Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása 1.

2012.06.13

A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása

 

A marxizmus a szociológia ellen

 

Milyen összefüggés van a marxizmus és a modern szociológiai tanok

között? Ha a Comte által megalapított és elkeresztelt szociológiát mint a

tudományok rendszerének egy speciális területét vizsgáljuk, nem találunk

összekötőkapcsot közte és a marxizmus között. Marx és Engels nem

fordítottak figyelmet a tudomány e látszólag új ágának sem nevére, sem

tartalmára. Amikor Marx szükségét érezte annak, hogy Comte Cours de

philosophie positive című művének kapcsán álláspontját tömören kifejezze,

„mert az angolok és franciák nagy hűhót csaptak Comte körül a mű

megjelenése után harminc évvel”, Marx úgy beszélt a „pozitivizmusról” és a

„comte-izmusról”, mint olyan dologról, amellyel „politikusként egyértelműen

szembehelyezkedik”, s amelyről a „tudomány embereként nagyon lesújtó

véleménye van”. Marx hozzáállása a kérdéshez teoretikusan és történetileg

is megalapozott. A szocializmus Marx által kidolgozott elmélete semmit

sem kapott attól a XIX–XX. századi „szociológiától”, amelyet Comte

alapozott meg, Mill és Spencer pedig elterjesztett. Némi túlzással azt lehetne

mondani, hogy a „szociológia” a modern szocializmus elleni reakció. Csak

ebből kiindulva válik nyilvánvalóvá, hogy az utóbbi száz év tudományra

hatást gyakorló sokféle elméleti és gyakorlati irányzata lényegileg egységes.

Ahogyan Comte szembekerült mesterével, Saint-Simonnal, ugyanúgy a

késői polgári „szociológusok” is szembekerültek a szocialistákkal, amikor

más választ adtak a munkásmozgalom fejlődése által felvett kérdésekre mint

a „szocializmus” elmélete és gyakorlata. Azokkal a problémákkal,

amelyeket a modern történelmi fejlődés a jelenkori társadalmak elé megoldandó

feladatként állított, a marxizmus ugyanolyan közvetlen és eredeti

kapcsolatban áll, mint a Comte, Spencer és követőik által létrehozott

„szociológia”. Ennek ellenére a két társadalomelmélet között semmiféle

teoretikus kapcsolat nincsen. A polgári szociológusok úgy hivatkoznak a

proletáriátus forradalmi tudományára, mint amely „politika és elmélet

tudománytalan keveréke”. A szocialisták másfelől elvetik a polgári

szociológiát mint puszta „ideológiát”.

Marx álláspontja teljesen ellentétes az „ember társadalmi

természetével” kapcsolatos nézetek megítélésénél (mely nézetek korábbi

századokban az elavult feudális társadalommal szemben radikálisan fellépő

feltörekvő polgári osztály fegyverei, s a „polgári társadalom” követelésének

ideológiai megjelenési formái voltak), valamint a társadalom új, „polgári

formájának anyagi alapjait feltáró új tudomány, a politikai gazdaságtan

megítélésénél.

Az 1859-ben Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című

írásában kifejtett történelmi materialista koncepciót Marx már a hegeli Jogfilozófiához

tizenhat évvel korábban írott kritikájában elkezdte kidolgozni.

Ennél a kérdésnél kissé hosszabban el kell időznünk, mert manapság sokan

vádolják Marxot a hegeli idealizmussal. Korábban, még a Rheinische

Zeitung szerkesztőjeként (1842–43) részt vett egy vitában az „úgynevezett

anyagi érdekekről”. Már ekkor elkezdett ismerkedni „gazdasági

kérdésekkel” és kapcsolatba került a „francia szocialisták” nézeteivel.

Hegellel kapcsolatos kritikája elvezette ahhoz a felismeréshez, hogy „az

állam valóságos viszonyait és formáit nem lehet megérteni sem magából az

államból, sem pedig az emberi értelem fejlődéséből, hanem éppen

ellenkezőleg: azok az emberi élet anyagi előfeltételeiben gyökereznek, mely

életfeltételeket Hegel a XVIII. század francia és angol fejlődésnek

eredményeit összegezve a „polgári társadalom” elnevezés alá sorolt be, s így

„a polgári társadalom alapvető viszonyait a politikai gazdaságtan

segítségével leehet megérteni.”

Ez az a döntő fontosságú tétel, amelyet az ifjú Marx a „polgári

társadalom”-ról vall akkor, amikor a hegeli idealizmust éppen felváltja

nézeteiben a később kifejtésre kerülő materialista alapgondolat. Míg az

idealista hegeli államelmélet materialista kritikája később formálisan a

Hegel által a Jogfilozófiában kifejtett és a polgári társadalomra vonatkozó

tételein alapult (bármilyen meglepő is ez néhány idealista filozófus

számára), Marx már ekkor határozottan elveti Hegelt és egész idealista

filozófiáját. Ehelyett azoknak a polgári társadalommal foglalkozó

társadalomtudósoknak munkáihoz kapcsolódik, akik az angol és a francia

polgári forradalom időszakában tűntek fel akkor, amikor a „szociológia”

elnevezést még nem találták ki, de már felfedezték a társadalmat, mint a

tudomány birodalmának önálló és különös területét.

Valójában Hegelnek azok a „polgári társadalomra” vonatkozó nézetei,

melyeket könyve további részében fejt ki, nem az akkoriban rendkívül

elmaradott németországi állapotokból származnak. A „polgári társadalom”

elnevezést készen vette át az angol és francia társadalomtudósoktól,

filozófusoktól, politikusoktól és közgazdászoktól. Ahogy Marx mondja,

Hegel mögött ott áll „a XVIII. századi angol és francia fejlődés” a

társadalomra és a társadalmi mozgalmakra vonatkozó felfedezéseivel, mely

felfedezések a XVIII. század közepe után Angliában lezajló ipari

forradalomban és az 1789–1815-ös Nagy Francia Forradalomban kulminálódó

valóságos történeti fejlődést tükrözik vissza.

Marx a szocialista és proletártudomány megalapításához szükséges

kiindulópontot olyan a társadalomra vonatkozó tanításokból vette át,

melyeket ugyan Hegel révén ismert meg, de azok még a polgárság

forradalmi korszakából származnak. Első helyen a „klasszikus politikai

gazdaságtan” eredményeit vette át (Pettyvel és Boisguillebert-rel kezdve

Quesnay-vel, Smith-szel és Ricardóval bezárólag) és tudatosan továbbfejlesztette

azokat, mint amelyekben a nagy polgári gondolkodók többékevésbé

öntudatlanul feltárták a polgári társadalom alapvető struktúráját,

vagy ahogyan Marx mondja, „csontvázát”. A politikai gazdaságtan

fontosságát – melyre Marxnak az az elnevezése is utal, hogy a politikai

gazdaságtan tárja fel „a polgári társadalom anatómiáját” – már előtte is

felismerték a közvetlen elődeinek számító német filozófusok: Kant, Fichte

és Hegel. Hegel filozófiai rendszerében a „polgári társadalom” az új

tudományként jelentkező politikai gazdaságtan által vizsgált „szükségletek

rendszerén” alapul, sőt a filozófus egy korábbi munkájában a szükségletek

rendszerét a „kormányzat első formájának” nevezte, szemben az olyan

magasabban fejlett formákkal, mint az állam és a jog.

Az a fokozott hangsúly, amivel Marx későbbi írásaiban ismételten

rámutat arra, hogy az osztályszemléletét elvesztett polgári közgazdaságtan

(az úgynevezett „vulgáris közgazdaságtan”) alapvető fontossága pontokon

nem lépett túl Ricardón, s ahogy megvetően elutasítja a Comte-féle

pozitivista társadalomtudomány által megalkotott szintézist, mint amelynél

Hegel tudományos teljesítménye mérhetetlenül magasabb szintű, csak

ismételten rámutat a korábbi gazdasági és társadalmi tanításoknak a marxi

elméletre gyakorolt hatására. E hatás jelentősége még akkor is tagadhatatlan,

ha Marx analízise a társadalom új fejlődési tendenciáiról, az új

szükségletekről és a proletáriátus mint újonnan kialakult önálló társadalmi

osztály céljairól messze meghaladja a régebbi elméletek eredményeit. A

munkásosztályt vezető marxista elmélet tehát nemcsak – mint Engels

mondja –„a klasszikus német filozófia örököse”, hanem a klasszikus

politikai gazdaságtané és a társadalomkutatásoké is. A marxizmus a

klasszikus elméleteknek a történelmi változásokhoz igazított elmélete.

Marx nem fordít különösebb figyelmet a polgári társadalom korábbi

fejlődési periódusára, arra az időszakra, amikor még a feudális

társadalommal állt szemben. De a polgári társadalomnak nemcsak a statikus

törvényszerűségei érdeklik. A polgári társadalmat történeti képződményként

kezeli, melynek lényeges sajátossága a történetiség, s így a társadalomnak

csak múló szerveződési formája.

A polgári társadalom fejlődésének és átalakulásának egészét vizsgálja,

a benne rejlő azon tendenciákat, amelyek a fejlődés távolabbi pontjain a

fennálló forradalmi meghaladására vezetnek. Ezeket a tendenciákat Marx

két tényezőben fedezi fel: az objektív tényező a polgári társadalom

gazdasági struktúrája, a szubjektív pedig az ezen a gazdasági alapon

létrejövő új társadalmi osztály (mely tehát nem politikai, jogi vagy etikai

okokból alakult ki). Így tehát a polgári társadalom, mely a feudális

társadalom elleni harca során vált egységessé, most két „pártra” szakad. A

„polgári társadalom” valójában „tőkés társadalom”, azaz társadalmi alapja a

két szemben álló osztály léte, amelyben a tőkés osztály ellenőrzést gyakorol

a másik osztály felett gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt. Így a

„munkások és a szegények osztálya” bekerül a társadalomtudományi vizsgálódások

körébe. A marxista elmélet felismeri, hogy a jelenlegi társadalom

elnyomott és kizsákmányolt munkásai osztályharcot folytatnak a társadalom

fennálló struktúrájának meghaladásáért, a társadalom egy magasabban

fejlett formájának megteremtéséért. Ahogyan a materialista tudomány a

polgári társadalom fejődésének kezdeti szakaszában a polgárság gyakorlati

eszköze volt, ugyanúgy a marxista elmélet a proletár társadalom

megteremtéséért harcot folytató munkásosztály gyakorlati eszköze e küzdelemben.

A tudományok külön területeként mesterségesen leválasztott

szociológia, mely Comte-tól ered, s melynek előfutárai tényleg jelentős

értékeket hoztak létre ezen a területen, nem jelent mást, mint a jelenlegi

történelmi periódus által felvetett elméleti és gyakorlati problémák előli

menekülést. A marxi szocialista és proletárelmélet, mely a társadalomelmélet

klasszikus alapjaiból kiindulva forradalmi elméletté fejlődött,

összhangban van a történelmi helyzet változásaival: korunk zseniális

társadalomtudománya.

 

A történetiség elve

 

Marx minden társadalmi jelenséget az adott történelmi korszak által

meghatározottként fogott fel. A polgári társadalomelmélet minden olyan

kategóriáját kritika alá vonta, amelyből elhintették a specifikus történeti

jelleget. Már első gazdasági munkájában szemére veti Ricardónak, hogy a

speciálisan a polgári társadalomhoz kapcsolódó „földjáradék fogalmát mégis

minden korban és minden országban” érvényesként kezeli. „Ez közös

tévedése mindazoknak a közgazdászoknak, akik a polgári termelés

viszonyait örök kategóriáknak tüntetik fel.”1

A történetiség elvének érvényesülési területét egyértelműen

körülhatárolja a következő példa. A földtulajdon nagyon különböző jellegű

és eltérő szerepet játszik a társadalom különböző fejlődési periódusaiban.

Már a primitív közösségi földtulajdon is különböző módokon bomlott fel, a

magántulajdonra a társadalmi alap későbbi fejlődésének eltérő formái

szintén közvetlenül hatottak. A feudális földtulajdonnak a tőkést termelési

mód győzelme után kialakuló viszonyokhoz való idomulásának országonként

eltérő módja, a járadék kapitalista értéktöbblet részévé válásának és a.

mezőgazdaság iparrá alakulásának különböző módjai tükröződnek az adott

ország kialakult társadalmi viszonyaiban, de ugyanígy tükröződnek a fejlődést

befolyásoló történetileg speciális körülmények a kapitalizmus viszonyai

között kialakuló munkásmozgalom országonként eltérő formáiban, s

ugyanígy azokban a különös formákban, melyekben az egyes országokban

lezajlik a szocialista termelési mód uralkodóvá válása. Ennek ismerete volt

az oka annak, hogy élete végén különös gonddal kezdte tanulmányozni a

földtulajdon és a földjáradék megjelenését egyfelől az USA-ban, másfelől

Oroszországban. Lenin a XIX. század végén írott A kapitalizmus fejlődése

Oroszországban című művében szintén részletesen elemezte a fejlődés

előrehaladásának különös történeti formáit. Mind Marxnál, mind pedig

Leninnél e különböző történeti formákra vonatkozó vizsgálatok azt a célt

szolgálták, hogy feltárják a kifejlett polgári társadalomban meglévő tőkés

földjáradék sajátos jellegét.

A modern kapitalista termelési mód alapvető törvényszerűségeit

elemző mű, A tőke első kötetében Marx egyáltalán nem foglalkozott a

földjáradék kategóriájával. Marx itt a termőföldnek a kapitalista termelés

fejlődésében játszott általános szerepét vizsgálja: csak azt elemzi, hogy

milyen módon hatott a kapitalista termelés mód uralkodóvá válása az agrárproletáriátusra

egyrészt a fejlett tőkés országokban, másrészt az olyan

elmaradott országokban, mint Írország, végül a gyarmati területeken.

Marx a „földjáradék” kérdését a megfelelő helyen, A tőke harmadik

kötetében elemzi, ahol a kapitalista elosztás különös formáit mint a tőkés

termelés különös formáiból eredő jelenséget tárgyalja. Itt sem volt azonban

mód korábbi különös történeti formáinak részletes vizsgálatára. Csak

néhány megjegyzést vetett oda a tőkés és a korábbi földtulajdon közötti

különbség jelzésére, s csak egy utólag hozzákapcsolt fejezetet – voltaképpen

azonban annak csak egy részét – szentelte a kapitalista földjáradék történeti

kialaku1ásának. Valójában, ahogyan Marx e rész bevezetőjében mondja: „a

földtulajdonnak különböző történelmi formáiban való elemzése kívül esik e

mű keretein.”2

A „földjáradék” elmélete, ahogy ez a marxista elméletből

egyértelműen következik, nem alkalmazható bármelyik történelmi korszak

földtulajdonával kapcsolatban. A földtulajdonnak A tőkében vizsgált

formája „egy specifikus történeti forma, amely formává a feudális

földtulajdon és a kisparaszti mezőgazdaság a tőke és a tőkés termelési mód

hatására alakul ki.” Ebben az értelemben, de csakis ebben az értelemben a

tőkés földjáradékra, vagy az ipari tőke által megtermelt értéktöbblet

földtulajdonosokhoz kerülő részére vonatkozó elemzés elengedhetetlen

része a kapitalista termelés fejlődésére vonatkozó olyan teljes analízisnek,

amilyen A tőke.

A történeti meghatározottság elvének helyességét bizonyítják a tőke

történetileg kialakult különböző formái. Ahogyan jelenleg a tőke uralkodó

formája az ipari tőke, ugyanúgy a polgári társadalom első fejlődési

szakaszában a kereskedelmi tőke és ikertestvére, a kölcsöntőke, valamint

ezek további formái (ezeket Marx írta le a legpontosabban „kereskedelmi

árutőkeként”, „kereskedelmi pénztőkeként” és „kölcsöntőkeként”) uralmuk

alatt tartották a termelés egészét azért, mert súlyuk révén uralmi pozícióba

jutottak. A jelenkori legfejlettebb tőkés gazdaságokban a kereskedő és a

bankár, bár nem kapcsolódik olyan közvetlenül a termeléshez, mint az ipari

tőkés, meghatározott szerepet játszik a tőke körforgásában. Ők is részt

vesznek az „értéktöbblet” elosztásában, az éves profittömeg jelentős

hányada az ő részüket képezi „kereskedelmi profitként” és „kamatként” – a

profit egy részéről pedig már láttuk, hogy földjáradék formájában a

termelésben alig résztvevő földtulajdonosokhoz kerül. A banktőke új

formájában ismét fontos szerephez jutott – habár nem tett szert feltétlen

uralomra, ahogy egyes marxisták hiszik – a modern, úgynevezett

„finánctőke” szerves részeként, azaz egy rendkívüli mértékben koncentrálódott

tőkeként, ami a magán- és állami banktőke, valamint a magán- és állami

ipari tőke fúziójából született.

A modern tőkés termelés marxista analízise abból az előfeltevésbő1

indul ki, hogy a korábban önálló kereskedelmi és pénztőke a tőke új

uralkodó formáinak puszta tartozékává vált. Igaz, hogy mind a mai napig

magán viseli a tőkés termelés kialakulás(a) történeti körülményeinek jegyeit,

azt, hogy a kereskedelem erőszakosan hatolt be a termelés feudális

rendszerébe. Minden termék, amit a tőkés termelés viszonyai között

állítanak elő, lényegileg eladásra szánt termék. A tőkés termelés minden

egyes terméke áruként kerül eladásra, akár másik tőkésnek értékesítik,

akinek erre szüksége van a termelés további biztosításához, akár közvetlenül

a fogyasztónak adják el.

Végül minden forma, amelyben a tőke először megjelenik és pénz

formájában gazdag egyének, kereskedők, bankárok, stb. tevékenysége révén

a termelés ellenőrzését biztosító helyzetbe jut, állandóan újratermeli saját

magát a kifejlett kapitalista termelés viszonyai között. A tőke minden

terméke minden nap „kilépve a piacra” – az áru, a munkaerő vagy a pénz

piacára – és így a pénz is, szükségszerűen tőkévé alakul.

Mindamellett a „tőkés termelésnek” és a „tőke termelésének” „titka” –

és mellesleg a tőkés kizsákmányolás és a bérrabszolgaság megszűntetésének

titka – nem tárható fel a tőkés termelés körforgásában résztvevő járulékos

tőkeformák, vagy a forgalom szférájában szerepet játszó tőkésekhez kerülő,

náluk felhalmozódó jövedelem elemzése révén. „Érthető tehát – monda

Marx –, hogy miért mellőzzük teljesen a tőke alapvető formáiról – azokról a

formákról, melyek meghatározzák a modern társadalom gazdasági

szervezetét – szóló elemzésünkben az olyan özönvíz előtti formák

vizsgálatát, mint a „kereskedelmi” és az „uzsoratőke”. (Itt A tőke első

kötetébent a tőkés termelés Marx-korabeli fejlődéséről adott elemzésről van

szó.)

Ugyanakkor A tőke II. és III. kötetében Marx kitér ezen „özönvíz előtti

formáknak” a tőkés forgalomban és elosztásban játszott szerepére, de nem

történeti szerepüket vizsgálja, hanem csak azokat a különös formákat,

amelyeket ezek a modern ipari kapitalizmus hatására felöltöttek. Mint a

földjáradék esetében is, a Marx egész munkáján végighúzódó történelmi

elemzés, továbbá az „Adalékok a kereskedelmi tőke történetéhez” és a

„Kapitalizmus előtti viszonyok” címmel a megfelelő részekhez utólag

csatolt fejezetek annak megvilágítását szolgálják, hogy az áru- és pénzcsere

évszázadokon és évezredeken át tartó nagy történeti fejlődésének

eredményeként e formák egyre jobban elvesztették eredetileg uralkodó

szerepüket, és eljutottak a mai állapotukba, mely kiszakított és egyoldalúan

kifejlett formájukban teljesen alá vannak vetve az ipari tőkének, s a tőke,

különböző funkcióit betöltendő, hol bevonja, hol pedig kirekeszti őket a

tőkés körforgás területéről.

A modern kapitalista termelési módról és a gazdaságon alapuló

társadalmi formákról szóló marxi elemzésnek csak egyik aspektusa a

földjáradékkal, a kereskedelmi és a pénztőkével mint sajátos tárgyakkal

foglalkozó analízis. Egy kiadatlan és átfogóbb terv szerint Marx sokkal

pontosabban végig szerette volna elemezni a tőkés termelés, forgalom és

elosztás gazdasági kérdését, mint ahogy azt A tőke három kötete tette,

mégpedig olyan, általa magasabb rendűnek nevezett gazdasági kérdések

elemzése útján, mint a város és a falu közötti ellentét, és a termelés

nemzetközi kapcsolatai.

Csak e késői vizsgálatok során juthatott volna el Marx a jelenkori

társadalomban a földtulajdon és a tőke, a kereskedelmi illetve a pénztőke és

az ipari tőke között feszülő antagonizmus elemzéséhez; ugyanígy csak itt

elemezhette volna a régebbi periódusokban a mezőgazdasági is a városi ipar,

az elsősorban ipari és az elsősorban mezőgazdasági országok között

nemzetközi szinten, egy korábbi időpontban pedig a kereskedő és ipari

városok, illetve nemzetközi szinten a kereskedő és ipari államok között

felmerülő antagonisztikus ellentéteket.

A történetiség elve, mint ahogy az előző példákon bizonyítottuk (a

földtulajdon és a tőke különböző formái), egyértelműen Marx gazdasági és

társadalomtörténeti vizsgálataihoz tartozik. Az egyes kategóriákat abban a

specifikus formában és összefüggésben kezeli, amelyben azok a modern

polgári társadalom viszonyai között megjelentek.

A Marx és előfutárai között e kérdésekben jelentkező eltérést

egyértelműen kimutatja egy összevetés. Míg a klasszikus polgári közgazdaságtan

utolsó jelentős művelője, David Ricardo a politikai gazdaságtan

alapelveivel foglalkozott, addig Marx pontosan meghatározta, hogy a

„modern polgári termeléssel” kíván foglalkozni, s a hagyományos politikai

gazdaságtan kritikájának és közgazdasági elemzésének egészét magába

foglaló munkájának A tőke címet adta. Míg Ricardo rendszerének kifejtését

az „érték” általános elméletével kezdte, addig Marx az elméletét és a

modern polgári társadalom alapjául szolgáló tények kritikailag elemző

vizsgálatát egy külsődleges, kézzelfogható formában is megjelenő dolog, az

„áru” elemzésével. Szemben Ricardóval, aki az érték hagyományos elméletét

megszabadította mindattól „a földi szennytől”, amit elődei aggattak rá,

Marx az áruelméletet megfosztotta mindazoktól a mozzanatoktól, amik túl

általánosak, amik mások, mint a modern polgári társadalom viszonyai által

tételezett mozzanatok, és a polgári gazdaság illetve „minden olyan társadalom”

speciális formában megjelenő elemeként határozta meg azokat, „ahol a

termelés tőkés módja uralkodóvá vált”. Az áru csak ebben a specifikus

formájában képezi vizsgálata tárgyát.