Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


az anarchista fokozatosságelv

2012.05.29

Az anarchista fokozatosságelv



A gyakorlati forradalom*


* Umanita nuova, 1922. október 7. A cikk a bienne-i (Svájc) Nemzetközi Anarchista Konferencia vitáit ismertető beszámoló egy részlete, amelyet az 1872 szeptemberében Saint Imier-ben tartott önkényellenes kongresszus ötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek.

Mi a forradalmat a lehető legrövidebb időn belül kívánjuk megvalósítani, és ehhez minden kínálkozó alkalmat felhasználunk.

A "nevelés híveinek" csekély számú csoportjától eltekintve, akik hisznek abban, hogy a tömegeket már anyagi és erkölcsi viszonyaik megváltozása előtt fel lehet emelni az anarchizmus eszméihez, és ezzel a forradalmat azon időkre halasztják, amikor már mindenki képes lesz anarchista módon élni, az anarchisták egyetértenek abban, hogy minél előbb meg kell dönteni a fennálló rendet: sőt gyakran egyedül ők mutatnak tényleges akaratot arra, hogy ezt meg is tegyék.

Egyébként forradalmak voltak, vannak és lesznek az anarchisták szándékaitól és tevékenységétől függetlenül is; és mivel az anarchisták csupán a lakosság igen csekély kisebbségét alkotják, és mivel az anarchiát nem lehet erőszakkal megvalósítani, sem másokra rákényszeríteni, nyilvánvaló, hogy sem az eddigiek, sem pedig a közeljövőben várható forradalmak nem anarchista forradalmak.

Olaszországban két évvel ezelőtt már majdnem kitört a forradalom, és mindent el is követtünk azért, hogy ez megtörténjen. A proletariátus ellenségének tekintettük a szocialistákat és a konföderalistákat, akik a drágaság elleni tiltakozások, a piemonti sztrájkok, az anconai felkelés, a gyárfoglalások alkalmával lefékezték a tömegek lendületét, és megmentették a minden eresztékében recsegő monarchista rendszert.

Mit tettünk volna, ha tényleg kitör a forradalom?

És mit fogunk tenni holnap, ha kitör a forradalom?

Mit tettek, mit tehettek, és mit kellett volna tenniük elvtársainknak nemrégiben az Oroszországban, Bajorországban, Magyarországon és másutt lezajló forradalmakban?

Mi nem valósíthatjuk meg az anarchiát, legalábbis az egész lakosságra és az összes társadalmi viszonyokra kiterjedően nem, mert eddig még egyetlen ország lakossága sem lett anarchista, de nem is fogadhatunk el más rendszert, mert ez azt jelentené, hogy feladnánk törekvéseinket, és mint anarchisták elveszítenénk mindenfajta létjogosultságunkat. Mit tehetünk, mit kell tehát tennünk?

Erről folyt a vita Bienne-ben, ez a kérdés foglalkoztat leginkább bennünket ebben az oly sok nehézséggel terhes pillanatban, amikor hirtelen olyan helyzetbe kerülhetünk, ami azonnali, habozás nélküli cselekvést kíván; vagy azt, hogy miután másokat hozzásegítünk a győzelemhez, mi magunk visszavonuljunk a csatatérről.

Nem azt kívántuk felvázolni, hogy milyen lenne az igazi anarchista forradalom, amit mi szeretnénk. Erre ugyanis csak akkor nyílik lehetőség, ha egy bizonyos terület lakosságának egésze vagy többsége már anarchista. Azt kellett kutatnunk, hogy mivel segíthetnénk legjobban az anarchizmus ügyét egy olyan társadalmi megmozdulás során, amire a jelen helyzetben ténylegesen sor kerülhet.

A tekintélyuralmi alapon álló pártok meghatározott programmal rendelkeznek, és programjukat másokra is rá akarják kényszeríteni; ezért nem számít, hogy törvényes vagy törvénytelen eszközökkel, a hatalom megszerzésére törekednek, hogy aztán az új törvényhozás révén, a saját elképzeléseik szerint alakítsák a társadalmat. Ezért van, hogy bár szavakban, de gyakran szándékaik szerint is forradalmárok, amikor alkalom kínálkozik rá, nem merik megvalósítani a forradalmat; nem bizonyosak a többség passzív egyetértésében, nincs hozzá elegendő katonai erejük, hogy parancsaiknak mindenütt érvényt szerezzenek; nem rendelkeznek ügybuzgó, a társadalmi tevékenység végtelen sok ágában járatos emberekkel és ez arra készteti őket, hogy mindig későbbre halasszák a forradalmi cselekvést, egészen addig, amíg a népi felkelés szinte akaratuk ellenére kormányra nem juttatja őket, ahol aztán a végtelenségig szeretnének megmaradni, s ezért igyekeznek fékezni, leszerelni, megállítani a forradalmat, amelyik felemelte őket.

Mi ezzel szemben, bár eszményeink megvalósulásáért küzdünk, hiszen szeretnénk őket a valóságban viszontlátni, nem hisszük, hogy egy szabadság-, igazság- és szereteteszmény a kormányzati erőszak segítségével megvalósítható lenne.

Mi nem törekszünk hatalomra, de nem kívánjuk, hogy mások se kerülhessenek oda. Ha már megfelelő erő híján nem tudjuk megakadályozni, hogy kormányok legyenek és alakuljanak, azért harcolunk, és azért fogunk a jövőben is harcolni, hogy ezek a kormányok ne erősödhessenek meg, vagy éppen tovább gyengüljenek, ezért mindig készen állunk a cselekvésre annak érdekében, hogy a fennálló kormányzat megbukjon vagy hatalma meggyengüljön, s ezenközben nem túlságosan aggódunk amiatt (és azt mondtam, hogy nem túlságosan, nem pedig, hogy egyáltalán nem), hogy mi lesz utána.

Számunkra az erőszak csupán arra szolgál, és csakis azt a célt szolgálhatja, hogy visszaverjük az erőszakot. Ha ugyanis azt pozitív célok érdekében alkalmazzák, akkor vagy tökéletesen csődöt mond, vagy csupán azt éri el, hogy stabilizálja egyes embereknek mások által történő kizsákmányolását és elnyomását.

A szabad emberek társadalmának kialakulása és fokozatos tökéletesedése csakis szabad fejlődés eredménye lehet; és nekünk, anarchistáknak éppen az a feladatunk, hogy védelmezzük, biztosítsuk a szabad fejlődést.

Megdönteni a politikai hatalmat vagy közreműködni annak megdöntésében, bármilyen jellegű legyen is ez a hatalom, az őt támogató erők egész széles skálájával együtt; megakadályozni, vagy megpróbálni megakadályozni, hogy új kormányok és új elnyomó erők jöjjenek létre, és soha, egyetlen esetben sem elismerni a kormányzatot, bármilyen legyen is, hanem mindig folytatni ellene a küzdelmet, és követelni, kikövetelni, ha kell, erővel is, a szervezkedéshez való jogot, hogy úgy élhessünk, ahogy akarunk; és végül kipróbálhassuk az általunk legjobbnak tartott társadalmi formákat, természetesen amennyiben ez nem sérti mások egyenlő szabadságát: ez a mi küldetésünk.

E harcon kívül, mely a kormányok erőszakos hatalma ellen irányul, amely szüli és lehetővé teszi a tőkés kizsákmányolást, amikor a néptömegeket arra ösztönöztük és segítettük, hogy vegyék birtokukba a meglévő javakat, különös tekintettel a termelőeszközökre; amikor már eljutottunk odáig, hogy senki sem kényszerítheti rá erőszakkal másokra munkájuk gyümölcsét - akkor már csak a propaganda és a példamutatás eszközével tudunk majd hatni.

Szét kell-e zúzni a meglévő társadalmi intézményeket, mechanizmusokat és szervezeteket? Igen, amennyiben elnyomó intézményekről van szó, ezek azonban semmiségek a társadalmi élet egészének bonyolultságához képest. A rendőrség, a hadsereg, a börtön, a bíróság, e nagy hatású eszközök a rossz ügy szolgálatában, csupán élősdi funkciót töltenek be. Más intézmények és szervezetek azok, amelyek jól vagy rosszul biztosítják az életet az emberiség számára; ezeket az intézményeket pedig csak akkor lehet haszonnal lerombolni, ha jobbakkal helyettesítjük őket.

A nyersanyagok és termékek cseréjét, az élelmiszerek szétosztását, a vasutat, a postát és az összes állami vagy magántulajdonban lévő közszolgáltatást úgy szervezték meg, hogy tőkés érdekeket szolgálnak, de mégis a lakosság valós érdekeinek felelnek meg. Nem verhetjük szét őket (ezt egyébként az érdekelt lakosság sem engedné meg nekünk), legfeljebb akkor, ha a korábbinál jobban szervezzük újra őket. Mindez azonban nem megy egyik napról a másikra, és a dolgok mai állását tekintve ezt nem is lennénk képesek megtenni. Igen szívesen látjuk tehát, ha addig is, amíg az anarchisták cselekedhetnek, megteszik mások, még ha más szempontok szerint járnak is el.

A társadalom életét nem lehet megszakítani, az emberek a forradalom napján is élni akarnak, meg azután is, mindig.

Régen rossz nekünk, régen rossz eszméinknek, ha olyan értelmetlen rombolás felelősségét kell magunkra vállalnunk, ami az élet folytonosságát veszélyezteti!

Az erről folyó vita során merült fel Bienne-ben a pénz kérdése, ami minden másnál súlyosabb gond.

A mi táborunkban szokás szerint ezt a kérdést igen leegyszerűsítő módon kezelik, azzal intézve el a dolgot, hogy a pénzt meg kell szüntetni. Ez rendben is lenne, ha anarchista társadalomról beszélünk vagy olyan elképzelt forradalomról, ami mondjuk száz év múlva valósul meg, feltételezve persze, hogy a néptömegek akkor már képesek lesznek anarchistává vagy kommunistává válni, mielőtt még egy forradalom gyökeres változást hozna életkörülményeikben.

Ma azonban a kérdés egészen másként merül fel.

A pénz a kizsákmányolás és az elnyomás nagy hatású eszköze; de egyben az egyetlen eszköz (mármint a legzsarnokibb diktatúrán vagy a legharmonikusabb közmegegyezésen kívül), amit az emberi elme ez idáig a termelés és az elosztás automatikus szabályozására kiötlött.

Egyelőre tehát nem annyira a pénz megszüntetésével kellene foglalkozni, hanem meg kellene találni a módját, hogy a pénz ténylegesen annak a hasznos erőfeszítéseit tükrözze, aki birtokolja.

De térjünk rá a közvetlen gyakorlat kérdésére, hiszen voltaképpen erről volt szó a bienne-i találkozón.

Képzeljük el, hogy holnap győzelmes felkelés tör ki. Anarchia ide, anarchia oda, a lakosságnak ennie kell, és ki kell elégítenie minden alapvető szükségletét.

Ha a parasztok, a fuvarosok és a többiek megtagadják, hogy a kezükben lévő termékeket és szolgáltatásokat ingyen biztosítsák anélkül, hogy pénzt kapnának érte, amit addig a valódi gazdagságnak tekintettek, akkor mi a teendő?

Erőszakkal kényszeríteni őket? Akkor nemcsak az anarchiától búcsúzhatunk el, de búcsút mondhatunk minden olyan reményünknek is, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Tanuljunk Oroszország példájából.

Akkor hát?

Erre az elvtársak általában azt felelik, hogy a parasztok majd megértik a kommunizmus vagy legalábbis a közvetlen árucsere előnyeit.

Na igen, de bizonyosan nem egyetlen nap alatt, márpedig az emberek egyetlen napra sem maradhatnak élelem nélkül.

Nem állt szándékomban megoldást javasolni.

Csupán fel akarom hívni az elvtársak figyelmét azokra az igen komoly problémákra, amelyekkel maholnap szembekerülhetünk.


Anarchia és anarchizmus*


* Az cikk eredeti címe: Még egyszer a gyakorlati forradalomról. Umanità nuova, 1922. október 14.

A témáról szóló legutóbbi cikkem felkeltette jó néhány elvtárs érdeklődését, és számos megjegyzést és kérdést eredményezett.

Talán nem voltam elég világos; talán megzavartam néhány ember megszokott észjárását, akik nem szívesen gyötrik az agyukat, inkább a hagyományos megfogalmazásokra hagyatkoznak, és ami gondolkodásra késztet, csak bosszúságot vált ki belőlük.

Mindenesetre megpróbálom világosabban kifejezni magam, és örülni fogok, ha azok, akik számára a mondandóm kissé eretneknek tűnne, bekapcsolódnak a vitába, és részt vesznek egy gyakorlati cselekvési program kimunkálásában, ami a közeljövő társadalmi mozgalmai során vezérfonalként szolgálhat számunkra.

Propagandistáink eddig főként a jelen társadalom bírálatával foglalkoztak, és egy olyan, szabad megegyezésen alapuló társadalmi rend kívánatos és lehetséges voltának bizonyításával, amelyben az emberek testvériségben, szolidaritásban, a legnagyobb szabadságban élnek, és mindenki megtalálhatja a maga számára a legnagyobb anyagi, erkölcsi és szellemi fejlődés feltételeit. Elsősorban arra törekedtek, hogy az egyéni és társadalmi tökély állapotának azon felfogásával lelkesítsék az embereket, amit mások utópiának, mi viszont eszmeinek nevezünk. Helyesen és szükségszerűen cselekedtek, mert kijelölték a célt, amelyre erőfeszítéseink irányulnak; azonban keveset foglalkoztak (foglalkoztunk) vagy szinte egyáltalán nem törődtünk a cél felé vezető úttal és eszközökkel. Sokat foglalkoztunk azzal, hogy szét kell verni a rossz társadalmi intézményeket, de nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy a rombolás során vagy közvetlenül utána mit kell tenni, illetve hagyni, hogy mások tegyenek annak érdekében, hogy az egyén és a társadalom élete a lehető legjobb feltételek között folyhasson tovább, hiszen azt gondoltuk, legalábbis így tettünk, hogy a dolgok a természet törvényei szerint majd maguktól elrendeződnek, anélkül hogy erőfeszítéseinket tudatosan a kitűzött cél megvalósítására összpontosítanánk. És valószínűleg ennek tudható be egész tevékenységünk sikertelensége.

Itt az ideje, hogy a társadalom átalakításának kérdését a maga teljes szélességében szemléljük, és igyekezzünk kidolgozni a kérdés gyakorlati vonatkozásait is. A forradalom akár holnap kitörhet, és nekünk fel kell készülnünk rá, hogy a forradalom során a lehető legnagyobb hatásfokkal cselekedjünk.

Mivel ebben az átmeneti időszakban a diadalittas reakció megakadályoz minket abban, hogy a jelenleginél sokkal szélesebb körű propagandát folytassunk a tömegek között, használjuk fel az időt arra, hogy átgondoljuk és tisztázzuk teendőinket, miközben igyekszünk szavazatokkal és tettekkel sürgetni az időt, hogy mihamarabb eljöjjön a cselekvés, a megvalósítás órája.

Megjegyzéseim két alapelvre támaszkodnak.

Az első: az anarchiát nem lehet erőszakkal érvényre juttatni. Az anarchista kommunizmus a maga teljességében, minden jótékony hatásával együtt csakis akkor válhat valóra, ha a nép széles tömegei, amelyek minden szükséges elemet magukban foglalnak a jelenleginél magasabb szintű civilizáció megvalósításához, megértik és akarják. El lehet képzelni olyan válogatott emberekből létrejövő csoportokat, amelyeknek a tagjai egymással és a hozzájuk hasonló csoportokkal önkéntes, szabad közösségben élnek. Jó, ha ilyenek létrejönnek, és nekünk kell majd ilyen csoportokat alkotnunk elképzeléseink gyakorlati kipróbálása és a példa kedvéért; ezek a csoportok azonban még nem jelentik az anarchista kommunizmus társadalmának megvalósulását, inkább az ügy melletti elkötelezettség és áldozatkészség példái lesznek mindaddig, amíg nem tudják magukba foglalni az egész lakosságot vagy annak nagy részét. Nem arról van tehát szó, hogy már az erőszakos forradalom másnapján - ha már a forradalom csak erőszakkal valósítható meg - megvalósul az anarchista kommunizmus, hanem csupán elindulunk az anarchista kommunizmus felé.

A második: a tömegek megnyerése az anarchizmus és a kommunizmus - de még a legszelídebb szocializmus számára - sem lehetséges addig, amíg a jelenlegi politikai és gazdasági viszonyok fennállnak. S minthogy ezeket a viszonyokat, amelyek a dolgozókat rabszolgaságban tartják a kivételezettek előnyére, akik a brutális erőszak eszközével tartják fenn és állandósítják a rendszert, e viszonyokat erőszakkal is meg kell változtatni, az öntudatos kisebbségek forradalmi cselekvése révén. Tehát amennyiben elfogadjuk azt az elvet, hogy az anarchia nem valósulhat meg kényszerből, a tömegek tudatos akarata nélkül, a forradalomnak nem lehet célja az anarchia közvetlen vagy közvetett megvalósítása, inkább olyan viszonyokat kell kialakítania, amelyek gyors fejlődést tesznek lehetővé az anarchia irányában.

Gyakran hallottuk ezt a mondatot: "Vagy anarchista forradalom lesz, vagy semmilyen." Lehet, hogy ez nagyon "forradalmi", nagyon "anarchista" módon hangzik, de valójában ostobaság, ha ugyan nem magának a reformizmusnak még ennél is rosszabb eszköze, hogy megbénítsa a jó szándékokat, és arra intse az embereket, hogy a jövőbeni mennyországra várva maradjanak veszteg, tűrjék békésen a jelent.

Az "anarchista forradalom" nyilvánvalóan vagy anarchista lesz, vagy semmilyen. De nem voltak-e a világon forradalmak, amikor az anarchista társadalomra vonatkozó elképzelés még meg sem született? És vajon nem is lesz több, amíg a tömegek át nem térnek az anarchizmusra? És ha nem tudjuk megnyerni az anarchizmus számára az életkörülményeik által megnyomorított tömegeket, talán le kell mondanunk mindenfajta forradalomról, és bele kell törődnünk, hogy egy monarchikus-polgári társadalomban éljünk?

Az az igazság, hogy a forradalom olyan lesz, amilyen lehet, és a mi feladatunk, hogy a lehető legnagyobb mértékben siettessük, és azon legyünk, hogy a lehetséges legradikálisabb formában menjen végbe.

Egy dolgot azonban tisztáznunk kell.

A forradalom nem lesz anarchista, ha - amint ma sajnos még ez a helyzet - nincsenek anarchista tömegek. Mi azonban anarchisták vagyunk, azok is kell hogy maradjunk, és anarchistaként kell cselekednünk a forradalom előtt, alatt és utána is.

Az anarchisták nélkül, az anarchisták tevékenysége nélkül, vagy ha az anarchisták csatlakoznának bármely kormányzati formához, bármilyen úgynevezett átmeneti társadalmi alakulathoz, ahelyett hogy az elkövetkező forradalom, a szabadság és az igazságos társadalom felé haladnának, és az emberiség teljes felszabadításának a megindításáért harcolnának, az elnyomás és a kizsákmányolás talán az eddiginél is súlyosabb, új formái alakulnának ki, és még a legjobb esetben is csak felszínes, nagyrészt illuzórikus javulás lenne az eredmény, ami semmiképpen nem állna arányban egy olyan forradalommal járó küzdelmekkel, áldozatokkal és fájdalommal, mint amilyen egy többé-kevésbé közeli jövőben várható.

A mi feladatunk, hogy miután magunk is részt vettünk a mostani rendszer megdöntésében, meggátoljuk vagy igyekezzünk meggátolni, hogy új kormány alakuljon; vagy ha ez nem sikerül, legalább azért harcoljunk, hogy az új kormány ne az egyetlen legyen, ne összpontosíthassa a saját kezében a társadalmi hatalom egészét, hanem gyenge, bizonytalan legyen, ne rendelkezhessen elegendő katonai és pénzügyi erővel, és a lehető legcsekélyebb elismerésre és engedelmességre számíthasson. Mindenesetre nekünk, anarchistáknak sohasem szabad részt venni benne, sem elismerni, és továbbra is harcolnunk kell ellene, mint ahogy a jelenlegi kormányzat ellen harcolunk.

A tömegek között kell maradnunk, a közvetlen cselekvésre kell ösztönöznünk őket, arra, hogy vegyék kezükbe a termelőeszközöket, szervezzék meg a munkát és a javak elosztását, foglalják el a lakható épületeket, lássák el a közszolgáltatásokat, és ne várjanak felsőbb hatóságok döntésére vagy parancsára - ebből a munkából valamennyiünknek ki kell vennünk a részünket, és ehhez már most a lehető legtöbb ismeretet kell megszereznünk.

Míg azonban megalkuvás nélkül szembe kell szállnunk minden elnyomó szervezettel és mindazzal, ami erőszakos módon próbálja gátolni a népakaratot és a kisebbségek szabadságát, óvakodnunk kell attól, hogy szétzúzzuk azokat a dolgokat, szétverjük azokat a hasznos szolgáltatásokat, amelyek helyébe nem tudunk jobbat állítani.

Emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy az erőszak, amire sajnos szükség van azért, hogy szembeszálljunk az erőszakkal, nem alkalmas eszköz semmiféle pozitív dolog létrehozására: hogy az erőszak a szabadság természetes ellensége, a zsarnokság szülője, azért alkalmazása nem mehet túl a legszükségesebb határokon.

A forradalomra szükség van, hogy megdöntse a kormányok, a kivételezettek erőszakos hatalmát; a szabad emberek társadalmának felépülése azonban csakis szabad fejlődés eredménye lehet.

Az anarchistáknak őrködniük kell a fejlődés szabadsága felett, mert azt mindaddig veszély fenyegeti, amíg az emberekben él a hatalom és az előjogok iránti vágy.


Fokozatosság és realizmus*


* Eredeti címe: Anarchizmus és reformok. Pensiero e Volontà, 1924. március 1.

A szó gyűlöletes volta ellenére, amellyel a rossz politikusok visszaéltek és ezzel lejáratták, az anarchizmus mindig is reformista volt, és soha nem is lehet más. Mi szívesebben használjuk a reformer kifejezést, hogy minden lehetséges módon elkerüljük, hogy összetévesszenek minket azokkal, akiket hivatalosan "reformistáknak" neveznek, akik apró s gyakran csupán látszólagos javulással akarják elviselhetőbbé tenni, vagyis megszilárdítani a jelenlegi rendszert, vagy jóhiszeműen azzal áltatják magukat, hogy a panaszolt társadalmi bajok eltüntethetők, s ha elméletben nem is, de legalább a gyakorlatban elismerik és tiszteletben tartják azokat az alapvető politikai és gazdasági intézményeket, amelyek e bajoknak az okai és tartópillérei. De mindenképpen reformokról van szó, a lényegi különbség viszont a reform jellegében van és abban, hogy ki milyen módon kívánja elérni az új társadalmi formát.

A forradalom, a szó történeti értelmében, az intézmények gyökeres reformját jelenti, ami rövid idő alatt valósul meg, a hatalom és az intézményes előjogok ellen irányuló erőszakos népi felkelés révén; mi azért vagyunk forradalmárok és felkeléspártiak, mert a jelenlegi intézményeket nem megjavítani akarjuk, hanem teljesen le akarjuk rombolni őket, megszüntetve az embernek emberek feletti uralma és a mások munkáján való élősködés minden formáját; mert ezt a lehető legrövidebb időn belül akarjuk megvalósítani, és mert meggyőződésünk, hogy az erőszak által született intézmények erőszakkal tartják fenn magukat, és csupán elégséges mértékű erőszak előtt hátrálnak meg.

Ahhoz azonban, hogy kitörjön a forradalom, nem elég akarni, hogy legyen. Akkor hát várjunk tétlenül, amíg az idő megérik?

És vajon a győzelmes felkelés után egy csapásra megvalósíthatjuk vágyainkat, és a jelenlegi tőkés kormányzatok poklából szinte a csodával határos módon átlépünk a szabadságelvű kommunizmusba, amelyben a többi emberrel vállalt érdekközösségben az egyén teljes szabadsága megvalósul?

Ez olyan vágyálom, ami csak a tekintélyelvű pártok soraiban születhet meg, akik a tömegeket nyersanyagnak tekintik, melyet a hatalom birtokosa rendeletekkel, a puskák és a bilincs erejével tetszése szerint formálhat.

Az anarchisták azonban nem táplálhatnak efféle illúziókat. Nekünk szükségünk van az emberek egyetértésére, ezért propagandával és a példa erejével meg kell győznünk, nevelnünk kell őket, és úgy kell alakítani az emberek környezetét, hogy a nevelő szó egyre több emberhez eljuthasson.

A történelemben, akárcsak a természetben, a fejlődés mindig fokozatos. Ahogyan a gát egyszer csak átszakad (vagyis egy szempillantás alatt, de mindig csak egy bizonyos idő elteltével), vagy mert olyan sok víz gyűlt össze, hogy a nyomás már legyőzi az elébe állított akadályt, vagy mert az anyagát alkotó molekulák fokozatosan széthullanak, úgy törnek ki a forradalmak is, mert a társadalmi átalakulást igénylő erők addig növekednek, amíg elegendő erőt képeznek a fennálló kormányzat megdöntéséhez, és ahhoz, hogy a konzervatív erők - belső okok miatt - egyre inkább elveszítsék erejüket.

Mi reformerek vagyunk ma annyiban, amennyiben igyekszünk megteremteni a legkedvezőbb körülményeket és a lehető legtudatosabb és legnagyobb számú emberi feltételt ahhoz, hogy megfelelően irányíthassuk a népi felkelést; reformerek leszünk holnap, a győzelmes felkelés, a kivívott szabadság másnapján, amennyiben minden, a szabadság viszonyai között megengedhető eszközzel, vagyis propagandával, jó példával és akár erőszakos ellenállással is mindennel szemben, ami korlátozni akarja szabadságunkat, tehát minden eszközzel igyekszünk minél több embert megnyerni eszméinknek.

De sohasem fogjuk elismerni - és e tekintetben a mi reformizmusunk kétségkívül különbözik attól az úgynevezett "forradalmiságtól", ami
Mussolini vagy mások szavazatszedő urnáiban végzi - az intézményeket, s a lehetséges reformokat azzal a szellemmel valósítjuk meg, illetve vívjuk ki, amellyel az ellenségtől elhódított területet elvesszük, hogy tovább nyomulhassunk előre, és mindig is ellensége leszünk mindenféle kormánynak, legyen az a mai monarchikus vagy a holnapi köztársasági vagy bolsevik kormány.


Az anarchista posszibilizmus*


* Eredeti címe: Gradualizmus. Pensiero e Volontà, 1925. október 1.

A viták során, amelyeket az anarchisták az anarchizmus megvalósítása, illetve megközelítése legmegfelelőbb taktikájáról folytatnak - és ezek hasznos, szükséges viták, ha a kölcsönös türelem és kölcsönös bizalom táplálja őket, s ha nem merülnek bele gyűlöletes személyi kérdések megtárgyalásába -, gyakran megesik, hogy egyesek szemrehányó hangon másokat gradualistának, vagyis a fokozatos fejlődés hívének neveznek, ők pedig úgy utasítják vissza ezt a minősítést, mintha becsületsértés lenne.

Pedig az a helyzet, hogy a szó valódi értelmében mindnyájan gradualisták, a fokozatosság hívei vagyunk, és már elveink logikája szerint is annak kell lennünk, ha nem is egyforma mértékben.

Igaz, hogy bizonyos szavak, különösen a politikában, folytonosan változtatják értelmüket, és gyakran más, az eredeti logikus, természetes értelmükkel homlokegyenest ellentétes jelentést nyernek.

Jó lenne megfékezni azt a rendszert, hogy a szavakat jelentésüktől eltérően használjuk, mert ez rengeteg zavar és félreértés forrása lehet. De ki tudja ezt megtenni, különösen, amikor a jelentésváltozás azért jön létre, hogy a botcsinálta politikusok szép szavakkal leplezzék gonosz szándékaikat?

Így aztán valóban előfordulhat, hogy a gradualista szó, ha az anarchistákra vonatkoztatva használják, tényleg azokat fogja jelölni, akik a célok fokozatos, a lehetőségeknek megfelelő megvalósítására hivatkozva végül meg sem mozdulnak, vagy éppen az anarchia megvalósításával ellenkező irányba indulnak. Ebben az esetben valóban el kell utasítani ezt a minősítést; de a fokozatosság elve akkor is érvényes marad: mert a természetben, az életben minden fokonként történik, és a mi esetünkre alkalmazva ez annyit jelent, hogy az anarchia is csak fokozatosan valósulhat meg.

Az anarchizmus, mint mondottam, szükségszerűen gradualista.

Az anarchiát felfoghatjuk úgy is, mint az abszolút tökéletesség állapotát, és helyes, ha ez a felfogás, mint a lépteinket irányító eszmei világítótorony, mindig jelen van gondolkodásunkban. De az is nyilvánvaló, hogy ezt az ideált nem lehet egy csapásra megvalósítani, egyetlen ugrás révén, mellyel a jelen helyzet poklából az áhított paradicsomba jutunk.

A tekintélyelvű pártok, vagyis azok, amelyek erkölcsösnek és a siker lehetséges útjának hiszik, hogy egy bizonyos társadalmi rendet ráerőszakolhatnak az országra, bizonyára azt remélik (mely hiú reménység!), hogy ha majd a hatalom birtokosai lesznek, törvény, rendelkezések és csendőrség segítségével tartósan alávethetnek mindenkit saját akaratuknak.

Ilyenfajta remények és törekvések azonban az anarchistáknál el sem képzelhetők, mert ők semmit sem akarnak másokra ráerőszakolni, legfeljebb csak a szabadság tiszteletben tartását, és eszményeik megvalósítása érdekében a meggyőzésre és a szabad együttműködés bebizonyosodott előnyeire számítanak.

Ez nem jelenti azt, hogy én azt hinném (amint eszméimet vitatva, egy kevéssé tájékozott és lelkiismeretes reformista újság adta a számba), hogy az anarchizmus megvalósítására addig kell várnunk, amíg mindenki anarchista lesz. Éppen ellenkezőleg, én azt hiszem, és ezért vagyok forradalmár, hogy a jelen viszonyok között csupán egy különleges körülmények hatása alatt formálódó szűk kisebbség juthat el az anarchia megértéséig, és hiú ábránd volna valamiféle általános áttérésben reménykedni, ha nem változik meg a társadalmi közeg, amelyben a tekintélyuralom és a sokféle előjog háborítatlanul virágzik. És éppen ezért azt hiszem, hogy mihelyt lehetséges, vagyis mihelyt elegendő szabadságot vívtunk ki, és valahol egy eléggé erős és nagyszámú anarchista mag alakul ki, amely már önmagában is elégséges, de képes hatását a környezetére is kisugározni, azonnal szerveződnünk kell annak érdekében, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk az anarchiát, illetve annyit belőle, amennyire időről időre lehetőség kínálkozik.

Miután nem nyerhetünk meg mindenkit egyszerre eszméinknek, valamint a túlélés és a propaganda érdekében nem különülhetünk el, meg kell találnunk a módját, hogy az anarchiából a lehető legtöbbet valósítsuk meg azok között, akik nem anarchisták, vagy csak bizonyos mértékig tekinthetők annak.

A kérdés tehát nem az, hogy fokozatosan kell haladnunk vagy sem, hanem hogy milyen úton juthatunk el a leggyorsabban és a legbiztosabban eszméink megvalósulásához.

Ma ezt az utat az egész világon az erőszak és a hibák hosszú sorozata árán megszerzett előjogok zárják el előlünk, olyan osztályok, amelyek az ezen előjogokból származó intellektuális és technikai erőfölényen túlmenően, pozícióik megvédéséhez az elnyomott osztályokban toborzott nyers erővel is rendelkeznek, s ezt szükség esetén lelkiismeret-furdalás nélkül, korlátlanul felhasználják, ezért forradalomra van szükség, ami lerombolja az erőszakállamot, melyben ma élünk, és lehetővé teszi, hogy békés fejlődés útján egyre több szabadságjogot, igazságot és egyre nagyobb szolidaritást valósíthassunk meg.

Milyen legyen az anarchisták taktikája a forradalom előtt, alatt és után?

Hogy a forradalom előtt mit kellene tenni azért, hogy előkészítsük és megvalósíthassuk, a cenzúra miatt talán ki sem mondhatnánk; ez mindenképpen olyan téma, amit az ellenség jelenlétében nem lenne jó megvitatni. Azt azonban bizonyára elmondhatjuk, hogy maradjunk azok, akik vagyunk, fejtsünk ki propagandát és neveljünk, amennyire csak erőnkből telik, hogy kerüljünk mindenfajta egyezséget az ellenséggel, és legalább lelkileg álljunk készen arra, hogy minden kínálkozó alkalmat megragadjunk.

A forradalom alatt?

Kezdjük azzal, hogy a forradalmat egyedül nem tudjuk megvívni; és az anyagi erő kérdésétől eltekintve sem lenne kívánatos, hogy egymagunk cselekedjünk. Ha ugyanis nem lendülnek mozgásba az ország összes szellemi erői, s velük a népben rejtetten vagy nyíltan meglevő érdekek és törekvések, a forradalom elvetél. Abban a kevéssé valószínű esetben viszont, ha egyedül is győzni tudnánk, képtelen helyzetbe kerülnénk, ugyanis vagy arra kényszerülnénk, hogy parancsoljunk, hogy másokat erőszakkal kényszerítsünk, ez pedig azt jelentené, hogy nem vagyunk többé anarchisták, és azzal, hogy parancsolunk, magát a forradalmat pusztítanánk el: vagy pedig, hogy "gyávaságból ezt visszautasítsuk", vagyis háttérbe vonulnánk, és hagynánk, hogy mások a miénkkel ellentétes céloktól vezérelve kihasználják, amit létrehoztunk.

Tehát minden létező haladó erővel, minden élenjáró párttal egyetértésben kell cselekednünk, be kell vonnunk a forradalomba, fel kell ráznunk, érdekeltté kell tennünk a nagy tömegeket, és hagynunk kell, hogy a forradalom, amelynek mi csak az egyik tényezője leszünk, elvégezze, amit tud.

Ezért persze még nem kellene lemondanunk sajátos célunkról: ellenkezőleg, szilárd egységben kell maradnunk, és láthatóan különböznünk kell a többiektől, hogy harcoljunk programunk megvalósításáért: a politikai hatalom megszüntetéséért és a tőkés tulajdon kisajátításáért. És ha erőfeszítéseink ellenére új hatalmak jönnek létre, amelyek gátolni akarják a népi kezdeményezést és saját akaratukat akarják érvényre juttatni, nekünk sohasem szabad részt vennünk ebben, sem elismernünk őket, hanem arra kell törekednünk, hogy a nép tagadja meg tőlük a kormányzáshoz szükséges eszközöket, vagyis a katonákat és az adófizetést; azon kell lennünk, hogy ezek a hatalmak ne tudjanak megerősödni, hanem maradjanak gyengék egészen addig, amíg le lehet őket verni. Mindenképpen sürgetni és követelni kell, esetleg erőszakkal is, teljes autonómiánkat és a jogot, valamint az eszközöket, hogy a magunk módján szervezkedhessünk és alakíthassuk ki módszereinket.

És a forradalom után, vagyis a fennálló hatalom bukása, a felkelő erők végső győzelme után?

Itt lép ténylegesen a színtérre a gradualizmus.

Foglalkoznunk kell az élet minden gyakorlati kérdésével: a termeléssel, az árucserével, a közlekedéssel, az anarchista csoportok és valamely hatalom fennhatósága alatt élő csoportok viszonyával, a közösségi és az egyéni normák szerint élő emberek kapcsolatával, a város és a falu viszonyával, a természeti források és a nyersanyagok mindenki számára előnyös hasznosításával, az ipari és a mezőgazdasági termelés olyan megosztásával, ami figyelembe veszi a különböző területek természeti adottságait, a közoktatással, a gyermekek és a magatehetetlenek gondozásával, a közegészségügyi és orvosi ellátással, a közbűntényesek és az olyan veszélyesebb bűntetteket elkövetőkkel szembeni védekezéssel, akik pártok vagy egyes emberek érdekeinek szolgálatába szegődve ismét megkísérlik elfojtani mások szabadságát stb. És minden egyes kérdésben nem egyszerűen a gazdaságosabb, hanem az olyan megoldásokat kell előnyben részesíteni, amelyek jobban megfelelnek az igazság és a szabadság követelményeinek, és lehetővé teszik a további fejlődést. Ha úgy adódik, a gazdasági előnnyel szemben is az igazságot, a szabadságot, a szolidaritást kell érvényre juttatni.

Nem szabad arra törekedni, hogy mindent leromboljunk, mondván, hogy a dolgok úgyis maguktól helyreigazodnak. Mai civilizációnk sok ezer éves fejlődés eredménye, amely egyfajta módon már megoldotta a gyakran igen szűk területen összezsúfolódott sok millió ember együttélésének a problémáit és növekvő, egyre bonyolultabb szükségleteik kielégítését. Előnyei azonban jelentősen csökkentek - sőt, nagy tömegek számára meg is szűntek - azáltal, hogy a fejlődés az uralkodó rétegek fensőbbségének és érdekeinek a nyomása alatt ment végbe. Ha azonban megszüntetjük a fensőbbségeket és az előjogokat, a megszerzett előnyök továbbra is fennállnak, hiszen ezek az embernek az ellenséges természet erői felett aratott győzelmének az eredményei, régi, letűnt nemzedékek felgyűlt tapasztalatai, a hosszú együttélés során és egymás kölcsönös támogatása kipróbált előnyeiből kialakult társadalmasodási szokások - így nemcsak lehetetlen, de ostobaság is lenne lemondani róluk.

Harcolnunk kell tehát a fensőbbségek és az előjogok megdöntéséért, de élnünk kell a civilizáció összes jótéteményével; és nem szabad lerombolnunk semmit, ami, ha nehézkesen is, emberi szükségleteket elégít ki. Addig legalábbis nem, amíg nem tudjuk jobbal helyettesíteni.

Miközben nem ismerünk megalkuvást a kényszer és a tőkés kizsákmányolás egyetlen formájával szemben sem, toleránsnak kell lennünk az emberek különböző csoportjaiban uralkodó társadalmi felfogásokkal szemben, amennyiben azok nem sértik mások szabadságát és egyenlő jogait; be kell érnünk a fokozatos fejlődéssel annak mértékében, ahogy az emberek erkölcsi felemelkedése megvalósul és növekednek az emberiség rendelkezésére álló anyagi és szellemi eszközök - miközben természetesen minden lehetségest elkövetünk - tanulással, munkával, propagandával -, hogy meggyorsítsuk a fejlődést a mind nemesebb eszmények megvalósítása érdekében.



A fentiekben inkább problémákat vázoltam fel, nem azok megoldását; de úgy vélem, sikerült röviden ecsetelnem azokat a szempontokat, amelyek a megoldás kutatásában és alkalmazásában vezethetnek bennünket. A megoldás bizonyára sokféle lesz és változik a körülmények szerint is, de - amennyiben rajtunk áll - mindig az anarchia alapelveinek megfelelően kell alakulnia: vagyis annak szem előtt tartásával, hogy ember ne parancsoljon embernek és az egyik ember ne zsákmányolja ki a másikat.

Feladatunk tehát az, hogy gondolkozzunk, tanuljunk és készüljünk - s mindezt haladék nélkül, nagy odaadással tegyük -, mert az idő felgyorsult, és készen kell állnunk bármely eshetőségre.