Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


élem az életem

2012.05.27

Élem az életem

(Részlet)

Szovjet-Oroszország! Szent föld, varázslatos emberek! Te jelképezed most már az emberiség reményét, egyedül te vagy arra hivatott, hogy megváltsd az emberiséget. Eljöttem, hogy szolgáljalak Téged, szeretett mátyuskám. Fogadj szívedbe, fogadj magadba engem, szegényt, engedd, hogy a vérem a tieddel vegyüljön, hogy megtaláljam a helyem a Te hősies küzdelmedben, és hogy mindent megtehessek érted!

Útban Pétervár felé a határon és az ottani pályaudvaron úgy fogadtak minket, mint kedves elvtársakat. Minket, akiket bűnözőkként űztek ki Amerikából, testvérekként köszöntöttek szovjet földön, melyet a föld fiai és lányai tettek szabaddá. Munkások, katonák és parasztok vettek körül bennünket, kézen fogva vezettek, úgy éreztük, mintha közeli rokonaink volnának. Arcuk sápadt volt és beesett, mélyen ülő szemükben fény égett, és eltökéltség sugárzott törődött testükből. Veszély és szenvedés acélozta akaratukat, és tette őket keménnyé. De mindez alatt ott dobog a régi gyerekszív, a nagylelkű orosz szív, mely azonnal befogadott bennünket.

Mindenütt zenével és dallal köszöntöttek és bámulatba ejtő mesékkel, melyek a hősiességről és az éhség, a hideg, a pusztító betegségek ellenére sem gyengülő kitartásról beszéltek. Hálakönnyek égtek a szememben és alázat töltött el azok iránt az egyszerű emberek iránt, akik a forradalmi küzdelmekben naggyá lettek.

Péterváron a harmadik fogadás után táváris

Zorin

, akinek társaságában utaztunk, odahívott minket Szásával egy várakozó automobilhoz. Sötétség borította a nagy várost, különös árnyékok vetődtek a szikrázó hótakaróra. Az utcák teljesen kihaltak voltak, a síri csendet csak a kocsi motorzúgása bontotta meg. Gyorsan útnak indultunk, többször megállítottak az éjszaka sötétjéből hirtelen előbukkanó emberalakok. Katonák voltak, állig felfegyverkezve, zseblámpával végigpásztáztak rajtunk, "Propuszk, táváris!" (Az útlevelét, elvtárs!) - volt kurta utasításuk. "Katonai őrjárat - magyarázta kísérőnk -, Pétervár csak nemrég szabadult meg

Jugyenics

fenyegetésétől. Még túl sok ellenforradalmár ólálkodik mifelénk, csak az alkalomra várva." Folytattuk utunkat, és ahogy befordultunk egy sarkon, egy fényesen kivilágított épület előtt haladtunk el. "A Cseka és a börtönünk - általában mégis üres" - jegyezte meg Zorin. Most egy hatalmas ház előtt álltunk meg, melynek sok ablakából fény áradt. "Az Astoria, a cári idők divatos szállodája - tájékoztatott Zorin -, most a Petroszovjet első székháza." Ott fognak elszállásolni, tette hozzá, míg a többi száműzöttet a Szmolnijban helyezik el, mely korábban az arisztokrácia legexkluzívabb leányintézete volt. "És a lányok? - kérdeztem. -

Ethel Bernstein

és

Dora Lipkin

- nem viselném el, ha külön kellene lennem tőlük." Zorin megígérte, hogy biztosít számukra egy szobát az Astoriában, jóllehet csak párttagokat szoktak elszállásolni a Szovjet Házban, többnyire magas rangú személyeket és rendkívüli vendégeket. Arra az időre, míg a helyünket előkészítik, lakosztályába vezetett minket.

Liza

,

Zorin

felesége szívélyesen köszöntött, éppoly jószívűen fogadott, mint amilyen Zorin is volt az egész nap folyamán. Biztosra vette, hogy éhesek vagyunk. Nem sok mindennel tudott megkínálni, de amije csak volt, mindent megosztott velünk. Mint kiderült, ez a minden hering, kása és tea volt. Zorinék maguk sem tűntek jóltápláltaknak, és magamban ígéretet tettem, hogy föltöltöm kongó éléskamrájukat, ha majd csomagjainkat kibontom. Amerikai barátaink egy hatalmas hajóbőröndre való készlettel láttak el, és mi is megspóroltunk egy keveset fejadagunkból, melyet a Bufordot elhagyva kaptunk. Jót kuncogtam magamban azon, hogy az Egyesült Államok kormánya akaratlanul is az orosz bolsevikokat eteti.

Zorinék korábban Amerikában éltek, bár mi sosem találkoztunk velük. De ők ismertek minket, és Liza azt mondta, eljárt néhány előadásomra New Yorkban. Mindketten erős, idegen akcentussal beszélték az angolt, de még mindig folyékonyabban, mint mi tudtuk volna az oroszt. 35 év az Államokban, szinte sose gyakorolva anyanyelvünket, képtelenné tett most a használatra. Mindamellett, Zorinéknak sok mesélnivalójuk volt, és ezt meg is tudták osztani velünk angolul. Beszéltek nekünk a forradalomról, vívmányairól és reményeiről és még sok minden másról, amiről tudni akartunk. Az Októberhez vezető események története, és az azóta történtek, bár részletesebb, de valahogy annak ismétlése volt, amit fogadásunkkor hallottunk. Szó volt a blokádról és a rettenetes emberáldozatról; az Oroszország köré font vasgyűrűről és az intervencionisták pusztító szabotázsáról;

Gyenyikin,

*

Kolcsak

** és

Jugyenics

*** fegyveres támadásairól; az általuk véghez vitt rombolásról és a forradalmi hangulatról, mely nem hagyott alább, hogy felkészítsen a rettenetes túlerőre, a számtalan fronton folyó küzdelemre, az ellenség megfutamítására. Az ipar frontján folyó küzdelemre is, hogy egy új Oroszország épüljön a régi romjain. Máris sokféle építőmunka indult be - tájékoztattak -, saját szemünkkel lesz alkalmunk meggyőződni róla. Iskolák, munkásfőiskolák, szervezett anya- és gyermekvédelem, öreg- és beteggondozás és még ennél is több vált lehetővé a proletárdiktatúra eredményeként. Oroszország ellen mindenki kezet emelt, így természetesen nagyon messze volt még a tökéletességtől. A blokád, az intervenció, az ellenforradalmi összeesküvők - elsőnek közöttük az orosz értelmiség -, ezek jelentették a legnagyobb veszélyt. Ezek voltak felelősek azokért a nehézségekért, amelyekkel Oroszországnak szembe kellett néznie és mindazért a rosszért, amelytől az ország szenvedett.


* Anton Ivanovics Gyenyikin (1872-1947): az orosz cári hadsereg tábornoka. A polgárháború időszakában a dél-oroszországi forradalomellenes csapatok főparancsnoka. 1919-ben a fehérgárdisták Moszkva elleni hadjáratának vezetője; 1920-ban Angliába emigrált.

** Alekszandr Vasziljevics Kolcsak (1873-1920): orosz cári tengernagy, 1918-19-ben a forradalomellenes erők egyik katonai vezetője. 1918 novembere után az Ural-vidék, Szibéria és a Távol-Kelet egy része az ellenőrzése alatt állt. 1920-ban kivégezték.

*** Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics (1862-1933): orosz fehérgárdista tábornok, a kaukázusi hadsereg parancsnoka (1915-17), ill. a kaukázusi front főparancsnoka (1917-20).

Az Oroszország előtt álló herkulesi feladatok fényében múltbeli harcaink Amerikában most szánalmasan jelentéktelennek tűntek; a mi erőpróbánk még előttünk állt. Megremegtem a gondolatra, hogy kudarcot vallhatok, hogy talán képtelen leszek megmászni azokat a magasságokat, melyeket a lentről jövő és tanulatlan milliók már bevettek. Komolyságukkal és nyilvánvaló áldozatvállalásukkal Zorinék ezt a nagyságot jelképezték, és én büszke voltam, hogy barátaimnak mondhatom őket. Már elmúlt éjfél, amikor el tudtunk végre szakadni tőlük.

A szálloda folyosóján egy fiatal nőbe ütköztünk, aki elmondta, épp

Zorinékhoz

indult, hogy elhívjon bennünket egy amerikai barátunkhoz, aki már alig várja, hogy láthasson minket. Egy negyedik emeleti lakosztályig követtük őt, és amikor kinyílt az ajtó, öreg bajtársunk,

Bill Satov

karjaiban találtam magam. "Bill, hát te itt! - kiáltottam meglepetésemben. - Hisz Zorin azt mondta, Szibériába mentél!"

"Miért nem jöttél ki elénk a határra? Nem kaptad meg a rádióüzenetet?" - szólt közbe Szása.

"Csak semmi amerikai kapkodás - nevetett Bill. - Hadd öleljelek meg először, drága Szása, és igyunk egyet a forradalmi Oroszországba való szerencsés megérkezésetekre. Aztán majd beszélgetünk." Egy díványhoz vezetett minket, magának kettőnk között hagyva helyet. A többi jelenlévő melegen köszöntött bennünket:

Anna

(Bill felesége), a húga,

Rose,

és Rose férje. Találkoztam a lányokkal New Yorkban, de a folyosón a gyenge világításban nem ismertem fel Rose-t.

Bill jó pár kilót felszedett, mióta elbúcsúztattuk New Yorkban. Katonai egyenruhája kihangsúlyozta domború vonalait, az arca pedig keményebbnek látszott. De ugyanaz az öreg Bill volt, impulzív, szeretetteljes és derűs. Kérdésekkel árasztott el minket, Amerikáról, a San Franciscó-i munkásügyekről, bebörtönzésünkről és száműzetésünkről faggatott. "Most ne törődj mindezzel - tértünk ki -, először inkább mesélj nekünk te magadról. Hogyhogy még itt vagy Péterváron? És miért nem voltál ott az amerikai száműzöttek fogadására alakult bizottságban?" Bill egy kissé zavarban volt, és megpróbálta elmismásolni a válaszadást, de mi nem hagytuk annyiban. Lehetetlen volt kételkednem Zorinban, nem akartam őt szándékos félrevezetéssel gyanúsítani. "Látom, nem változtál - incselkedett -, ugyanaz a régi, makacs alak vagy." Azt próbálta nekünk elmagyarázni, hogy Oroszországnak ezekben a kimerítő napjaiban az embereknek nincsen idejük puszta társas együttlétre. Ő és Zorin, mivel más-más tennivalóik vannak, ritkán találkoznak. Ez magyarázza talán, hogy Zorin azt hitte, ő már elutazott. Szibériai útjáról már hetekkel korábban döntött, de mert nehézségekbe ütközött az utazáshoz szükséges felszerelést beszereznie, későbbre halasztotta az indulást. Még most is sok az elintéznivalója, hogy útra készen álljon. Talán még két hétig kell itt maradnia, de most, hogy már itt vagyunk vele, nem is bánja - marad időnk, hogy átbeszéljük az Amerikával és Oroszországgal kapcsolatos dolgokat. Megkapta rádióüzenetünket, és kérte, hogy lehessen benne a bizottságban, de elutasították. Nem tartották volna bölcs dolognak, hogy első oroszországi benyomásainkat tőle kapjuk, és így előítéleteket plántáljon belénk. "Nem tartották volna?! - kiáltottunk fel Szásával. - Kik azok a diktatórikus »ők« akik megparancsolják, hogy Szibériába utazz, és akik megtagadják tőled a jogot, hogy öreg bajtársaiddal és barátaiddal találkozz? És miért nem jöhettél el magadtól?" "A proletárdiktatúra válaszolta Bill elnézően vállon veregetve, de erről majd máskor. Most csak annyit akarok mondani nektek - folytatta komolyan -, hogy a jelenlegi kommunista állam pontosan az, aminek mi, anarchisták mindig is tartottuk - egy szorosan központosított hatalom, melyet csak erősebbé tesz a forradalmat fenyegető veszély. Ilyen körülmények között az ember nem tehet azt, amit akar. Az ember nem pattanhat fel a vonatra és nem mehet el vagy lovagolhatja meg akár az ütközőt, ahogy én szoktam az Egyesült Államokban. Az embernek engedélyt kell kérnie. De ne higgyétek, hogy Amerika »áldásait« hiányolom. Én Oroszországért vagyok, a forradalomért és annak dicsőséges jövőjéért!"

Bill biztos volt benne, hogy előbb-utóbb mi is úgy éreznénk az Oroszországban tapasztalt dolgok iránt, mint ő. Nem érdemes olyan apróságok miatt aggódni, mint a propuszkok* találkozásunk első óráiban. "Propuszkok!" Nekem egy egész bőröndre való van belőle, és hamarosan nektek is lesz" - fejezte be egy pajkos pillantással. Elkapott a hangulat, és felhagytam a kérdezősködéssel. A sok benyomás, ami abba a napba zsúfolódott, elképesztett. Tényleg csak egy nap volt? - tűnődtem. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy megérkeztünk.


* propuszk (orosz): szabad mozgást biztosító engedély

Bill Satov

nem indult el még két hétig, és legtöbb időnket együtt töltöttük, gyakran a röpke reggeli órákba nyúlóan. A forradalmi vászonfestmény, amelyet kiterített elénk, sokkal nagyobb méretű volt, mint ahogy azelőtt bárki is lefestette. Többé nem néhány egyéni figura volt odavetve a képre, akinek a szerepét és jelentőségét hatalmas háttér hivatott hangsúlyozni. Nagy és kicsi, magas és alacsony domborodik ki avval a kollektív akarattal telve, hogy a forradalom győzelmét közelebb hozzák.

Lenin

,

Trockij

,

Zinovjev

lelkes elvtársakból álló kis csoportja előtt hatalmas feladatok álltak - közölte Bill lelkes meggyőződéssel, de a mögöttük álló valódi hatalmat a tömegek felébresztett forradalmi tudata jelentette. A parasztok kisajátították az urak földjét 1917 nyara folyamán a munkások tulajdonukba vették a gyárakat és a műhelyeket a katonák százezrével sereglettek vissza az ellenséges frontokról a kronstadti matrózok közvetlen akcióra vonatkozó anarchista jelmondatukat a forradalom hétköznapjaira fordították le a baloldali szocialista forradalmárok, csakúgy, mint az anarchisták, támogatták a parasztságot a föld szocializálásában Mindezek az erők adtak lendületet annak a viharnak, mely Oroszország felett kitört, s amely teljességében október rettentő áradatában mutatkozott meg és szabadult el.

Ilyen volt a kápráztató szépségéről és a mindent legyőző erőről szóló hősköltemény, amelybe lüktető életet barátaink lelkesedése és ékesszólása lehelt. Bill maga törte meg most a varázst. Már megmutatta nekünk az Oroszország lelkében végbemenő átalakulást, majd folytatta - meg kellett hogy mutassa a test betegségeit. "Nem azért, hogy elfogulttá tegyelek titeket - hangsúlyozta -, amitől azok az emberek féltek, akik szerint a forradalmi becsület kritériuma a tagsági igazolvány." Nemsokára mi magunk fogunk szembetalálkozni azokkal az ijesztő gondokkal, melyek alapjaiban rendítik meg az ország erejét - mondta. Az ő célja pusztán annyi, hogy felkészítsen minket - hogy segítsen megtalálni a betegség eredetét, hogy felhívja a figyelmünket terjedésének veszélyességére, és hogy megértesse velünk, csak a legdrasztikusabb intézkedések hozhatnak gyógyulást. Az oroszországi tapasztalatok rádöbbentették, hogy mi, anarchisták a forradalom romantikusai voltunk, megfeledkeztünk arról, hogy milyen árat kell érte fizetni, a rettenetes árról, amit a forradalom ellenségei követelnek, a pokoli módszerekről, melyekhez azért folyamodnak, hogy lerombolják vívmányait. Az ember nem harcolhat pusztán eszméinek logikájával és igazságával tűz és kard ellen. Az ellenforradalmárok összefogtak, hogy elszigeteljék és kiéheztessék Oroszországot, és a blokád borzasztó emberáldozatot követelt. Az intervenció és a nyomában járó rombolás, a fehérek részéről indított számtalan támadás óceánnyi vérbe került;

Gyenyikin

,

Kolcsak

és

Jugyenics

hordáinak pogromjai, bestiális bosszúja és az általános pusztítás, amit véghezvittek, olyan háborút kényszerített a forradalomra, melyről legmesszebblátó elméi sem álmodtak volna. Egy háborút nem mindig a forradalmi etika romantikus ideái szerint vívnak, mindazonáltal elkerülhetetlen, hogy elűzzék az éhes farkasokat, akik készek arra, hogy a forradalmat szétmarcangolják. Nem szűnt meg anarchistának lenni - biztosított minket

Bill

-, nem vált közömbössé a marxi államgépezet fenyegetésével szemben. A veszély többé nem elméleti vitatéma volt, hanem a létező bürokrácia, a szakszerűség hiánya és a korrupció miatt a konkrét valóság maga. Gyűlölte a diktatúrát és szolgálóját, a Csekát a gondolat, a beszéd és a kezdeményezés könyörtelen elnyomásáért. De ez volt a szükséges rossz. Az anarchisták elsőként válaszoltak

Leninnek

a forradalomra való - alapvetően anarchista - felhívására. Joguk volt számon kérni. "És fogunk is! Ez nem kétséges - Bill egészen kiabált -, számon is fogunk kérni! De nem most, nem most. Nem, amíg minden idegszálnak meg kell feszülni, hogy megmentsük Oroszországot a reakciós elemektől, amelyek elkeseredetten küzdenek, hogy visszaszerezzék a hatalmat." Nem lépett be a kommunista pártba, és nem is fog soha - bizonygatta Bill. De a bolsevikokkal van, és lesz is, amíg minden frontot fel nem számolnak és az utolsó ellenséget is ki nem űzik, mint

Jugyenicsot

és

Gyenyikint

és a cárista banda maradékát. "És ti is így tesztek majd, drága Emma és Szása - fejezte be Bill -, ebben biztos vagyok."

Bajtársunk, mint régi idők szenvedélyes bárdja, dalai a forradalom legendái, mely a mi korunk legrendkívülibb eseménye. Csodái számtalanok, borzalmai és fájdalmai egy keresztre feszített nép mártírsága.

Billnek teljesen igaza van - gondoltuk. Mindenünket adtuk volna, hogy a forradalmat és vívmányait megvédjük, ami a legfontosabb volt, s ehhez képest minden más jelentéktelennek bizonyult. Bajtársunk hite és odaadása engem is eksztatikus magasságokba ragadott. Mégsem tudtam teljesen megszabadulni egy olyanféle mélyen lapuló szorongástól, amit akkor érez az ember, amikor egyedül marad a sötétben. Elszántan próbálkoztam, hogy elfojtsam, s úgy jártam-keltem, mint holdkóros egy elvarázsolt térben. Néha, mikor egy-egy kemény hang vagy egy-egy csúnya látvány félig felébresztett, már-már visszabotladoztam volna a földre. Szemet szúrt a Petro-Szovjet ülésén, melyen mi is részt vettünk, a szabad szólás elhallgattatása, hogy a párttagoknak jobb és kiadósabb ételeket szolgálnak fel a Szmolnij éttermében, de még sok hasonló igazságtalanság és visszatetsző dolog is. Mintaiskolák, ahol a gyerekeket édességekkel és cukorkával tömik, szemben a többi rosszul ellátott iskolával, ahol nem volt fűtés, csak mocsok, és ahol az állandóan éhes kicsiket úgy terelték egybe, mint a marhákat szokás. A kommunisták számára egy speciális összkomfortos kórház állt rendelkezésre, míg más intézményeknek a legalapvetőbb orvosi és sebészi feltételeket is nélkülözniük kellett. Harmincnégy különböző fajta fejadag - az állítólagos kommunizmusban! -, miközben néhány piac és privilegizált bolt élénk forgalmat bonyolított le vajból, tojásból, sajtból és húsból. A munkások asszonyai hosszú órákig álltak sorba, míg hozzájuthattak fagyott krumpli-, kukacos gabona- és romlott haladagjaikért. Felpüffedt, kék arcú asszonyok alkudoztak silány kis portékáik felett a vöröskatonákkal, akik csoportjaikat körülvették. [...]

Amikor

Angelica (Balabanoff)

azt tanácsolta, hogy látogassam meg Lenint, elhatároztam, hogy írok egy memorandumot a szovjet életben tapasztalható legszembetűnőbb ellentmondásokról, de mivel többé nem hallottam a javasolt találkozó felől, nem tettem semmit az ügyben. Ezért aztán, amikor egy reggel Angelica telefonüzenetében meghagyta, hogy "Iljics" várja Szását és engem, és hogy értünk küldi kocsiját, zavarba jöttem. Tudtuk, Leninnek olyan sok a munkája, hogy szinte megközelíthetetlen. A kedvünkért tett kivétel olyan lehetőség volt, amit nem szalaszthattunk el. Úgy gondoltuk, a memorandum nélkül is meg fogjuk találni az eszmecsere témáját; mi több, hogy sort kerítsünk majd azokra a határozatokra, melyek közvetítésével moszkvai bajtársaink bíztak meg.

Lenin kocsija szélsebesen száguldott velünk végig a forgalmas utcákon a Kremlbe anélkül, hogy bármely őrhelyen is propuszkjainkat kérve megállítottak volna. Az egyik régi épület bejáratánál, mely a többitől különállt, megkértek, hogy szálljunk ki. Egy fegyveres őr állt a liftnél, aki már nyilván tudott jövetelünkről. Szó nélkül kinyitotta az ajtót, betessékelt minket, majd bezárta az ajtót és a kulcsot zsebre tette. Hallottuk, amint nevünket kiáltják az első emeleti katonának, majd a kiáltás ugyanolyan hangosan ismétlődik, ahogy továbbadják. Egész kórus jelentette érkezésünket, amíg a lift lassan emelkedett. A legfelső szinten egy őr megismételte a lift kinyitásának és becsukásának műveletét, majd egy hatalmas fogadóterembe vezetett, és bejelentett minket: "Távárisi

Goldman

és

Berkman

." Arra kértek, várjunk egy kicsit, de majdnem egy óra telt el, míg a legnagyobbhoz való bevezettetésünk ceremóniája tovább folytatódott. Egy fiatal ember intett, hogy kövessük. Jó pár, munkától, írógépek kattogásától és rohanó futároktól nyüzsgő irodán mentünk keresztül. Egy erős, tömör, szép faragással díszített ajtó előtt álltunk meg. Egy pillanat türelmet kérve, kísérőnk eltűnt mögötte. A súlyos ajtó tüstént kinyílt belülről, kalauzunk betessékelt, ő maga pedig eltűnt és bezárta az ajtót mögöttünk. Ott álltunk a küszöbön a furcsa procedúra bekövetkező végszavára várva. Egy ferde vágású szempár szegeződött ránk, mintha csak belénk akarna hatolni. Tulajdonosa egy hatalmas íróasztal mögött ült, melyen minden a legszigorúbb pontossággal volt elrendezve, a szoba többi része is ugyanilyen precizitás benyomását keltette. A férfi mögötti falat teljesen beborította egy óriási telefonkapcsolótábla és egy világtérkép. Az oldalsó falak mentén súlyos kötetekkel megrakott üvegszekrények sorakoztak. Egy nagy, hosszúkás asztal pirossal letakarva, tizenkét egyenes támlás szék és több karosszék az ablaknál. A fegyelmezett egyhangúságot csak a lángoló vörös törte meg.

A hátteret szemmel láthatólag egy merev szokásaiért és tényszerűségéért dicsért ember számára alakították ki.

Lenin

, a világ legbálványozottabb, de egyszersmind leggyűlöltebb és legrettegettebb embere kevésbé puritán környezetben nem találta volna a helyét.

"Iljics nem pazarolja az idejét bevezető szavakra. Egyenesen a tárgyra tér" - mesélte egyszer

Zorin

szemmel látható büszkeséggel. Valóban, minden, 1917 óta tett lépése ezt igazolja. De ha kétségeink lettek volna, az, ahogy fogadott minket, ahogy beszélgetett, gyorsan meggyőzött volna Iljics érzelmi mértéktartásáról. Rendkívüli volt, amilyen gyorsan érzékelte, hogy a többiekben erre van igény és az a tehetsége, ahogy ezt céljai érdekében felhasználta. Nem kevésbé volt meglepő az sem, hogy felvidította bármi, amit magában vagy látogatóiban mulatságosnak talált. Különösen olyankor, amikor valakit sarokba szorított, a nagy Lenin csak rázkódott a nevetéstől úgy, hogy ezzel aztán másokat is nevetésre késztetett.

Metsző fürkészésével a csontunkig meztelenített minket, kérdések özönével árasztott el, egyiket a másik után, mint szikrákat szórta kovakőhöz hasonlatos agya. Milyen esélyei vannak a forradalomnak Amerikában, annak politikai és gazdasági körülményei között a közeljövőben? Az egész Amerikai Munkásszövetséget* burzsoá ideológiával etetik-e, vagy az egész nem más, mint

Gompers

** és klikkje, termékeny talaj-e a tagsága egy belülről történő áttöréshez? Milyen erős az I. W. W.,*** s az anarchistáknak valóban olyan nagy-e a hatásuk, mint ahogy azt a mi nemrégiben lezajlott perünk sugallja? Épp most olvasta el a bíróság előtt mondott beszédünket. "Jó anyag! A kapitalista rendszer világos elemzése, nagyszerű propaganda!" Kár, hogy nem maradhattunk az Egyesült Államokban, bármilyen áron is. Természetesen, nagyon szívesen látnak minket Szovjet-Oroszországban, de égető szükség lenne az ilyen harcosokra Amerikában, hogy segítséget adjanak a közelgő forradalomhoz, "hiszen sok kiváló elvtársuk vett részt a miénkben". "És Ön, Táváris

Berkman

, micsoda szervező lehet, akárcsak

Satov

. Satov elvtársuk, mint az igazi fém; nem hátrál meg semmitől, és annyit dolgozik, mint egy tucat másik. Most Szibériában a Távol-Keleti Köztársaság vasúti népbiztosa. Sok más anarchista van még fontos pozícióban nálunk. Minden nyitva áll számunkra, ha együtt akarnak működni velünk mint igazi igyéjnij anarchisták. Ön, táváris Berkman, hamar megtalálja majd a helyét. Bár kár, hogy ezekben a rendkívüli időkben szakították el Amerikától. És Ön, táváris

Goldman

? Micsoda küzdőtere volt! Maradnia kellett volna. Miért nem maradt, még ha táváris Berkmant ki is utasították? De hát itt van. Van valami elképzelésük arról, hogy milyen munkát szeretnének végezni? Önök igyéjnij**** anarchisták, ezt tudom abból, ahogy a háborúról állást foglaltak, hogy megvédték »Októbert« és hogy harcoltak értünk, hogy hisznek a szovjetekben. Mint

Malatesta

, az Önök nagyszerű elvtársa, aki teljesen Szovjet-Oroszországgal van. Mi az, amit Önök szeretnének csinálni?"


* Amerikai Munkásszövetség (American Federation of Labor, AFL): 1881-ben jött létre, elsősorban szakképzett fehér munkások szakszervezeti szövetségeként. Az I. világháború előtt reformista irányba fordult, s azóta szemben állt az osztályharc programjával. 1955 óta AFL-CIO néven működik.

** Samuel Gompers (1850-1924): amerikai dohánygyári munkás, 1882-től haláláig az AFL elnöke. A reformista osztály-együttműködés híve és kommunistaellenes volt.

*** I. W. W. (Industrial Workers of the World [A Világ Ipari Munkásai]): 1905-ben alakult amerikai forradalmi munkásszakszervezet. Felvállalta a szakképzetlenek, bevándorlók, színesek, szegények képviseletét. Radikális programja társadalmi forradalmat hirdetett; támogatta a - gyakran erőszakos - konfrontációt a munkáltatókkal. 1908-17-ig támogatói létszáma elérte a százezres nagyságrendet; ekkor vezetőit hazaárulással vádolták, a mozgalmat a kormány elnyomta. Azóta kis létszámmal működik.

**** igyéjnij (orosz): ideális

Szása jutott lélegzethez elsőként. Angolul kezdte, de

Lenin

vidám nevetéssel megállította. "Azt hiszi, értem az angolt? Nem én, egy szót se. Sem semmi más nyelvet. Nem vagyok jó nyelvekből, bár sok évig éltem külföldön. Vicces nem?" És nagy hahotában tört ki. Szása oroszul folytatta. Büszke, hogy hallhatja, bajtársait így elismerik - mondta -, de miért vannak anarchisták szovjet börtönökben? "Anarchisták? - szakította félbe Iljics. - Képtelenség! Ki mondott maguknak ilyen meséket, és hogy hihették el azokat? Banditák vannak nálunk börtönben, meg Mahnovcsina [

Mahno

hívei], de nem igyéjnij anarchisták."

"Képzelje el - vágtam közbe -, hogy a kapitalista Amerika is két csoportra osztja az anarchistákat, filozófiai és bűnöző anarchistákra. Az első csoporthoz tartozókat elfogadják a legmagasabb körökben; egyikőjüket még a

Wilson-kormány

tanácsaiban is. A második csoportot, amelyhez van szerencsénk tartozni, üldözik, és gyakran bebörtönzik tagjaikat. Az Ön különbségtétele sem más. Nem gondolja?" "Részemről rossz érvnek tartom - válaszolt Lenin -, zavarosfejűségnek, ha különböző premisszákból hasonló következtetést vonnak le. A szabad szólás burzsoá előítélet, szépségflastrom a társadalmi bajokra. A munkások köztársaságában a gazdasági jólét hangosabban beszél, mint a szólás és ez utóbbi szabadsága sokkal biztosabb. A proletárdiktatúra ezen az úton halad. Most éppen nagyon súlyos akadályokkal kell szembenéznie, a legnagyobb a parasztok ellenállása. Nekik szögekre, sóra, textíliára, traktorra és villamosításra van szükségük. Ha ezeket megadjuk neki, velünk lesznek, semmilyen ellenforradalmi erő nem lesz képes eltántorítani őket. Oroszország jelenlegi helyzetében a szabadságról való minden fecsegés csak a reakciót táplálja, mely le akarja teperni Oroszországot. Ebben csak a banditák bűnösek, őket viszont lakat alatt kell tartani."

Szása átnyújtotta

Leninnek

az anarchista konferencia határozati javaslatait, és hangsúlyozta a moszkvai bajtársak meggyőződését, miszerint a bebörtönzött elvtársak igyéjnijek voltak, nem pedig banditák. "Az a tény, hogy a társaink legalizálásukat kérik, annak bizonyítéka, hogy a forradalommal és a szovjetekkel vannak" - érveltünk. Lenin átvette a dokumentumot, és ígéretet tett, hogy a következő párt-végrehajtóbizottsági ülésen előterjeszti. Majd értesítenek a döntésről, de akárhogy is lesz, semmiség az egész, nincs semmi, ami bármely igazi forradalmárt megzavarhatna. Van még valami? Mi, Amerikában politikai jogokért harcoltunk, még az ellenfeleinkéiért is, mondtuk neki, ezek megtagadása bajtársainktól ezért nem apró semmiség. Ami engem illet, adtam tudtára, úgy érzem, nem tudok együttműködni egy olyan rendszerrel, amely anarchistákat vagy másokat üldöz pusztán nézeteik miatt. Sőt, több más visszatetsző dolog is van. Hogyan egyeztessük ezeket össze az általa kitűzött legfőbb céllal? Megemlítettem néhányat. Válasza az volt, hogy az én attitűdöm burzsoá szentimentalizmus. A proletárdiktatúra élethalálharcot vív, kicsinyes megfontolásokat nem bocsáthatunk mérlegelésre. Oroszország nagy léptekkel halad előre otthon és külföldön. Lángra lobbantotta a világforradalmat, én pedig itt apró érvágásokon kesergek. Ez abszurd, túl kell rajta tenni magam. "Csináljon valamit - javasolta -, ami a legjobb utat jelenti ahhoz, hogy visszanyerje forradalmi egyensúlyát."

Leninnek igaza lehet, gondoltam. Meg fogom fogadni a tanácsát. Azonnal nekilátok, mondtam. Azonban nem Oroszországon belüli munkával, hanem valami propagandaértékűvel az Egyesült Államok számára. Szeretnék egy társaságot szervezni, az Amerikai Szabadság Orosz Barátai körében, egy aktív testületet, mely támogatást nyújt Amerikának a szabadságért folytatott küzdelmében, úgy ahogy az Orosz Szabadság Amerikai Barátai segítette Oroszországot a cári rezsim ellen.

Lenin egész idő alatt nem mozdult székében, de most valósággal felszökkent belőle. Hirtelen felénk fordult, és szembenézett velünk, ahogy felállt. "Ez nagyszerű ötlet!" - kiáltotta. Nevetett, elégedetten a kezét dörzsölve. "Egy jó, praktikus javaslat. Azonnal lásson neki. És Ön, táváris

Berkman

, Ön is részt venne benne?" Szása azt válaszolta, hogy mi már megbeszéltük ezt a dolgot, és kidolgoztuk a terv részleteit. Azonnal kezdhetjük, mihelyt meglesz a szükséges felszerelés. Az nem lesz gond, biztosított Lenin, mindent megkapunk - irodát, nyomdai berendezést, küldöncöket és bármilyen anyagi segítséget, amire csak szükségünk van. El kell küldenünk neki munkánk ismertetőjét, és a tervben foglalt kiadások tételes felsorolását. A III. Internacionálé majd gondját viseli a kezdeményezésnek. Vállalkozásunk számára ez a megfelelő csatorna, ők pedig majd megadnak minden segítséget.

Teljes meglepetésünkben egymásra néztünk, aztán Leninre. Felváltva kezdtük magyarázni, hogy erőfeszítéseink csak akkor bizonyulnak eredményesnek, ha nem kötődünk egyetlen ismert bolsevik szervezethez sem. A magunk módján kell ezt megvalósítani, mi ismerjük az amerikai pszichológiát, és tudjuk, hogyan a legjobb a munkát irányítani. De mielőtt továbbmehettünk volna, kísérőnk hirtelen megjelent, pont olyan észrevétlenül, mint ahogy elment, Lenin pedig kezét nyújtotta búcsúzóul. "Ne felejtsék el elküldeni az ismertetőt!" - szólt utánunk.

A párt politbüróján belüli klikk módszerei áthatották az Internacionálét is, és megmérgezték az egész munkásmozgalmat, mondta Angelica barátja. Tudott-e erről Lenin? És vajon ez is csak egy apró semmiség volt-e az ő megítélése szerint? Akkor már biztos voltam, hogy mindenről tudott, ami Oroszországban történt. Kutató szemei elől semmi nem menekült meg. Semmi nem történhetett az ő mérlegelése és pecsétes jóváhagyása nélkül. Egy vasakarat, mely mindenkit könnyedén a maga görbületére hajlít, és amely éppily könnyedén töri meg az embereket, ha azok nem engednek. Vajon minket is szeretne meghajlítani vagy megtörni? Ez a veszély fenyegetett, ha az első rossz lépést megtesszük, ha elfogadjuk a Komintern* gyámkodását. Égtünk a vágytól, hogy segítsünk Oroszországnak, és folytassuk munkánkat Amerika felszabadításáért, melynek életünk legszebb éveit áldoztuk. Viszont egész múltunkat áruljuk el, és a függetlenségünkről mondunk le, ha a klikk felügyeletének alávetjük magunkat. Ebben a szellemben írtunk

Leninnek

, és mellékeltük tervünk részletes vázlatát, mely Szása körültekintő műve volt.


* Komintern; III. (Kommunista) Internacionálé: a kommunista pártok nemzetközi szervezete; az egyes országok pártjai a Komintern szekcióiként működtek (1919-43).

Egy dologban egyetértettünk Leninnel, abban, hogy munkához kell látni. De nem politikai minőségben, sem pedig valamilyen szovjet irodában. Kell, hogy találjunk valamit, ami közvetlen kapcsolatba hoz a tömegekkel, és lehetővé teszi számunkra, hogy őket szolgáljuk. Moszkva volt a kormány székhelye, több volt az állami funkcionárius, mint a munkás, bürokratikus minden porcikájában. Szása ellátogatott néhány gyárba, s ezek mindegyike szemmel láthatóan elhanyagolt és magára hagyott körülmények között működött. Legtöbbjükben a szovjet hivatalnokoknak és a kommunista jácsejkák (sejtek) tagjainak száma jócskán felülmúlta a ténylegesen termelőkét. Beszélgetett a munkásokkal, és azt tapasztalta, hogy elkeseríti őket az ipari bürokrácia gőgje és zsarnoki önkényes módszerei. Szása benyomásai csak megerősítették meggyőződésemet, hogy Moszkva nem nekünk való hely. Ha legalább

Lunacsarszkij

betartotta volna az ígéreteit! De őt szinte elárasztotta a munka - írta -, és akkor éppen nem tudta összehívni a tanárok konferenciáját. Hetekig is eltarthat, míg erre sor kerül. Megértette, milyen nehéz sablonba préselni magukat olyan embereknek, akik már megszokták, hogy a dolgokat a maguk független módján intézzék. De ez az egyetlen eredménnyel kecsegtető hely Oroszországban, ezzel kell beérnem. Miközben tartanom kell vele a kapcsolatot - fejezte be levelét.

Burkolt figyelmeztetés volt ez arra, hogy a diktatúra mindent átjár, és nem tűri a független próbálkozásokat. Legalábbis Moszkvában nem. Végül is minden kormányszékhely lekerülhetetlenül kineveli a paragrafusrágókat és a szolgalelkűeket, az udvaroncokat és a kémeket s az élősködők hadát, melyet a hivatal a kezéből etet. Moszkva nyilvánvalóan nem volt kivétel. Nem találtuk ott a helyünket, s nem kerültünk közelebb az igavonó tömegekhez sem. Még egy kísérletet akartunk tenni, meglátogatni

Kropotkin

bajtársunkat, és aztán: vissza Pétervárra - határoztuk el.

Megtudtuk, hogy

George Lansbury

és

Mr. Barry

egy különleges vonattal Dimitrovba készül. Elhatároztuk, mi is engedélyt kérünk, hogy csatlakozhassunk hozzájuk, bár nem lelkesedtünk az ötletért, hogy Peterrel két újságíró társaságában találkozzunk. Nem tudtuk elintézni Dimitrovba való utazásunkat, ez pedig egy páratlan, különleges alkalom volt. Szása sürgősen meglátogatta Lansburyt. Ő beleegyezett, hogy elkísérjük, sőt felajánlotta, hogy akit csak akarunk, bárkit magunkkal vihetünk. Biztosította Szását, hogy már régóta szeretne viszontlátni engem, és nagyon örül az alkalomnak. Figyelembe véve, hogy mindvégig tudta, Moszkvában tartózkodom, de nem vette a fáradságot, hogy felkeressen, öröme igencsak kétséges volt. De a lényeg az volt, hogy találkozzunk Peterrel, és hogy meghívtuk

Alexander Schapiro

bajtársunkat is az útra.

A vonat csigalassúsággal vánszorgott, minden víztárolónál megállt. Késő este volt, amikor végre a házhoz értünk. Petert betegnek és megviseltnek találtuk. Csak a romja volt annak a robusztus férfinak, akinek Párizsban és Londonban ismertem 1907-ben. Mióta Oroszországban vagyok, a legmagasabb rangú kommunisták biztosítottak újra meg újra arról, hogy

Kropotkin

nagyon kényelmes körülmények között él, és nem szenved szükséget sem táplálékban, sem tüzelőben - és itt volt Peter, felesége,

Sophie

és lányuk,

Alexandra

, akik gyakorlatilag egyetlen szobában laktak, és azt sem tudták kielégítően fűteni. A többi szobában a hőmérséklet nulla fok volt, úgyhogy azokban nem lakhattak. Fejadagjukról, mely épp elég a fennmaradáshoz, egészen a legutóbbi időkig a dimitrovi szövetkezet gondoskodott. Ezt a szervezetet azóta felszámolták, mint sok más hasonló intézményt, tagjaik többségét pedig letartóztatták, és a moszkvai butirki börtönbe szállították. Hogy tudnak egyáltalán megélni, kérdeztük. Sophie elmagyarázta, hogy van egy tehenük, és a kertből elegendő terményük télire. Az ukrajnai elvtársak, elsősorban

Mahno

kimódolták, hogy külön élelmiszerben részesüljenek. Jobban is boldogulhatnának, ha Peter nem betegeskedne az utóbbi időben, és nem volna szüksége még táplálóbb ételre.

Semmit sem lehet tenni, hogy a felelős kommunisták ráébredjenek: Oroszország egyik legnagyobb emberét az éhhalál fenyegeti? Még ha nem is fűződik érdekük a személyéhez mint anarchistához, tudniuk kell, hogy értékes tudós és irodalmár.

Lenin

,

Lunacsarszkij

és a többi magas rangú személy talán nem tud Peter helyzetéről. Vajon nem hívhatnám fel a figyelmüket az állapotára?

Lansbury

egyetértett velem. "Lehetetlen - mondta -, hogy a szovjet kormány kiválóságai hagyják, hogy egy olyan nagy személyiség, mint Peter Kropotkin a legalapvetőbb dolgokban nélkülözzön. Mi, Angliában ilyen gyalázatot nem tűrnénk." Azonnal fel fogja vetni a dolgot a szovjet elvtársaknál - jelentette ki. Sophie már többször megrángatta a kabátujját, hogy hagyja abba. Nem akarta, hogy Peter hallja a beszélgetésünket. De a drága lélek mélyen elmerült a két Alexanderrel folytatott társalgásban, egyáltalán nem sejtve, hogy az ő jólétéről tárgyalunk.

"Peter semmit nem fogadna el a bolsevikoktól - mondta Sophie. - Csak nemrég volt, amikor még a rubel jól állt, hogy visszautasította a Kormány Kiadói Osztályának kétszázötvenezer rubeles ajánlatát irodalmi művének kiadási jogáért. A bolsevikok másokat is kisajátítottak már, ugyanígy kiszolgáltatják magukat az ő könyveivel is" - mondta akkor. De a saját hozzájárulásával sohasem tehetik meg. Önként sosem tárgyalt semmiféle kormánnyal, és nem is áll szándékában így tenni azzal az eggyel, amelyik a szocializmus nevében eltörölt minden forradalmi és etikai értéket. Sophie még arra sem tudta rávenni Petert, hogy elfogadja az akadémiai fejadagot, amit Lunacsarszkij rendelt el számára. Férje súlyosbodó betegsége kényszerítette Sophie-t arra, hogy elfogadja, az ő tudtán kívül. Peter egészsége - mentegetőzött - fontosabb neki, mint lelkiismereti aggályai. Egyébként Sophie mint botanikus, maga is igényt tarthatott az akadémiai fejadagra.

Szása a forradalomnak azon ellentmondásairól, útvesztőiről beszélt Peternek, amelyeket Oroszországban tapasztaltunk, azokról az égbekiáltó igazságtalanságokról, amelyekről különböző tolmácsolásban hallottunk, valamint a Leninnel való eszmecserénkről. Alig vártuk, hogy hallhassuk Peter véleményét és a helyzetre vonatozó reakcióit. Azt válaszolta, hogy az álláspontja erről az, ami a marxizmussal és annak elméletével kapcsolatban mindig is volt. Előre látta a veszélyeit és azokra mindig is felhívta a figyelmet. Minden anarchista ezt tette, és ő maga is szinte minden írásában foglalkozott ezekkel a veszélyekkel. Bár igaz, hogy egyikőnk sem volt teljesen tisztában azzal, milyen méreteket ölthet a marxi fenyegetés. Talán nem is annyira a marxizmusról van szó, mint dogmáinak jezsuita szelleméről. Ez mérgezte meg a bolsevikokat, diktatúrájuk az inkvizíció zsarnokságát is fölülmúlta. Európa szájhős politikusai csak a hatalmukat erősítik. A blokád, az ellenforradalmi elemek támogatása a szövetségesek részéről, az intervenció és az összes többi, a forradalom szétverésére tett kísérlet oda vezetett, hogy magában Oroszországban mindent elhallgattattak, ami a bolsevik zsarnokság ellen tiltakozott. "Senki sincs, aki szót emelne ellene? - kérdeztem. - Senki, aki szavának súlya van? Például a tiednek, drága bajtárs?"

Peter

szomorúan elmosolyodott. Ha már hosszabb ideje lennék az országban - mondta -, én is jobban tudnám. Az elnémítás tökéletesebb, mint bárhol a világon. Természetesen tiltakozott, és tiltakoztak mások is, köztük a nagy tiszteletben tartott

Vera Figner

csakúgy, mint több alkalommal

Makszim Gorkij

. Semmiféle hatásuk sem volt, az írásbeliség is lehetetlen, hiszen a Cseka állandóan ott áll az ajtód előtt. Nem tarthatsz "inkrimináló" dolgokat a házadban, és nem tehetsz ki másokat a leleplezés veszélyének. Nem a félelemről van szó, hanem arról, hogy ráébredsz: hiábavaló és lehetetlen a Cseka börtöneinek bugyraiból elérni a világot. A fő akadály azonban mégis az Oroszországot körülvevő ellenség. Bármit szóljanak vagy írjanak a bolsevikok ellen, azt a külső világ óhatatlanul úgy fogja értelmezni, mint a forradalommal szembeni támadást és mint a reakciós erőkhöz való felsorakozást. Különösen az anarchisták kerültek két tűz közé. Nem köthetnek békét a Kreml rettentő hatalmával, és nem foghatnak össze Oroszország ellenségeivel sem. Peter szerint jelenleg az egyetlen választási lehetőségünk, hogy valamilyen, a tömegeket közvetlenül szolgáló munkát találjanak. Örült, hogy mi is így határoztunk. "Nevetséges, hogy

Lenin

a párt gyámkodása alá akar szorítani titeket - jelentette ki. - Csak azt bizonyítja, hogy a puszta ravaszság még messze nem bölcsesség. Lenin ravaszságát senki nem tagadhatja, de sem a parasztokhoz való hozzáállása, sem a korrupció hatótávolságán belüliekről vagy az azon kívüliekről alkotott véleménye nem vall reális ítélőképességre vagy éleslátásra."

Későre járt,

Sophie

pedig kezdte Petert rábeszélni, hogy pihenjen le. De ő állhatatosan nemet mondott. Oly régóta élt bajtársaitól - valójában bármiféle intellektuális kapcsolattól is - elszakítva - mondta. Látogatásunk, először úgy tűnt, felvidítja őt. De most a kimerültség jelei mutatkoztak rajta, úgy éreztük, legfőbb ideje, hogy menjünk. Peter kedves és udvarias volt még fáradtságában is. Nem volt mit tenni, mindenképpen ki akart kísérni és még egyszer a szívére ölelni minket. [...]

Tíz nap és tíz éjszaka megállás nélkül folyt Kronstadt ágyúzása, majd március 17-én reggel hirtelen abbamaradt. A csönd, ami a városra hullt, félelmetesebb volt az elmúlt éjszakai szüntelen lövöldözésnél. Kétségbeesett bizonytalanságban tartott mindenkit, és nem lehetett megtudni, mi történik és miért szűnt meg az ágyúzás. Késő délután a feszültség néma félelemnek adta át a helyét. Kronstadtot leverték - tízezrek estek el -, a város vérben fürdött. A Néva kurszántok* és fiatal kommunisták tömegsírja lett, azoké, akik korábban a jeget nehézfegyverzetükkel áttörték. A hősies katonák és matrózok utolsó leheletükig védték állásaikat. Akiknek nem volt annyi szerencséjük, hogy a harcokban elessenek, az ellenség kezébe kerültek, hogy aztán kivégezzék vagy lassú kínhalálba küldjék őket Oroszország legészakibb, fagyott régióiban.


* kurszánt (orosz): katonaiskolai növendék

Le voltunk sújtva. Szása bolsevikokba vetett hitének maradéka is szertefoszlott és keserűen járta az utcákat. Ólomsúlyt éreztem végtagjaimban, leírhatatlan fáradtságot minden idegsejtemben. Erőtlenül ültem az éjszakába bámulva. Fekete szemfedél terült Pétervárra - kísérteties hulla. Az utcai lámpák sárgán vibráltak, mint gyertyák a halott fejénél és lábánál.

Másnap reggel, március 18-án, még kábán az alvástól, miután tizenhét szorongó napig nem tudtam aludni, lábak trappolása ébresztett. Kommunisták masíroztak, rezesbandák katonai indulókat játszottak, és az Internacionálét énekelték. Dallama, mely egykor ujjongással töltött el, most úgy hatott, mint az emberiség lobogó reményét sirató gyászdal.

Március 18. - az 1871-es párizsi kommün évfordulója, azt két hónap múltán zúzta szét

Thiers

és

Gallifet

, harmincezer kommünár lemészárlója. 1921. március 18-án az ő szellemük kísértett.

Kronstadt "likvidálásának" jelentőségét teljes egészében

Lenin

maga tárta fel három nappal a szörnyűség után. A kommunista párt X. kongresszusán, melyet Moszkvában rendeztek meg és amivel egy időben folyt Kronstadt ostroma, Lenin ihletett kommunista dalát váratlanul egy ugyanannyira ihletett, de Új Gazdaságpolitikáról zengő diadalénekre cserélte. A szabad kereskedelmet, a koncessziókat a tőkéseknek, a munkaerő magánfoglalkoztatását a földeken és a gyárakban, mindazt, amit három éven keresztül teljesen ellenforradalminak bélyegeztek és börtönnel, sőt halállal büntettek, most Lenin tűzte a diktatúra győzelmi lobogójára. Cinikusan, mint mindig, beismerte azt, amit a párton belüli és kívüli őszinte és gondolkodó emberek már tizenhét napja tudtak: hogy "a kronstadtiak igazából nem akarták az ellenforradalmárokat. De nem akartak minket sem." A naiv matrózok komolyan vették a forradalom jelszavát: "Minden hatalmat a szovjeteknek!", ami mellett Lenin és pártja ünnepélyesen megígérte, hogy kitart. Ez volt megbocsáthatatlan vétkük. Ezért kellett meghalniuk. Mártírhalált kellett halniuk, hogy megtermékenyítsék a talajt Lenin új jelszómagjainak elvetéséhez, melyek tökéletes ellentétei a régieknek. Ez volt az ő chef d'ouevre-jük,* az Új Gazdaságpolitika, a NEP.


* chef d'oeuvre (francia): remekmű

Lenin a nyilvánosság előtt tett vallomása Kronstadttal kapcsolatban nem vetett véget a legyőzött város matrózai, katonái és munkásai utáni hajtóvadászatnak. Százával tartóztatták le őket, és a Cseka megint buzgón gyakorolta a "céllövészetet".

Elég furcsa volt, hogy az anarchistákat nem említették a kronstadti "lázadással" összefüggésben. De a X. kongresszuson Lenin kijelentette, hogy a legkönyörtelenebb háborút a "kispolgárság" ellen kell indítani, s ebbe az anarchista elemek is beletartoznak. A munkásellenzék anarchoszindikalista elhajlásai azt bizonyítják, hogy ezek a tendenciák már magában a Kommunista Pártban is kifejlődtek - mondta. Lenin az anarchisták elleni fegyverbe hívásra azonnal választ kapott. Rárontottak a pétervári csoportokra, és sok-sok tagjukat letartóztatták. Ráadásul a Cseka bezárta a mi sorainkban az anarchoszindikalista szárnyhoz tartozó Gólosz Trudá nyomdai és kiadói irodát. Amikor ez történt, mi már megváltottuk a jegyünket Moszkvába. Mikor tudomást szereztünk a nagyszabású letartóztatásokról, úgy döntöttünk, maradunk még egy keveset, arra az esetre, ha minket is keresnének. Minket azonban nem zavartak, talán, hogy szabadlábon is legyen néhány jó nevű anarchista, hogy lássék: csak "banditák" vannak szovjet börtönökben.

Moszkvában féltucat anarchista kivételével mindenki börtönben volt, és a Gólosz Trudá könyvesboltot is bezárva találtuk. Egyetlen városban sem hoztak fel vádakat bajtársaink ellen, s nem volt sem kihallgatás, sem tárgyalás. Ugyanakkor jó néhányukat máris elszállították a szamarai fegyházba. Azokat, akik még mindig a butirki és tagankai börtönökben voltak, a legrosszabb bántalmazásoknak, sőt fizikai erőszaknak vetették alá. Az egyik fiúnkat, a fiatal

Kasirint

a börtönőr jelenlétében verte meg a csekista.

Makszimov

és más anarchisták, akik korábban a forradalom frontjain harcoltak, és akiket sok kommunista ismert és tisztelt, kénytelenek voltak éhségsztrájkba kezdeni a rettenetes körülmények elleni tiltakozásul.

Mikor visszatértünk Moszkvába, nyomban megkértek minket, hogy írjunk alá egy a szovjet hatóságoknak elküldendő nyilatkozatot, amely elítéli a társaink kiirtására tett előre kidolgozott lépéseket.

Természetesen aláírtuk, miközben Szása már éppoly világosan látta, mint én, hogy egy maroknyi, még szabadlábon lévő politikus tiltakozása Oroszországon belül teljesen hiábavaló. Másrészt, ha el is érjük az orosz tömegeket, eredményes akció nem várható el tőlük. A háború évei, a belső harcok és a szenvedés kiszívta életerejüket, a terror engedelmességre kényszerítette őket. A mi menedékünk - jelentette ki Szása - Európa és az Egyesült Államok. Eljött az idő, hogy külföldön a munkások tudomást szerezzenek "Október" szégyenletes elárulásáról. A proletariátus és más liberális és radikális elemek felébresztett öntudatának egy erős kiáltásban kell testet öltenie, mely tiltakozik a másként gondolkodók könyörtelen üldözése ellen. Csak az foghatja le a diktatúra kezét. Semmi más nem képes erre.

Mindezt Kronstadt mártírsága tette az én társammal. Lerombolta a bolsevik mítoszba vetett hitének utolsó emlékét is. Nemcsak Szásáét, de a többi bajtársét is. Akik azelőtt a kommunista módszereket még azzal védték, hogy azok elkerülhetetlenek a forradalmi időszakban, végül is kénytelenek voltak észrevenni "Október" és a diktatúra között tátongó mélységes szakadékot. [... ]

Bélo-Osztrov, 1920. január 19. Ó, ragyogó álom, ó lángoló hit! Ó, Mátyuská Rásszijá, aki a forradalom vajúdásából újjászülettél, aki ezáltal megtisztultál a gyűlölettől és a viszálytól, aki igaz emberségre és mindenki átkarolására szabadultál fel. Neked szentelem magam, ó, Oroszország!

Vonaton, 1921. december 1-jén! Szétzúzott álmaimmal, megtört hitemmel, kővé vált szívemmel. Mátyuská Rásszijá, ezer sebből vérző földjét holtak borítják.

A vonatablak fagyos korlátját markolom, és a fogamat csikorgatom, hogy visszafojtsam zokogásomat.