Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


hazafiság: a szabadság veszélyeztetése

2012.05.27

HAZAFISÁG: A SZABASÁG VESZÉLYEZTETÉSE

 

Mi a hazafiság? Vajon a szülőföld, a gyermekkori emlékek és remények, álmok és törekvések helye iránt érzett szeretet? Vajon ez az a hely, ahol gyermeki naivitással néztük az úszó fellegeket és azon töprengtünk, miért nem tudunk mi is olyan sebesen futni? A hely, hol a milliónyi ragyogó csillagot számoltuk, rémülten a gondolattól, hogy minden csillag egy szem, amely minket néz és áthatja kis lelkünk minden mélységét? Az a hely, ahol hallgattuk a madarak dalát és arra vágytunk, bárcsak szárnyaink lennének, hogy messzi tájakra repülhessünk, ahogyan ők is? Vagy az a hely, ahol édesanyánk ölében ülve elragadtatva hallgattuk a nagy tettekről és hódításokról szóló csodálatos meséket? Röviden, annak a helynek a szeretete, amely minden ízében kedves, drága emlékeinket, boldog, vidám játékos gyerekkorunkat jelképezi?

Ha ez lenne a hazafiság, ma igen kevés amerikait nevezhetnénk hazafinak, hiszen azt a helyet már rég gyárak, malmok és bányák foglalják el, a madárdal helyett pedig gépek fülsüketítő hangja szól. Anyáink nagy tettekről szóló meséit sem halljuk már, ezeket leváltották a bánat, a könnyek és a fájdalom.

Akkor hát mi a hazafiság? „A hazafiság, uram, a gazemberek utolsó mentsvára.” - mondja Dr. Johnson. Lev Tolsztoj, korunk nagy hazafiság-ellenzője, úgy határozza meg a hazafiságot, mint az elv, amely igazolja a tömegmészárlók kiképzését, egy olyan üzlet, amely jobb ellátást biztosít a gyilkosok képzéséhez, mint az élet olyan szükségleteihez, mint cipő, ruházat, lakhatás; egy üzlet, amely nagyobb megtérülést és dicsőséget biztosít, mint amit egy átlag munkásember elérhet.

Gustave Hervé1 egy másik nagy hazafiság-ellenző, joggal nevezi a hazafiságot babonának – sokkal brutálisabb, kártékonyabb, embertelenebb, mint a vallás. A vallási babona abból ered, hogy az ember képtelen megmagyarázni természeti jelenségeket. Vagyis amikor az ősember hallotta a mennydörgést és látta a villámot, és egyiket sem tudta megmagyarázni, arra a következésre jutott, hogy egy nála hatalmasabb erő teszi. Hasonlóan gondolkozott, amikor látta az eső természetfeletti erejét, vagy a természet más különböző változásait. Míg a hazafiság egy mesterségesen alkotott babona és hazugságok és valótlanságok hálózatával, egy babona, amely megfosztja az embert az önbecsülésétől és méltóságától, fokozza az arroganciát és az önhittséget.

Sőt, az önteltség, gőg, egoizmus a hazafiság alapjait adják. Hadd magyarázzam el. A hazafiság azt feltételezi, hogy a bolygónk fel van osztva apró részekre, mindegyik egy vaskapuval körülvéve. Akik olyan szerencsések voltak, hogy egy bizonyos részre születtek, önmagukat jobbnak, nemesebbnek, hatalmasabbnak, intelligensebbnek tartják azoknál, akik bárhol máshol élnek. Ezért minden ott élőnek kötelessége, hogy a többiek ellen harcoljon, megölje őket és belehaljon abba a próbálkozásába, hogy rákényszerítse másokra a felsőbbrendűségét.

A többi rész lakói ugyanilyen módon okoskodva természetesen ugyanarra a következtetésre jutnak, a gyerekek agyát kiskoruktól fogva vérfagyasztó történetekkel mérgezik a németekről, franciákról, olaszokról, oroszokról. Amikor a gyermek felnő, már alaposan át van itatva azzal a hittel, hogy őt maga az Úr választotta arra, hogy megvédje országát minden idegen támadástól és megszállástól. Ezért sürgetjük mindig az egyre nagyobb hadsereget és tengerészetez, az egyre több csatahajót és lőszert. Ezért van az, hogy Amerika rövid idő alatt elköltött 400 millió dollárt. Gondolj csak bele – 400 milliót elvettek el az emberektől. Az biztos, hogy nem a gazdagok állják a hazafiság költségeit. Ők világpolgárok, tökéletesen otthon érzik magukat minden országban. Mi Amerikában jól tudjuk az igazat erről. Vajon a mi gazdag amerikaijaink nem franciák-e Franciaországban, németek Németországban és angolok Angliában? És vajon nem fecsérlik-e el világpolgári kecsességgel azokat a vagyonokat, amelyeket az amerikai gyárban a gyerekek és a pamutföldeken a rabszolgák tettek össze? Igen, az ő hazafiságuk teszi lehetővé részvétnyilvánító üzeneteket küldését az orosz cárnak, amikor bármilyen baleset éri, ahogyan Roosevelt elnök2 tette azt, miközben Sergiust3 az orosz forradalmárok büntették.

A hazafiság az, ami a tömeggyilkos Diaz-t4 segítette, hogy ezrek életét kioltsa Mexikóban, vagy ami abban segített, hogy Mexikói forradalmárokat tartóztassanak le Amerika területén, a legcsekélyebb ok vagy indíték nélkül.

Azonban a hazafiság nem a gazdagság és a hatalom képviselőinek van. Az embereknek elég jó. Emlékezteti őket Voltaire kebelbarátjának, Nagy Frigyesnek történelmi bölcsességeire, aki azt mondta: „A vallás becsapás, de tömegek tartják fenn.”

Azt, hogy a hazafiság egy meglehetősen költséges intézmény, senki sem fogja kétségbe vonni a következő statisztikák után. A világ vezető hadseregeinek fokozatosan növekvő kiadásai az elmúlt negyed évszázadban olyan súlyos tények, hogy megrémítenek minden gazdaságtant tanuló gondolkodó diákot. Röviden kimutatható, ha az 1881 és 1905 közötti időszakot ötéves szakaszokra osztjuk fel, és megfigyeljük több nagyobb nemzet hadászati célokra adott kifizetéseit az első és az utolsó időszakban. Nagy-Britannia kiadásai az első és az utolsó időszak között 2,101,848,936$-ról 4,143,226,885$-ra növekedtek, Franciaországé 3,324,500,000$-ról 3,455,109,900$-ra, az Egyesült Államoké 1,275,500,750$-ról 2,650,900,450$-ra, Oroszországé 1,900,975,500$-ról 5,250,445,100$-ra, Olaszországé 1,600,975,750$-ról 1,755,500,100$-ra és Japáné 182,900,500$-ról 700,925,475$-ra növekedett.

Ha megvizsgáljuk, a fenti nemzetek mindegyikének megnövekedtek a katonai kiadásai. Az 1881 és 1905 közötti teljes időszakban Nagy-Britannia hadászati kiadásai négyszeresére nőttek, az Egyesült Államokéi megháromszorozódtak, Oroszországéi megkétszereződtek, Németországéi 35 százalékkal növekedtek, Franciaországéi 15 százalékkal és Japánéi majdnem 500 százalékkal növekedtek. Ha összevetjük ezeknek az országoknak a katonai kiadásait a teljes kiadásaikkal ebben az 1905-tel záruló huszonöt éves időszakban, az arány az alábbiak szerint emelkedett:

Nagy-Britanniában 20 százalékról 37-re; az Egyesült Államokban 15-ről 23-ra; Franciaországban 16-ról 18-ra; Olaszországban 12-ről 15-re; Japánban 12-ről 14-re. Másrészt érdekes megfigyelnünk, hogy Németországban 58 százalékról 25-re csökkent, ez a csökkenés a birodalom más kiadások óriási megnövekedéséből adódik, de tény, hogy a hadi kiadások az 1901-05-ös időszakban, mint bármely korábbi ötéves időszakban. A statisztikák azt mutatják, hogy azok az országok, ahol a legnagyobbak a katonai kiadások a teljes nemzeti bevétel arányában, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország és Olaszország, ebben a sorrendben.

A haditengerészetről szól mutatók hasonlóan lenyűgözőek. Ez az 1905-ig tartó huszonöt éves időszak alatt a haditengerészeti kiadások a következőképpen növekedtek: Nagy-Britannia – 300 százalék; Franciaország – 60 százalék; Németország – 600 százalék, Egyesült Államok – 525 százalék, Oroszország – 300 százalék, Olaszország – 250 százalék, Japán – 750 százalék. Az Egyesült Államok többet költ haditengerészetre, mint bármely más ország Nagy-Britannia kivételével, nagyobb arányban terheli ezzel a teljes nemzeti kifizetéseket, mint bármely más hatalom. Az 1881-1905-ös időszakban az Egyesült Államok haditengerészetének kiadásaira költött minden nemzeti célokra szánt 100$-ból 6.20$-t, a következő ötéves időszakban ez az összeg 6.60$-ra nőtt, majd 8.10$-ra, 11.70$-ra a következőben, és az 1901-05-ös szakaszban 16.40$-re nőtt. Bizonyos, hogy a kiadások a jelenlegi ötéves szakaszban tovább fognak növekedni.

A militarizmus növekvő költségeit tovább illusztrálja, ha lebontjuk a lakosság egy főre jutó adójának részére. Ha ezt alapul véve összehasonlítjuk az első és az utolsó ötéves időszakot, az alábbi módon növekedett: Nagy-Britanniában 18.47$-ról 52.50$-ra; Franciaországban 19.66$-ról 23.63$-ra; Németországban 10.17$-ról 15.51$-ra; az Egyesült Államokban 5.62$-ról 13.64$-ra; Oroszországban 6.14$-ról 8.37$-ra; Olaszországban 9.59$-ról 11.24$-ra; és Japánban 86 centről 3.11$-ra nőtt.

Ez az egy főre jutó becsült költség összefügg azzal, hogy a militarizmus gazdasági terhei a leginkább érezhetőek. A rendelkezésre álló adatokból elkerülhetetlen következtetés, hogy a hadászati kiadások növekedése gyorsan meghaladja a a lakosság növekedését az fent említett országokban. Más szóval a militarizmus folyamatosan növekedő igényei ezen országok mindegyikét fenyegetik az emberek és források fokozatos kimerülésével.

Ez a szörnyű veszteség, amit a hazafiság tesz szükségessé, elég kellene hogy legyen ahhoz, hogy egy átlagos intelligenciával rendelkező embert kigyógyítson ebből a betegségből. De a hazafiság többet követel. Az embereket a hazafiságra ösztönzik, és ezért a luxusért nem csupán azzal fizetnek, hogy támogatják a „védelmezőiket”, de még akár a gyermekeik feláldozásával is. A hazafiság a zászlóhoz való hűséget követeli, ami engedelmességet jelent és készen állást az apák, anyák, testvérek meggyilkolására.

Az a szokásos állítás, hogy azért van szükségünk állandó hadseregre, hogy megvédje az országunkat az idegenek támadásától. Azonban minden intelligens férfi és nő tudja, hogy ez egy mítosz, ami az ostobák megrémítésére és kényszerítésére szolgál. A kormányzatok a világon, ismerve egymás érdekeit, nem támadják egymást. Tudják, hogy sokkal többet szerezhetnek a vitáik nemzetközi választottbírói úton történő rendezésével, mint támadással és hódítással. Sőt, ahogyan Carlyle mondja, „A háború két tolvaj viszálya, akik túl gyávák ahhoz, hogy megvívják saját csatájukat; ezért elviszik a fiúkat az egyik és a másik faluból, egyenruhát húznak rájuk, felfegyverzik, és vadállatként szabadjára engedik őket egymás ellen.”

Nem kell nagy bölcsesség ahhoz, hogy visszavezessük az összes háborút egy közös okra. Nézzük a spanyol-amerikai háborúnkat5, ami állítólag egy nagy és hazafias esemény Amerika történelmében. Milyen felháborodásban égett a szívünk ezek a kegyetlen spanyolok ellen! Igaz, a felháborodásunk nem magától lángolt fel. Hónapokig táplálták az újságok izgatásai, jóval azután, hogy Butcher Weyler6 sok nemes kubait és meggyalázott sok kubai nőt. Mégis, az amerikai nemzet igazáért legyen szólva, felháborodott és készen állt harcolni, és bátran harcolt. De amikor a háború füstje elszállt, a halottakat eltemették, és a háború költségei az emberekre hárultak az áruk és díjak emelkedésében – azaz amikor kijózanodtunk a hazafias bulinkból, hirtelen rájöttünk, hogy a spanyol-amerikai háború az oka a cukor áremelkedésének, vagy még kifejezettebben, az amerikai emberek életéért, véréért és pénzéért az amerikai kapitalisták a saját érdekeiket védték, amelyek veszélyeztetve voltak a spanyol kormány által. Nem túlzás, tényeken és számadatokon alapul, a legjobban bizonyítja az amerikai kormány hozzáállása a kubai munkásokhoz. Amikor Kuba szorosan az Egyesült Államok markában volt, a Kuba felszabadítására küldött katonák, elrendelték a kubai munkásokra tüzelést a szivarkészítők sztrájkja alatt, ami nem sokkal a háború után volt.

Nem is állunk egyedül az ilyen okból folytatott hadviselésekben. Lassan lehull a lepel borzalmas orosz-japán háború7 indítóokairól, amely oly sok vért és könnyeket követelt. És újra azt látjuk, hogy az ádáz Moloch mögött ott áll az Pénz még ádázabb istene. Kuropatkin, az orosz-japán harc alatt az orosz hadügyminiszter, később felfedte az utóbbi mögött álló titkot. A cár és a nagyhercegek befektettek a koreai koncesszióba, a háború egyetlen célja a hatalmas vagyonok gyors felhalmozása.

Az az állítás, hogy az állandó hadsereg haditengerészet a béke biztosítékai, nagyjából annyira logikus, mint az, hogy a legbékésebb polgár a legfelfegyverzettebb. A mindennapok tapasztalatai bizonyítják, hogy a felfegyverzett egyén mindig nyugtalan, hogy az erejét próbálhassa. Ugyanez történelmileg igaz a kormányzatokra is. Igazán békés országok nem fecsérlik az életeket és az energiát a háborús készültségre, azzal az eredménnyel, hogy a békét így fenntartják.

Azonban a megnövelt hadseregről szóló lárma nem következik semmilyen idegen veszélyből. A tömegek növekvő elégedetlenségétől és a munkások nemzetközi lelkületétől való rettegés miatt van. Azért van, hogy a belső ellenségnek feleljen meg, akire a különböző országok hatalmai felkészítik önmagukat; egy ellenség, amely ha egyszer öntudatra ébred, sokkal veszélyesebbnek bizonyul majd bármely idegen támadónál.

A hatalmak, amelyek évszázadok óta leigázzák a tömegeket, alaposan tanulmányozták a pszichológiájukat. Tudják, hogy az emberek nagyban olyanok, mint a kisgyerek, akinek a bánata és a könnyei örömre fordulnak egy kis játéktól. És minél pompásabb a játék külseje, minél harsányabbak a színek, annál vonzóbb lesz a millió-fejű kisgyereknek.

A hadsereg képezi a nép játékát. Azért, hogy vonzóbb és elfogadhatóbb legyen, több száz és több ezer dollárt költenek ennek a játéknak a külsejére. Ez az oka annak, hogy az amerikai kormány felszerelte a flottát és végigküldte a Csendes-óceán partján, hogy minden amerikai érezze az Egyesült Államok büszkeségét és dicsőségét. San Francisco városa százezer dollárt költött a flotta szórakozására; Los Angeles hatvanezret; Seattle és Tacoma körülbelül százezret. A flotta szórakozására, ezt mondtam? Néhány felsőbb tiszt etetésére és itatására, míg a „bátor fiúk”-nak lázadniuk kellett, hogy elegendő ételt kapjanak. Igen, kétszázhatvanezer dollárt költöttek tűzijátékra, színházi mulatságokra, és egyéb mulatozásra, míg nők, férfiak és gyerekek az országban mindenütt éheztek, míg több ezer munkanélküli kész volt a munkaerejét adni bármilyen áron.

Kétszázhatvanezer dollár! Mit meg nem lehetett volna valósítani ebből az óriási összegből? De kenyér és hajlék helyett azoknak a városoknak a gyermekeit elvitték flottát nézni, ami, ahogy az egyik újság írta, „maradandó emlék a gyermekeknek.”

Csodálatos emlék, nemde? A civilizált mészárlás eszköze. Ha a gyermek elméjét ilyen emlékekkel mérgezik, milyen remény marad az emberi testvériség igazi megvalósítására?

Mi, amerikaiak, békeszerető népnek mondjuk magunkat. Utáljuk a vérontást, ellenezzük az erőszakot. Mégis görcsös öröm kap el, amint megtudjuk, hogy van lehetőség dinamit bombákat dobni repülő gépekről tehetetlen polgárokra. Készek vagyunk akasztani, villamosszékkel sokkolni, vagy meglincselni bárkit, aki gazdasági szükségszerűségből az életét kockáztatja ezért, néhány ipari mágnásé helyett. De a szívünk dagad a büszkeségtől a gondolatra, hogy Amerika a világ egyik legerősebb országává válik, és előbb-utóbb rálép vas lábával a többi nemzet nyakára.

Ilyen a hazafiság logikája.

Figyelembe véve annak a veszedelmes következményeit, hogy minden átlagember telve van hazafisággal, az semmi ahhoz a kárhoz és sértéshez képest, amivel a hazafiság a katonát sújtja – a babona és a tudatlanság szegény, megtévesztett áldozatát. Ő, a haza megváltója, a nemzet védelmezője, - mit kap ő a hazafiságtól? Egy életnyi szolgai alávetettséget, bűnt, perverziót a béke ideje alatt; egy életnyi veszélyt, kiszolgáltatottságot és halált a háború idején.

Amikor nemrég egy előadássorozaton voltam San Francisco-ban, elmentem a Presidio-ra, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az öbölre és a Golden Gate Parkra. Játszótereknek, parkoknak és zenének kellene ott lennie, hogy megpihenhessenek a fáradtak. Ehelyett ronda, szürke, unalmas a barakkoktól – barakkoktól , ahová a gazdagok a kutyájukat sem engednék. Ezekben a nyomorúságos viskókban a katonákat úgy terelik, mint a marhákat; itt pazarolják el fiatalságuk napjait, a felsőbb tisztek csizmáit és rézgombjait fényesítgetve. Aztán itt láttam még az osztálykülönbségeket: a köztársaság erős fiai, sorba állítva, mint az elítéltek, minden egyes szerencsétlen tiszt előtt. Amerikai egyenlőség, lealacsonyítja a férfiakat és felmagasztalja az egyenruhát!

A barakkélet hajlamos szexuális perverziókat fejleszteni. Ez folyamatosan mutatkozik az európai katonai körülmények között is. Havelock Ellis, a szexuálpszichológia terén elismert író készített egy alapos tanulmányt a kérdésben. Idézem: „Néhány laktanya a férfi prostitúció nagyszerű központja... Azoknak a katonáknak a száma, akik prostitúcióra adják magukat, nagyobb, mint hinni mernénk. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyos ezredekben a valószínűség a megvásárolhatóság mellett szól a legtöbb férfi esetében... Nyári estéken a Hyde park és Albert Gate tele van őrökkel és az élő kereskedelem űzőivel, alig leplezve, egyenruhában vagy anélkül... A legtöbb esetben a bevétel egy szép kis hozzájárulást formál Tommy Atkins zsebében.”

Hogy ez a perverzió mennyire terjedt el a hadseregben, a legjobban azon látható, hogy külön házak vannak a prostitúciónak e formájára. Ez a gyakorlat nem csak Angliában van, hanem mindenütt a világon. „A katonák nem kevésbé keresettek Franciaországban, mint Angliában vagy Németországban, és a katonai prostitúció különleges házai Párizsban és a helyőrségi városokban is fennállnak.”

Ha Mr. Havelock Ellis Amerikát is bevonta volna a perverzióról szóló tanulmányába, ugyanazokat a körülményeket találta volna a hadseregben, mint a fenti országokban. Az állandó hadsereg növelése elkerülhetetlenül a szexuális perverzió növekedéséhez vezet; a laktanyák a keltetői.

A barakkélet szexuális hatásain kívül alkalmatlanná teszi a katonát a hasznos munkára, miután leszerel. A kereskedelemben jártas férfiak csak ritkán állnak be a hadseregbe, de ha mégis, a katonai tapasztalat után teljesen alkalmatlanokká válnak a korábbi foglalkozásukra. Rászoknak a tétlenségre és az izgalom és kaland kis ízelítőjére, és már semmilyen békés gyakorlat nem elégíti ki őket. Leszerelésük után semmi hasznos munkához nem tudnak fordulni. De ők általában a társadalmi csőcselék, szabadult foglyok és hasonlók, akiket vagy az életükért való küzdelem vagy a hajlandóság vezet a besorozásba. Amint vége a katonai szolgálatuknak, visszatérnek a korábbi bűnöző életükhöz, brutálisabban és degradáltabban, mint korábban. Jól ismert tény, hogy a börtönökben szép számban vannak leszerelt katonák; közben a katonák között pedig szép számban vannak szabadult fegyencek.

Az fent leírt összes rossz következmények közül egyik sem tűnik olyan károsnak az emberi becsületre, mint amit a hazafiság szelleme William Buwalda közlegény esetében állított elő. Mert ostoba módon úgy gondolta, hogy egyszerre gyakorolhatja az emberi jogait és lehet katona, a katonai hatóságok súlyosan megbüntették. Igaz, tizenöt évig szolgálta hazáját, ami alatt a minősítése kifogástalan volt. Funston tábornok szerint, aki három évre csökkentette Buwalda büntetését, „a tiszt vagy a legénységi ember elsődleges kötelessége a feltétlen hűség és engedelmesség a kormány felé, amelynek esküt tett, függetlenül attól, hogy egyetért-e vagy sem az adott kormánnyal.” Így bélyegzi Funston a hűség igazi jellegét. Szerinte a hadseregbe történő belépés megszünteti a Függetlenségi Nyilatkozat elveit.

Milyen furcsa fejleménye a hazafiságnak, ami egy gondolkodó lényt egy hűséges géppé változtat!

Buwalda felháborító büntetésének indoklására Funston tábornok azt mondja az amerikai embereknek, hogy a katona tette „súlyos katonai bűncselekmény, egyenlő az hazaárulással”. Nos, miből is áll ez a „súlyos bűncselekmény”? Egyszerűen ebből: Buwalda egyike volt annak az ezerötszáz embernek, akik részt vettek egy nyilvános találkozón, és, ó, borzalom, kezet fogott az előadóval, Emma Goldmannal. Szörnyű bűncselekmény, valóban, ahogy a tábornok nevezi „óriási katonai bűncselekmény, végtelenül rosszabb, mint a dezertálás”.

Lehet-e nagyobb vád a hazafiság ellen, mint hogy így bűnözőnek bélyegez egy férfit, börtönbe veti, és kirabolja, tizenöt év hűségért cserébe?

Buwalda életének és férfikorának legszebb tizenöt évét adta az országnak. De mindez semmit sem jelentett. A hazafiság kérlelhetetlen, és mint minden más telhetetlen szörnyeteg, mindent vagy semmit követel. Nem fogadja el a katonát emberi lényként is, akinek joga van saját érzésekre és véleményre, egyéni hajlamokra és döntésekre. Nem, a hazafiság nem engedheti meg ezt. Ez a lecke, amiből Buwaldának tanulnia kell; tanulnia egy meglehetősen drága, de nem haszontalan áron. Amikor szabadult, elvesztette a beosztását a hadseregben, de visszanyerte az önbecsülését. Végtére is, ez megér három év szabadságvesztést.

Egy, az amerikai katonai körülményekről író szerző nemrégiben közzétett cikkében kommentálta a a katona hatalmát a civil felett Németországban. Többek között azt mondta, hogy ha a köztársaságnak nem lenne más értelme, mint egyenlő jogok biztosítása az állampolgároknak, akkor jogos oka lenne a létezésre: biztos vagyok benne, hogy a szerző nem volt Coloradóban Bell tábornok hazafias rezsimje alatt. Valószínűleg máshogy gondolná, látván, hogy a hazafiság és a köztársaság nevében embereket fogdába vetettek, meghurcoltak, és különféle megaláztatásoknak vetettek alá. A Colorado eset nem is az egyetlen az USA katonai erejének növelésében. Szinte nincs is olyan sztrájk, ahol a katonák és a milicisták nem siettek volna a hatalmon lévők megmentésére, és ne jártak volna el kegyetlenül és arrogánsan, ahogy a császári egyenruha férfijai tették. Aztán még ott van nekünk a Dick katonai törvénye. Ezt elfelejtette az író?

A legtöbb írónkkal az a baj, hogy teljesen tudatlanok az aktuális eseményeket illetően, vagy hiányt szenvednek őszinteségből, és nem fogják ezeket a kérdéseket vizsgálni. Így tudták keresztülvinni a Dick katonai törvényt a kongresszuson kevés vitával és még kevesebb nyilvánossággal, - egy törvényt amely felhatalmazza az elnököt, hogy bárki békés polgárt vérszomjas gyilkossá változtassa, állítólag az ország védelmében, valójában annak a pártnak az érdekeinek védelmében, amelynek történetesen szószólója az elnök.

A szerzőnk azt állítja, hogy a militarizmus soha nem lesz olyan erős Amerikában, mint külföldön, mivel nálunk önkéntes, míg az Óvilágban kötelező. Ez az úriember viszont két fontos tényt felejt el. Először is azt, hogy a hadkötelezettség Európában mély gyűlöletet szított a társadalomban a militarizmus ellen. Több ezer fiatal tiltakozik, és ha már besorozták őket, minden lehetőséget kihasználnak a dezertálásra. Másodszor, a militarizmus kötelező jellege, amely hatalmas, az európai hatalmak által rettegett antimilitarista mozgalmat hozott létre, több, mint bármi más. Elvégre a kapitalizmus legerősebb bástyája a militarizmus. Amint ez utóbbit aláássák, a kapitalizmus is elkezd megdőlni. Igaz, nincs sorkatonaságunk, azaz az embereket nem kényszerítik a hadseregbe, de kifejlesztettünk egy sokkal szigorúbb és merevebb erőt – a szükségességet. Hát nem tény-e, hogy az ipari válság növelte meg a besorozások számát? A militarizmus ipara nem lehet sem jövedelmező, sem becsületes, de jobb, mint egy ország megrohanása a munka keresésével, a kenyérért sorban állás, vagy önkormányzati szállásokban alvás. Végül is, ez havi tizenhárom dollárt jelent, napi három étkezést, és fedelet a fejük fölé. De még a szükségesség sem elég erős tényező ahhoz, hogy a férfias jellemű embereket a hadseregbe hozza. Nem csoda, hogy a katonai hatóságok a besorozások „rossz anyagára” panaszkodnak a hadseregben. Ez a beismerés egy igen biztató jel. Azt mutatja, hogy a függetlenségnek és a szabadság szeretetének szelleme még megvan az átlag amerikaiban, hogy az egyenruhát elutasítva inkább az éhséget kockáztassák.

Gondolkodó nők és férfiak világszerte kezdik felismerni, hogy a hazafiság túl szűk és korlátozott felfogás ahhoz, hogy megfeleljen a korunk szükségleteinek. A hatalom központosítása létrehozta az elnyomott nemzetek közti nemzetközi szolidaritását, egy szolidaritást, amely az érdekek nagyobb harmóniáját jelzi az amerikai munkások és külföldi testvéreik között, mint ami az amerikai bányász és az őt kizsákmányoló honfitársa között van; egy szolidaritás, amely nem fél idegen támadástól, mert eljuttatja a munkásokat arra a pontra, hogy azt mondják uruknak, „Menj és végezd el a saját gyilkolásodat. Elég sokáig végeztük helyetted.”

Ez a szolidaritás a katonákat is öntudatra ébreszti, hiszen ők is a nagy emberi család részei. Egy szolidaritás, amely nem egyszer bebizonyította, hogy biztosan áll minden harc ellenére, és amelynek lendületét leginkább a párizsi katonák adták 1871-ben a Kommün alatt, amikor megtagadták a parancsot, hogy a testvéreikre lőjenek. Ez adott bátorságot a férfiaknak, akik fellázadtak az orosz hadihajókon az elmúlt években. Hatására előbb-utóbb az összes elnyomott és leigázott felkel majd a nemzetközi kizsákmányolóik ellen.

Európa proletariátusa felismerte ezt a szolidaritásban rejlő hatalmas erőt, és ennek eredményeképp háborút indított a hazafiság és véres kísértete, a militarizmus ellen. Több ezer ember tölti meg Franciaország, Németország, Oroszország és a skandináv országok börtöneit, mert szembe mertek szállni az ősi babonával. És nem csak a munkásosztályra korlátozódik a mozgalom, az élet minden területén akadnak képviselői, művészetek, tudományok és írások kiemelkedő férfiai és női.

Amerikának is követnie kell majd a példát. A militarizmus szelleme már áthatotta az élet minden területét. Sőt, meggyőződésem, hogy a militarizmus nagyobb veszéllyé nő, mint bárhol a világon, a rengeteg megvesztegetés miatt, amit azoknak tartogat, akiket meg akar semmisíteni.

Az iskolákban már elkezdték. Nyilván a kormány a jezsuita koncepcióhoz tartja magát, „add nekem a gyermek elméjét, és kialakítom az embert”. A gyerekeinket katonai taktikákra képezik, a katonai eredmények dicsfényét magasztaljuk a tantervben, és a fiatal elméket megrontják, hogy a kormánynak megfeleljenek. Továbbá, az ország fiataljait ragyogó poszterek vonzzák, hogy lépjenek be a hadseregbe. „Nagyszerű lehetőség, hogy világot láss!” kiáltják a kormányzati csalók. Így az ártatlan fiúkat morálisan elrabolja a hazafiság, és a katonai Moloch lépéseket tesz előre a Nemzet hódító útján.

Az amerikai munkás annyit szenvedett a katona, az állam és a szövetségi köztársaság kezében, hogy indokolt az undora, az ellenkezése az egyenruhás parazitától. Azonban a probléma felismerése még nem elég. Amire szükségünk van, az az oktatás propagandája a katona számára: antipatrióta irodalom, amely megvilágosítja őt az alkujának a borzalmairól, és tudatra ébreszti őt azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik munkájának köszönheti a létezését is.

Pontosan ez az, amitől a hatóságok a leginkább félnek. Az már hazaárulás egy katonánál, ha egy radikális találkozón részt vesz. Semmi kétség, egy radikális röpiratért is hazaárulás bélyegét sütik rá. De ha megnézzük, a hatóságok nem bélyegezték-e mindig is a fejlődés útját hazaárulónak? Akik azonban komolyan törekednek a társadalmi újjáépítésre, szembenézhetnek mindezzel, mert talán még fontosabb az igazságot a barakkokba eljuttatni, mint a gyárakba. Amikor aláássuk a hazafiság hazugságát, megtisztítjuk az utat annak a nagyszerű szerkezetnek, amelyben minden nemzetiség egyetemes testvériségben egyesül – az igaz SZABAD TÁRSADALOMNAK.

1Gustave Hervé (1871, Brest – 1944, Párizs) 1901-ben vált ismertté egy cikkével, amelyben egy kép a trikolórt egy halom trágyába ültetve ábrázolta. Keményen az antimilitarizmus hangja volt 1912 a La Guerre Social (A Társadalmi Háború) című lap igazgatójaként. Ezután, csalódva az erőfeszítéseinek hatástalanságaiban, feladta az antimilitarizmust, nacionalista és hazafi lett, és másokkal együtt megalapította 1919-ben a nemzeti szocialista pártot.

2Theodore Roosevelt (1858. október 27. – 1919. január 6.) az USA 26. elnöke. Ő emelte a szövetségi állam hatalmát a társadalmi és gazdasági élet fölé.

3Sergius nagyherceg a moszkvai helyőrség parancsnoka és II. Miklós cár nagybátyja, Kaliaiev szociális forradalmár gyilkolta meg.

4Porfirio Diaz (1830. szeptember 15. – 1915. július 2.) Mexikó elnöke több mint 30 éven keresztül (1877-1881 és 1884-1911) a politikai és közigazgatási életet központosított zsarnokságon keresztül irányította.

5Spanyol-amerikai háború (1898) a konfliktus véget vetett a spanyol uralomnak az amerikai kontinensen, Kuba kivételével, és az USA területszerzéséhez vezetett Ázsiában (Fülöp-szigetek) és Latin-Amerikában (Guam, Puerto Rico)

6„Hentes” Weyler tábornok. Kubába a lázadás leverésére küldött tábornok 1896-ban. „Hentesnek” nevezik, Weyler a kubai lakosságból sokakat egészségtelen állapotú koncentrációs táborokba zárt. 1897-ben visszahívták Spanyolországba.

7Orosz-japán háború (1904-1905). A konfliktus a Korea és Mandzsúria feletti uralomért való versengésből indult, és japán győzelemmel és Oroszország Távol-Keleti terjeszkedő politikájának befejezésével zárult