizonyos közjogi
szerveket is: munkások, vállalkozók és az egyesült munkások és vállalkozók
szakmailag és területileg felosztott szövetségeit (munkaközösségeket).
A „szocializálás” ez utóbb említett formájának fő képviselője ma
Eduard Bernstein. Szerinte a „szocializálásnál a fő dolog az, hogy a
termelést, a gazdasági életet a köz ellenőrzése alá kell vonni”. A
szocializálás szerinte úgy is végbemehet, hogy a „köz – törvények és
rendeletek segítségével – egyre erőteljesebben beavatkozik a gazdasági élet
ellenőrzésébe”; Bernstein mottója szerint: „egy jó gyári törvényben több
szocializmus rejtőzhet, mint akár néhány száz vállalkozás és üzem államosításában”.
A bernsteini nézet szerint tehát a „szociálpolitika” és a „szocializálás”
egy és ugyanaz a dolog. A magántulajdonos hatáskörének fokozatos
szociálpolitikai leszűkítése által fog a magántulajdon egy állandó fejlődési
folyamat során köztulajdonná válni. De igazság szerint a szociálpolitika,
mely feltételezi a tőkés magántulajdonát és csupán a tőkés egyéni jogai és a
közkívánalmak közti konfliktust akarja elsimítani, radikális fordulat nélkül
sosem válhat valódi szocializálássá. Azt a fontos elemet, amely a valódi
szocializálás lényege és amely azért a bernsteini gondolat része is – a tőkés
gondolkodásmód elismerése ellenére is – az alábbiakban mutatjuk be.
Egyenlőre megállapíthatjuk: a termelőeszközök szocializálása nem lehetséges
anélkül, hogy a magántulajdont egy csapásra vagy fokozatosan, de
teljes egészében ki ne zárnánk a társadalmi termelési folyamatból.


8. Szocializálás és tulajdonfelosztás, „fél rendszabályok”


A valódi szocializálás ezen feltételéből adódik először is a következő: nem
jöhet létre a „termelőeszközök szocializálása” akkor, ha a magántulajdont
csupán felosztjuk több jogosult között, mert így a magántulajdon nem
szűnik meg, csak gazdát cserél. Ez az eset áll fönn akkor is, ha a
magántulajdon az egyénről a személyi joggal rendelkező ún. „jogi
személyre” ruházódik át, pl. ha egy egyén tulajdonában lévő vállalkozás egy
részvénytársaság közös tulajdonába kerül. Az ilyen folyamatok éppoly
kevéssé nevezhetők szocializálásnak, mint azok az egyszerű felosztási
projektek, amiket időközben a szocializmus néhány rosszul informált
ellenzője szintén „szocializálásnak” keresztelt el, mint pl. a nagybirtok
számos magántulajdonban lévő kis tanyára való felosztását. A későbbiekben
ezekről a dolgokról nem ejtünk több szót.

Ezen követelés alapján, mégpedig hogy a magántulajdonost teljesen ki
kell iktatni a termelési folyamatból, megállapíthatjuk, hogy az összes olyan
rendszabály helytelen, amely egyrészt a nem dolgozó tulajdonos, másrészt a
tulajdon nélküli munkás közötti hozadék és az államhatalmi funkciók
megosztására vonatkozik. Ide tartozik:

1. Kautsky javaslata, miszerint a „földbirtokot, amennyiben azt nagyüzemileg
művelik meg, minden további nélkül államosítani kell”, de emellett
„a rajta és benne található üzemeket” továbbra is olyan „magánüzemként”
kell kezelni, amelyek földbirtokukat az államtól veszik haszonbérbe.
Ide tartozik továbbá

2. a „nyereségrészesedés” projektje (az üzemi összhozadék egy részének
kifizetése a bérmunkások felé), amelyet minden jóindulatú kapitalista
támogat már több száz éve sikerrel avagy sikertelenül,

3. az üzemi alkalmazottakból választott munkás- és alkalmazotti képviselők
(munkásbizottságok, üzemi tanácsok, alkalmazotti bizottságok)
manapság sűrűn hamis néven „ipari demokráciaként” emlegetett részesedése
az alapvetően továbbra is tőkés tulajdonban lévő üzemek irányításából.
Az efféle „fél rendszabályokat”, éppúgy mint a 7. pontban említett
bernsteini tervet, a szocializmus a legjobb esetben is csak részmegoldásként
fogadhatja el. Kevésbé kedvező esetben – ez főként az ún. „nyereségrészesedés”
projektjeire érvényes – ezek igazából teljesen szemben állnak az
emancipálódó munkásosztály érdekeivel.


9. A szocializálás feladata


Habár a „magántulajdonos termelésből való teljes kiiktatásának” követelése
által teljes biztonsággal meg lehet állapítani a különbséget a „szociálpolitika”
és a „szocializálás” között és ezáltal az is megakadályozható, hogy a
szocializálást összetévesszük az egyszerű magántulajdon-felosztással és
bármiféle fél rendszabállyal, mindez azonban még korántsem határozta meg
pontosan a szocializálás tartalmi feladatát.

Még a tőkés magántulajdonos teljes kiiktatása után is lehetséges, hogy
egy és ugyanazon termelőeszközök egy és ugyanazon időben csupán megha
tározott számú termelő munkás rendelkezésére lesznek bocsátva a termelési
folyamat során – mint ahogy minden egyes fogyasztási eszközt is csak
meghatározott számú ember fogyaszthat el rendeltetésének betöltése
állapotában.
Ezen a tárgyilagos tényálláson még a szocializmus által megkövetelt
„termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele” sem változtathat. A szocialista
közgazdálkodásban is szükséges annak a kérdésnek az eldöntése,
hogy mely személyek használhatják a termelőeszközöket a termelés folyamán,
milyen munkafeltételek alatt kell lezajlania a termelésnek és milyen
módon kell elosztani a termelés eredményét a termelők és a fogyasztók között.
Tehát a szocialista közgazdálkodásban is létezik a társadalmi termelési
viszonyok egyfajta szabályozása, egyféle tulajdonrend. Ennek a rendszernek
a meghatározása a szocializálás feladata. Hogy egy megvalósult szocializálási
terv a valódi közgazdálkodás többé ill. kevésbé tökéletes köztulajdonát
hozza létre vagy pedig csak azért szünteti meg a magántulajdont, hogy a
különtulajdon valamely más formáját állítsa a helyébe, az attól függ, hogy
ez a terv hogyan oldja meg feladatait, hogyan dönt a fent említett kérdéseket
illetően.

10. A termelők és fogyasztók érdekellentéte


A legnagyobb veszélyt – mégpedig azt, hogy a szocializálási terv megvalósításánál
elhibázhatjuk a valódi köztulajdon létrehozását – az jelenti,
hogy egy emberi közösség gazdasági életében a tőkés magántulajdon
termelésből való kiiktatása után is kétféle érdek áll egymással szemben:
egyrészt minden egyes termelőágazat termelő munkásainak érdeke, másrészt
az egyéb termelők és fogyasztók összességének érdeke. Röviden fogalmazva:
a termelők és fogyasztók érdekeinek ellentmondása. Ha a társadalmi
termelési viszonyok szabályozásánál a termelők vagy a fogyasztók érdekeit
a másikkal szemben előnyben részesítenénk, akkor a termelőeszközök
valódi szocializálása helyett az eddigi privátkapitalizmust mindössze a
kapitalizmus egy olyan újabb válfaja váltaná fel, melyet az előnyben
részesített félnek megfelelően fogyasztói- (állam-, közösségi-, fogyasztói
szövetkezeti-) ill. termelői kapitalizmusnak nevezhetnénk. A szocializálás
folyamán csak akkor jöhet létre valódi köztulajdon – és nem egy réteg
különtulajdona –, ha mindkét veszélyt elkerüljük: a termelők és fogyasztók
érdekeit egyenlően és igazságosan vesszük figyelembe.
A szocializálás azon formáit, amelyek a fogyasztói kapitalizmus veszélyét
vetítik előre, államosítás, kommunalizálás és a termelőszemek fogyasztói
szövetkezethez való csatolása által végrehajtott szocializálásnak
nevezzük. Ezzel szemben a termelői kapitalizmus veszélye abban az esetben
fenyeget, ha a szocializálást a modern szindikalizmus és a
termelőszövetkezeti mozgalom irányvonalát követve hajtják végre („a
bányákat a bányászoknak”, „a vasutat a vasutasoknak” stb.). A szocializmus
szellemében végrehajtott szocializálás célja azonban nem a fogyasztói, de
nem is a termelői kapitalizmus, hanem a termelők és fogyasztók
összességének valódi köztulajdonának létrehozása.


11. A termelőknek és a fogyasztóknak a társadalmi termelési
viszonyok szabályozásával szemben támasztott követelései


Az, hogy a társadalmi termelési viszonyok szabályozásával szemben támasztott
kívánalmakat termelői és fogyasztói igényekre kell felosztani,
abból adódik, hogy a szocializálás által megszüntetendő magántulajdonnak
is különféle jogkörei vannak.

A mai tőkés gazdasági rend „termelőeszközeinek” magántulajdona
kétféle jogot biztosít a magántulajdonos számára:

a) az ezeken és ezekkel a termelőeszközökkel végrehajtott termelés
összhozadékához való jogot, leszámítva a nyersanyagokra, bérekre, adókra
stb. fordított költségeket. (Marx szerint ez a tőkés ahhoz való joga, hogy a
bérmunkás rabszolgamunkája által állandóan létrehozott értéktöbbletet
zsebre vághassa.)

b) a termelési folyamat irányításához való jogot, amelynek az általános
közjog és az ún. szociális törvényhozás von korlátokat. Ezzel szemben a
„termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésére”, „a termelőeszközök
szocializálására” vonatkozó követelés a termelő munkás álláspontjáról
nézve a következőket biztosítaná a munkás számára:

a) a munkás munkajövedelemhez való jogát,

b) a munkásoknak a termelési folyamat irányításából való akkora
részesedést, mely a termelési folyamatban megfelel a munka jelentőségének.
Ez a követelés azonban a fogyasztók álláspontját tekintve megint mást
jelent, mégpedig:

a) az egész társadalmi termelés hozadékának felosztását a fogyasztók
között,
b) a tőkés magántulajdonos uralmi jogainak átruházását a fogyasztói
szervekre.

12. A szocializálás két alapformája

 

Ezen szempontokat tekintve úgy tűnik, hogy a termelők és fogyasztók másmás
álláspontról közelítik meg a szocializálás különböző formáit.
Ezen formák egyik csoportja, a szocializálás első típusa, a termelő
munkásoknak csak közvetetten, míg a fogyasztóknak közvetlenül biztosítja
követeléseik teljesítését. A másik csoport, a szocializálás második típusa
éppen fordítva, a termelő munkások álláspontjáról tekintve közvetlen,
viszont a fogyasztók összességének álláspontját tekintve csak közvetett
társadalmasítást biztosít.

a) Az első esetben a szocializálás magában foglalja az üzemek államosítását,
kommunalizálását, valamint a termelőüzemek fogyasztási szövetkezetekhez
való csatolását. A termelő munkás egyik esetben sem vesz
részt közvetlenül a termelés irányításában és nem részegedik a
haszonélvezeti jogból sem, hanem továbbra is bérmunkás marad, mivel a
tőkés magántulajdonosok helyébe az állam, a közösség, a fogyasztói
egyesület funkcionáriusai lépnek.

Ha ez azonban így marad, akkor az állítólagos szocializálás valójában
nem mindenki köztulajdonát teremti meg, hanem a fogyasztói réteg
különtulajdonát. A magánkapitalizmust a fogyasztói kapitalizmus váltaná
fel. Ez különösen az államosításra igaz, de a másik két formára is érvényes.
Ebből adódik ennek a két, gyakran ugyanabban az értelemen használt
kifejezésnek – a szocializálásnak és az államosításnak – az egymáshoz való
valódi viszonya. Fenn már láthattuk, hogy nem minden szocializálás az
államosítás formájában megy végbe. És most láthatjuk, hogy a puszta
államosítást önmagában véve még nem lehet szocialista társadalmasításnak
nevezni.
b) A szocializálás másik típusának lényege abban áll, hogy egy üzem
(iparág) összes termelőeszközének tulajdona az üzemben (iparágban) érdekelt
dolgozók tulajdonába kerül. Ezen folyamat során a termelésben
résztvevő dolgozók kezébe kerül a termelési folyamat és annak hozadéka
fölötti rendelkezési jog. De ezáltal ugyanúgy nem jöhet létre valódi
köztulajdon, mint az a) pontban említett szocializálási formánál. A privát
tőkések kapitalizmusának helyébe csupán egy termelői kapitalizmus, a
termelők bizonyos csoportjainak köztulajdona lépne.


13. A szocializálás két alapformájának kiegészítésre szorultsága


A „szocializálás” két különböző típusának közös fővonása a következő: a
szocializálás egyik illetve másik típusa is kiiktatja a termelési folyamatból
azokat a privát tőkéseket, akik azt hazudták, hogy
a) a munkások érdekeit képviselik a fogyasztókkal szemben;
b) a fogyasztók érdekeit képviselik a munkásokkal, mint termelőkkel
szemben;
de valójában csak biztosították maguknak társadalmi hatalmukat és
munka nélkül szerzett jövedelmüket a társadalmi termelés hozadékának azon
részéből teremtették elő, amellyel az üzemben érdekelt munkásokat és a
fogyasztókat megrövidítették. De ennek a felesleges összekötő láncszemnek
a hiánya által jut csak igazán érvényre a termelők és fogyasztók, dolgozók
és élvezők közti szükséges és természetes érdekellentét. Ha azt akarjuk,
hogy valódi köztulajdon és ne csak egy réteg különtulajdona jöjjön létre,
akkor ezt az ellentétet a szocializálás fent említett formáinál ki kell
egyenlítenünk.
Ez a kiegyenlítődés más és másképpen megy végbe az államosított,
kommunalizált ill. fogyasztói egyesülethez csatolt üzemekben, és másképpen
a termelőszövetkezeti és szindikalista üzemekben. De a végeredménynek
mindkét esetben ugyanannak kell lenni.

a) Így van ez a termelés hozadékának elosztását tekintve is. Úgy tűnik,
hogy két teljesen különböző kérdéssel állunk szemben: az egyik az, hogy
egy termelőszövetkezeti tulajdonba vett ill. szindikalizált üzem (iparág)
összhozadékából mennyit kell a termelésben résztvevő dolgozóknak az
állam, a kommuna és egyéb szervek felé beszolgáltatnia; a másik pedig az,
hogy milyen magasak legyenek a bérek egy állami, kommuna- vagy
fogyasztási szövetkezeti termelőüzemben. Valójában azonban mindkét
kérdés ugyanannak a problémának a megoldására vonatkozik, mégpedig
arra, hogy a termelő mint olyan és mindenki más milyen arányban
részesedik az összhozadékból.

b) És ugyanez a helyzet a termelési folyamat irányításának megosztását
illetően is. A társadalmi termelés irányítása különböző rendelkezések
egész sorából tevődik össze. Ide tartozik,

1. hogy mit és mennyit kell termelni, azaz milyen mennyiségű árut, szolgáltatást kell az érintett termelői ágazat által biztosítani a fogyasztók
számára;

2. hogy milyen módon kell a termelésnek zajlania, azaz hogy milyen
alapanyaggal, emberi munkaeszközzel és munkafolyamatban kell dolgozni.
És végül,

3. hogy milyen feltételek között kell ezeket az emberi eszközöket
foglalkoztatni (hőmérséklet, atmoszféra, egészségügyi rendelkezések, munkaidő
és a munka intenzitása, bérezés stb.).

Egy tisztán tőkés magángazdaságban az összegi ilyen rendelkezést a
termelőeszközök magántulajdonosa határozza meg a saját kénye-kedve
szerint. Eddig a munkásság csak közvetett módon, politikai harc és a
tulajdonképpeni munkásharc útján, tehát törvényes rendeletek és kollektív
munkaszerződések elérésével gyakorolhatott hatást a munkafeltételek
tartalmára és talán még a munkafolyamatok kiválasztására is, persze csak ha
ezek valamelyest befolyásolták a munkafeltételeket. Az üzemen kívül –
mint állampolgár és szakszervezeti tag – a munkás azonos jogokkal
rendelkező ellenfélként áll szemben a vállalkozóval, de az üzemben a
vállalkozó az úr, a munkás pedig annak a rabszolgája. Csak az 1916-os
segélyszolgálati törvénnyel kezdődött el az a novemberi forradalom óta
nagyobb tempóban haladó fejlődés, amely a közjogilag biztosított szavazati
joggal rendelkező munkásképviseleteket („munkásbizottságokat”, „üzemi
tanácsokat”) létrehozta.

Nyilvánvaló, hogy a „szocializálás”, melynek célja a valódi köztulajdon
létrehozása, nem ruházhatja föl a fogyasztók által (állam, község)
kinevezett közfunkcionáriusokat az összes olyan joggal, melyek a tisztán
kapitalista magángazdaságban égy magánszemély kezében összpontosultak.
Így a termelésben elsősorban résztvevő munkás, mint olyan, továbbra is
rabszolga maradna. Viszont azt sem teheti meg, hogy az összes rendelkezési
jogot egy üzem (iparág) termelőmunkásainak kezébe adja, mert az egyes
üzemek (termelői ágazatok) munkásságának fogyasztóit nem lehet az
előbbiek kénye-kedvére kiszolgáltatni. Egyrészt tehát a szocializálás
mindkét alapvető formájánál – a végeredményt tekintve – azonos mértékben
kell meghúzni a határt a termelői és fogyasztói jogok között, másrészt pedig
a termelőeszközök valódi társadalmasítása az ellentétes érdekek igazságos
kiegyenlítését kívánja meg.


14. A két alapforma kiegészíthetősége


Ha lehetséges, hogy a szocializálás két alapformája (államosítás, kommunalizálás
az egyik oldalon, termelőszövetkezet, szindikalizmus a mámik
oldalon) az ellentétes érdekek kiegyenlítésével egyenlő arányban hozza létre
az összes meglévő termelőeszköz köztulajdonba bocsátását a termelők és
fogyasztók számára, akkor mindkét alapforma alkalmas kiindulási pontnak
bizonyul a szocialista közgazdálkodás eléréséhez, és bármelyik utat is
választjuk célunk eléréséhez, nem fogjuk megsérteni a szocialista eszmét.

a) Abból kell kiindulnunk, hogy az összes kifogás, amelyet az „államosítás”
megszállott hívei emelnek a termelőszövetkezeti (és szindikalista)
szocializálási forma ellen, téves feltételezéseken alapul. Senki sem akarja
azt a hozadékot, amelyet az üzemi köztulajdonban álló termelőeszközök
használata által hoznak létre, az üzemben dolgozók között maradéktalanul
felosztani. Sokkal magától értetődőbb az, hogy ennek a hozadéknak egy
részét általánosabb célokra adják át. És amíg ennek a résznek az abszolút
nagyságát nem tudjuk kiszámítani és rendeletbe foglalni, addig a relatív
nagyságáról el lehet mondani, hogy egy üzem (iparág) összhozadékának
általános célokra szánt része annál nagyobb, minél nagyobb az üzemben
(iparágban) a termeléshez használt termelőeszközök összértéke (föld- és
állóeszközérték) a foglalkoztatott dolgozók arányában tekintve. Ezzel
elkerülhető lesz, hogy az egyes üzemek (iparágak) dolgozói saját oldalukról
nézve a föld- és tőkejáradék bevonásával tőkésekké, az idegen munka
kizsákmányolóivá váljanak.

b) És fordított esetben ugyanez a helyzet, vagyis hogy az államosítás
(kommunalizálás) helyes alkalmazásánál megalapozatlanok maradnak azok
a kifogások, amiket a bérmunka rendszerének esküdt ellenségei épp a
szocializálás ezen típusa ellen juttatnak kifejezésre. A bérmunka nem
önmagában véve, hanem csak a „tőke és bérmunka” ellentétének elemeként
összeegyeztethetetlen a szocialista közgazdálkodással; vagyis abban az esetben,
ha a kapitalizmus és a termelőeszközök különtulajdona uralkodik és az
ebből a tulajdonból kizárt bérmunkásokat ki lehet zsákmányolni. Ott, ahol
nincs többé különtulajdon ill. tőkés kizsákmányolás, a bérezés csupán a
termelőket illető termelési hozadék termelők közti elosztásának technikai
formája. Az már pusztán technikai különbség, hogy egy termelőszövetkezeti
üzemben – miután egy jelentős összeget már átadtak az államnak, községnek
vagy egyéb közcélokra bocsátottak – a maradékot nyereségként osztjáke
szét az üzemben a dolgozók között, vagy egy tisztán állami üzemben
megfelelő összegű bérként juttatják-e el a munkásoknak. Mégsem mondhatjuk,
hogy a bérezés ezen technikai formája szükséges és elválaszthatatlan
része lenne az államosítási (kommunalizálási) szocializációs formának.
Határesetként említhetjük azt, amikor egy tisztán állami üzem az üzemi
gazdálkodás nyereségének egy részét „nyereségrészesedés” formájában
bocsátja a megállapított munkabér mellett a dolgozók rendelkezésére (mint
ahogy ezt már a magángazdálkodás idején is megtette néhány tőkés üzem).
Ebben az esetben még ez a kicsiny technikai különbség is eltűnik, és a
szocializálás két alapformája – már ami a termelési hozadék elosztását illeti
– tökéletesen megegyezik.

c) Éppoly helytelen lenne, ha a termelő munkás szempontjából
kiindulva a termelőszövetkezeti-szindikalista szocializálási formát részesítenénk
előnyben, csak mert az a dolgozónak hatékonyabb részesedést
biztosítana a termelés irányításából, mint az államosítási forma. Ugyanis az
egyik szocializálási forma előnyben részesítése a másikkal szemben csak
addig érvényesülhetne, míg az állami, községi üzem ragaszkodna ahhoz a
magánkapitalizmusból fennmaradt antidemokratikus üzemszervezési formához,
amely a munkást az összes üzemen belüli szavazati jogtól megfosztja.
Erre azonban lényegéből adódóan semmi szüksége sincs. Ahogy korábban
már láthattuk, a privátkapitalista üzem is rákényszerült „szociálpolitikánk”
fejlődésével, az 1916-os segélyszolgálati törvény és az 1918/19-es
forradalmi előrelépések által arra, hogy az üzemi tagok által megválasztott
„munkásbizottságoknak” („üzemi tanácsoknak”) némi közjogilag elismert
részesedést biztosítson az üzem igazgatásából. És mennyivel alkalmasabb
egy ilyen továbbfejlődésre a már nem kapitalista hanem szocializált üzem,
azaz az állami, községi, fogyasztói szövetkezeti üzem! A munkafeltételek
írásban való rögzítésére gyakorolt döntő befolyás, az alkalmazott
munkafolyamatok meghatározásában történő együttműködés és az ezen
kívül eső üzemi igazgatásban való tanácsadó és tudomásul vevő részvétel is
minden további nélkül biztosítható az üzemi munkások és alkalmazottak
választott képviselői számára az állami üzemben, éppígy a fogyasztási
szövetkezeti termelőüzemben is.

Más szóval: a termelési folyamat irányításának megosztását, mely egyaránt
megfelel a termelők és fogyasztók érdekeinek is, ugyanúgy meg lehet
valósítani államosítás útján, mint a szindikalizmuson keresztül.


15. A termelők és fogyasztók érdekellentétének kiegyenlítése

 

Eddigi szemléltetésünk legfontosabb következtetése az, hogy sem a
termelőeszközöknek a tőkések privát hatalmi szférájából a közösség nyilvános
szerveinek hatalmi szférájába való áthelyezése (államosítás, kommunalizálás),
sem pedig ezeknek a magántulajdonból a termelésben résztvevők
közös tulajdonába való áthelyezése nem elég önmagában a valódi
szocialista köztulajdon létrehozásához. Emellett a két intézkedés mellett
szükséges még a tulajdonfogalom belső átalakítása is, a mindenkori
különtulajdon teljes alárendelése a közösség közös érdekének. Itt érvényesül
az a bernsteini gondolat, mely kiemeli azoknak az intézkedéseknek a
jelentőségét, melyek által már a jelenlegi tőkés társadalomban is csökkenteni
akarták a privátkapitalista gazdálkodási mód káros hatásait (az ún.
„szociálpolitikáról” van szó). Ezek az intézkedések – mint látjuk – ahhoz,
hogy a szocializálás tökéletes legyen, még akkor is szükségesek lesznek,
amikor a tőkés magántulajdont már teljesen felszámolták és társadalmi
különtulajdonnal váltották fel, lehet ez akár a fogyasztói funkcionáriusok
különtulajdona vagy akár egy termelőközösség különtulajdona. Ezzel a
különtulajdonnal szemben is kötelező lesz a termelési hozadékot a
társadalom rétegeinek érdeke szerint egyenlően felosztani és a „termelést, a
gazdasági életet a közösség ellenőrzése alá vonni”. Csak így lehet a
társadalmi termelőviszonyokat továbbvinni azon a fejlődési úton, mely az
egyes személyek „magántulajdonától” vezet az egyes társadalmi rétegek
„különtulajdonán” át a társadalmi „köztulajdonhoz”.


16. A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, avagy az
„ipari autonómia”


Így tehát a „szocializálás” – a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele
– a magántőkés termelési mód két olyan átalakított formájából tevődik
össze, melyek egymást kiegészítve létrehozhatják a valódi köztulajdont.
Ezek egyike a termelőeszközöknek az egyes magántulajdonosok hatalmi
szférájából valamely társadalmi funkcionárius hatalmi szférájába való áthelyezés,
másika pedig a közérdekű társadalmi termelés jövőbeni vezetőinek
hatalmi hatáskörének közjogi leszűkítése.

Ennek a két változtatásnak az egy időben történő bevezetése által nem
az a valami fog létrejönni, amit manapság államosításnak szokás nevezni, de
amely a valóságban csupán egy államkapitalizmus (vagy fogyasztói
kapitalizmus), és nem is az a valami, amit manapság temelőszövetkezetiszindikalista
szocializálásnak szokás nevezni, de amely a valóságban csupán
egy termelői kapitalizmus. Hanem az fog történni, hogy létrejön a
termelőeszközök társadalmasításának egy olyan új és tökéletes formája,
amelyet a következőkben „ipari autonómiának” fogunk nevezni.


17. Mi ez „ipari autonómia”?


Az ipari autonómia azt jelenti, hogy minden iparban (az ipar itt az angol
„industry” szó értelmében áll, tehát magában foglal minden tervszerű
gazdasági tevékenységet, a mezőgazdasággal bezárólag) a termelőfolyamat
eddigi irányítói, vagyis a magántulajdonos ill. az általa kinevezett termelési
vezető helyébe a termelésben résztvevő munkások lépnek majd. Ugyanakkor
a tulajdon azon része válik effektív főtulajdonná, melyet az állami
szociálpolitika korlátozó intézkedései erőszakoltak rá a termelőeszközök
priváttőkés tulajdonára. Hogy ez az ipari autonómia államosításként jelenike
meg azokkal az utólagos korlátozásokkal, melyek a közösség közfunkcionáriusaira
átruházott hatalmi jogokat érintik és a termelésben
közvetlenül résztvevők javát szolgálják; vagy épp fordítva, hogy egy ipar
termelőeszközeinek a termelők tulajdonába helyezése egészül-e ki az így
létrejött különtulajdon utólagos közjogi, a fogyasztók érdekeit szolgáló
korlátozásával, mindez a létrejött „ipari autonómia” lényegét tekintve már
érdektelen lesz.

 

18. Az ipari autonómia megvalósulása

 

Egy iparág „ipari autonómia” formájában történő szocializálása az esetek
különbözőségét tekintve többféleképpen mehet végbe. Egyes üzemek
szocializálása „megszervezés” (Schäffle elnevezése alapján) formájában is
történhet, melynek klasszikus példáját még az ún. tőkés társadalmi rendben
is immár évtizedek óta sikeresen működő jénai „Carl Zeiss Alapítvány”
nyújtja. A jelenlegi helyzetet tekintve sokkal nagyobb jelentőséget kell
tulajdonítanunk annak a lehetőségnek, hogy az olyan iparok, melyek teljes
egészükben még nem értek meg a központi „államosításra” és talán soha
nem is fognak megérni rá, az ipari autonómia értelmében mégis azonnal
szocializálhatók, vagyis társadalmi köztulajdonba vehetők. Az autonómia
egy ilyen módon szocializált ipar esetében különböző formában jelenhet
meg:
1. Az érintett iparág minden üzemét összefogó szindikátus az állami
központi kormányzattal szemben olyan autonómiával rendelkezhet, melynek
korlátait csak a fogyasztók feltétlenül figyelembeveendő érdekei szabhatják
meg.
2. Az egyes üzemek az ezeket összefogó és igazgatásukat részben központilag
meghatározó szindikátussal szemben gyakorolhatják autonómiájukat.

3. A szindikátus valamint az egyes üzemek igazgatásán belül a legfelsőbb
ügyvezetéssel szemben megjelenik egy bizonyos mértékben korlátozott
autonóm jogi szféra, mely a termelésben résztvevők egyéb rétegeinek (a
szűkebb értelemben vett munkásoknak és alkalmazottaknak) biztosítja az
őket érintő ügyek fölötti önálló döntési, irányítási jogot.
Hogy milyen úton-módon érvényesítik érdekeiket a fogyasztók
ezekkel az „autonóm” iparokkal szemben, az megintcsak az esetek
különbözőségétől függ. A gazdálkodás közös célja itt az, hogy a fogyasztói
szervezetek (állam, község, fogyasztási szövetkezetek és egyéb célból
alakult szövetségek) beleszólhassanak a szindikátusok és az egyes üzemek
kötelezően és nyilvánosan meghatározott szükségleti megállapodásába,
amely intézkedés szerint a cseregazdálkodáson alapuló termelést a piacon a
szükségletek kielégítésén alapuló termelés váltaná fel. Amíg a tisztán
szükségleti termelés nem valósulhat meg teljes egészében, addig a ma
uralkodó, egyének közti cseregazdálkodás helyébe először a különböző
iparágak egymás közti cseregazdálkodása lépne. Ebben a helyzetben tehát
az egyes iparágak nem csupán a szükségletek kielégítése szerint, hanem
részben a piac számára is termelnének (itt főleg az exportkereskedelemről
lenne szó). Ebben az esetben még az is előfordulhat, hogy egy üzem
aránytalanul magas hozadékot érne el, míg a másik még a munkások
bérezéséhez szükséges összeget sem tudná kitermelni. Amíg egy és
ugyanazon képviseleti iparág különböző üzemeiről van szó, természetesen
az egyik üzem elmaradását a másik üzem többletével kell kiegyenlíteni; a
technikailag teljesen elmaradott üzemeket pedig a szindikátusnak be kell
záratnia. Ettől eltekintve minden autonóm üzemnek és éppígy minden
autonóm szindikátusnak is úgy kell termékeinek árát megszabnia, hogy az
üzem összhozadéka tartósan biztosítani tudja a termelésben résztvevő
dolgozók megfelelő megélhetését. A fogyasztók azon termelők csoportja
általi kiuzsorázását, akik az autonóm üzemet vagy szindikátust képezik, úgy
lehet megakadályozni, hogy a fogyasztók szervezeteinek közjogilag
biztosítjuk az ármegállapításba való beleszólási jogot. A fogyasztók részvétele
a termelés irányításában szintén korlátozza a termelők autonómiáját. Ez
abból a 14. pontban tárgyalt elvből adódik, miszerint minden üzem (iparág)
összhozadékát két részre kell osztani, és ebből esek az egyik rész bocsátható
a termelésben résztvevő munkások rendelkezésére, míg a másik részt – pl.
adó formájában – a fogyasztók közös céljainak megfelelően használják fel.
Eszerint az elv szerint a felosztás megállapítása a következőképpen történik.

Az általános fogyasztói célokra való ráfordítás abszolút összegének
megállapítása után a költségek fedezetét aszerint osztják fel az egyes
iparágak (üzemek) között, hogy mekkora a termeléshez fölhasznált termelőeszközök
összértéke a foglalkoztatott munkások számához viszonyítva.
És minél nagyobb ez az összérték (föld- és munkaérték), annál többet kell az
iparágnak (üzemnek) saját hozadékából a köz javára beszolgáltatnia. Csak
az így fennmaradó hozadékrész állhat az érintett termelőközösség rendelkezésére
külön céljai megvalósításához (pl. tartalékolás, üzemfejlesztés, a
munkások bérezése, nyugdíjazás stb.). A társadalmi össztermelés által
kielégítendő általános fogyasztói szükségleteket tekintve a termelői
autonómia már a közgazdálkodásnak ezen a fokán is, ahol pedig még nyoma
sincs a tisztán szükségleteket kielégítő gazdaságnak, korlátozva van. Hogy
ez a korlátozás meg ne szűnhessen, arról megint csak a fogyasztói szerves
gondoskodnak (állam, község, fogyasztási szövetkezetek). Éppen ezért van
beleszólási joguk az autonóm iparok irányításába.

 

19. Az ipari autonómia előnyei az államosítással szemben

 

A témában nem jártas egyén a „szocializálás” megvalósítását rendszerint az
egyszerű államosítás formájában képzeli el. A legtöbb olyan kifogás,
amelyet általában a „szocializálás” ellen emelnek, épp abból adódik, hogy
nem tesznek különbséget a társadalmi tulajdonbavétel és az államosítás
között. Az egyik ilyen kifogás úgy hangzik, hogy a termelőeszközök
társadalmi tulajdonba vétele csak néhány olyan termelői ágazatnál
lehetséges, amelynek üzemei már „érettek” a központi irányításra, s így nem
áll fönn az a veszély, hogy nem lesz gazdaságos a működtetésük; az összes
többi termelői ágazatnál pedig ki kell várni, hogy ha lassan is, de
megérjenek erre a változtatásra, no és egy csomó termelői ágazat nem is
ebbe az irányba, hanem egyenest az ellenkező irányba fejlődik, így ez
utóbbiak sosem fogják elérni a gazdaságos szocializálás fázisát, anélkül,
hogy ne csökkentenék a termelőerők létszámát. A másik ilyen kifogás pedig
az, hogy bármiféle szocializálás törvényszerűen bürokratizmushoz, sematizáláshoz
és így az egyéni kezdeményvesés elfojtásához vezet.

Minden olyan kifogás helyeselhető, amely a centralista „államosításra”
még nem alkalmas termelőágazatokra vonatkozik. Ezek azonban nem érvényesek
a szocializálással, az általános jelenségként megfigyelhető tőkés
tulajdon szocialista köztulajdonnal való fölváltásával szemben. Mert mint
láthattuk, ez a szocialista köztulajdon semmi esetre sem egyezik meg az
állami tulajdonnal. Az államosítás csak egy formája a szocializálásnak, és a
szocializálás bármely formáját csak akkor ismerhetjük el valódi szocializálásként,
ha a termelőviszonyok szabályozása úgy megy végbe, mint ahogy
azt az ipari autonómia fogalmánál leírtuk.

Az ipari autonómia formájában történő szocializálással szemben emelt
ellenvetések, melyek rendszerint a centralizáló államosítást kifogásolják,
immár tárgytalanok. Ez a forma kizárja a bürokratikus sematizálást és a
merevséget, nem fojtja el az egyéni kezdeményezést, sőt lehetőség szerint
még elő is segíti azt, mivel annak a lehetősége, hogy egy ilyen kezdeményezés
a gyakorlatban teljesüljön, az autonómia által kiterjed az üzemben
érdekeltek azon körére is, akiknek a tőkés magángazdaságban nem volt
lehetőségük kezdeményezéseik gyakorlati oldalát megtapasztalni. A nem
gazdaságos működés veszélye pedig legfeljebb csak akkor állhat fenn, ha a
magántulajdonost kizárják a termelésből és így a haszonlesés már nem
szolgáltathat állandó ösztönzést a lehető leggazdaságosabb termelésre. De
amint mindjárt meglátjuk, a termelőeszközök puszta szocializálásával még
nem feltétlenül lép ki a privát önzés a termelés motiválóinak sorából; a
termelőeszközök szocializálása által a közgazdálkodás előfázisában a privát
önzést könnyen a lehető leggazdaságosabb és legjövedelmezőbb termelés
hajtóerejévé tehetjük, még a fokozott mértékű termelésnél is.

 

20. A termelőeszközök szocializálása: a munka emancipációja. A
munka szocializálásának továbbfejlődése


Ennek az írásnak az első mondataiban a termelőeszközök társadalmi tulajdonba
vételét a közgazdálkodás első fázisának neveztük. Azt mondtuk, hogy
ebben a fázisban a szocializálás mindössze fölszabadítja a rabszolgamunkát
és a termelési folyamatban a „tőke” által kizsákmányolt „bérmunkát, de nem
veszi társadalmi tulajdonba. Ténylegesen elképzelhető egy olyan állapot –
minden valószínűség szerint a jövőben nálunk is nagyobb mértékben fog
megvalósulni –, amelyben a tárgyi termelőeszközök köztulajdonba kerülnek,
ezzel szemben a termelő munkás saját munkaerejéhez való privát jogának
mint a munkája időtartalmának és minőségének megfelelő termelési
hozadékból való részesedési jogának elismerése még meglehetősen sokáig
várat majd magára. Ennek oka az, hogy az autonóm termelőüzemben a saját
ügyeit önmaga intéző termelőközösségnek, pl. az üzemben dolgozók
(vezetők, alkalmazottak, munkások) összességének önállóan kell döntenie
munkája feltételeiről, különösen az egyes csoportoknak fizetendő bérekről.
Azonban az ipari munkásság erőteljesen kifejlett szolidaritása ellenére is
úgy tűnik, hogy döntését nem az összes résztvevő munkaerejének
szocializálása értelmében fogja meghozni. A bérezés alapjául valószínűleg
nem az egyszerű egyenlőség vagy az „azonos munkaidőért azonos bért”-
elvet fogják alapul venni, de még csak nem is a szükségletek különbözősége
alapján fognak dönteni (pl. agglegény vagy családapa), hanem inkább az
„azonos bért azonos teljesítményért”-elv szolgál majd az ipari bérezés
általános irányvonalául, azért, hogy a lehető legjobb „kezek és fejek”
odacsalogatásával növeljék a részesedés szerinti termelési hozadék abszolút
nagyságát. De ezzel a felfogással már el is fogadták ennek az elvnek az
ellenkezőjét is, vagyis hogy „különböző teljesítményért különböző bér jár”.
A közgazdálkodás ezen első fázisában az ipari vállalkozó erre specifikálódott
tehetsége nemhogy rosszabb, de még jobb fizetést tud majd
kicsikarni magának, mint amennyit a mai kapitalista államban kap, ahol
normális esetben a termelési hozadék legnagyobb része nem magát a
vállalkozót, hanem az őt finanszírozó tőkést illeti (lásd 5. pont). De nem
csak a bérezésről van szó, a gazdaság is sokkal korlátlanabbul fog működni,
mint a mai tőkés gazdaság, ahol is a bankok finánctőkéje „kontrollálja” az
ipart. Ugyanis életre fog kelni egy különleges vállalkozói faj: a financiális
vállalkozó, amely messzemenőleg az összes többi ipari vállalkozás fölött
fog állni.

Valójában tehát a termelőeszközök szocializálása távol áll attól, hogy a
privát haszonlesés hajtóerejét kikapcsolja a termelésből, ezzel gyengítve a
termelőerőket, csökkentve a társadalmi termelőmunka produktivitását. A
közgazdálkodás első fázisában csupán a munka emancipálódása valósulhat
meg és így a szocializálás által a gazdasági haszonlesés kifejtheti motiváló
hatását a termelésben résztvevők egészen jelentős körében. Az első fejlődési
fázisban a különböző bérezés, a különböző csoportok különböző mértékű
nyereségrészesedésének formájában történő termelési hozadékfelosztás
jellemzi majd a társadalmasított ipart. A magántulajdonosok
kapitalizmusának tőkés szelleme a munkások kapitalizmusában fog újra
kísérteni; a tárgyi termelőeszközök magántulajdonának immáron lehetetlenné
tett kizsákmányolása helyett először annak a privát jognak a korlátlan
kizsákmányolása fog uralkodni, melyet minden egyes munkás saját
munkaereje fölött gyakorolhat. És talán beteljesedik az angol szocialista B.
Shaw azon sejtelme is, miszerint a társadalom végső kizsákmányolója a
tehetséges szellemi munkás lesz majd. Csak lassanként fog létrejönni az
autonóm termelésben – az osztály harc befejeződésével a tőkések és nincstelen
proletárok közt elmérgesedett helyzet enyhülésének eredményeképpen –
az a közösségi szellem, mely előfeltétele annak, hogy a közgazdálkodás a
második fázisba ill. olyan magasabb fejlődési fokra léphessen, ahol a tárgyi
termelőeszközök éppúgy, mint a munkaerő köztulajdonban lesznek, mivel
mindenki képességei szerint járulhat hozzá a társadalmi termeléshez és
szükséglete alapján részesedik a közösségi termelés hozadékából. Az ipari
autonómia sajátos szocializálási formája, mint ahogy az a 18-as pontban
leírva áll, különösképp elősegíti ezt a fejlődést, mivel megteremti a
lehetőséget ahhoz, hogy az egyes ember egoizmusa helyébe először egy már
„szocializált” csoportegoizmus, az autonóm különcsoport egoizmusa
léphessen. De ezen felül a közgazdálkodás első fázisából a másodikba való
átmenetét már nem lehet gazdaságpolitikai intézkedésekkel lényegesen
előremozdítani, a folyamat fölgyorsítására sokkal inkább azok a különféle
kultúrpolitikai intézkedések alkalmasak, amiket a „képzés szocializálása”
megnevezés alatt foglalhatnánk össze. De ezek részletes tárgyalására csak
egy másik írásban kerülhet sor.

 

21. Mi most a teendő? – A szocializmusra való nevelés


Az eddigi leírásnak az volt a feladata, hogy képet adjon a gyakorlati
szocializmus céljairól. Ezen célok eléréséhez, tehát a valódi szocialista
közgazdálkodás megteremtéséhez több út is vezethet. Ilyenek
a) elsősorban azok a politikai akciók, melyek az egyes termelői
ágazatok állami törvények és közcélokat szolgáló rendeletek általi
szocializálását célozzák;

b) másodsorban az olyan fejlődést előmozdító (fogyasztói- és termelő-
) szövetkezeti törekvésekben való részvétel, melyek kényszer nélkül szabad
verseny útján jönnek létre;

c) harmadsorban pedig a munkásosztály gazdaságpolitikai akciói,
melyek a tőkés magántulajdon belső átalakítását akarják megvalósítani az
egyes üzemekben úgy, hogy tarifaszerződéseket próbálnak kötni és a
munkásszövetségek és a választott munkásképviselők beleszólási jogainak
szerződésszerű elismerését próbálják kikényszeríteni.

Az utóbb említett harcmodor következetes folytatását forradalmi időkben
az a harc jelentette, mely a tőkés vállalkozó termelési folyamat
fölötti uralmának közvetlen megszüntetéséért és a termelési a termelési
folyamat közüzemi kontroll alá helyezéséért folyt, mint ahogy még máig is
küzdenek ezért több üzemben is a Spartacus Szövetség programja alapján.
Azokat, akik a szocializmus ideálját elfogadják, még ez az utóbb
említett eszköz sem riaszthatja el. Ez nem a szocializálás valamiféle erkölcsi
parancsolatok alapján elvetendő eszköze. Mint ahogy a politikai forradalom
sem a politikai szabadság kivívásának erkölcsileg elvetendő eszköze.
Ellenkezőleg! Épp a munkásosztály ezen általános és „direkt” akciójának
van meg a társadalmasítás egyéb módszereivel szemben az a felbecsülhetet
len előnye, hogy az előbbi a szocialista gazdasági rendért vívott
küzdelemben a legerősebben épp azt a pszichikai hajtóerőt váltja ki ill.
fejleszti ki a proletariátusban, amely nélkül egy ilyen gazdaság nem
maradna fenn hosszabb ideig, de még kevésbé tudna a közgazdálkodás első
fázisából egy magasabb fázisba lépni. (Vö. Spartacus-program) Mégis, az
ilyen szocializálási akciót csak addig lehet sikeresen alkalmazni, míg a forradalmi
idők tartanak és úgy is csak azon feltétel alatt, hogy a forradalom
után a tőkés iga alól fölszabadult nép akaratából uralomra jutott legfelesőbb
hatalom, az összes termelő és fogyasztó közös érdekeinek képviselőjeként
utólagosan elismeri a politikán kívül álló „direkt” akció által létrehozott
szocializálást. Ha ez az előfeltétel nem valósul meg egyértelműen, és nem is
várható, hogy valaha is bekövetkezik, akkor a politikai akció, az elvtársi
önsegélyezés és a kedvezőbb munkafeltételek szerződésbeni elismeréséért
folyó szakszervezeti harc területén kívül csak az eljövendő generációra gyakorolt
szakadatlan nevelői ráhatással lehet elősegíteni a szocialista
közgazdálkodásra való áttérést. Ez azoknak az embereknek a nehéz feladata,
akik szenvedélyes vágyakozásának és forradalmi túlfűtöttségének sosem fog
megfelelni a társadalmi termelési viszonyok lassú és mindenféle akadályba
ütköző fejlődése.