Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


istenpestis

2008.11.20

ISTENPESTIS

 

„Ha isten létezne, meg kellene őt semmisíteni!”

 

Az összes elmebetegség közül, amivel az ember „sötét vágyaiban” szisztematikusan megfertőzte az agyát, az istenpestis a legvisszataszítóbb.

Minthogy mindennek története van, így ennek a járványnak is megvan a magáé. Kár, hogy ennek a történelmi folyamatoknak semmi köze sincs ahhoz az – általában historizmusból gyakran következő – fejlődéshez, melynek során az ostobaságból valami értelmes dolog jön létre. Az öreg Zeusz és alteregója Jupiter, még aránylag rendes, vidám, azt is mondhatnánk, hogy viszonylag felvilágosult fickók voltak az istenségek családfáján megjelenő legifjabb hármasiker-ivadékokhoz képest, amelyek közelebbről megnézve brutalitásban és kegyetlenségben bízvást vetekszenek Sade márkival.

A nyugdíjazott és leváltott istenekkel tulajdonképpen nem is perlekedni, hiszen már semmiféle kárt nem okozhatnak. De a még posztjukon álló égi üzérkedőket és a menny pokoli terroristáit kíméletlen kritika alá vetjük, mígnem megszégyenülten harcképtelenné nem válnak.

A keresztényeknek hármas istenségük van, míg elődeik a zsidók megelégedtek egy egyszerűvel. Egyébként mindkét nemzettség igen vidám társaságot alkot. „A régi és új testamentum” képezi számukra minden bölcsesség forrását, így aztán kénytelen-kelletlen vagyunk elolvasni ezeket a „szentírásokat”, hogy átláthassuk és nevethessünk rajtuk.

Ha ezeknek az istenségeknek csak a „történetét” ragadjuk is ki, már az elegendő az egész tökéletes jellemzéséhez. Röviden a következőről volna szó:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Előtte ugyanis az általános semmiben ücsörgött, ami persze rendkívül józan gondolkodásra vall; mármint hogy isten létére ott unatkozott. És mivel egy isten számára csekélység világokat elővarázsolni a semmiből - amint egy bűvész tojásokat és ezüsttallérokat ráz ki az ingujjából -, úgy „teremtette” meg ő is „eget és a földet”. Később helyükre tette a „Napot, a Holdat és a csillagokat” is. Bizonyos eretnekek, akiket csillagászoknak hívnak már rég megállapították, hogy a Föld nem az univerzum középpontja, még csak soha nem is lehetett az, de még csak nem is létezett azelőtt, hogy a Nap, amely körül forog, létrejött volna. Ezek az emberek rámutattak arra, hogy abszolút ostobaság a Napról, Holdról és a csillagokról, valamint ezekkel szemben a Földről úgy beszélni, mintha ez utóbbi az előzőekhez képest valami egészen speciális, felsőbbrendű dolog lenne. Rég beleverték az összes iskolás fejébe, hogy a Nap is csak egy csillag, és a Föld a Nap kísérője illetve a Hold a Föld úgynevezett kísérője; valamint azt, hogy a Föld a világmindenségben közel sem játszik kiemelkedő szerepet. Éppen ellenkezőleg, mindössze egy napfényben lebegő porszemcse.

De miért is érdekelne egy istent az asztronómia? Ő azt teszi amit akar; fütyül a tudományra és logikára. Ezért aztán a Föld megteremése után először a világosságot hozta létre és csak utána a Napot. Manapság, már egy hottentotta is tudja, hogy a Nap nélkül nem lenne a földön fény; de az Isten – nos, hát ő nem is hottentotta.

No de nézzük csak tovább! A „teremtés” eddig egész sikeresnek mondható, de még nem volt valódi „élet ebben a kis porfészekben”. A Teremtő szórakozni is akart. Ezért aztán létrehozta az embert. De érdekes módon eközben eltért az előzőleg alkalmazott gyakorlattól. Ahelyett, hogy ezt a „teremtményt” egy egyszerű „Legyen!” felkiáltással hozta volna létre, rendkívül sokat teketóriázott. Egy egészen prózai agyaggombócot vett a kezébe, „saját képére” megformázott belőle egy férfialakot és „lelket lehelt belé”. De mivel az Isten mindentudó, jóságos, igazságos – egyszóval maga a szeretetreméltóság – így eszébe jutott, hogy ez az Ádám, így nevezte el gyártmányát, egyedül módfelett unatkozni fog. (Talán még emlékezett saját unalmas létére a semmi közepén.) Így aztán csinált egy kedves, bájos kis Évát. Időközben rájött, hogy az agyaggombócok megmunkálása igencsak tisztátalan dolog egy isten számára, ezért újabb gyártási módszerhez folyamodott. Kivette Ádám egyik bordáját és ezt – a gyorsaság nem boszorkányság, főleg nem egy isten számára – egy helyes ki fehérnéppé változtatta. Hogy később a kivett bordát pótolta-e, vagy az operáció után Ádámnak féloldalas emberként kellett-e mászkálnia, arról már nem szól a fáma.

A modern természettudomány megállapította, hogy az állatok és növények több millió év során fejlődtek ki az egyszerű protoplazmakezdeményből ily sokféle alakzatban. Továbbá azt is megállapította, hogy az ember nem több, mint ennek a fejlődésnek a legtökéletesebb produktuma, és hogy nemrég még a szó legszorosabb értelmében véve is nagyon állatias külsővel rendelkezett, sőt még beszélni sem volt képes. Ezenkívül azt is megállapította, hogy az ember – és minden más feltételezés kizárható – alacsonyabb rendű állatfajoktól származik. A természettudomány Istent az emberi tákolmány megteremtésével való hencegése miatt teljesen együgyű Háry Jánosként kezeli. De mit számít mindez? Isten nem tűri a tréfát. Mindegy neki, hogy történetei tudományosan hangzanak-e avagy bárgyú fecsegésként értékelhető – megparancsolja, hogy az emberek higgyenek benn, mert ha nem, akkor elviszi őket az ördög (aki a konkurenciát képviseli) és ez utóbbi rendkívül kellemetlen dolog. A pokolban ugyanis nemcsak, hogy állandó sírás, fogaknak csikorgatása zavarja a nyugalmat, hanem örök tűz is ég, egy fáradhatatlan féreg mardossa a lelkünket és minden iszonyúan bűzlik a szuroktól és kéntől. Ennek van kitéve a szerencsétlen lélek. Földi léte végén elhagyott húsát masszává főzik; rég kihullott fogai vacognak; üvölt, pedig se torka, se tüdeje; orr hiányában is érzi a rettenetes bűzt – és ráadásul mindezt az örökkévalóságig. Micsoda pokoli történet!

Isten tulajdonképpen – ahogy ő maga is nyíltan bevallja saját szerzeményű krónikájában, a Bibliában – módfelett szeszélyes és bosszúálló típus; a zsarnokság mintapéldánya. Alighogy megteremtette Ádámot és Évát, mindjárt egyértelmű volt számára, hogy ezt az egész bagázst igazgatni kell; ezért kiadott egy büntetőtörvénykönyvet. Ez pedig kategorikusan kimondja: „Nem ehettek a tudás fájáról!” Azóta sem élt a földön olyan koronás vagy koronázatlan zsarnoki fő, aki ne adta volna ki a népnek ugyanezt a parancsot. 

Ádám és Éva azonban megszegte ezt a tilalmat. Ezért kiutasították őket a paradicsomból és életfogytiglan tartó illetve minden utánuk következő nemzedékre átruházandó kemény munkára ítéltettek. Évát ezenkívül megfosztották „alapvető polgári jogaitól” azzal, hogy Ádám cselédjévé deklarálták, akinek mindenben engedelmeskednie kellett. Továbbra sem kerültek ki azonban az isteni hatósági felügyelet alól. És csakugyan, Isten példát szolgáltat minden földi zsarnoknak, akik magukénak tulajdonítják Isten földi helytartójának szerepét és hozzá hasonlóan – folytatva művét – ugyancsak képtelenek arra, hogy bármit is tegyenek a világ siralomvölgyé változtatásán kívül.

Az Isten emberek ellen irányuló szigora mégsem használt semmit. Minél inkább sokasodtak, annál gyalázatosabban viselkedtek. És hogy milyen gyorsan ment végbe ez a szaporodás, azt már Káin és Ábel történetében is megfigyelhettük. Amikor utóbbit agyonverte bátyja, Káin elment „egy idegen országba” és ott magához vett egy nőt. Hogy ez „az idegen ország” az ott található nőkkel honnan került elő, azt drága istenünk elfelejtette lejegyezni, ami persze nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi dolga volt akkoriban.

Végül betelt a pohár! Isten elhatározta, hogy az egész emberiséget kiírtja, méghozzá a víz segítségével. Csak néhány embert mentett ki, hogy még egyszer megpróbálkozzon velük: de szerencsétlenségére – minden bölcsességétől eltekintve – megint melléfogott, mert Noé, a megmentettek főnöke, hamarosan egy iszákos disznóvá vált, akinek a fiai egymással „malackodtak”. Mi jót is várhatunk egy ilyen züllött családtól? Az emberiség újra benépesítette a földet, és lassanként megint elszaporodtak azok az „akasztófavirágok”, és „bűnös lelkek”, akikről az ismer Mecklenburgi Daloskönyv oly sok gonosz dolgot énekel meg.

Isten majd megpukkadt a mennyei haragtól, hogy egyetlen példaszerű helyi fenyítése – mint például egész városok szurok és kén általi kiirtása – sem ért egy fabatkát sem. Így aztán elhatározta, hogy az egész csőcseléket gyökerestül írtja ki, amikor is egy igazán különös esemény újra megenyhítette. Különben már az egész emberiségnek rég vége lenne.

Egy napon ugyanis feltűnt egy bizonyos „Szentlélek”. Úgy érkezett, mint a „messziről jött vándor”, senki sem tudja, hogy honnan. A Biblia írója (vagyis Isten) csak annyit volt hajlandó közölni, hogy ez maga a Szentlélek. Eddig ugyanis átmenetileg mindössze egy kettős istenséggel volt dolgunk. Ennek a szentléleknek az jutott az eszébe, hogy egy hím galamb képében ismeretséget köt egy Mária nevű, kétes hírű nőszeméllyel. Szíve választottja egy édes órán „árnyékba borította” és láss csodát, a leány egy fiúcskát szült, miközben, ahogy az Isten a Bibliában nyomatékosan hangsúlyozza, a szüzességben semmiféle kár sem keletkezett. Az imént említett isten Atyának hívatta magát, ugyanakkor biztosított mindenkit afelől, hogy nem csak a „Szentlélekkel”, de magával az isten fiával is azonos. Gondoljunk csak bele! Az apa volt a saját fia, a fiú a saját apja és ketten együtt még Szentlélekként is szerepeltek. Így nézett ki a „szentháromság”.

No, te szegény emberi agy, kitartás, mert ami most következik, az még egy lovat is taccsra tenne! Tudjuk, hogy isteni Atyánk elhatározta, hogy az egész emberi csőcseléknek jól ellátja a baját. Isten fia viszont nagyon sajnálkozott efelett. Végül is Ő (akit eddig az Atya néven ismertünk), magára vette az emberek összes bűnét és hogy apja (aki ugyanakkor a Fiú is) dühét csillapítsa, hagyta, hogy a megváltásra váró csőcselék halálra gyötörje – persze mindezek után épen és egészségesen szállt föl a mennybe. A Fiúnak (aki egyben az Atya) eme önfeláldozása olyan pokoli örömet szerzett az Atyának (aki maga a Fiú is), hogy rögtön általános amnesztiát hirdetett ki, melynek egy része ma is érvényben van.

Ez volt a „Szentírás” történeti része. Az egész badarság láthatóan olyan körítéssel van tálalva, hogy azok akiket már kellőképpen elbutítottak megemésztéséhez, fogékonyak legyenek minden őrültségre.

Ehhez tartozik mindenekelőtt az ember halál utáni megjutalmazása illetve büntetése is. Már rég bebizonyították tudományosan, hogy nem létezik testen kívüli lét, hogy az amit a vallás svindlerei „léleknek” neveznek, nem más, mint a gondolkodásra szolgáló szervünk: az agyunk, amely eleven érzékszerveink segítségével ingereket vesz fel és ezek alapján működik; éppen ezért a halál beálltának pillanatában ez a jelenség is elmúlik. De miért is törődnek az emberi értelem halálos ellenségei a tudományos kutatás eredményeivel? Hát csak azért, hogy ne engedjék beszivárogni ezeket a nép közé. Így aztán az emberi „lélek” örök életéről prédikálnak. És jaj annak a „túlvilági léleknek”, amely – még „evilági testben” – nem tartotta be pontosan az „isteni” parancsolatokat! Isten földi helytartói ugyanis figyelmeztetnek arra, hogy a „mindenkinél jogosabb, igazságosabb, könyörületesebb, irgalmasabb, ecetéra Isten állandóan szaglászik utánunk és a legutolsó csirkefogó sorsát is figyelemmel kíséri; az emberek minden egyes ballépését feljegyzi az egész világot nyilvántartó kartotékába. Egyébként is eléggé fura szerzet. Megkívánja ugyanis, hogy minden újszülött gyermeket hideg vízzel locsoljanak le (kereszteljenek meg) az ő tiszteletére – habár a gyerek ettől könnyen náthás is lehet – pokoli örömet szerez neki az, amikor számtalan birka-hívő litániákat béget hozzá akól-templomaiban, vagy amikor híveinek legbuzgóbb tagjai szüntelenül ájtatos macskazenét nyivákolnak és minden lehető, illetve lehetetlen dolgot kunyerálnak (imádkozva) tőle; véres háborúkba keveredik és hagyja, hogy a győztesek „hadistenként” imádják és tömjénezzék, mégis rettentően felbőszül azon, ha valaki kételkedik a létében vagy ha egy katolikus ünnepnapon húst eszik illetve nem tisztul meg „bűneitől” rendszeres gyónás alkalmával. Azon is feldühödik, ha egy protestáns nem veti meg a katolikusok által melegen ajánlott szent csontokat, szent lepleket és Madonna-képeket vagy ha nem savanyú ábrázattal, szemforgatva, görnyedt háttal és imára kulcsolt kézzel jár-kel a világban. Ha egy ember bűnös lélekkel hal meg, úgy a „kegyes Isten” olyan büntetést szab ki rá, amelyhez képest bármely megvesszőzés és korbácsütés, bármely börtön, száműzetés vagy a vérpad kínszenvedései és bármely földi zsarnok által kieszelt kínzás is valóságos érzéki gyönyörnek tűnhet. Ennek az „Istennek” vadállati kegyetlensége minden olyat felülmúl, amely a söpredékek földjén valaha is megtörtént, illetve megtörténhet.

Fegyházát a poklot már ismerjük, hóhéra az Ördög, ítéletei „életfogytiglan” szólnak. Legfeljebb kevésbé súlyos esetekben kegyelmez meg a deli8kvensnek, feltéve, ha az illető jó katolikusként hal meg. Az ilyen esetekben irányozza elő a „tisztítótüzet”, amely kb. annyiban különbözik a „pokoltól”, mint Poroszországban a börtön, a fegyháztól: csak viszonylag rövid ideig ott tartózkodók vehetik igénybe, no és valamivel lazább a fegyelem. Mindazonáltal itt is, ott is csak égeti a tűz az ember talpát. Az úgynevezett „halálos bűnöket” sosem tisztítótűzzel bünteti, hanem csakis a pokolba való száműzetéssel. Ilyen például az „istenkáromlás”, melyet mindegy, hogy szóban avagy gondolatban követnek-e el. Ez annyit jelent, hogy Isten ebben a vonatkozásban nemcsak hogy a sajtó- és szólásszabadságot nem tűri, de a még kimondatlan gondolatok is sértik. Ezzel a ripacs viselkedéssel már önmagában is túltesz bármely valaha élt despotán, legyen az a legalávalóbb is. De ami büntetéseinek módját és időtartamát illeti, az még az előzőeket is túlszárnyalja. Ez az isten tehát a lehető legborzalmasabb szörnyeteg, amit emberi agy csak elképzelni képes.

Viselkedése annál is inkább gyalázatosabb, mivel azt állítja magáról, hogy az egész világot és magának az emberiségnek is egész magatartását az ő „isteni gondviselése” irányítja. Így hát olyan cselekedetekért gyötri az embereket, amelyeknek ő maga az okozója! Mily kedvesek szívünknek mindenidők földi zsarnokai, ezzel a szörnyeteggel szemben!

De ha istennek úgy tetszik, hogy az embereknek – persze saját fogalmai szerint – szép élete és halála legyen, hát akkor jön csak az igazi kínszenvedés. Az ígért mennyország ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, még istentelenebb hely, mint maga a pokol. Ott az embereknek nincs semmiféle szükséglete, mert mindig elégedett, anélkül, hogy előzőleg kielégítés iránt bármiféle igénye is felmerült volna. De mivel az igények fölmerülése és a dolgok megszerzése nélkül nem létezhet élvezet, így a mennyországban való élet igencsak élvezetmentes. Az ember belesüllyed az Isten örökké tartó szemlélésébe, mindig ama bizonyos hárfák zengik ugyanazt a dallamot, állandóan csak „az új dalt, szép dalt” énekelgetik, még ha nem is a „részeges tengerészről” szólót, de hát ez sem szórakoztatóbb. Az unalom legfelsőbb fokát élheti át. Akkor már inkább a magánzárka!

Nem csoda, hogy azok akik elég gazdagok és hatalmasok ahhoz, hogy a földi paradicsomot élvezhessék, Heine szavai után nevetve így kiáltanak: „A mennyországot meghagyjuk az angyaloknak és a verebeknek.”

És mégis a gazdagok és hatalmasok azok, akik ezt az egész isteni gyengeelméjűséget és vallási mámort létrehozták és támogatják. Ez ugyanis határozottan az ő ügyüket szolgálja.

Igen, hiszen mind az uralkodó, mind a kizsákmányolt osztályok életében igen meghatározó jelentőségű az, hogy a népet vallási butításnak vetik-e alá avagy sem. A vallási őrületen áll vagy bukik a hatalom. Az ember minél inkább kötődik a valláshoz, annál nagyobb a hite. Minél nagyobb a hite, annál kevesebb a tudása. Minél kevesebb a tudása, annál jámborabb. Minél jámborabb, annál könnyebben lehet uralkodni felette! Ez a gondolatmenet mindig is közkeletű volt minden kor és ország zsarnokai körében, ez6ért léptek mindig szövetségre a csuhásokkal. Az emberiség ellenségeinek e két fajtája között alkalmanként adódó viták csak a hatalomért folyó „családi” perpatvarnak számítanak. Minden csuhás tudja, hogy máris leszerepelt, mihelyt a „felső tízezer” megvonja tőle támogatását. Egyetlen gazdag és hatalmas előtt sem titok, hogy az embert csak úgy lehet szolgaságban tartani és kizsákmányolni, ha bármely egyház fekete mágusai elegendő rabszolgalelkületet tudnak plántálni a néptömegek szívébe, a földet „siralomvölggyé” tudják változtatni számukra; beléjük tudják nevelni azt az „isteni” parancsolatot, hogy „Vesd alá magad a felsőbb hatalomnak!” és be tudják etetni őket azzal az állítólagos extra kolbásszal, amit a halál után következő ismeretlen fellegvárában sütögetnek.

Windhorst, a fő-fő jezsuita, a német Reichstag egyik gyűlésén a harc hevében elég egyértelműen bevallotta, hogy hogyan gondolkodnak erről a világ szélhámosai és gazemberei.

„Ha a nép hite összeomlik”- mondta – „akkor nem lesz képes többé elviselni a nyomort és fel fog lázadni.” Ez a kijelentés elég egyértelmű volt és minden munkásnak el kellett volna gondolkodnia rajta, meg kellett volna hökkennie, ha – hát igen! – ha nem lettek volna annyian oly mértékben vallási korlátok közé szorítva, hogy már nem voltak képesek nyitott fülekkel meghallani és felfogni egészen egyszerű dolgokat.

A papok, vagyis a despotizmus fekete csendőrei, egyébként nem mindig fáradoznak túlzottan azon, hogy a vallásos magatartást háttérbe szorulását föltartóztassák, pedig tudvalevően ők maguk is majd megszakadnak a röhögéstől, ha arra gondolnak, hogy mennyi ostobaságot prédikálnak össze jó fizetség fejében.

Az emberi agy elfuserálói évezredeken át tartották fenn rémuralmukat, amely nélkül a vallási tébolynak már rég vége szakadt volna. Akasztófa és kardél, tömlöc és láncok, méreg és tőr, orvgyilkosság és bírósági végzés – ezek voltak az eszközök annak a tébolynak az életbenntartásához, amely az emberi történelem egyik örök szégyenfoltja marad. Százezrek pörkölődtek meg lassanként „Isten nevében” a máglyák lángjai között, csak mert bűzösnek találták a bibliai szemétdombot.  

Emberek millióit kényszeríttették arra, hogy hosszas háborúkban egymást csépeljék, egész földeket pusztítsanak ki és miután mindenkit lemészároltak és mindent felégettek, pestist hozzanak az emberiségre és mindezt csak azért, hogy ezzel életben tartsák a vallást. A legrafináltabb kínzásokat a csuhások és cinkosaik eszelték ki, amikor elkerülhetetlenné vált, hogy a földi gonoszságaikkal megrémítsék és újra a vallásosság mezejére tereljék azokat, akik nem féltek többé Isten haragjától.

Bűnözőknek nevezik azokat, akik mások karját vagy lábát megcsonkítják. Hogyan tituláljuk akkor azokat az embereket, akik mások agyát pusztítják és ha ez nem sikerülne, akkor egész testük minden porcikáját teszik tönkre válogatott kegyetlenséggel!?

Az ugyan igaz, hogy ezek a senkiháziak ma már nem képesek a hagyományos úton űzni rablóiparukat, még akkor sem, ha istenkáromlási perek és ehhez hasonlók még mindig akadnak. Éppen ezért egyre többet próbálkoznak azzal, hogy alattomos módon családokat, nőket és gyerekeket befolyásoljanak pl. az iskolai tanításban való visszaéléssel. Álszenteskedésük semmit sem veszített fényéből, sőt még vakítóbbá vált. Még magát a sajtót is igen nagy százalékban hatalmukba kerítették, amikor rájöttek, hogy nem képesek a könyvnyomtatást mint olyat kiirtani a világból.

„Ahová csuhás lép, ott tíz éven át többé fű nem terem” mondja egy régi közmondás. Ez más szavakkal ennyit jelent: az olyan ember gondolkodása, aki egyszer a csuhások karmai került, sokáig nem lesz termékeny újra. Agyi gépezete elakad és vallási nyüvek, illetve isteni férgek tekeregnek fejében agytekervények helyett. Egy kergekórban szenvedő birkához válik hasonlatossá.

Ezeket a szerencsétleneket életcéljuktól fosztották meg és ami még borzasztóbb, a tudomány és a felvilágosultság, a forradalom és szabadság ellenségeinek csatlósaivá váltak. Ahol új láncokat kell kovácsolni az emberek számára, ők máris ott teremnek, hogy bárgyú tudatlanságukban megszállottként lássanak hozzá a piszkos munkához. És ha gátat kell vetni a fejlődésnek – akkor ezek a hottentották szükség esetén tömegesen vetik magukat a haladás útjába. Ha valaki ezért arra szánja el magát, hogy kikúrálja ezt az emberiséget, úgy nem csak hogy az érintettekkel tesz jót, de egy olyan rákfenét is kiirthat, amelytől az egész nép szenved és amelyet végül is mindenképp teljes egészében kell megsemmisíteni, már amennyiben a világot végül az ember által lakható hellyé akarja tenni, s nem pedig meghagyni az istenek és ördögök játszóterének, akik gyalázatos módon bánnak az emberekkel.

Tehát űzzük ki a vallást a fejekből és le a papokkal! Ez utóbbiak azt szokták hangsúlyozni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ám legyen! Használjuk fel most ezt az elvet ellenük! Célunk az emberiség megszabadítása mindenféle rabszolgaságtól, a társadalmi szolgaság igájából, valamint a politikai zsarnokság bilincseitől és nem kevésbé, mindenekelőtt a vallási sötétség átkától.

Ezen nemes cél érdekében minden egyes eszközt jogosnak kell tekintenie annak, aki valódi emberbarátnak tartja magát és minden kínálkozó alkalommal élnie is kell vele. Az összes hitetlen elhanyagolja kötelességét, ha a nap minden percében nem követ el minden tőle telhetőt a vallás aláásása érdekében. Azok aki megszabadultak az istenhit igájából, de mégsem harcolnak – ahol és amikor csak lehetőségük van rá – a csuhások ellen, saját ügyük árulóivá válnak. Tehát harcoljunk a fekete csőcselék ellen! Lázítsunk a tévútra vezetők ellen és világosítsuk fel a tévútra vezetetteket! Állítsuk hát szolgálatukba a gúny tárgyait, a tudomány fáklyáiként!

De mindenekelőtt ne tűrjük csendben, hogy a mozgalmon belül isteni szólamokat zengedezzen vagy a vallásosságról fecsegjen. A társadalmi forradalomtáborában – és minden ami ezen kívül áll, az reakciós – éppúgy nincs helye isteni ostobaságoknak, mint ahogy a monarchikus agitációnak vagy a magántulajdon megszépítéséről szóló meséknek sincs

Jól jegyezzük meg: minél „rendesebb” embereknek tűnnek azok, akik az egész vallási zöldséget bele akarják keverni a munkások törekvéseibe; minél jobb hírnévnek örvendenek, annál veszélyesebbek. Aki az isteni szélhámosságot bármely formában is prédikálja, az csak egy bárgyú alak vagy egy gazember lehet. Egyik fajta sem alkalmas az ügy előbbre viteléhez, mivel az ügy csak úgy érheti el célját, ha teljes egészében a tudományos felvilágosultság magaslatán áll és védelmezői „tisztességes magatartásának” örvend. Az opportunista politika nem nevezhető egyszerűen rossznak, az már bűntett. Ha a munkások eltűrik, hogy bármely csuhás beavatkozzon ügyeikbe, akkor nemcsak hogy hagyják magukat áltatni és becsapni, de el is adják magukat és árulóvá válnak.

Amennyire magától értetődő az, hogy a proletariátus fő harca a kapitalizmus ellen folyik és így az erőszakgépezet, az állam elpusztítását kell céloznia, éppoly egyértelmű, hogy ebben a harcban az egyházat sem szabad figyelmen kívül hagyni. A vallást szisztematikusan a nép körein belül kell aláásni, ha azt akarjuk, hogy végre tudatára eszméljen, mert e nélkül nem lehet a szabadságot kivívni. A butáknak és elbutítottaknak, már amennyiben még észre téríthetőek, fel kell tenni a következő kérdéseket:

Ha isten azt akarja, hogy ismerjék, szeressék őt és féljenek tőle, miért nem mutatja meg magát? Ha olyannyira jóságos, mint ahogy azt a csuhások állítják, miért kell félni tőle? Ha úgyis mindent tud, akkor miért terheljük csip-csup magánügyeinkkel és imáinkkal? Ha mindenütt jelen van, akkor minek neki templomot építeni? Ha igazságos, akkor miért gondolják az emberek, hogy meg fogja őket büntetni azokért a gyengeségekért, amiket ő maga teremtett? Ha az emberek csak Isten akaratából tesznek jót, akkor mi oka lenne rá, hogy megjutalmazza őket ezen tettekért. Ha mindenható, akkor hogyan engedheti meg, hogy káromolják őt? Ha viszont mindez értelmünkkel fel nem fogható, akkor minek foglalkozunk vele egyáltalán? Ha tudomásunknak kellene lenni arról, hogy Isten létezik akkor minek lődörög egyedül a sötétben? stb. Az ilyen kérdések hallatán a hívő ember csak bámul majd mint Bálám szamara.

Minden gondolkodó embernek el kell ismernie, hogy még sohasem sikerült semmiféle bizonyítékot szolgáltatni Isten létezésére. Ezenkívül a legkisebb mértékben sincs szükség arra, hogy Isten létezzen. Amennyire már most ismerjük a természeti sajátosságokat és törvényeket, aszerint Isten léte ezen kívül, illetve belül teljességgel céltalan, fölösleges és ezért abszolút tarthatatlan. „Erkölcsileg” pedig még annyi értelme sincs.

Van egy nagy birodalom, amelyet egy olyan uralkodó kormányoz, akinek módszerei teljesen összezavarják alattvalói szellemét. Azt akarja, hogy ismerjék, szeressék, tiszteljék és minden arra megy ki, hogy a róla alkotott képet összezavarja. A hatalmába kerített népeknek csak elképzelései lehetnek láthatatlan lényének jelleméről és törvényeiről, miniszterei közlései alapján; viszont ez utóbbiak is bevallják, hogy ők maguk sem tudnak fogalmat alkotni mesterük kilétéről, hogy akarata kifürkészhetetlen, szándékai és tulajdonságai megfejthetetlenek; így aztán még saját szolgái sem tudják maguk közt eldönteni, hogy mi is legyen azokkal a parancsolatokkal, amiket ők Isten hangjaként közvetítenek. Birodalmának minden egyes tartományában másként hirdetik ezeket a parancsolatokat; egymást ócsárolják és az egyik csalással és az isteni parancsok meghamisításával vádolja a másikat. Az ediktumok és parancsolatok amelyeket hirdetniük kell, homályosak; olyan talányok, amelyeket az alattvalók – akik okulására szánták – nem képesek megérteni és megfejteni. A rejtőzködő uralkodó törvényei magyarázatra szorulnak és azok, amelyek pedig elmagyaráznak, sohasem egységesek; minden amit rejtőzködő életmódot élő fejedelmükről mesélnek, ellentmondások halma. Soha nem mondanak egy szót sem, aminek hazug voltát ne lehetne azonnal felfedni. Istent rendkívül jónak mondják, mégsem volt még egyetlen olyan ember sem a Földön, aki ne panaszkodott volna határozatai miatt. Végtelenül bölcsnek mondják, mégis egész birodalmában minden a józan ész és értelem ellen szól. Dicsőítik igazságosságát, mégis rendszerint alattvalóinak legjobbjait részesíti a legkevesebb jóban. Azt mondják, hogy mindent lát, mindenütt jelenvalósága mégsem segít rajtunk. Ő, mint a rend barátja, pedig államában minden a feje tetején áll, teljes a zűrzavar. Mindent a maga akaratából tesz, az események mégis ritkán felelnek meg terveinek. Mindent előre lát, mégsem tudja, mi fog következni. Nem hagyja büntetlenül, hogy őt magát megsértsék, mégis eltűri, hogy mindenki mást bántalmazzanak. Csodáljuk tudását, művei tökéletességét, művei mégis tökéletlenek és rövid életűek. Teremt, pusztít és megjavítja azt, amit csinált, anélkül, hogy művével elégedett lenne. Minden vállalkozásával csak hírnevét próbálja biztosítani, de célját, hogy mindenütt jó hírnévnek örvendjen, sohasem éri el. Ő állandóan alattvalóinak jólétén fáradozik, azok többnyire pedig még a legszükségesebbeket is nélkülözik. Rendszerint azok a legkevésbé elégedettek sorsukkal, akiket Isten a leginkább kegyeibe fogadott; szinte mind állandóan lázadozik egy olyan úr ellen, akinek jóságát tisztelik és csodálják, akinek bölcsességét dicsőítik és akinek parancsait szentesítik, de soha nem tartják be.

Ez a birodalom a világ; ez az uralkodó Isten; szolgái a papok; az alattvalók az emberek – szép kis kupleráj!

A keresztények istene különleges, mint ezt láttuk olyan isten, aki ígéreteket tesz – hogy aztán megszegje őket; egy isten, aki pestist és betegségeket hoz az emberekre azért, hogy jobbá tegye őket. Egy isten aki az embereket saját képére teremtette és mégsem ő a gonoszság forrása; egy isten aki látta, hogy amit teremtett az jó, de rögtön észre is vette, hogy rossz; egy isten aki előre tudta, hogy az emberek enni fognak a tiltott gyümölcsből, mégis ezért átkozta el az egész emberiséget. Egy isten aki olyan gyenge, hogy még az ördög is túljárhat az eszén, oly kegyetlen, hogy egyetlen földi zsarnok sem hasonlítható hozzá – ez a zsidó-keresztény mitológia istene.

Ő egy mindentudó kontár, aki az embereket tökéletesre teremtette, de nem tudta tökéletességüket megtartani; ő aki az ördögöt létrehozta, de nem volt képes uralkodni felette; ő a Mindenható, aki több millió ártatlant ítélt el néhányak hibái miatt: aki egy-két emberen kívül mindenkit kiirtott az Özönvíz által és egy új nemzedéket teremtett, amely egy cseppet sem lett jobb az előzőnél; ő aki Mennyországot teremtett a balgáknak, akik hisznek az Evangéliumban, és Poklot a bölcseknek, akik elvetik azt. Ő egy isteni sarlatán, aki magán a Szentlelken keresztül mutatkozott meg; aki önmagát küldte közvetítőnek önmaga és mások között. Akit ellenségei megvetvén és kigúnyolván egy keresztre szegeztek fel, mintha egy csűrkapuban függő denevér lenne; aki hagyta magát eltemetni, majd föltámadt halottaiból, meglátogatta a Poklot, majd életre kelve szállt fel a Mennybe és már ezerkilencszáz éve a saját jobbján üldögél, hogy majd a Feltámadáskor ítélkezzék élők és holtak felett, akkor amikor már nem lesznek élők. Ő egy iszonyatos zsarnok, akinek története vérrel íródott, mert ez a történet a borzalmak vallása.

Félre hát a keresztény mitológiával; félre a véres hit prédikátorai által kieszelt istennel! Ezek az apostolok a fontos semmi nélkül, amivel mindent magyaráznak, nem fognak többé bőségben dúskálni, alázatot prédikálni és pompában élni; nem fognak többé jámborságot prédikálni és gőgösen járni-kelni, hanem a felvilágosodás eljöttével a feledés tátongó mélyébe zuhannak majd. Félre hát a kegyetlen Szentháromsággal – a gyilkos Atyával, a természetellenes Fiúval és a buja Lélekkel! Félre a leleplezett agyrémekkel, amelyek nevében az embereket nyomorult rabszolgává aljasították és a hazugság mindenható erejével a földi szenvedésekből mennyei örömöket kovácsoltak. Félre azokkal, akik szent rögeszméjükkel megátkozták a szabadságot és boldogságot!

 

 

Isten mindössze a rafinált szélhámosok által kitalált kísértet, amely segítségével az embereket mindezidáig félelemben tartották és elnyomták. De az álomkép hamar szertefoszlik, mihelyt tárgyilagos vizsgálatnak vetjük alá; és a becsapott tömegek feldühödnek, mert nem akarnak többé ezekre a madárijesztőkre figyelni, sőt költői csavarral élve ezt vetik szemükre: „Átkozott légy bálványisten, kihez a téli fagyban és éhségben imádkoztunk! Hiába reméltünk és vártunk; rászedtél és bolonddá tettél.”

 

Remélhetőleg a nép már nem hagyja magát sokáig rászedni és bolonddá tenni, egy nap majd tűzbe dobja a kereszteket, szenteket és szentségtartókat, és a kelyheket majd hasznos edényekként használják, a templomokból koncerttermeket, színházakat vagy gyűléstermeket varázsolnak. Hogyha erre nem alkalmasak, akkor gabonaraktáraknak, illetve egyéb raktáraknak használják fel őket. A papokkal és apácákkal hasznos munkákat végeztetnek; csak egy valami marad fölfoghatatlan: hogy lehet az, hogy mindezidáig, még ez nem következett be. Röviden és velősen ez az egyetlen járható út, amit természetesen majd csak az elkövetkező társadalmi fejlődés viharában válik járhatóvá, vagy ha majd a nép, a papok cinkosaikkal együtt – fejedelmekkel, junkerekkel, bürokratákkal és tőkésekkel – fölszámolja, no és persze az államot, az egész társadalmat – az egyházzal egyetemben – vasvillára hányja.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.