Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


johann most élete

2008.11.20

BEVEZETŐ:

Újságunkban azért került feldolgozásra ezen nagyszerű ember életútja, mert sztereotip képe az anarchista forradalmároknak és egy olyan kor kiemelkedő alakja volt, amikor a munkásmozgalom legerőteljesebb szárnybontogatásai zajlottak, valamint lendületes írásmódja és fantasztikus humora, mérföldkőnek tekinthető a rendszerkritikus orgánumok fogalmazásmódjában.

AZ ÉLETRAJZI TÖRTÉNETÍRÁS ÉS A PROPAGANDAANYAGOK, A FREIEN ARBEITERINNEN UNIO (FAU-IAA) KIADVÁNYAINAK FORDÍTÁSA ALAPJÁN KÉSZÜLTEK.

  Kép

JOHANN MOST

(1846-1906)

 

Született 1846. február 5-én a Németországi Augsburgban. Apja írnok volt egy ügyvéd mellett. Kis keresete mellett mellékállást is kellett vállalnia, hogy ellássa családját. Anyja egy felsőbb körökből származó nevelőnő, tanult, igen szabadgondolkodású asszony volt. Erős hatással volt fia szellemi fejlődésére, főleg a vallásos humbug elvetését illetően. A fiú így csak az iskolában ismerkedett meg közelebbről a vallással; örökre meg is gyűlölve azt. Itt a testi fenyítés drasztikusságáról is igen sok tapasztalatot szerzett. Hétévesen egy arcüreggyulladás miatt sokat betegeskedett, végül meg is kellett operálni. Ennek következményeképp az arca úgy eltorzult, hogy ebből később is sok hátránya származott. (A börtönben később például „anarchista szörnyként” mutogatták.)

1856-ban a kolerajárvány idején elveszítette édesanyját. Apja későbbi felesége megkeserítette további gyermekkorát. Cselédként bánt a gyerekkel, és apja hiába próbálta megvédeni őket, hiszen egész nap dolgozott. Ezt a zsarnokot Johann sohasem felejtette el, és később ugyanilyen gyűlölettel viseltetett minden zsarnokkal szemben. 12 évesen letette a vizsgáit és egy felsőbb iskolába került, ahonnan hamarosan kicsapták, mert diáksztrájkot szervezett az egyik tanár ellen. Ekkor úgy döntött kitanulja a könyvkötő szakmát. Azt gondolta ezzel véget érnek a gyermekkor megpróbáltatásai. A mester azonban éjjel-nappal dolgoztatta a tanuló inasokat, emellett még tanulópénzt is kellett fizetniük. (Ez általános jelenség volt akkoriban.) Egyetlen élvezete az volt, hogy vasárnaponként besurrant a színházba, ahol nagyon megkedvelte a drámai művészetet. Ő is ennek akarta szentelni az életét, de a körülmények miatt erről le kellett mondania.

 1863-ban kitöltötte tanulóidejét és elindult, hogy bejárja az országot, ahogy ez akkoriban divat volt. Ahol csak munkát vállalt szörnyű bánásmódban és nyomorúságos fizetségben részesült. Szakmáját így sohasem tudta megkedvelni. Eljárt az akkoriban elterjedt munkásokat képző egyesületekbe is, de az ott tapasztalt szellemiség nem volt ínyére (enyhe liberalizmus, nemzeti színezettel). Hallott ugyan Lassalle tanításairól is, de értelmét ekkor még nem tudta felfogni. Akkoriban csak meg akarta ismerni a világot.

1863-1868-ig bejárta egész Németországot, Svájcot, Felső-Olaszországot, Ausztriát és Magyarországot. 1866-ban Svájc felé indult. Locle városában talált is munkát és itt ismerkedett meg először a szocialista eszmékkel. Európát felrázták az olasz forradalmi események, a lengyel felkelés, az amerikai néger rabszolgaság eltörlése és az Internacionálé is ekkor szólította föl a világ munkásait, hogy csatlakozzanak hozzá. Az angol szakszervezetek elismerésükért harcoltak és a francia munkásmozgalom is újjáéledt. Az Internacionálénak igen nagy hatása volt a francia Svájcra. Számos munkásegyesület tagját érintették meg a szocialista eszmék. Most is csatlakozott egy ilyenhez. Hat hónapig tartózkodott itt és közben egyre több dolgot ismert meg, élénken vitatkozott és már agitátori képességei is megmutatkoztak. 1867-ben újra útra kelt, ezúttal Zürich felé vette az irányt. Itt is csatlakozott egy szocialista szellemű egyesülethez, ahol Greulich tanítványa lett.

Egy év múlva Ausztriába utazott, hogy megismerkedjen az ottani fellendülőben lévő munkásmozgalommal. Miután az osztrákok 1866-ban elveszítették a háborút, a kormány olyan intézkedéseket hozott, amellyel időt nyerhetett. (pl.:nem biztosította a munkásoknak az egyesülési- és gyülekezési szabadságot, de játékteret adott gazdasági érdekeik képviseletének) Így számos munkásegyesület jött létre az állam támogatásával, és a kormány megpróbálta a fiatal munkásmozgalmat a saját szolgálatába állítani. Az osztrák munkások eleinte Lassalle által hirdetett nézetekért lelkesedtek és a németekkel ellentétben kemény küzdelmeket folytattak a szakszervezetek létrehozásáért. Ilyen lékkörbe érkezett meg Most is. Hamarosan a rossz munkalehetőségek ellenére is otthon érezte magát és a mozgalmon belül is megkedvelték őt.

A kormány hírtelen megváltoztatta álláspontját a munkásmozgalommal szemben. 1869 májusában „Fünfhaus”-ban (Bécs elővárosa) munkásgyűlésre került sor. Most itt hevesen bírálta a liberális polgári kormányt, emiatt letartóztatták és egy havi börtönre ítélték.

Az augusztusban megrendezett eisenachi konferencia után, ahol létrejött a németországi Szociáldemokrata Munkáspárt és ahol az osztrák munkások is képviseltették magukat, a Giskra-kormány betiltott mindennemű szociáldemokrata törekvést. A rendőri elnyomásra adott válasz azonban nem sokáig váratott magára. December 13-án demonstrációt szerveztek a parlament előtt, ahol kb. 30-40 000 munkás akarta beteljesíteni követeléseit. A kormány hajlandó volt tárgyalni, mindenféle ígéreteket tett, így a tüntetés békésen zajlott le. Jóval később kaptak csak észbe és tartóztatták le a tüntetés vélt szervezőit, köztük Mostot is. A per ideje alatt a bíróság épületét egy egész hadsereg védelmezte. A tárgyaláson, a forradalmi gondolkodásmódon kívül nem volt más felhozható vád, ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy a vádlottakat hazaárulás és felségárulás miatt 6 illetve 5 évi szigorított fogházra ítéljék. Az ítélethozatal napján számos munkásegyletet oszlattak fel rendőrségi segédlettel. Ez a két dolog együttesen óriási felháborodást váltott ki. Újabb utcai demonstrációkra került sor, ahol már a katonaságot is be kellett vetni. Végül egy hazugsággal, miszerint az ítéletet felülvizsgálják, sikerült a tömeg dühét lecsillapítani. Valójában azonban az elítélteket elszállították a fegyházba, ahol megkezdték büntetésük letöltését. Most ekkor írta a híres „Proletárdal” című versét.

1870-ben megdőlt a Giskra-kormány, helyébe pedig egy „szocialista érzelmű” kormány került. Ez azonnal politikai amnesztiát hirdetett ki és Most barátaival együtt szabadlábra került.

Az egyik pártgyűlésen nemsokára agitációs útra küldték vidékre, hogy ott is fölélessze a mozgalmat. Utazása sikeres volt, bár Bécsbe való visszatérése után azonnal kiutasították az országból. Hazatérése Németországba nem okozott neki örömet, de hamarosan itt is megtalálta helyét. Először Bajorországban nézett szét, ahol siralmasnak találta a helyzetet. A nagyobb városokban már romokban hevertek a szocialista szervezetek, vidéken nyomuk sem volt. A német-francia háború nagyon kedvezőtlenül hatott a mozgalomra.

1871. szeptember 5-én a Szocialista Munkáspárt minden német munkást felszólított arra, hogy hagyjon fel annexiós követeléseivel (Elzász-Lotaringia) és kössön békét a fiatal francia köztársasággal. Az ezért felelős bizottságot rögtön le is tartóztatták – valamint számos más ismert szocialistát -, és korlátozták a gyülekezési szabadságot. Ráadásul a mozgalomban még belső szakadékok is tátongtak (Lasssalla, Hatzfeld, Schweitzer követői, eisenachi irányzat). Mindez erősen megnehezítette a szocializmus terjedését. Most Bajorországban gyűléseket próbált szervezni, de a rendőrség szinte mindet feloszlatta, mivel az agitátor ezeken a Párizsi Kommünt éltette. A munkanélküliség Lipcsébe hajtotta, amely Liebknecht és Bebel vezetésével az eisinachi irányzat fellegvára volt. Liebknecht elutasította Most jelentkezését heves szónoklatai, forradalmi frázisai miatt, és nemsoká ugyanezért ebből a városból is kiutasították, sőt egész Szászországban üldözték.

1871. júniusában átvette a „Chemnitzi Szabad Sajtó” szerkesztését. A napilap példányszámát rövid idő alatt 1200-ra növelte, ami a hatóságokat felettébb bosszantotta. Kisebb ügyek miatt pénzbüntetéssel sújtották, de ő inkább leülte a büntetését. Liebknecht és Bebel is ekkor kezdték el kétéves börtönbüntetésüknek letöltését, így Mostra hárult minden feladat. A sedáni győzelmet ünneplő burzsoáziát kellemetlenül érintette a Most által szervezett ellentüntetés. A hatalmas tömeg előtt tartott beszéde lerántotta a leplet a patrióta hazugságokról. Felségsértés és a hadsereg megsértése miatt nyolc havi fegyházra ítélték (Zwickau), ahol politikai fogolyként tovább szerkeszthette újságját és még egy népszerű kivonatot is készített Marx Tőkéjéből, amelyet a „Tőke és Munka” címmel jelentetett meg. Szabadulása után már nem térhetett vissza Chemnitzbe.

A következő állomás Mainz lett, ahol az ottani szocialisták rábízták a „Süddeutsche Volkszeitung” szerkesztését. Először is megpróbált anyagi hátteret biztosítani az újságnak, majd összefogni az ellenségeskedő frakciókat.

1874. januárjában a chemnitzi munkásság tízezer szavazattal hétezer ellenében beválasztotta őt a Reichstageba. Ezzel csak még több munkája lett, és frissen kötött házassága is ráment. Parlamenti tevékenysége egyébként sem volt túl eredményes, többnyire átnéztek rajta, nem engedték szóhoz jutni. Mindenesetre annyi előnye származott a dologból, hogy közelről megtekinthette a „Tisztelt ház” munkáját és megszabadulhatott minden illúziójától annak hatékonyságát illetően. Írásaiban is pellengére állította a parlamenti rendszert és képviselőit.

Berlinben való tartózkodása során az ottani munkásságnak is tartott előadást. 1874. március 18-án például a Párizsi Kommünről beszélt, aminek meglettek a következményei. Amikor áprilisban berekesztették a parlamentet és ő visszautazott Mainzba, ott azonnal letartóztatták. Mostot az egyik berlini államügyész (Tessendorff) megbízásából vették őrizetbe, aki egyébként Bismarck leghíresebb talpnyalója volt. Ezúttal két év két hónapnyi börtönre ítélték. Mivel a politikai foglyoknak járó kiváltságokat eltörölték, csak hosszas próbálkozás után sikerült elérnie, hogy újra tanulhasson és írhasson. Ekkor írta szociáldemokrata korszakából származó legjelentősebb műveit. Végül 1876. júniusában került ki a plötzenseei börtönből.

Fogsága alatt kicsit megváltozott a helyzet Németországban. A szocialista szervezetek feloszlatásával magát a mozgalmat nem sikerült elnyomni. 1875-ben Gothában egyesült a két irányzat (Lassalle, Eisenach). 1876. január 1-től adták ki a „Berliner Freie Presse” népszerűvé vált szocialista napilapot. Az előfizetések száma a nyolcszorosára ugrott egyetlen év alatt. Mosttól többek közt ebben az újságban is jelentek meg írások. Emellett folytatta agitációs munkáját is. Részt vett a Vorwarts és a Berliner Freie Presse közti vitában, melyben azt képviselte, hogy Franciaország maradjon inkább a polgári köztársaság, minthogy egy új bonapartista kormány kerüljön hatalomra. Véleményük szerint, a köztársaság jobban szolgálja a szocializmushoz vezető utat.

Berlinben való tartózkodása alatt nagy hatással volt rá Eugen Dühring, aki az államkapitalizmus minden formáját tagadta, Marx és Lassalle nézeteit is hevesen támadta és először ismerte fel a német szociáldemokrata mozgalom ellenforradalmiságát. 1876-ban Most rengeteg előadást tartott, a „társadalmi kérdés megoldásáról”. Először kritizálta meg a népi állam eszméjét és kardoskodott a szabad kommunák mellett. Ez volt az egyik kiváltó oka annak, hogy Engels megfogalmazta Dühring elleni vitaírását. Igazság szerint nem Most volt az egyedüli példa. Az egész berlini szociáldemokrata közösség támogatta Dühringet, ami miatt állandóan támadták őket Marx és Engels hívei.

Ezalatt (1877) Németországban igencsak kiéleződtek a társadalmi ellentétek. Bismarck emberei mindent elkövettek, hogy az ismert szocialisták börtönbe kerüljenek. Mindennapossá váltak a letartóztatások. Jó indok volt erre Max Hödel 1878. május 11-én elkövetett sikertelen merénylete a német császár ellen. Bismarck megtorló intézkedéseire újabb merénylet volt a válasz. Ezúttal a császár súlyosan megsebesült. Válaszul a szocialisták üldözése kezdetét vette. Minden gyűlést betiltottak, több száz munkást börtönbe vetettek. Az emberi morál szinte megszűnt létezni. Mindenki feladta a másikat, csakhogy magát mentse. Alig két hónap alatt 500 embert ítéltek börtönre felségárulás vádjával. Most ismét börtönbe került.

Bismarck feloszlatta a parlamentet és új választások útján biztosította a szocialistákra vonatkozó törvények elfogadtatását. Így legálisan feloszlatható volt az összes szocialista szervezet, betilthatóvá vált az ilyen irányultságú irodalom. Az összes ismert szocialista vezetőt kiutasították Berlinből, Mosttal az élen. Hamburgban ugyanaz a hangulat fogadta, ezért úgy döntött – „elvtársai” javaslatára is, kik jellemzően a szociáldemokrata szervezetek vezetőségére feloszlatták magukat és ezt jelentették a rendőrségnek is – elhagyva az országot, Angliába indult.

Kép Londonban a „Kommunista Munkásképző Egyesület” tagjai, amelyet politikai menekültek alapítottak 1840-ben, lelkesen fogadták. Céljuk, hogy kiadjanak egy németnyelvű szocialista újságot, melyet Németországba csempészve terjesztenek. Az újság neve: Freiheit. Az első szám 1879. január 3-án jelent meg. Az újság egyszerű szociáldemokrata lap volt, mely írásmódjában különbözött a többitől. Alapvető irányvonaluknak a gothai programot tekintették. A Németországi terjesztés azonban nem volt olyan egyszerű mint hitték, mivel az ottani szociáldemokrata vezetők mint pl.: Liebknecht, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozzák. Ez a viselkedés azonban egyre nagyobb felháborodást váltott ki a szocialista munkásokból. A pártvezetőség porig alázkodása miszerint védelmükbe vették Bismarck védvámtörvényeit, patriotizmust hirdettek, személyes vitákat szítottak egymás között, még Marxot és Engelst is felháborította. Sokan támadták ezt a „taktikát” és helyeselték az illegális újság terjesztését és örömmel fogadták a Freiheit kritikáját. A szociáldemokraták pártvezetősége is észrevette az iránta gyakorolt ellenszenvet és ezért magán erőt véve 1879. októberében kiadta új újságját Socialdemokrat névvel, mely csak a pártvezetőség feltételeinek felelt meg, a szocialista munkásoknak nem.

1880-bam Svájcban került volna sor a párt egy illegális kongresszusára. A radikálisok végre tisztázni akarták a helyzetet a pártvezetőséggel, azok pedig menteni a menthetőt. Például Mostot nevetséges gyanúsítgatásokkal rendőrspiclinek, illetve elmebetegnek állították be. A pártvezetőség azonban nem találta jó ötletnek ezt a szembesítést, ezért az utolsó pillanatban lemondta a kongresszust. Követelte a Freiheit megszűntetését, de Most a végsőkig akart harcolni.

Amikor Svájcból visszatért Londonba, rádöbbent, hogy közte és a párt között áthidalhatatlan szakadék van. Új irányzatokkal ismerkedett meg, melyek nagy hatást gyakoroltak rá, s végül szakított a szociáldemokráciával. Rendszeres levelezésbe fogott többek közt August Reinsdorffal és Victor Dave-vel (belga anarchista), aki az IAA tagja is volt és Bakunyin baráti köréhez tartozott.

A Hágai kongresszuson (1872) élesen támadta Marxot és követőinek törekvéseit. Amikor kiutasították Franciaországból és Londonba költözött, igen jó baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Ez azonban nem tartott soká, mivel Marx sohasem felejtette el Mostnak, hogy valamikor Dühring elveiért rajongott. Most csak később kezdte el kritizálni nézeteit. Marxék nem voltak hajlandók támogatni a Freiheitet, mondván: ilyenből sok van Londonban, de mind csak rövid életű. Különben is azzal a Kommunista Munkásképző Egyesülettel áll kapcsolatban, amely egyszer megsértette Marxot. Ilyen és ehhez hasonló érvekkel támadták Mostot és újságját.

Nem sokkal később, ahogy Most visszatért Londonba, a szociáldemokrata párt újabb titkos konferenciát hívott össze 1880. augusztusára. Ezt őszre sikerült is megtartani, persze Most és anarchista barátainak részvétele nélkül. Ez a végleges szakadás elkerülhetetlen volt, mivel nézetei egyre radikálisabbak lettek. Egy nyolcvanoldalas brosúrában, a „Taktik contra Freiheit”-ben leírta az egész vita történetét, leszámolva ellenfeleivel. A németországi helyzetre pedig azt tanácsolta, hogy kis csoportokba tömörüljenek és úgy tartsák a kapcsolatot egymással, így a rendőrség nem lesz képes felszámolni az egész mozgalmat. A pártból való kizárása után sem változott semmi. A Freiheit ugyanúgy megjelent és még mindig jobban tetszett a szocialista munkásoknak, mint a Socialdemokrat. Az újság Németországba és Ausztriába való csempészését egy bizonyos John Neue forradalmár végezte. Ez kezdetben rendkívüli nehézségekbe ütközött, de a sok kis csoport megalakulásával könnyebbé vált. Ám a rendőrbesúgók igencsak megnehezítették a dolgot, nem egy forradalmárt juttatva rács mögé.

Németországban már a szocialistaellenes törvények bevezetése előtt is felütötte a fejét néhány anarchista törekvés. Az Internacionálé és az IAA vitáit a német munkásság csak annyira ismerte, amennyit Bakunyin és barátai ellen szóló írásokban olvashatott. Ezért a Jura-föderáció fontosnak tartotta, hogy eljuttasson a német munkásokhoz egy olyan kiadványt, amelyből megismerhetik őket és törekvéseiket. Két évvel később Werner, Rinke, Reindorf megalapították az első német anarchista újságot. Ez a propaganda éles összetűzésekhez vezetett a szociáldemokratákkal. Reindorf többek közt 1876. decemberében , egy vita alkalmával azt mondta: „Az aki békés fejlődésről beszél, utópista, nem gondol bele abba, hogy minden mai állapot a magántulajdonon nyugszik és hogy ennek megsemmisítésével logikusan megsemmisül az egész mai társadalmi forma is.”

1876. július 15-én jelent meg Bernben a Munkásújság első száma, mely kizárólagosan anarchista volt és havi két alkalommal jelent meg. A szociáldemokraták azonnal rágalomhadjáratba kezdtek, hogy a szerkesztőket lejárassák a munkások előtt. Szerkesztői: Werner, Reindorf, Kropotkin. A kommunista-anarchizmus és a tett propagandája igen nagy befolyással bírt akkoriban. Mindkét irányzat Olaszországból indult, ahol a parasztfelkelések és éhséglázadások abba a hitbe kergette a forradalmárokat, hogy határozott tettekkel meggyorsíthatják a forradalom eljövetelét. Malatesta és Cafiero az IAA 1876. októberi kongresszusán azt mondta: „Az olasz föderáció véleménye szerint, a lázadó tettek a leghatékonyabb propagandaeszközök arra, hogy a szocializmusnak erőt adjanak, az egyetlen eszköz, amely anélkül, hogy bekapcsolná és demoralizálná a tömegeket, a legalsó társadalmi rétegekhez is eljut és az emberiség élő erőit bevonja a harcba, amit az Internacionálé vezet.” Ez a kérdés sok vitát váltott ki a Jura-föderáción belül is. A berni Munkásújság egyhangúlag elfogadta a cselekvés propagandáját. A szerkesztőség legfőbb feladatuknak tekintették, hogy az állam szükségességébe vetett hitet aláássák a szocialista munkásságon belül, ahol az oly mély gyökereket vert. Reindorf a következőket írta 1877. májusában: „Az emberiség vagy felülről szerveződik ami természetellenes – vagy alulról, szabadon, a szükségletei szerint, és akkor minden kormány feleslegessé, sőt károssá válik…Csak a szolga cselekszik szolgamódra, a szabad emberiség azonban megválik kényszereitől, minden olyan tulajdonságot kifejleszt majd, amelyet ma csak megcsodálhatunk azoknál, akik képesek arra, hogy ilyen elidegenített állapotok között egy kis emberséget vigyenek életükbe.”

Ekkoriban Most még meggyőződéses szociáldemokrata volt, de Reindorffal való beszélgetései erős benyomást gyakoroltak rá.

A Jura-föderáció egy új pártot is alapított Anarchista-Kommunista Párt néven, mely az IAA-hoz csatlakozott 1877. áprilisában. A párt és az újság azonban nem volt hosszú életű, mert májusban, a Kommün évfordulóján Bernben egy vörös zászlós felvonulásra került sor. Mivel a hatóságok előzőleg betiltották a vörös zászló hordozását, a résztvevőket letartóztatták és néhány hónapnyi börtönre ítélték (köztük az újság szerkesztőit is). Az utolsó szám 1877. októberében jelent meg. Reindorf évekig utazgatott országról-országra, de kapcsolatban maradt Mosttal, majd a Freiheit egyik szerkesztője lett. A különböző irányzatok közötti ellentétek mindinkább kiéleződtek. A Svájcból kiutasított anarchisták Németországban kerestek talajt tevékenységükhöz. A szociáldemokraták és a rendőrség azonban sorra meghiúsította próbálkozásaikat. Börtönbe kerültek, kiutasították őket egyes városokból. Reindorf is többször elhagyta az országot, majd visszatért, de újra és újra rendőrkézre került. Elkeseredett a tömegek közönyössége miatt és olyan tettet akart végrehajtani, ami felrázza őket, a burzsoáziát pedig megfélemlíti.

Az 1881-ben elkövetett bombamerénylet az orosz cár ellen, igen nagy hatással volt a német munkásságra. Most is lelkesen üdvözölte a hírt a Freiheit-ben, ami miatt letartóztatták és minden írott anyagot elkoboztak. Mostot London leghírhedtebb börtönébe, a Newgatebe zárták, majdnem tizenhat hónapra. A börtönben a legszigorúbb őrizet alatt tartották. Az őrség kijátszásával sikerült néhány papírfecnit becsempészni és saját kezűleg készített íróeszköz és tinta segítségével írt cikkeket a Freiheit-nek, melyeket az őrség megvesztegetésével juttattak ki.

A Kommunista Munkásképző Egyesület szabadlábon maradt tagjai mindent elkövettek, hogy az újság továbbra is megjelenjen,ami sok áldozattal járt, mert Európa szerte nehéz helyzetben volt a mozgalom. Spanyolországban és Olaszországban az Internacionálé csak, mint földalatti szervezetként működhetett, a Jura-föderáció szétesőben volt, a különböző eszmei irányzatok közti nézeteltérések leküzdhetetlenné váltak. 1877. óta semmiféle találkozóra nem került sor.

A belga föderáció javaslatára 1881. júliusában Londonban egy olyan kongresszusra került sor, melyen egy új Internacionálé létrehozásáról döntöttek, ahol a régi tagok és csoportok is részt vehetnek. Így részt vehetett Kropotkin, Malatesta, Gautier, Luise Michel, Nyikolaj Csajkovszkij,…Óriási vita robbant ki a szerveződés kérdését illetően. Legtöbben nem tudták elszánni magukat gyakorlati lépésre, habár mindannyian elfogadták az IAA alapelveit. Elfogadták azt a tényt is, hogy a továbbiakban csak illegálisan folytathatják tevékenységüket és hogy a tett propagandáját, a leghatékonyabb eszközökként kell tekinteni. Ezalatt azonban már nem csak a lázító tevékenységet, propagandát értették – mint a ’76-os berlini kongresszuson -, hanem az individuális merényletek helyességét is elfogadták. (Ez valószínűleg az üldöztetés és elnyomás hatására történt. Minél inkább illegalitásba szorult a mozgalom, annál jobban megfeledkeztek a tömegmozgalmak jelentőségéről, mivel a nyílt propaganda a legtöbb országban lehetetlenné vált.) A nemzetközi kapcsolattartásra is egyre kevesebb ideje maradt a forradalmi csoportoknak, úgy felőrölte őket a saját országukban vívott harc. (A chicagói kongresszuson is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint Londonban.)

A Freiheit szerkesztése John Neue kezében volt, aki tudta milyen fontos az újság fennmaradása az osztrák és német mozgalom számára, így amíg lehetséges volt, megjelentette azt. 1882. májusában az Ír Forradalmi Párt megöletett két magas rangú angol hivatalnokot Írországban. A Freiheit erről, mint az angol diktatúra elkerülhetetlen következményéről írt és szolidaritást vállalt az ír terroristákkal. Ez elég is volt arra, hogy a rendőrök pár nap múlva rajtaüssenek az újság szerkesztőségén, lefoglalva minden mozdíthatót, és az ott tartózkodókat (nyomdászokat) letartóztassák és el is ítéltessék. Az utolsó szám június 3-án jelent meg Londonban.

Az újság székhelyét át kellett helyezni Svájca, ahol szintén állandó zaklatásnak voltak kitéve, így a megjelentetés helyszíne továbbra is London maradt. A szociáldemokrata vezetők újra rágalmazásokba kezdtek, miszerint az újságot a porosz rendőrség pénzeli.

Most 1882. októberében szabadult. Miután meghívást kapott a New York-i szociáldemokraták klubjától hajóra szállt és december 18-án, az Egyesült Államokba érkezett. Úgy látta, hogy a Freiheit sorsa megpecsételődött, így kiadását a Amerikába helyezte át.

Kép New Yorkban tárt karokkal fogadták. Érkezésére népi gyűlést szerveztek, melyre munkások ezrei voltak kíváncsiak, és az ott tartott beszéde mindenkit lenyűgözött. A kapitalista sajtó azonnal fellépett az „agitátor” ellen és felszólította olvasóit, hogy lincseljék meg az „idegen lázítót”.

Akkoriban úgy gondolták, hogy a kimeríthetetlen források és lehetőségek hazájában nincs szociális kérdés. A modern ipar gyors felemelkedése és a nagytőke ugrásszerű fejlődése azonban új helyzetet teremtett. Az anyagi javak a monopolkapitalisták kis csoportjának kezében összpontosult, amely létének tulajdonképpeni célját a tömegek könyörtelen kizsákmányolásában látta. A monopolkapitalizmus uralmával pedig létrejött az ipari és kereskedelmi krízisek, a munkanélküliség és az összes többi kapitalizmus kísérőjelensége. A nagytőkések olyan gyűlölettel viseltettek a munkanélküliek iránt, mint sehol másutt. A sztrájkoló munkásokat pedig még jobban. Közvetlen szerződésszegésnek vették és a lehető legbrutálisabban jártak el ellene. 1873-ban a legnagyobb vasúttársaság összeomlásával, csak New York államban közel 200 000 munkás került az utcára. Ennek következtében több munkanélküli tüntetésre került sor mérsékelt követelésekkel és békésen, ha a rendőrség nem támadt volna a demonstrálókra.

A gazdasági krízis nyomására a proletármozgalom rohamléptekkel fejlődött, de sokáig az európai emigrációra támaszkodott (mivel ők voltak a legrosszabb helyzetben). Több kisebb csoport csatlakozott az Internacionáléhoz, munkáspártok jöttek létre, melyek inkább csak vitacsoportok voltak és nem voltak hosszú életűek. A legnagyobb párt a Szocialista Munkáspárt volt, amelynek nagytöbbségét a német szociáldemokraták alkották. A belső ellentétek miatt a párttagok egy része kivált és megalapította a Szociálforradalmi Klubot, amihez sokan csatlakoztak a nagyobb városokból. Hogy szorosabb kapcsolatba kerülhessenek egymással, 1881-ben Chicagóban egy országos kongresszusra került sor, ahol megalapították a Szociálforradalmi Munkáspártot.

Kép Most ekkor érkezett New Yorkba. Kifejezetten anarchista csoport csak két-három létezett az Államokban, de nem sok különbséget mutattak a szociálforradalmároktól. Az anarchista mozgalom csak ekkoriban kezdett fejlődni.

Most újra elkezdte szervezni a Freiheit-et, ami sok vitára adott okot a saját körein belül is. Sokan úgy gondolták, hogy az újság csak Európában tudja ellátni a funkcióját, hiába Most részletes magyarázata az európai ellehetetlenedett helyzetről, nem segített. A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy Most egy kis csoporttal kivált a Klubból és ők gondoskodtak az újság kiadásáról és terjesztéséről. Kezdeményezésükre 1883. októberében konferenciát hívtak össze Pittsburg-ben, ahol szervezetileg akarták összeolvasztani az anarchistákat és a Szociálforradalmi Munkáspártot. A kongresszus nyomán jött létre a „pittsburgi proklamáció”, amely az akkori mozgalmi szellemet megtestesítette.

 

AZ ANARCHISTA DOLGOZÓK SZÖVETSÉGÉNEK FELHÍVÁSA

 

Amerika munkásaihoz!

Munkástársak! A Függetlenségi Nyilatkozat kimondja: Midőn „a visszaélések és bitorlások hosszú sora, mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva, azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánja hajtani. A nép joga és kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse és a jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.”

Thomas Jeffersonnak ez a gondolata igazolta atyáink ellenállását, mely létrehozta a köztársaságot és vajon korunk nem arra kényszeríti-e, hogy megismételjük nyilatkozatukat?

Munkástársaink, kérünk benneteket, hogy tárgyilagosan olvassátok el az itt következő kiadványt, melyet ti és feleségeitek, gyermekeitek, valamint az emberiség és a haladás érdekében bocsátottunk közre.

Jelenlegi társadalmunk alapja a vagyontalan osztályoknak a vagyonosok általi kizsákmányolása. Ez a kizsákmányolás a következő: a vagyonosok (tőkések) megveszik a vagyontalanok testi és lelki munkaerejét olyan áron (munkabér), mely mindössze a megélhetéshez szükséges minimális költségekkel egyenlő és az ezenfelüli új értékek (termékek) árát elveszi, azaz ellopja saját maga számára. Így a bérek csak a bérmunkások szükségleteit és nem tényleges keresetét képviselik.

Mivel a birtoktalan osztályok nyomoruk miatt rákényszerülnek arra, hogy a vagyonosoknak eladják munkaerejüket, és mivel a jelenlegi ipari termelés nagy mértékben és hatalmas sebességgel kényszeríti ki a technikai fejlődést, így a mindig csökkenő emberi munkaerővel egyre növekvő mennyiségű terméket állítanak elő. A munkaerő kínálat állandóan nő, míg a kereslet csökken. Ezért versenyeznek egyre inkább a munkások, hogy eladják magukat és így bérük egyre csökken, vagy legalábbis átlagon marad és sohasem emelkedik afölé a határ fölé, amely szükséges munkaképességük megőrzéséhez.

Míg e folyamat eredményeként a vagyontalanokat teljesen megfosztják attól, hogy – akár a legkitartóbb erőfeszítések árán is – belépjenek a tulajdonnal rendelkezők soraiba, addig a tulajdonosok egyre nagyobb mértékben rabolják ki a munkásosztályt és így napról-napra gazdagabbak lesznek anélkül, hogy ténylegesen termelnének valamit.

Az egyéni vagyon halmozódásával a tulajdonosok mohósága és hatalma megnőtt. Az egymás között az emberek kirablásáért folytatott harcban minden eszközt felhasználnak. Ebben a harcban általában a kevésbé vagyonosokat (középosztályt) győzik le, míg a nagytőkések különösen hatalmas mértékben kebelezik be a kisebbek vagyonát,egész termelési, kereskedelmi, külkereskedelmi ágazatokat összpontosítanak kezükben és monopoltőkésekké válnak. A termelés növekvése együtt jár a dolgozó embertömegek átlagjövedelmének csökkentésével és úgynevezett „üzleti” és „kereskedelmi” válságokhoz vezet, amikor a bérmunkások nyomora végletekig fokozódik.

Az Egyesült Államokban végzett utolsó népszámlálás ezt jól szemlélteti. Ez megmutatja, hogy ha levonjuk a nyersanyagok, kamatok, bérek, üzleti veszteségek, kockázatok, stb. Okozta költségeket, a birtokos osztály az összterméknek több mint ötnyolcadát szívja magába – azaz ellopja – és a termelőknek alig háromnyolcadot hagy. Mivel a vagyonos osztály a lakosságnak alig egytizedét alkotja és fényűző életmódja, tékozlása ellenére sem képes felhasználni hatalmas „profitját”, a termelők viszont nem tudnak többet költeni annál, amit kapnak – háromnyolcad -, így szükségszerűen egy ún. „túltermelés” jön létre. A fejetlenség, zűrzavar szörnyű eredményei viszont nagyon is jól ismertek. Nő a munkaerőnek a termelőfolyamattól való elszakadása, évenként emelkedik a vagyontalan és a pauperré váló lakosság száma, akiket belekényszerítenek a „bűnökbe”, a csavargásba, a prostitúcióba, az öngyilkosságba, az éhezésbe és az általános lezüllésbe. Ez egy igazságtalan, esztelen és gyilkos rendszer. Ezért szükséges, hogy elpusztítsuk azt minden eszközzel, az általa szenvedők minden energiájával és azok részvételével, akik nem akarják, hogy tétlenségük miatt vádolhatóak legyenek annak folyamatos létezése miatt.

Mozgósítás a szervezettség érdekében,szervezettség a felkelés érdekében. Pár szóval rámutattunk azokra a módszerekre, amelyeket a munkásoknak, ha meg akarnak szabadulni láncaiktól, alkalmazniuk kell. Mivel a gazdasági viszonyok az ún. „civilizáció” minden országában azonosak, és minden királyság és köztársaság kormánya kéz a kézben lép fel a munkásosztály gondolkodó részének mozgalma ellen, és mivel a proletariátus elnyomói ellen döntő ütközetben csak a burzsoázia (kapitalista) államok egész sorában vívott egyidejű harccal vívhatja ki a végső győzelmet, ezért önmagától értetődő szükségesség a népek nemzetközi testvérisége, amint ez a Dolgozók Nemzetközi Szövetségében ki is fejeződik.

Létre kell jönnie egy igazságos rendszernek. Ezt csak úgy lehet elérni, ha minden munkaeszközt – földet és a termelés más előfeltételeit, röviden: a munka által termelt tőkét – társadalmi tulajdonba vesznek. Csak ennek megvalósításával lehet megsemmisíteni az ember-ember általi kifosztásának minden lehetőségét. Csak akkor lehet mindenkit aki élni akar, munkára kényszeríteni, ha megszűnik a magántőke felhalmozásának lehetősége.

A dolgok ilyen rendszere lehetővé teszi, hogy a termelést az egész nép szükségletei szerint szabályozzák úgy, hogy senkinek ne kelljen pár óránál többet dolgozni egy nap és ennek ellenére mindenki ki tudja elégíteni szükségleteit. Ezáltal az embereknek lesz idejük és alkalmuk a lehető legmagasabb fokú műveltség elérésére; a magasabb műveltség kiváltsága a vagyoni és születési kiváltságokkal együtt megszűnik. Ennek a rendszernek a megvalósítását a kapitalista osztályok – legyenek azok monarchisták vagy republikánusok – politikai szervezetei akadályozzák. Ezeknek a politikai szervezeteknek (az államoknak) – melyek teljesen a vagyonosok kezében vannak – nincs más céljuk, csak a jelenlegi kizsákmányoló rendszer fenntartása.

Minden törvény a dolgozók ellen irányul. Amikor úgy látszik, hogy ennek az ellenkezője érvényesül, akkor ezzel egyrészt csak elvakítják a munkást, másrészt viszont egyszerűen megkerülik, kijátsszák. Még az iskolák is azt a célt szolgálják, hogy a gazdagok gyerekeit azokkal a képességekkel ruházzák fel, amelyek osztályuralmuk fenntartásához szükségesek. A szegények gyerekei valami előírásos képzést kapnak csak, de még ezt is főként olyan tárgyakra irányítják, amelyek előítéleteket, önteltséget, szolgalelkűséget hoznak létre, azaz röviden: vélemény- és öntudathiányt. Az egyház végcélja az, hogy a tömeget teljesen elbutítva lemondassa a földi paradicsomról, amely helyett egy kitalált mennyországot ígér. Másrészt a kapitalista sajtó gondoskodik a szellemi életben a zűrzavarról. Mindezek az intézmények egyáltalában nem segítik a tömegek képzését, mivel egyenesen a nép tudatlanságban tartása a fő céljuk. Mindegyiket a tőkés osztályok fizetik és irányítják. Ezért a fennálló rendszer elleni harcunkban a munkások semmilyen kapitalista párttól nem várhatnak segítséget. Saját erejükből kell elérniük felszabadulásukat. A múltban sem adta fel soha önként egyetlen kiváltságos osztály sem uralmát, most sem lehet elvárni a tőkésektől, hogy lemondanak hatalmukról anélkül, hogy erre kényszerítenék őket.

Ha még lenne is akármilyen kétség efelől, ezt már hosszú ideje eloszlatták azok a kegyetlenkedések, amelyeket minden ország burzsoáziája – legyen az Amerikában vagy Európában – állandóan elkövet, ha a proletariátus bárhol határozottan fellép, hogy javítson körülményein. Ezért önmagától értetődő, hogy a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcát az erőszakos forradalmiság (violent revolutionary charachter) kell hogy jellemezze.

Példák százaival tudnánk bemutatni, hogy minden olyan kísérlet, mely arra irányult a múltban, hogy ezt a szörnyű rendszert békés eszközökkel – pl. szavazással – megreformálják, eredménytelen volt és szükségképpen eredménytelen is lesz az alábbi okok miatt:

Korunk politikai intézményei a vagyonos osztályok ügynökségei, küldetésük uraik kiváltságainak fenntartása; és bármely, a mi érdekünkben hozott reform megrövidítené ezeket a kiváltságokat. Ezért ehhez nem járultak és nem is járulhattak hozzá, mert ez számukra öngyilkosságot jelentene.

Azt is tudjuk, hogy kiváltságaikról önként nem fognak lemondani, hasonlóképpen azt is tudjuk, hogy semmiféle engedményt nem tesznek számunkra. Mivel uraink jó szándékában kellene bíznunk, akármilyen elégtételt is akarnánk és mivel tudjuk, hogy tőlük semmiféle jót nem várhatunk, így csak egyetlen menekvés marad: az ERŐSZAK! Atyáink nem csak mondták nekünk, hogy a zsarnok ellen az erőszak jogos, mert egyedüli eszköz, de halhatatlan példát is nyújtottak.

Elődeink erővel szabadították fel magukat a politikai zsarnokság alól, gyermekeiknek is erővel kell felszabadítani magukat a gazdasági elnyomás alól. „Ezért jogotok kötelességetek – mondta Jefferson – fegyverekhez fordulni.”

Amit meg kell valósítanunk, az egyszerűen és világosan a következő:

Először: Minden létező osztályuralom megszüntetése, minden eszközzel, azaz erőteljes, forradalmi, és nemzetközi akciókkal.

Másodszor: A termelés szövetkezeti szervezésén alapuló szabad társadalom létrehozása.

Harmadszor: Az egyenlő termékek szabad cseréje a termelő közösségek között és általuk, a kereskedelem és a profit hajhászásának kizárásával.

Negyedszer: Az oktatás világi, tudományos és egyenlő megszervezése mindkét nem számára.

Ötödször: Egyenlő jogok mindenkinek, fajra vagy nemre való tekintet nélkül.

Hatodszor: A közügyeknek – szövetségi alapon – való szabályozása, amikor az autonóm (független) közösségek és társulások szabadon szerveződnek egymással.

 

Aki egyetért ezekkel az eszmékkel, szorítsa meg kinyújtott testvéri kezünket!

 Világ proletárjai, egyesüljetek!

Munkástársaink, mindaz, amire a nagy cél megvalósításához szükségünk van:

SZERVEZETTSÉG ÉS EGYSÉG!

Most már ennek az egységnek nincs akadálya. A békés képzés és a forradalmi konspiráció munkáját párhuzamosan is el lehet és el is kell végezni.

Együttműködésünk napja eljött. Lépj be sorainkba! Verjétek dobok a csatába hívó jelet:

„Világ proletárjai egyesüljetek! Csak láncaitokat veszíthetitek, de cserébe egy egész világot nyerhettek”

Világ elnyomói reszkessetek! Rövidlátó tekintetetek előtt nemsokára már megjelennek az ÍTÉLET NAPJÁNAK vörös és fekete lángjai.

 

Ez a nyilatkozat még nem volt letisztázott és sok olyan elemet tartalmazott, melyet Most később felülbírált. Miután a kongresszuson résztvevők elfogadták ezt a nyilatkozatot, a szervezetek az „Internacionál Working Peoples Association” név alatt egyesültek. Közvetítő szervként megalapítottak egy információs irodát, aminek Chicagóban volt a központja. Az új egyesület élénk propagandát folytatott az egész országban, így több radikálist vonzott. A Szocialista Munkáspártból is sokan csatlakoztak. Ezek ugyanis időközben megfeledkeztek arról, hogy kapitalizmus is van a világon és minden erejükkel az anarchisták elleni harcra összpontosítottak, ami vesztükbe is kergette. Az anarchisták ezzel szemben egyre csak gyarapodtak. 1889-ben már 81 000 tagot számláltak. Újságjaik a Chicagói Munkásújság és az Alarm.

A Freiheit olvasóköre igencsak kibővült. Az újság kettős feladatot látott el. Egyszersmind propagandaeszköz volt az Egyesült Államokban és egy külön kiadványt hoztak létre az osztrák és német olvasóknak, európai vonatkozással. Ez utóbbit egy londoni bizottság végezte, akik megszervezték a terjesztését, de költségeit szinte teljes egészében az amerikai elvtársakat terhelte.

Szóbeli propagandája mellett Most brosúrákat is írt ez idő tájt, mint Az istenpestis, A tulajdonbestia és A szabad társadalom című propagandaírások, melyeket szinte minden európai nyelvre lefordítottak.

Az USA-ban 1868-ban egy új mozgalom jelent meg. A nyolcórás munkanapért vívott küzdelmet ekkor indította el néhány szakszervezet, különösebb eredmény nélkül. 1872-1873-ban azonban a nagyobb ipari központokban tüntetésekre került sor a nyolcórás munkanap bevezetéséért, mert ettől remélték a gazdasági krízis enyhülését. Később egyre több szervezet alakult ennek a célnak az eléréséért. Az IAA igen szkeptikus volt a mozgalommal szemben, mivel ez a szervezet alapjaiban elutasított mindenféle kompromisszumot a fennálló rendel szemben. Néhány amerikai tag (Spies, Parsons, Fielden) azonban nem tudott elkülönülni a munkásmozgalomtól, így szívvel-lélekkel vetették magukat ebbe az ügybe. Az IAA ekkoriban a nép felfegyverzését tartotta legfontosabb feladatnak, mivel a sztrájkoknál gyakran vetették be a milíciát és sok munkás vesztette így életét. Ráadásul a sajtó önvédelemre szólította fel a vállalkozókat és olyan fegyveres bandák megszervezésére ösztönözte őket, melyek a munkabeszüntetések alkalmával bevethetnek. A leghírhedtebb volt ezek között a Pinkerton-banda, amely szinte már iparként űzte a sztrájktörést és a sztrájkolók lemészárlását. Ezzel a háttérrel, és mert az USA-ban mindenkinek joga van fegyvert viselni, szervezték meg a munkások felfegyverzését. (Most különösen fogékony volt erre a propagandára.) Néhány csoport fegyverek kölcsönzésével foglalkozott és megtanították a munkásoknak használni azt. Persze sokan sportot űztek ebből és eltűntek, ha a dolgok komolyra fordultak, de olyanok is akadta, akik átestek a ló túloldalára. 1885-ben például Wilhelm megalapította az úgynevezett „Természettudományi Egyesületet” New Yorkban, amely tagjait a kémia titkaiba avatta be és így akarta felkészíteni őket a társadalmi háborúra. Ez a tevékenység azonban nem lépte túl az ártatlan játszadozás határát. Mostnak azonban szívügye volt, hogy cikket jelentessen meg a robbanóanyagok, bombák, stb. előállításáról. 1885 júliusában egy brossurát is megjelentetett Forradalmi haditudomány címmel. A füzetecske leginkább az ellenség provokációjára adott válasz volt, mivel a kapitalista sajtó gyakran ajánlotta ugyanezeket az eszközöket (dinamitbomba, arzén,stb.) a sztrájkoló munkások ellen. A sajtó követelései nem maradtak üres szólamok, hiszen a Pinkerton és más fegyveres bandák a legválogatottabb brutalitással bántak a munkásokkal. Nem volt olyan sztrájk, ahol ne folyt volna vér. A törvény pedig szemet hunyt az események fölött. A munkások felfegyverzését azonban nem sokáig tűrte a burzsoázia. A gyűléseken felszólalókat letartóztatták, így Most nyomára is hamar ráakadtak. Először 1886. május 4-én tartóztatták le, és egy évi börtönre és ötszáz dollárnyi pénzbüntetésre ítélték. Ebben az országban érte a legtöbb megaláztatás börtönévei alatt.

Míg az Államokban a nyolcórás munkanapért folyt a küzdelem, illetve az IAA propagandája egyre erősebb hatással volt a bevándorló munkásokra, addig az osztrák munkásmozgalom sohasem látott formákat öltött. A németországi szocialista mozgalom Ausztriára is nagy befolyást gyakorolt. Miután Mostot és Hassellmannt kizárták a pártból és a Freiheit és a szociálforradalmi párt megalakítását követelte, Ausztriában is kettészakadt a szociáldemokrata párt. Rengeteg újság jelent meg Bécsben. (Der Socialist, Der Arbeiterfreund, Der Gewerkschaftler, SocialpolitischeRundschau, Vorwärts) Prágában és Budapesten (Arbeiterwochenchronik, Volkstimme) is. Ezek megjelenését a cenzúra igencsak megnehezítette és néhányuk éppen ezért rövid életű volt. Bármily nagy igyekezettel próbáltak hatást gyakorolni a német pártvezetők az osztrák pártra, annak legnagyobb része Mosttal és irányzatával szimpatizált. A szervezett munkások ösztönösen bizalmatlanok voltak a parlamenti tevékenységet propagálókkal szemben, ami nem is csoda, hiszen idővel rengeteg csalás, hazugság lepleződött le és került nyilvánosságra. 1880-ban került sor a két irányzat hivatalos kettéválására. Az úgynevezett „radikálisok” egyre nagyobb teret nyertek. Újságjuk a Zukunft nagy népszerűségnek örvendett. A „mérsékelt” párt is kiadott egy új újságot, aminek legfőbb feladatának a „radikálisok” lejáratását tartotta, ebben a tevékenységükben a kormány is nagy segítséget nyújtott: a „radikálisok” egyesületeit feloszlatták, gyűléseiket betiltották. Mindez persze csak növelte népszerűségüket a munkások közt. Főleg Bécsben és Csehország ipari központjaiban követelt a mozgalom nagy áldozatokat. Pl.: 1882-ben Johann Richtert, egy soha nyilvánosságra nem került röpirat megírásáért 12 év börtönre ítélték. A kormány ezen és az ehhez hasonló eljárásai és intézkedései óriási gyűlöletet szítottak a munkásokban. Egyre több földalatti csoport és nyomda alakult.

A „radikálisok” egyik jelentős személyisége Josef Peukert, akinek anarchista kapcsolatai is voltak és ekkoriban vette át a Zukunft szerkesztését. Elutasított minden reformista követelést, támogatta a titkos szervezetek létrehozását, a konspirációs tevékenységet és a „tett propagandáját”.

A rendőri brutalitás, az üldöztetések következtében a „radikálisok” igen hamar arra a következtetésre jutottak, hogy a helyzet itt is – éppúgy mint Oroszországban – a terrorista taktikát teszi szükségszerűvé. 1882-ben a párt két tagja sikertelen merényletet hajtott végre egy gyáros ellen, pénzszerzés céljából, amelyet egy titkos nyomda létrehozására akartak fordítani. Ennek következtében a hatóságok letartóztatták az összes ismert „radikálist”, köztük Peukertet is. A két elkövetőt tizenöt évi börtönre ítélték. Bécs és Prága börtöneit feltöltötték politikai foglyokkal, odakint pedig több összetűzésre is sor került a rendőrség és a munkások között.

1883. áprilisában egy nagy demonstrációt szerveztek Bécsben, a rendőri brutalitás ellen, persze itt is véres összecsapásokra került sor olyannyira, hogy a katonaságot is bevetették. A tüntetés eredményének végül is el lehetett könyvelni, hogy a politikai foglyok helyzetén kicsit javítottak, de nem csoda, ha a munkások nem hittek többé a nyílt propaganda hatékonyságában. Ezután azonban csak még inkább megnőtt a merényletek száma és a rendőrségnek nem is nagyon sikerült minden elkövetőt kézre keríteni. A mozgalom egyre inkább az illegalitásba szorult. 1883. októberében végre összehívtak egy kongresszust, ahol megbeszélték, hogy hogyan szervezzék meg a földalatti mozgalmat. Peukert a következőképpen foglalta össze ennek eredményét:

„1. A dolgozó nép nem várhatja helyzetének lényeges javulását a parlamentektől, mindegy hogy részt vesznek e benne vagy sem, mivel a fennálló igazságtalanságok gazdasági bázisa változatlan marad, vannak kizsákmányolók és kizsákmányoltak, vagyis urak és szolgák.

2. A dolgozó népet a parlamentarizmusban való részvétellel olyan hamis illúziókba ringatják, hogy majd mások – képviselők – fogják kivívni szabadságukat, pedig ez csak saját művük lehet, amelyre azonban először gyakorlati irányítással kell őket megtanítani.

3. A dolgozó népből – végső felszabadításához – leginkább a gondolkodásában és cselekvésében szükséges szabad kezdeményezőkészség és önállóság hiányzik ahhoz, hogy harca képes legyen a fennálló rendet rögtön összeomlasztani, a termelőeszközök kisajátítására és a gazdasági faktorok (termelés, fogyasztás) újjászületésére, a szabad kommunizmus irányelvei szerint.”

A kongresszus ezen kívül foglalkozott a vidéki munkások közti propaganda szükségszerűségével, titkos nyomdák alapításával is. Ez utóbbi területen már jó nagy előrelépéseket tettek, hiszen a bécsi földalatti nyomda igen problémamentesen működött.

A terroristacselekmények és a letartóztatások tovább folytatódtak. 1884. szeptemberében gyilkosság vádjával kivégeztek két anarchistát (Anton Kammerer, Hermann Stellmacher). Kivégzésük napján az USA-ban Most és a Freiheit gyásznapot szervezett, mivel ekkoriban tejesen egyetértettek a „radikálisok” elveivel és tetteivel. Az elkövetőkre igen nagy hatással volt Nyecsajev - Forradalmi katekizmusa, melyet még 1880-ban a Freiheit-ben Reinsdorf jelentetett meg vitakeltés céljából. A „radikálisok” ilyen gondolkodásmódja és cselekedetei azonban lassanként a mozgalom bukásához vezettek. Tagjai többsége börtönben vagy száműzetésben volt. Ráadásul olyan gyilkosságokat is elkövettek, amelyek a munkásokban ellenszenvet keltettek, így elveszítették azok támogatását. A gyűlölet és az elkeseredettség gyakran vad fanatizmusba torkollott. Ezek a körülmények igencsak megkönnyítették a kormány dolgát és egy-két év alatt teljesen felszámolták a „radikálisok” mozgalmát.

1882-ben Mannheinben, a németországi forradalmi irányzat titkos konferenciára került sor. Főként a Freiheit terjesztésének mikéntjével és a forradalmi röplapok előállításának megtervezésével foglalkoztak.

1883-ban Svájcban egy újabb konferenciára szerveztek, ahol úgy döntöttek, hogy feloldanak minden szorosabb kapcsolatot az egyes szervezetek között azért, hogy megnehezítsék a hatóságok dolgát. A laza kapcsolatok azonban azt eredményezték, hogy saját tevékenységüket sem tudták megszervezni. Így 1884-ben egy újabb gyűlésre volt szükség, hogy legalább az újság csempészését megszervezzék.

A forradalmárok hiába próbálták a propagandát terjeszteni akár a legszűkölködőbb területen is, hamar ráébredtek, hogy a nyomor nem mindig teremt forradalmi faktort, hanem inkább szűklátókörűséget és dekadenciát. Ezzel szembesült August Reinsdorf is, amikor visszatért Németországba. Sok csalódás után végre sikerült összeverbuválni egy kisebb csoportot, amellyel néhány dinamitos terrorcselekményt próbáltak végrehajtani sikertelenül. Annyi eredménye azért mégiscsak lett a merényleteknek, hogy Reinsdorfot és társait bíróság elé állították, ahol kifejtette föderalista nézeteit, majd halálra ítélték. Reinsdorfot 1885. február 5-én végezték ki. New Yorkban ezen a napon is gyászoltak. Most egy cikkben emlékezett meg barátjáról és elvtársáról a Freiheit-ben. A terrorcselekményekre az osztrák és német kormány azt a választ adta, hogy kiutasított minden ismert anarchistát az országból, akik többnyire Londonba menekültek.

Mindezek tetejébe, a csoportokon belül fellépő viszálykodások még a Londonban élő forradalmárokat is elérte, és évekre megosztotta a mozgalmat. A vita egyik fő oka az volt, hogy Peukert és társai megjelentettek egy újságot, a Rebel-t, amit a Freiheit támogatói elleneztek, illetve eszmei ellentétek is kialakultak Most „szabad társadalmáról” alkotott elképzelései miatt. Peukert végül kilépett a csoportból és megalapította az Autonómiát.

Ugyanekkor, 1886-ban egy anarchista-kommunista csoport is létrejött Londonban, a Freedom. Fő céljuk az volt, hogy a forradalmi és antiparlamentarista szocialistákkal megismertessék az anarchizmus fő vonásait. A Freedom tagjai közt volt például Pjotr Kropotkin és Charlotte M. Wilson. Ezen kívül persze sok szervezet működött még Londonban.

Egyes csoportok tagjai között azonban olyan személyes ellentétek is dúltak, amelyeken képtelenek voltak felülemelkedni. Ez rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta a mozgalmat. Miután John Neue-t, (aki Németországban terjesztette a külföldön kiadott újságokat) 1887-ben letartóztatták és huszonöt év börtönre ítélték, a Freiheit terjesztése Ausztriában és Németországban jelentősen visszaesett. A londoni csoportok az Autonómia terjesztését helyezték előtérbe, amelynek írásai meg sem közelítették a Freiheit-ét. A belső ellentéteket már nem lehetett áthidalni. Egyik fél sem engedett a saját igazából, belefolytak egymás gyanúsítgatásaiba, Mosttal az élen. Ezek tulajdonképpen nem elvi ellentétek volt, hanem személyes jellegűek. Mostnak meggyőződése volt, hogy a viszályokat mesterségesen szították azért, hogy felőröljék és cselekvésképtelenné tegyék a mozgalmat. Sokan Most mellé álltak, mások eltűntek vagy egy nagy párthoz csatlakoztak és csak kevesen voltak, akik életük végéig Most és csoportja ellen munkálkodtak. Az Egyesült Államokban inkább a politikai ellentétek kerültek felszínre. Sokan támadták a „tett propagandáját” és közönséges bűnözéssel tették egyenlővé. Sajnos a politikai vitából végül intrika lett és mivel nyilvánosan folytatták ezt a tevékenységet, igen megkönnyítették a hatóságok munkáját is.

Amikor Most visszatért a Blackwells Islandi börtönből, egy egészen új szituációba csöppent. Míg odabent volt, azt remélte, hogy a különböző irányzatok közti örökös csatározásoknak véget lehet vetni és az erősödő hatalom ellen fogják fordulni. Szabadulása után rögtön írt is egy kiáltványt a proletariátushoz, amelyben egységre szólít fel, hiszen mint írja: „Alapjában véve mindenki ugyanazon célért küzd. Ha egyesek nem megfelelő eszközökkel próbálkoznak, azt nem rossz szándékkal teszik, hanem a hozzáértés és tudás hiánya miatt. Mindenekelőtt ezt kell szem előtt tartanunk. – Persze nem vehetünk részt olyan akciókban, amelyek eleve sikertelenségre vannak ítélve.

Nem oszthatunk dicséretet annak, aki feddést érdemel. Nem maradhatunk közömbösek a szervezett proletariátus helytelen cselekedeteivel szemben, amikor kötelességünk kritikát gyakorolni. De feddésünk ne legyen keserű, kritikánk ne legyen harapós…Kritizáljunk tárgyilagosan érvekkel, elvtársi szellemben, és így elhárítjuk az akadályokat, amelyek a forradalmi fejlődés útjában állnak.”

Mialatt Most börtönben volt, Chicagóban a következő események voltak: az USA és Kanada egyesült szakszervezetei úgy döntöttek, hogy 1886. május 1-től a gyakorlatban is keresztülviszik a nyolcórás munkanapot. Ettől a naptól kezdve egyetlen munkás se dolgozzon napi nyolc óránál többet és ott, ahol a vállalatok ellenszegülnek a kivitelezésnek, be kell szüntetni a munkát. A munkások nagy lelkesedéssel fogadták a határozatot. Ahogy közeledett május elseje, a mozgalom hullámai egyre magasabbra csaptak. 1885. tavaszától 1886. májusáig óriási sztrájkhullám söpört végig az országon, amelyben kb. 360 000 munkás vett részt. A mozgalom legfontosabb központja Chicago volt. Itt hozták létre 1885. novemberében a Nyolcórás Ligát, amely élénk propagandát hirdetett egy általános sztrájk mellett. Az anarchista mozgalom is nagyon előrehaladott volt ebben a városban, ekkoriban több mint húsz csoportról (kb. 3000 tag) tudunk. Az IAA szkeptikus magatartást tanúsított a nyolcórás mozgalommal szemben, mivel ebben a forradalmi erők gyengítését látta, amely elodázza a döntő összecsapást. A keleti országrészben az anarchisták minden aktív részvételt megtagadtak ebben a mozgalomban és csak a nép felfegyverzésére összpontosítottak. Most álláspontja teljesen beigazolódott. A legtöbb szakszervezeti vezető csak ímmel-ámmal állt ki az ügy mellett vagy éppenséggel el is utasították a nyolcórás munkanap követelését. Az anarchisták bár kiálltak a munkásosztály követelése mellett, mégis mindig hangsúlyozták, hogy a tulajdonképpeni célt, azaz „az emberiség felszabadítását a bérrabszolgaság igája alól”, sohasem szabad szem elől téveszteni.

Amikor eljött a május elseje, 350 000 munkás tette le a munkát, és körülbelül felük egy csapásra el is érte a kitűzött célt, a nyolcórás munkanapot. Chicagóban a harc mégis komolyabb formát öltött. Először 40-50 000 ezer munkás szűntette be a munkát, a harmadik napon már általános volt a sztrájk. Az egyik gyárban azonban, ahol különösen rossz bánásmódban és bérezésben részesültek a dolgozók, a vállalat tulajdonosa a Pinkerton-bandát hívatta, hogy azok védelmezzék, az általa szervezett sztrájktörőket. A fegyveres verőlegények a gyár előtt gyülekező sztrájkolókra lőttek, mire a munkások rájuk támadtak, így számos fegyvert és muníciót zsákmányoltak. Hasonló összecsapásokra később is sor került és a tulajdonos végül már a rendőrség segítségét is igénybe vette, amely egyenesen lemészárolva verte le a lázadókat. Spies, az anarchisták egyik agitátora rögtön fegyverbe szólította a munkásokat. A következő este tiltakozógyűlést tartottak a Haymarket-en, ahol Spies, Parsons és Fielden tartottak beszédet. Amikor a rendőrség fel akarta oszlatni az egyébként békés tömeget, valaki bombát dobott a rendőrök közé, azok pedig rögtön tüzet nyitottak a tüntetőkre. Mindkét oldalon voltak halálos áldozatok.

A kapitalista sajtó minden felelősséget az anarchistákra hárított. A rendőrség letartóztatta az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségét. 1886. május 14-én ült össze a bíróság és a negyvenkilenc napig tartó per után hét anarchistát ítéltek halálra. Ez az eset hatalmas felháborodást keltett az egész világon, még a polgári körökben is. Most csak azért úszta meg, mert épp börtönben ült. A hatalom képviselői szívesen látták volna őt is az akasztófán, de egy újabb tárgyalást indítani ellene, törvényesen kivitelezhetetlen lett volna. Az ítélet szinte megbénította az amerikai munkásokat, és mivel egyetlen szervezet sem állt melléjük, cselekvésképtelenné váltak. Tulajdonképpen nem is hitték el, hogy az ítéletet végre is fogják hajtani. Amikor azonban kihirdették, hogy 1887. november 11-én kerül sor a kivégzésre, az ország különböző részeiben nagy tüntetéseket rendeztek. A legnagyobb demonstráció New Yorkban volt, ahol óriási munkástömeg vonult fel vörös-fekete zászlók alatt. A rendőrség nem mert közbeavatkozni.

Időközben két anarchista ítéletét életfogytiglanra módosították, egy öngyilkos lett, így végül négy forradalmárt akasztottak fel (Albert R. Parsons, August Spies, Adolph Fischer, Georg Engler). Két nappal a temetésükön 150 000-en vettek részt. Ez volt az addigi leghatalmasabb demonstráció Amerikában. A hangulatot jól tükrözi Reitzel következő beszéde: „Nincs okunk gyászolni a halottakat…az akasztófa a szabadság jelképe lett a 19. században. De gyászolnunk kell saját határozatlanságunkat és gyávaságunkat. Váljunk meg e síroktól Herwegh szavaival: Már elég régóta van szeretet a szívünkben, itt az ideje végre a gyűlöletnek.”

A kivégzés utáni napon – mivel ekkor már szabadlábon volt – New Yorkban az IAA agitációs gyűlésén Most beszédet tartott, amelyben mindenkit, köztük a proletariátus képviselőit is felelőssé tette a történtekért, tehetetlenségük miatt. Persze a rendőrség csak erre várt, rögtön le is tartóztatták. A tárgyaláson az esküdtek meggyőzésére még a Forradalmi haditudomány brossurát is felolvasták, mégis csak egy évi börtönre tudták ítélték, de azt is pénzzel kiválthatta.

1887. Most életének egyik legrosszabb periódusának számított. Elvtársai nem mertek semmilyen akcióba bocsátkozni, nehogy ártsanak ezzel az elítélteknek. Most viszont tisztában volt a helyzettel. Tudta, hogy az ítéletet mindenképpen végre fogják hajtani és cselekvésre szólított fel. De az adott körülmények közt csak nagyon kevesekre lehetett számítani és így valódi akció eleve sikertelenségre volt ítélve. Ehhez jöttek még a belső viták, amelyek végleg megkeserítették az életét. Ugyanakkor a rendőrség is mindent elkövetett azért, hogy a gyűlölt ellenséget egy meggondolatlan tettre csábítsák és végre örökre elnémíthassák. Spicliket, provokátorokat küldtek a nyakára, akik szándéka azonban olyan átlátszó volt, hogy egyetlen alkalommal sem sikerült csapdába csalogatniuk őt. Annyit azonban elértek, hogy New Jersey államban elfogatóparancsot adtak ki ellene, ezzel rákényszeríttették, hogy évekre elkerülje ezt az államot. Egy csomó várossal is ez volt a helyzet, így propagandatevékenysége kizárólag New Yorkra korlátozódott.

A burzsoázia képviselői azonban egyre nagyobb számban vettek részt a munkásgyűléseken, tartottak beszédeket, amelyek hátrányosan, sőt veszélyesen hatottak a mozgalomra, zavart okoztak és el is érték céljukat.

Kép A Freiheit-nek mint mindig, most is nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Most az újságon kívül egy forradalmi propagandaanyag-gyűjteményt is kiadott, Internacionale Bibliothek néven, amely havonta egyszer jelent meg, s a legtöbb írás az ő tollából származott, mint A proletariátushoz (1887. április), Istenpestis (1887. június), A szabad társadalom (1887. augusztus), Tulajdonfenevad (1887. szeptember), Anarchia (1888. január), Éljen a kommün! (1888. március), A szavazóurna (1888. június), A kommunista anarchizmus (1889. december), Az anarchizmus történelmi fejlődése (1892. május), stb. Ezenkívül Bakunyintól és Kropotkintól jelentetett meg néhány írást. 1888-ban kiadott még egy dal- és versgyűjteményt is Viharmadarak címmel.

Kép A mozgalom ekkoriban a kis létszámú németnyelvű forradalmárok köré csoportosult. Céljuk az volt, hogy az amerikai proletárokat is elérjék propagandájukkal.

Az Amerikai Szocialista Munkáspártnak ugyanez volt a célja. Választási propagandájukat egy egész szárny ellenezte, akik a szakszervezetek létrehozására fektették a hangsúlyt. Ez az ellentét 1889-ben végleges szakadást eredményezett a párton belül.

A másik oldalon, a szociálforradalmárok között is előfordultak sajnos olyanok, akik elutasították az erőszakos eszközöket, egységfrontra szólítottak fel és választási propagandát folytattak. Ez valószínűleg a chicagói véres események következménye, de egyben megcsúfolása is volt. Kevesen maradtak, akik kitartottak a meggyilkoltak radikalitása mellett. Az Arbeiter-Zeitung újra a Szocialista Párt kezébe került.

Amikor 1890-ben Németországban megszűnt a szocialistaellenes törvény és a Szociáldemokrata Párt „ifjai” nyilvánosan felléptek a mozgalom parlamentáris fertőzöttsége és a régi pártvezetők autoritása ellen, Most legszívesebben elhagyta volna Amerikát és visszatért volna Európába. Ez persze lehetetlen volt, így fölvette a régi londoni barátaival a kapcsolatot, hogy a Freiheit-et áttehesse Berlinbe és a lapot Londonból vagy Hollandiából irányíthassa.

Amikor 1891-ben a Szociáldemokraták kizárták az ifjak vezetőit a pártból, azok egy külön szervezetbe tömörültek és saját újságot hoztak létre, a berlini Sozialist-ot. Ekkor Most úgy gondolta, hogy előző terve szükségtelen, hiszen az úgynevezett Független Szocialisták a németországi anarchistákkal együtt úgyis a Freiheit irányvonala szerint fognak fejlődni.

1891. júniusában újra be kellett vonulnia a börtönbe, az 1887. novemberében tartott beszéde miatt. Kb. egy évet töltött megint a Blackwells Islandi börtönben. Ekkorra az összes szakszervezeti szövetség konzervatívvá vált vagy feloszlott. Egyes radikális szakszervezetek – sörfőzők, pékek, mozdonyvezetők, nyomdászok – elhatárolódtak ezektől és egy új forradalmi szervezet létrehozását követelték. Ekkor Most úgy gondolta, hogy eljött az ideje egy anarchista napilap létrehozásának, ez azonban anyagi gondok miatt meghiúsult. Ugyanezen okokból kellett a Freiheit oldalszámát a felére csökkenteni.

A külföldi anarchistákat folyton az a veszély fenyegette, hogy előbb vagy utóbb kiutasítják őket az országból, ezért Most megkísérelte megszerezni az amerikai állampolgárságot, de hiába. A körülményeket még az is súlyosbította, hogy újra kiéleződtek a mozgalmon belüli ellentétek. A londoni Autonómia New Yorki képviselői és a „Radikális Munkásszövetség” egyesültek, ami a kezdetektől nyílt ellenzéke volt Most csoportjának. Ennek a szövetségnek azonban nem sok befolyása volt és később is csak ritkán lehetett róluk hallani.

1889-ben érkezett New Yorkba Emma Goldman, akit Most szárnyai alá vett és bevezette az anarchista mozgalomba. Rövid, viharos és nem éppen zökkenőmentes párkapcsolatba bonyolódtak. Egy év sem telt el és Goldman az Oroszországból érkezett fiatal anarchisták kommunájához csatlakozva találkozott későbbi párjával Alekszandr Berkmannal. 1891-re Goldman már a kor elismert anarchista szónoka lett, így nem volt szüksége tovább Most támogatására. 

1892-ben a Pennsylvania állambeli Homsteadben, a Carnegie acélművekben léptek sztrájkba. Bevetették ellenük a „Pinkerton fiúkat”, s ők aztán vérfürdőt rendeztek: több mint tíz halott és mintegy száz sebesült volt az áldozatuk. A kegyetlenkedés az egész országot megdöbbentette. A New York-i anarchista sejt cselekvésre szánta el magát. Tagjai úgy vélték, példát kell statuálniuk és meg kell torolni a gyilkosságot. Egyben fel kell rázni az amerikai munkásokat, harci jelet adva, hogy megmozduljanak. Alexandr Berkman bombát dobott a Carnegie-üzem tulajdonosára, de az csak könnyebben sérült. Berkmant elfogták és 24 évi börtönre ítélték és 12 évet le is ült.

Kép Az anarchista csoport nagy reményeivel ellentétben a merénylet nem hogy harcba lendítette volna a munkásságot, hanem inkább olyan mementó lett, amely a média hathatós közreműködésével rettegést keltett ez anarchistákkal szemben. A merénylet magukat az anarchistákat is megosztotta. Johann Most, aki korábban ugyebár szükségesnek tartotta az ilyen merényleteket, elmarasztalta Berkmant Frick gyáros elleni merényletét. Ez a nyilatkozata annyira felháborította Goldmant és csoportját, hogy felszólították vonja azt vissza. Ettől kezdve a nyilvánosság számára is feltűnt, hogy a csoportok közt a széthúzás egyre erősebb. Goldmant természetesen éppúgy bebörtönözték nézeteiért mint bármely más anarchistát, mégis az Egyesült Államok egyik legismertebb anarchistája lett. Bár a Freiheit továbbra is megjelent Most egyre jobban háttérbe szorult. Kevés hosszabb művet adott ki: Kapital und Arbeit (Das kapital in einer handlichen Zusammenfassung Von Marx und Engels selbst revidiertund überarbeitet), Memorien, Erlebtes, Erforschtes und Erdachtes (4 kötet)

1906. március 17-én halt meg Cincinati-ben.