Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a marxizmus válsága

2012.06.13

A marxizmus válsága

 

1.

A marxizmus ma egy történelmi és elméleti válság közepén van. Nem

egyszerűen a marxista mozgalmon belüli válságról van szó: ez magának a

marxizmusnak a válsága. Külsőleg annak a részben látszólagos, de részben

valódi domináns helyzetnek a teljes összeomlásában mutatkozik meg,

amelyet az I. világháború előtti korszakban az európai munkásmozgalomban

betöltött. Belsőleg a marxista elmélet és gyakorlat átalakulásában mutatkozik

meg. Az átalakulást legközvetlenebbül a marxistáknak a saját nemzetállamukkal

szembeni, valamint a burzsoá nemzetállamok rendszerének

egészére tekintettel megváltozott pozíciójában ragadhatjuk meg. Csalóka

dolog, sőt tévedés, ha a mai válság elméleti gyökereit Marx és Engels

forradalmi elméletének az örökösök kezében való elferdítésében vagy

túlzott leegyszerűsítésében látjuk. Ugyanígy félrevezető, ha ezt az

elkorcsosult, megcáfolt marxizmust a Marx és Engels saját „tiszta elmélete”

mellé helyezzük. Végeredményben a válság a mai válság Marx és Engels

elméletének is a válsága. A „tiszta elméletnek” a történelmi mozgalomtól,

továbbá az elmélet későbbi fejlődésétől való ideologikus és doktriner

szétválasztása maga is a mai válság kifejeződése.

2.

A marxizmusnak az a formája, amely most kritikus állapotba került, a XIX.

század második felének a terméke. Egy olyan elmélet elemeiből lett összerakva,

amely maga is a korábbi történelmi feltételek között lett megfogalmazva,

olyan feltételek között, amelyek alapvetően eltértek a XIX. század

végiektől. Az elemek aktívan beépültek egy olyan kor munkásmozgalmába,

amikor még nem fejlődött ki teljesen az európai kapitalizmus. Itt keletkezett

az elméletnek és a gyakorlatnak a marxizmus egész történetében szervesen

benne lévő elválasztása. A legelső pillanattól fogva nem igaz, hogy az

elmélet „a fennálló osztályharc általános kifejeződése”. Inkább elmondható,

hogy egy korábbi történelmi korszak osztályküzdelmeinek összetett eredménye,

és ezért minden kapcsolata hiányzik a teljesen új feltételek között

kibontakozó egykorú osztályharccal. A történelmi fejlődés útján az

elméletnek a gyakorlattól való távolsága inkább nőtt, mintsem csökkent. A

marxizmus három jelenkori formája – a „revizionizmus”, az „ortodoxia” és

azok az időről időre visszatérő erőfeszítések, hogy tiszta formájában

„helyreállítsák” az eredeti forradalmi marxizmust – egyaránt ezen az

elválasztásra épül. Végeredményben ez is a mai válság forrása.

3.

1850 után az új kapitalista korszaknak és magának a munkásmozgalomnak a

megváltozott történelmi feltételei akadályozták az élő marxista elmélet

továbbfejlődését a munkásmozgalom egyre terjedő gyakorlata mélyén.

1850-re a kapitalizmus történelmi fejlődésében az első nagy ciklus lezárult.

Ez alatt a ciklus alatt, a korabeli korlátozott képességeire támaszkodva a

kapitalizmus bejárta fejlődésének minden szakaszát egészen addig a pontig,

ahol a proletariátus osztálytudatos része akkori helyzetében már történelmi

napirendre nem tűzte a társadalmi forradalmat. Így a korszak korlátozott

gazdasági alapján a proletariátus osztálymozgalma viszonylag magas

fejlettségi szintet ért el. Ez a fejlettség a korszak forradalmi küzdelmeiben

talált gyakorlati, az ún. „utópikus szocialistáknak” a proletár osztálytudat

tartalmáról és a proletárforradalom céljairól szóló korai megfogalmazásaiban

pedig elméleti kifejeződést. Elméleteik ez idő alatt és később

bekövetkező fejlődése, amely a korszak tapasztalataiból származik, Marxot

és Engelst kétszeres elméleti teljesítményre vezette. Egyfelől a proletariátus

újonnan szerzett perspektívájából bírálták a fennálló osztálytársadalom

összes aspektusát (mint gazdasági alap és felépítmény). Ezalatt változatlanul

használták fel a fennálló osztályharc valóságából közvetlenül eredő új

proletár osztálytudat tartalmát, ahogyan azt az utópikus szocialisták

elméletileg megfogalmazták. Párhuzamosan azonban éppúgy bírálták a

proletármozgalom gyakorlatát, mint az utópikus szocialisták elméleteit. A

burzsoá tudomány legmagasabb eredményeiből merítve fogalmi keretbe

tudták önteni a proletár osztály számára a fennálló kapitalista társadalom

valódi fejlődéstörvényeit, és így egyszerre a forradalmi osztálycselekvés

valódi feltételeit is. 1850 után és később a kapitalizmus fejlődése új

történelmi ciklust kezdett egy kibővült (földrajzi, technológiai, szervezeti)

alapról. A megváltozott feltételek között már lehetetlen volt a proletariátus

számára, hogy továbbra is a marxi elmélet eredeti formájából merítsen, egy

olyan elméletből, amely egy korábbi történelmi korszak feltételei között

vette fel forradalmi jellegzetességeit. Az 1870-es években – a válság és a

hanyatlás korszakában, amely különösen hasznos volt a proletár osztálytudat

fejlődése szempontjából – a proletariátus formálisan képes volt magáévá

tenni ezt az elméletet. Azonban még ekkor sem tudta teljes mértékben

magáévá tenni annak forradalmi tartalmát – sem a gyakorlatban, sem

elméletileg.

4.

A marxista elmélet, amelyet az európai munkásosztály a XIX. század

második felében elsajátított, a befogadási folyamat során részben

megváltoztatta eredeti forradalmi vonásait. A történelem materialista

szemlélete egy 1850-et megelőző forradalmi periódusból nőtt ki, mint a

forradalmi osztály szubjektív cselekvésének szerves része, amely az

elméletben folytonosan bírálja, a gyakorlatban pedig megdönti a hamis

illúziókat és az összes létező társadalmi viszony múlandó megjelenését. A

rákövetkező korszakban azonban egy tisztán absztrakt és passzív elméletté

vált, amely a társadalmi fejlődés objektív pályáját külső törvények által

meghatározottként kezelte. A marxista közgazdaságtant a burzsoá politikai

gazdaságtan radikális kritikájaként fogalmazták meg eredetileg, egy olyan

kritikaként, amelynek célja volt, hogy a forradalomban találja meg elméleti

és gyakorlati betetőzését. Az eredeti vázlatot később Marx megváltoztatta,

majd Engels még jobban átalakította. Ma a marxizmus apologétái és bírálói

egyaránt úgy tekintenek a marxista közgazdaságtanra, mint amely kicsit

több egy tudományos rendszernél, ahol a burzsoá társadalom összes

közgazdasági jelensége elméleti úton le van vezetve az „érték” kritikátlan,

axiomatikus fogalmából. A politikai gazdaságtan forradalmi kritikája

Marxnál a fetisizmus elméleti és a gyakorlati megszüntetve megőrzését

(Aufhebung) célozta. De a fetisizmus a marxista tudományos közgazdászok

számára bálvánnyá vált, a marxizmus burzsoá és reformista kritikusai

számára pedig tüskévé.

5.

A modern munkásosztály által puszta ideológiaként felszívott marxista

tudomány Marx, Engels és a közvetlen tanítványok első generációjának

halála után tökéletesen megszűnt élő elméletként fejlődni. Ebben az

időszakban a marxista pártokban a forradalmi elvek vezető képviselői arra

kényszerültek, hogy védekező harcot folytassanak az egyre dominánsabb,

reformista elmélet és gyakorlat felé tartó irányzat ellen. Ugyanakkor

visszautasítottak minden arra irányuló kísérletet, hogy új életre keltsék a

proletár osztályharc elméleti kifejeződését. A hagyományos marxizmus

burzsoá cáfolatai jelentette fenyegetéssel szembesülve saját stagnálásukat

egyre inkább két rossz közül a kisebbikként kezdték látni. (Lásd Rosa

Luxemburg „Stillstand und Fortschritt im Marxismus” [Mozdulatlanság és

előrehaladás a marxizmusban] című cikkét!1) Ebben az időszakban a

proletár osztályharc elméletének továbbfejlesztését előrelendítő legfontosabb

erő három különböző irányból érkezett, és mindegyikük – tudatosan

vagy tudattalanul – szemben állt az ortodox marxista elmélettel. Ezek a

következők voltak: szakszervezeti reformizmus, forradalmi szindikalizmus

és a leninista bolsevizmus. A hatalmas különbségek dacára osztoztak egy

közös hajlamban. Így vagy úgy, de mindegyikük megpróbálta jobban a

szocialista elmélet középpontjába állítani a munkásosztály szubjektív

cselekvését, mint a kapitalizmus objektív fejlődését. Ebből a szempontból

mindhárom úgy jelenik meg, mint egy haladó irányzat a munkásmozgalom

fejlődésén belül – és közben úgy is, mint egy olyan proletár osztályelmélet

és -gyakorlat előfutára, amely az új történelmi alapon kíván fejlődni.

6.

A mai marxista válság történelmi gyökereinek és meghatározottságainak

eme összefoglalásából számos következtetés adódik, melyek megmutatják a

válságon való felülkerekedés útjait. A marxizmus mai irányzata közül egyik

sem érvényes úgy, mint a proletár osztályharc tartós gyakorlati igényeinek

megfelelő elméleti kifejezése – egy olyan harcé, amely az alkalmi kudarcok

ellenére szándékaiban és céljaiban megmaradt forradalminak. Minden

bizonnyal az úgynevezett „ortodox marxizmus” nyújtja a legkevésbé megfelelő

megoldást. A marxizmus kortárs formái közül ez a legártalmasabb a

proletár osztály haladó fejlődésére. Miután régóta ideológiaként rekedt meg,

az „ortodox marxizmus” mint olyan (Kautsky) összeomlott a végső

fázisában. Ma már nem több egy akadálynál, amely gátolja a proletár

osztályharc elmélete és gyakorlata fejlődését. A két másik irányzat, melyek

az I. világháború előtti marxizmus folytatásai, más lapra tartoznak. A

forradalmi proletariátus perspektívájából sem a szociáldemokrata pártok

reformista államszocializmusa, sem a kommunista antiimperializmus nem

írható le egyszerűen reakciós mozgalomként. A viszony napjaink proletariátusa

és a szociáldemokrata pártok, illetve a Kommunista Párt között

tulajdonképpen megegyezik egy korábbi történelmi időpontban a

proletárosztály egésze és a radikális, haladó burzsoá párt elmélete és

gyakorlata közötti viszonnyal, akkorival, amikor az európai burzsoá osztály

még viszonylag haladó volt. A történelem megmásíthatatlan ténye, hogy az

I. világháború alatt és közvetlenül utána a valaha forradalmi és államellenes

ideológia, a szociáldemokrata marxizmus, ahogyan a nemzetközi kapitalizmus

legnagyobb hatalmú fő nemzeteiben – az úgynevezett imperialista

nemzetekben – létezett, átalakult reformista államszocializmussá. Mindez

analóg a forradalmi, államellenes kereszténységnek a korai középkorban a

római állam hivatalos vallásává válásával. Másfelől viszont a nemzetközi

kapitalista rendszer peremterületein (ahol lokálisan a kapitalizmus még nem

fejlődött ki) küzdelmek dúlnak. Ezeknek a területeknek az elnyomott és

kizsákmányolt osztályai a jelenleg zajló harcaik során is fejleszteni látszanak

az elméletet, amely az úgynevezett „kommunizmussal” áll kapcsolatban.

Ezek az elméletek azonban nem képesek átvenni és folytatni a régi

marxizmust két ok miatt: először is a régebbi elmélet a pre-kapitalista

szocio-ökonómiai formák fölötti kapitalista győzelmen valamint e történelmi

szakasz és a proletár osztályharc közötti hasznos viszonyon alapul;

másodszor pedig a régi marxizmus a polgári és a proletárforradalom közötti

közvetlen és pozitív viszonyból indul ki. Ezeken a peremterületeken a

proletár osztály küzdelmei valamint a hazai és a külföldi burzsoázia tagjai

közötti viszony eltérő – nem alapvetően, de a maga közvetlen formájában

mindenképp. Ezek a mozgalmak nem tudnak kapcsolatot kiépíteni a reformizmussal,

mert az elválaszthatatlanul a napjaink kapitalista világrendszerében

legfőbb szerepet játszó nemzetek terjeszkedő és gyarmatosító

politikájához láncolta magát. Ugyanakkor a leninista bolsevizmusban és

kommunizmusban a marxista ideológia olyan formájára lelhetnek, amely

erősen antiimperialista. Közvetítő ideológiaként használhatják saját antiimperialista

osztályharcukhoz. Az ilyen folyamat újra csak a kereszténységnek

a barbárok közötti, a Római Birodalom területén kívüli elterjedésével

párhuzamos.

7.

A marxizmus mint történelmi jelenség a múlt része. A XIX. század első

felének forradalmi osztályharcából nőtt ki, azonban a XIX. század második

felében csak fenntartották és annak a munkásosztálynak a forradalmi

elméleteként formálták át, amely még nem nyerte vissza forradalmi erejét. A

proletárforradalom ama elmélete, amely a történelem következő szakaszában

már másként lesz kifejtve, a marxizmus történelmi folytatódása lesz

még egy alapvetőbb történelmi értelemben is. Forradalmi elméletével Karl

Marx és Friedrich Engels a proletár eszmék első jelentős összefoglalását

adta a proletár osztályharc első forradalmi korszakában. Elméletük

mindörökre a felszabadulásáért küzdő proletár osztály új forradalmi

tudatának klasszikus kifejeződése marad.

1 Rosa Luxemburg: Stillstand und Fortschritt im Marxismus. In: Gesammelte Werke, Bd. 1,2,

Berlin, 1972, S. 367. (A ford. megj.)