Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kisebbség vagy többség

2012.05.27

Kisebbség vagy többség?


Ha össze kéne foglalnom korunk fő jegyeit, azt mondanám, mennyiség. A tömeg- és a nyájszellem áraszt el mindent, elpusztítva a minőséget. Egész életünk - a termelés, a politika és az oktatás - mennyiségen és számokon nyugszik. A lelkiismerettel s mesterkézzel végzett munkájára büszke munkás mára agyatlan, semmihez sem értő automatává vált, kinek ezrével kerülnek ki a keze alól a számára értéktelen s az emberiségnek is inkább csak kárt okozó kacatok. A mennyiség így ahelyett, hogy gazdagította volna az életet és elhozta volna az ember számára a lelki békét, csak növelte terheit.

A politikában is csak a mennyiség számít. Ahogy növekszik a politika jelentősége, úgy tűnnek el teljesen az elvek és az eszmék, az igazság és a becsület a számok halma alatt. A hatalomért folyó küzdelemben a politikai pártok egymást múlják felül a csalásban és álnokságban, az aljas és sötét mesterkedésekben, abban a biztos reményben, hogy a sikeresebbiket győztesként fogja ünnepelni a tömeg. Igen, egyetlen istent ismernek - a sikert. S hogy mibe kerül mindez, hogy mily szörnyű árat fizet ezért az emberi jellem, az nem érdekes. Nem kell messzire mennünk, hogy alátámaszthassuk e szomorú tény igazságát.

Velejéig rothadt kormányzatunk még sohasem állt ily lemeztelenedve: sosem látta még az amerikai nép a politikai testület júdáslelkét ily leplezetlen valójában; ez a kormányzat, mely évek óta saját feddhetetlenségéről papol, magát intézményeink talapzatának hirdeti és a nép jogainak és szabadságának hű védelmezőjeként tetszeleg.

Dacára, hogy e társaság gaztettei már oly arcátlanná váltak, hogy az a vaknak is szemet szúr, nem kellett mást tenniük, csak hadrendbe állítani buzgó híveiket, s máris biztonságban érezhették magukat. Így történt, hogy éppen maguk a százszor is rászedett, elárult és megalázott áldozatok voltak azok, akik nem a győztes ellen, hanem mellette tették le voksukat. S mi, kevesek, döbbenten kérdeztük: hogyan lehetséges, hogy az emberek elárulták az amerikai demokrácia hagyományait? Hová tették józan eszüket és ítélőképességüket? Hát éppen erről van szó, a többség képtelen gondolkodni, nincs ítélőképessége. Mindig is hiányzott belőle az eredetiség és az erkölcsi bátorság, sorsának intézését mindig másokra bízta. A tömeg maga alkalmatlan a felelősségvállalásra, vezéreket követ, akár a pusztulásba is. Igaza volt

Dr. Stockmannek:

"Az igazság és igazságosság legveszedelmesebb ellensége a szilárd többség, az az átkozott szilárd többség." A tömegnek nincs fantáziája, hiányzik belőle a kezdeményezőkészség, s így semmit sem gyűlöl jobban, mint az újat. Mindig ellene fordult az újítóknak, kígyót-békát kiabált rájuk és üldözte őket, az új igazság prófétáit.

A politikusok körében - beleértve a szocialistákat is - gyakran elhangzik manapság az a közhely, hogy az individualizmus korát éljük, hogy ez most a kisebbségek ideje. Csak akik nem látnak be a felszín alá, juthatnak ilyen következtetésre. Vagy mégsem? Tán nem szűk kevesek kezén halmozódik fel a világ gazdagsága? Talán nem ők a helyzet urai, a világ korlátlan uralkodói? Sikerük azonban nem az individualizmusnak köszönhető, hanem a tömeg tehetetlenségének és gyávaságának, a vak engedelmességnek. A tömeg azt akarja, hogy uralkodjanak fölötte, hogy vezessék, szolgálni akar. Ami az individualizmust illeti, soha az emberiség történetében nem volt még kisebb az esélye, hogy szóhoz jusson, kevesebb alkalma, hogy normális, egészséges módon érvényre juttassa magát.

A magányos pedagógusokat, akiket a szándék tisztessége fűt, az eredeti gondolatok íróit és művészeit, a független tudósokat és kutatókat, a társadalmi változások megalkuvást nem ismerő előharcosait nap mint nap falhoz szorítják olyan emberek, akiknek tudását és alkotókedvét már ugyancsak kikezdte az idő. Ma már sehol sem tűrnének meg egy

Ferrer

típusú pedagógust, de az "à la"

Professor Eliot

és

Buttler

elkészített gyógytápok diétaszakértői sikeres továbbvivői egy olyan kornak, melynek báblétre kárhoztatott tömegemberek a lakói. Az irodalmi és színházi életben a

Humphrey Wards-ok

és

Clyde Fitches

-ek a tömeg bálványai és csak kevesen ismerik vagy értékelik egy

Emerson

,

Thoreau

,

Whitman

; egy

Ibsen

, egy

Hauptman

, egy

Butler Yeats

vagy egy

Stephen Phillips

zsenijét és szépségét. Olyanok ők, mint a magányos csillagok, messze túl a sokaság látóhatárán.

A kiadókat, színházigazgatókat, kritikusokat nem érdeklik az alkotóművészet belső értékei, csak az, hogy eladható-e a piacon, hogy megfelel-e a közönség ízlésének. Sajnos ez az ízlés leginkább a szemétdombhoz hasonlítható és csak azt fogadja be, ami emésztés nélkül fogyasztható. Így aztán a szokványos, az alpári középszer teszi ki az irodalmi termés zömét.

Kell-e mondanom, hogy a művészet más területein sem rózsásabb a helyzet? Csak végig kell néznünk utcáinkon és kertjeinken: a látvány visszataszító és közönséges. Csak a többség ízlése tűrheti el, hogy így meggyalázzák a művészetet. Fals elképzelés, igénytelen megvalósítás; az amerikai városokat elárasztó szobroknak annyi közük van az igazi művészethez, mint egy totemnek egy

Michelangelóhoz

. Mégis, csak ennek a művészetnek van sikere. Az igazi művész zseni, aki hű akar maradni az élethez, és a megszokott formákból kitörve eredetit alkot, nyomorultul, az ismeretlenség homályában tengeti életét. Műveit egyszer tán felkapja a tömeg szeszélye, de csak ha már kiszívták a szíve vérét, csak ha már kihunyt a vezérlőcsillag fénye és az üresfejű, fantáziátlan csőcselék sárba tiporta a mester örökét.

Mondják, hogy korunk művészetét az akadályozza meg az alkotásban, hogy, mint a leláncolt Prométheuszt a szikla, fogva tartja őt a gazdasági szükségszerűség. Ez azonban sohasem volt másképp. Michelangelo nem kevésbé volt lekötelezve patrónusának, mint a mai szobrász vagy festő, a különbség csak az, hogy az akkori műértőhöz nem hatolt el a tömeg zajongása és megtiszteltetésnek vett, hogy áldozhat a művészet oltárán.

A mai műpártolók egyetlen megkülönböztető jegyet, egyetlen értéket ismernek - a dollárt. Nem érdekli őket a nagy mű művészeti értékei, csak a szerzeményükből származó dollárbevételek nagysága. Így lehetséges, hogy

Mirabeau

Les Affairs sont les Affaires-jében a pénzember egy színes mázolmány láttán ekképpen kiált fel: "Nézzétek, milyen gyönyörű; 50.000 frankba kerül." Mintha csak a mi parvenüinket látnám. Ezek a mesébe illő figurák, akik hatalmas művészeti felfedezéseket tesznek, minden bizonnyal pénzzel pótolják szegényes ízlésüket.

A társadalom szemében a legmegbocsáthatatlanabb bűn az önálló gondolat. S hogy ez oly szörnyen magától értetődő egy országban, mely a demokrácia szimbóluma, mindennél jobban jelzi a többség felmérhetetlen hatalmát.

Wendell Phillips

mondta egyszer ötven évvel ezelőtt: "Hazánkban, ahol a teljes demokratikus egyenlőség uralkodik a közvélemény nemcsak mindenható, de mindenütt jelenvaló is egyben. Nincs menekvés zsarnoki hatalma elől, mindenhová elér a keze, s ennek az a vége, hogy ha fogod a régi görög lámpást, hogy száz közül egyet keress, hát egyetlen amerikait sem fogsz találni, akinek az érvényesülés szempontjából vagy a társadalmi, illetve az üzleti élet területén ne lenne valami féltenivalója - indokoltan vagy indokolatlanul - környezetének véleményétől és szavazatától. Így aztán az ember ahelyett, hogy egy lenne a többi individuum között, minden további nélkül szétkürtöli legbensőbb meggyőződését. Összehasonlítva magunkat más népekkel, elmondhatjuk, hogy gyávák gyülekezete vagyunk. Senki más nem fél úgy a másik ember véleményétől, mint az amerikai." Látható, hogy nem jutottunk túl messze a Wendell Phillips által felvázolt problémáktól.

A közvélemény ma is, mint az ő idejében, mindenütt jelenvaló zsarnoki hatalom; ma is, úgy, mint akkor, a többség ma is, mint akkor, gyávák tömege, csak azt hajlandó befogadni, aki közszemlére teszi ki lelkét és fél a szegénységtől. Mindez az olyan emberek eleddig példátlan felemelkedésének tudható be, mint

Roosevelt.

Ez az államférfiú a tömeglélek legrosszabb oldalait testesíti meg. Mint politikus, Roosevelt jól tudja, hogy a többség nem sokat törődik az eszmékkel és az elvekkel. Egy valami kell neki: a cirkusz. Teljesen mindegy, hogy az egy kutyakiállítás, egy bokszmérkőzés, egy "nigger" meglincselése, valami kisstílű bűnöző lebukása, az örökösnő kirakatesküvője vagy az exelnök akrobata mutatványai-e. Minél visszataszítóbban vetkőzik ki valaki önmagából, annál nagyobb a nép ujjongása és öröme. Sekélyes gondolatok és durva lélek - ez Roosevelt, ki jelzi a kort.

Másfelől meg beléfojtják a szót olyan emberekbe, akik magasan az efféle politikai törpék fölött állnak, kifinomult, kulturált, tehetséges emberekbe, akik hallgatnak, mint a megszeppent kisiskolás. S még mondja valaki, hogy az individualizmus korát éljük - képtelenség. Ami ma történik, az csak szánalmas utánjátszása annak, amit már annyiszor láthattunk a történelemben: aki csak tesz valamit a haladásért, a felvilágosodásért, a tudományért, a vallási, a politikai, és a gazdasági felszabadulásért, az mind a kisebbséghez és nem a tömeghez tartozik. A kivételes embereket ma is, mint bármikor, félreértik, üldözik, bebörtönzik, kínozzák és legyilkolják.

A felebaráti szeretet eszméje, amit a názáreti próféta hirdetett, az élet, az igazság és az igazságosság lángját őrizte, mindaddig, míg jelzőtüze a kiválasztott kevesek számára lobogott. Mihelyt e nagy eszmét birtokába vette a többség, vérbe és lángba borult a világ, amerre hírnökei jártak, akik e jelben sanyargatták és pusztították az emberiséget. Amikor

Husz

,

Kálvin

és

Luther

, ezek a történelmi óriások, támadást indítottak Róma mindenhatósága ellen, mintha fény villant volna az éjszaka sötétjébe. Amint azonban Luther és Kálvin politikusokká lettek és elkezdték a fejedelmek, a nemesség, meg a nép kegyeit keresni, veszélybe sodorták a reformáció nagyszerű eredményeit. Sikeresek voltak, és bírták a többség bizalmát, de kiderült, hogy ez a többség ugyanolyan kegyetlenül és vérszomjasan üldözi az észt és a gondolatot, mint a katolikus szörnyeteg. Jaj az eretnekeknek, jaj a keveseknek, akik nem hódoltak tanaik előtt. Véghetetlen fáradság, tűrés és áldozatok után az emberi értelem végre megszabadult a vallás rémétől; a kiválasztottak új meghódításra váró területek után kutatnak, nyomukban pedig ott kullog a többség, megnyomorítva egy eszmétől, melynek igazságát kikezdte az idő.

Ami a politikai szabadságot illeti, az emberi faj még mindig szolgaságba süppedne, ha nem lettek volna

John Ballok

,

Wat Tylerek

és

Tellek

, s az a számtalan magányos óriás, akik lépésről lépésre harcoltak a királyok s a zsarnokok hatalma ellen. E magányos hősök nélkül a világot sohasem rázkódtatta volna meg a francia forradalom mindent elsöprő hulláma. A nagy eseményeket általában látszólag jelentéktelen kicsinységek előzik meg.

Camille Desmoulins

lángoló szavai úgy hangzottak, mint a kürt Jerikó falainál, földig rombolva le az erőszak, a jogtalanság és a félelem jelképét: a Bastille-t.

Mindig, minden korszakban a kevesek voltak a nagy eszmék zászlóvivői, a szabadság előharcosai. Nem így a tömeg, mely ólomsúlyként húzta le a tenni akarót. Oroszországban ez az igazság minden eddiginél szomorúbb megerősítést nyert. Ez a förtelmes rendszer még napjainkban is ezrével szedi áldozatait, de a trónon ülő szörnyeteg vérszomja még mindig nem csitult. Hogyan lehetséges ez, mikor ilyen gondolatok, ilyen kultúra és irodalom, mikor ilyen mély és érzékeny indulatok nyögnek e vasiga alatt? És a többség, ez a tömör, mozdulatlanságba ájult tömeg, az orosz parasztság, egy évszázadnyi küzdelem, áldozat és kimondatlan szenvedés után még mindig azt hiszi, hogy a "fehér kezűek"

[1] nyakába vetett hóhérkötél hozza el a szebb jövőt.

Az amerikai függetlenségi harcban a többség ugyanúgy a változások kerékkötője volt.

Jefferson

,

Patrick Henry

,

Thomas Paine

eszméit mind a mai napig elutasítják és megtagadják az utódok. Egyikük sem kell a tömegnek. A nagyság és bátorság, amit

Lincolnban

tiszteltünk, elfeledetté vált azokban az emberekben, akik a korszak arculatának hátterét alkották. A feketék igazi védőszentjeit az a maroknyi bostoni harcos -

Lloyd Garrison

,

Wendell Phillips

,

Thoreau

,

Margaret Fuller

és

Theodore Parker

- képviselte, akiknek félelmet nem ismerő bátorsága és megingathatatlansága

John Brown

komoran magasló alakjában nyert kiteljesedést. Fáradhatatlan buzgalmuk, lelkesítő szavaik és állhatatosságuk részt ütött a déli ültetvényesek védőbástyájának falán. Csak ezután léptek színre Lincoln és hívei, amikor az abolíció* kérdése már a közgondolkodás részévé vált.


* abolíció: a rabszolgaság megszüntetése

Úgy ötven évvel ezelőtt egy új, üstökösként világító gondolat tűnt fel a világ szociális horizontján: olyan nagy horderejű, forradalmi, mindent átható gondolat volt, amitől szerte a földön rettegés költözött a zsarnokok szívébe. Ez a gondolat ugyanakkor milliók számára a boldogság, a vigasz és a reménység ígérete volt. A pionírok ismerték az útjukba kerülő nehézségeket, a rájuk váró akadályokat, üldöztetést és megpróbáltatásokat, de mégis büszkén és rettenthetetlenül vágtak neki az útnak s haladtak tovább, egyre tovább. Mára már ez a gondolat is elcsépelt közhellyé vált. Ma már mindenki szocialista: a gazdagok ugyanúgy, mint szegény áldozataik; a hatalom és a törvény támaszai ugyanúgy, mint szerencsétlen ellenlábasai; a szabadgondolkodók éppúgy, mint a vallásos téveszmék folytatói; és a divathölgyek, miként az ingruhás leánykák is. Miért ne? Most, hogy hazugsággá vedlett az ötvenéves igazság, most, hogy megakasztották fiatalos szárnyalását, kilúgozták energiáit, erejét és forradalmiságát - miért ne? Most, hogy többé nem egy gyönyörű látomás, hanem a többségi akaraton nyugvó "praktikus és működőképes rendszer" - miért ne? A taktikus politikusok mindig magasztalták a tömegeket: a szegény nép, a megalázottak és megnyomorítottak, az óriási többség - ó, ha követne minket!

Ki ne hallott volna már ilyen szentbeszédet? Ki ne ismerné unalomig a politikusok verkliszerűen ismétlődő szavait? Hogy a nép vérét hullatja, hogy kirabolják és kizsákmányolják, ugyanolyan jól tudom, mint szavazatvadász politikusaink. Én azonban meg vagyok győződve róla, hogy nem a maroknyi parazita, hanem maga a tömeg felelős e szörnyű állapotokért. A nép csügg urain, nem tud válni a korbácstól, s amint felhangzik az első tiltakozó szó, mely kétségbe vonja a tőkés rend vagy bármely más korhadt intézmény szentségét, elsőként kiáltja: feszíttessék meg! És mégis, meddig húzná még a hatalom és a magántulajdon, ha nem állna be oly buzgón katonának, rendőrnek, smasszernek és hóhérlegénynek a nép. A szocialista demagógok ezt ugyanolyan jól tudják, mint én, mégis ragaszkodnak a többség erényeiről szóló mítoszhoz, minthogy fő törekvésük a hatalom fenntartása. És hogyan is szerezhetnék meg a hatalmat a sokaság támogatása nélkül? Igen, ezt várhatjuk a tömegtől: hatalmat, kényszert, függőséget, de sohasem a szabadságot, sohasem a személyiség szabad kibontakozását, a szabad társadalom megteremtését.

Nem mintha én nem éreznék együtt az elnyomottakkal, a föld kitagadottaival; nem mintha nem tudnám, milyen arcpirító, szörnyűséges, méltánytalan az élet, amit élnek. Nem, nem ezért tagadom, hogy a többség pozitív teremtő erő. Óh, nem, nem! Csak mert tudom, hogy a tömegként fellépő sokaság sohasem állt ki az igazságért vagy az egyenlőségért. Elnyomta az emberi hangot, béklyóba verte a lelket, megláncolta az emberi testet. Célja mint tömegcél mindig az volt, hogy az életet sivatagi egyformaságba, szürkeségbe és egyhangúságba süppessze. A tömeg mint olyan, mindig az egyéniség, a szabad kezdeményezés és az eredetiség ellensége lesz. Éppen ezért

Emersonnal

együtt vallom, hogy "a tömeg faragatlan, korlátolt és veszedelmes, bármit is akarjon vagy érjen el. A tömeget nem kiszolgálni, hanem felemelni kell. Nem tennék neki engedményeket, hanem tanítanám, megosztanám, széttördelném, hogy előtűnjön alkotóeleme, az egyén. Tömegek! Sorscsapás! Nem vágyom semmiféle tömegre, nekem csak tisztességes férfiak kellenek és kedves, szeretetre méltó, művelt asszonyok."

Más szóval, a társadalmi és gazdasági jólét élő, eleven igazsága csak a művelt kisebbség igyekezete, bátorsága, megalkuvást nem ismerő elszántsága nyomán válhat valósággá és sohasem tömegtörekvések következtében.