Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


az egyén helye a társadalomban

2012.05.27

Az egyén helye a társadalomban


Zavar költözött az emberek lelkébe, mert inogni látszanak civilizációnk alapjai. Az emberek elvesztették hitüket a fennálló intézményekben; az intelligensebbek rájöttek, hogy a kapitalista indusztrializmus épp azokat a célokat semmisíti meg, amelyeket a feltevések szerint szolgálnia kellene.

A világ tanácstalan a kiút tekintetében. A parlamentarizmus és a demokrácia hanyatlik. A megváltást a fasizmusban és a kormányzás más "erős" formáiban keresik.

A világban most színre lépő, egymással ellentétes eszmék harca sürgős megoldást követelő társadalmi problémákat foglal magába. Az egyén jóléte és az emberi társadalom sorsa attól függ, sikerül-e helyes választ találni ezekre a kérdésekre. A válság, a munkanélküliség, a háború, a leszerelés, a nemzetközi kapcsolatok stb. tartoznak ezek közé a problémák közé.

Az állam, a kormány funkciói és hatalma minden gondolkodó ember számára ma életbe vágóan fontos témává váltak. A politikai fejlemények minden civilizált országban aktuálissá tették ezeket a kérdéseket. Erős kormányra van-e szükségünk? A demokráciát és a parlamentáris kormányzást kell-e előnyben részesítenünk, vagy a fasizmus, illetve valamilyen - monarchikus, burzsoá vagy proletár-diktatúra oldja meg azokat a bajokat és nehézségeket, amelyek ma a társadalmat szorongatják?

Azaz több demokráciával kell a demokrácia bajait meggyógyítani, vagy a diktatúra kardjával kell átvágnunk a népi kormányzás gordiuszi csomóját?

Én sem az egyik, sem a másik megoldással nem értek egyet. Éppúgy ellenzem a diktatúrát és a fasizmust, mint a parlamentáris rendszereket és az úgynevezett politikai demokráciát.

A nácizmust joggal nevezik a civilizáció elleni támadásnak. Ez a jellemzés a diktatúra minden formájára illik; sőt mindenfajta elnyomásra és erőszakos hatalomra is. Mert mi a civilizáció a szó valódi értelmében? Minden haladás lényegében az egyén szabadságának bővülése a külső erők felette gyakorolt hatalmának párhuzamos csökkenésével. Ez egyaránt érvényes a fizikai, a politikai és a gazdasági létezés birodalmára. A fizikai világban az ember annyira haladt előre, amennyire legyőzte a természet erőit és szolgálatába állította őket. A primitív ember akkor lépett egyet a haladás útján, amikor először csiholt tüzet és így diadalmaskodott a sötétség felett, amikor befogta a szelet vagy hasznosította a vizet.

Milyen szerepet játszott a hatalom vagy a kormány a jobbítást célzó emberi vállalkozásban, a feltalálásban és a felfedezésben? Egyáltalán semmilyet, vagy legalábbis nem olyat, ami hasznos lett volna. Minden csodát az egyén vitt véghez ezen a területen, általában a földi és égi hatalmak tiltásával, üldözésével és beavatkozásával szembeszegülve.

A haladás a politika szférájában is azt jelenti, hogy egyre többet vesznek el a törzsfőnök vagy a kulák, a fejedelem és a király, a kormány, az állam hatalmából. Gazdaságilag a haladás abban áll, hogy egyre nagyobb tömegek élnek egyre jobban. Kulturálisan a haladás az összes többi teljesítmény - a nagyobb politikai, szellemi és fizikai függetlenség - eredményét fejezi ki.

Innen nézve az ember és az állam kapcsolatának problémái egészen más jelentőséget nyernek. Nem az a kérdés többé, hogy a diktatúra jobb-e vagy a demokrácia, hogy az olasz fasizmus kiválóbb-e, mint a hitlerizmus. Nagyobb és fontosabb kérdés merül fel, nevezetesen az, hogy a politikai kormány az állam hasznára van-e az emberiségnek, és hogyan hat az egyénre a dolgok társadalmi rendszerében?

Az életben az egyén az igazi realitás. Kozmosz önmagában, nem az államért van, és nem a "társadalomnak" vagy "nemzetnek" nevezett absztrakcióért, amely csak egyének összessége. A fejlődésnek és a haladásnak mindig szükségszerűen az ember, az egyén volt és marad az egyedüli forrása és hajtóereje. A civilizáció az egyén vagy egyének csoportjainak folyamatos harca az állam, sőt a "társadalom" ellen, vagyis az állam és az államimádat által leigázott és hipnotizált többség ellen. Az ember mindig ember készítette akadályok és a növekedését és fejlődését megbénító, mesterségesen előidézett hátrányok ellen vívta legnagyobb csatáit. A hagyomány és a szokás mindig meghamisította az emberi gondolatot, a hamis nevelés pedig eltorzította azok érdekében, akik a hatalmat birtokolták és az előjogokat élvezték, vagyis az állam és az uralkodó osztályok érdekében. Ez a nem szűnő, szakadatlan konfliktus az emberiség története.

Az egyéniséget úgy jellemezhetjük, mint az egyén tudatát arról, hogy ki ő, és hogyan él. Az egyéniség elválaszthatatlan minden emberi lénytől, és olyasmi, ami növekszik. Az állam és a társadalmi intézmények jönnek és mennek, de az egyéniség nem múlik el, rendületlenül fennmarad. Az egyéniség lényege a kifejezés, s a méltóságérzet és a függetlenség az a talaj, amelyen gyarapodik. Az egyéniség nem az a személytelen és gépies dolog, amit az állam "individuumként", egyénként kezel. Az egyén nem pusztán az öröklődés és a környezet, nem pusztán ok és következmény produktuma. Ez, és több; sokkal, de sokkal több. Az élő ember meghatározhatatlan; ő minden élet és érték forrása; nem része ennek és annak, hanem egyén, individuális egyén, növekvő, változó, mégis mindig állandó egész.

Az egyéniséget nem szabad összetéveszteni a különböző individualista eszmékkel és fogalmakkal, még kevésbé azzal a "robusztus individualizmussal", amely csupán leplezett formában kísérli meg elnyomni és megsemmisíteni az egyént és az egyéniséget. Az úgynevezett individualizmus a társadalmi és gazdasági laissez faire; a tömegek kizsákmányolása az osztályok által törvényes csalással, szellemi lealacsonyítással, s a szolgalelkűség rendszeres sulykolásával, amit "oktatásnak" neveznek. Ez a romlott és elferdült "individualizmus" az egyéniség kényszerzubbonya. Ez változtatta az életet lealázó versenyfutássá a külsőségekért, a birtoklásért, a társadalmi presztízsért és hatalomért. Legmagasabb rendű bölcsessége a "meneküljön, ki hogy tud".

Ez a "robusztus individualizmus" szükségképpen a legnagyobb modern rabszolgasághoz, a legdurvább osztálykülönbségekhez vezetett, ez hajtott milliókat az elnyomorodásba. A "robusztus individualizmus" azt jelenti, hogy minden "egyéniség" az uraké, miközben a népet valamiféle rabszolgakasztba sorozzák be, hogy egy maroknyi önző "felsőbbrendű embert" szolgáljon. Amerika képviseli talán a leginkább ezt a fajta individualizmust, amelynek nevében erényként védik és tartják fenn a politikai zsarnokságot és a társadalmi elnyomást; miközben az ember minden törekvését és kísérletét, hogy szabadságra és társadalmi lehetőségre tegyen szert, "amerikaiatlannak" és károsnak minősítik ugyanennek az individualizmusnak a nevében.

Volt idő, amikor nem ismerték az államot. Természetes állapotában az ember állam és szervezett kormányzat nélkül létezett. A nép úgy élt, mint a családok a kis közösségekben; művelték a földet, űzték a mesterségeket és a művészeteket. A társadalmi élet egysége az egyén, később pedig a család volt; mindenki szabad volt, és egyenlő a szomszédjával. Az emberi társadalom akkor nem állam volt, hanem társulás; önkéntes társulás egymás kölcsönös védelmére és javára. A nép vezetői és tanácsadói az öregek és a tapasztaltabbak voltak. Nem uralták és nem kormányozták az egyént, hanem segítették, hogy megoldja az élet dolgait.

A politikai kormány és az állam jóval későbbi fejlemény, az erősebbeknek, a kisebbségnek abból a vágyából alakult ki, hogy kihasználják a gyengébbeket, a többséget. Az egyházi és a világi állam arra szolgált, hogy a jogszerűség és az igazságosság látszatával ruházza fel azokat a rossz cselekedeteket, amelyet a kisebbség a többség ellen elkövetett. A törvényesség látszatára azért volt szükség, hogy könnyebben lehessen uralkodni a népen, mert egyetlen kormány sem létezhet a nép beleegyezése nélkül, akár nyílt, akár hallgatólagos, akár pedig vélt ez a beleegyezés. Az alkotmányosság és a demokrácia ennek a beleegyezésnek a modern formái, s ezt a beleegyezést a "nevelésnek" nevezett folyamat segítségével oltják be az emberbe otthon, a templomban s az élet minden más területén.

Ez a beleegyezés a hatalomba a hatalom szükségességébe vetett hit. Alapja az a tanítás, hogy az ember gonosz, bűnös és túlságosan illetéktelen arra, hogy tudja, mi jó neki. Erre épül minden kormányzat és minden elnyomás. Ez a dogma hozta létre és tartja fenn az istent és az államot.

Az állam ezzel együtt sem más, csak név. Absztrakció. A hasonló fogalmakkal - a nemzettel, a fajjal, az emberiséggel - együtt nélkülözi a szerves realitást. Ha valaki organizmusnak nevezi az államot, csak a szavak fétissé változtatására irányuló beteges hajlamát árulja el.

Az állam annak a törvényhozó és igazgatási gépezetnek az elnevezése, amelynek segítségével a nép bizonyos ügyeit bonyolítják - méghozzá rosszul. Nincs benne semmi szent, semmi titokzatos. Az államnak nincs több lelkiismerete vagy erkölcsi küldetése, mint annak a kereskedelmi cégnek, amelyik egy szénbányát vagy egy vasutat működtet.

Az állam pont annyira létezik, mint az istenek és az ördögök. Velük együtt az ember teremtménye, tükröződése más emberek számára, az egyéné, az egyetlen realitásé. Az állam csak az ember árnyéka, korlátoltságának, tudatlanságának és félelmének árnyéka.

Az élet az emberrel, az egyénnel kezdődik és vele végződik. Nélküle nincs faj, nincs emberiség, nincs állam. Sőt még "társadalom" sem lehetséges ember nélkül. Az egyén az, aki él, lélegzik és szenved. Fejlődése, haladása folytonos harc a maga gyártotta fétisei, kiváltképp az "állam" ellen.

Régebben a vallási hatalom az egyház képére formálta a politikai életet. Az állam, az uralkodók jogai az égből eredtek; a hatalom is, mint a hit, isteni volt. Filozófusok vastag köteteket írtak tele az állam szentségének bizonyításával, egyesek még tévedhetetlenséggel és isteni tulajdonságokkal is felruházták. Voltak, akik bebeszélték maguknak azt az őrült gondolatot, hogy az állam "emberfeletti", hogy az állam a legfőbb valóság, maga az "abszolútum".

A kutatást istenkáromlásnak bélyegezték. A szolgalelkűség volt a legnemesebb erény. Ilyen elvek és tanítások következtében bizonyos dolgokat magától értetődőnek, szentnek kezdtek tekinteni, nem igazságuk, hanem állandó és kitartó ismétlésük miatt.

Minden haladás lényegében az állítólag szent és örök "igazság" "isteni voltának" és "titokzatosságának" leleplezésében állt, a haladás az absztrakt fokozatos kiküszöbölése, és a valóságossal, a konkréttal való felváltása volt. Röviden: a képzelgés felváltása tényekkel, a tudatlanságé tudással, a sötétségé világossággal.

Az állam nem segítette az egyént ebben a lassú és fáradságos felszabadulásban. Épp ellenkezőleg. Ez a felvilágosodás folyamatos konfliktus, élethalálharc volt az állammal a szabadság és a függetlenség legkisebb morzsájának megszerzéséért is. Rengeteg idejébe és vérébe került az emberiségnek, hogy megvédje a királyoktól, a cároktól és a kormányoktól azt a keveset, amit megszerzett magának.

Ennek a hosszú Golgotának az ember volt a hőse. Mindig az egyén harcolt és vérzett el az elnyomás és a zsarnokság, az őt leigázó és lealacsonyító hatalmak ellen vívott évszázados küzdelemben - gyakran egyedül és magányosan, időnként más magafajtájúakkal egyesülve és együttműködve.

S ami ennél is többet jelent és fontosabb: az ember, az egyén lelke lázadt fel először az igazságtalanság és a lealjasítás ellen; az egyénben fogant meg először az a gondolat, hogy ellene szegül az őt felháborító körülményeknek. Röviden: a felszabadító gondolatnak és a felszabadító tettnek mindig az egyén volt a szülője.

Ez nemcsak a politikai küzdelmekre, hanem az emberi élet és tevékenység teljességére vonatkozik minden korban és minden tájon. Az egyén, az erős lelkű és szabadságra vágyó egyén kövezte ki minden emberi haladás útját, ő tett meg minden lépést egy szabadabb és jobb világ felé: a tudományban, a filozófiában és a művészetben éppúgy, mint az iparban; az ő tehetsége szárnyalt a magasba, fogta fel a "lehetetlent", képzelte el megvalósítását, s ő adta át másoknak lelkesedését, hogy dolgozzanak érte és törekedjenek felé. Hogy társadalmi fogalmakat használjunk: mindig a próféta, a látnok, az idealista álmodta meg a szíve vágyának jobban megfelelő világot, s mindig ő volt a lángoszlop a nagyobb teljesítményhez vezető úton.

Az állam, minden kormány, bármilyen is a formája, jellege vagy színe - akár abszolút, akár alkotmányos, akár monarchia, akár köztársaság, akár fasiszta, akár náci, akár bolsevik -, természeténél fogva konzervatív, statikus, türelmetlen a változással szemben és ellenzi azt. Ha bármilyen változás végbemegy, az mindig az államra gyakorolt nyomás eredménye, olyan nyomásé, amely elég erős ahhoz, hogy rákényszerítse az uralkodó hatalmakat, hogy békésen vagy másképp - többnyire "másképp", forradalom hatására - engedelmeskedjenek. Ráadásul a kormány és mindenfajta hatalom inherens konzervativizmusa óhatatlanul reakcióssá válik. Két okból: az egyik az, hogy a kormány természeténél fogva nem egyszerűen meg akarja tartani azt a hatalmat, amellyel rendelkezik, hanem erősíteni, növelni és állandósítani akarja nemzetileg éppúgy, mint nemzetközileg. Minél erősebbé válik a hatalom, minél nagyobb az állam és ereje, annál kevésbé tűri maga mellett a hasonló hatalmat vagy politikai erőt. A kormányzat pszichológiája azt követeli, hogy hatása és presztízse folyamatosan növekedjék otthon és külföldön, s minden alkalmat megragad, hogy ezt elérje. Ezt a hajlamot azok a kormány mögött meghúzódó pénzügyi és kereskedelmi érdekek ösztönzik, amelyeket képvisel és szolgál. A kormányzatok alapvető raison d'être-je, amely fölött a korábbi történészek szándékosan szemet hunytak, mára annyira nyilvánvalóvá vált, hogy már a professzorok sem hagyhatják figyelmen kívül.

A másik tényező, amely arra kényszeríti a kormányokat, hogy egyre konzervatívabbá és reakciósabbá váljanak, megszüntethetetlen bizalmatlanságuk az egyénnel szemben, és rettegésük az egyéniségtől. Politikai és társadalmi rendszerünk nem képes tolerálni az egyént és az egyén kiapadhatatlan újítókedvét. Az állam ezért "önvédelemből" elnyomja, üldözi, bünteti, sőt életétől is megfosztja az egyént. Ebben segíti minden intézmény, amely a fennálló rendszer fennmaradását védi. Kényszerre és az erőnek minden formájára támaszkodik, s erőfeszítéseit támogatja a többség "erkölcsi felháborodása", melyet az eretnek, a másként gondolkodó és a politikai lázadó ellen érez; az a többség, amelyet évszázadokon át az állam imádatára, fegyelemre és engedelmességre idomítottak, akit otthon, az iskolában, a templomban és a sajtóban engedelmességre tanított a hatalomtól való félelem.

A hatalom legerősebb bástyája az egyformaság; az egyformától való legkisebb eltérés a főbűn. A modern élet teljes elgépiesítése ezerszeresen felfokozta az egyformaságot. Mindenütt ott találjuk: a szokásokban, az ízlésben, az öltözködésben, a gondolatokban, az eszményekben. Koncentrált unalma a "közvélemény". Kevesen mernek a közvéleménynek ellenszegülni. Aki ellenkezik, azt azonnal "különcnek", "másnak" nevezik, és zavaró elemként becsmérlik a modern élet kényelmes állóvizében.

A társadalmi egyformaság és uniformizáltság talán még az alkotmányos hatalomnál is jobban zavarja az egyént. "Egyedülvalósága", "különállása" és "mássága" magányossá teszi nemcsak szülőföldjén, de még saját otthonában is. Gyakran magányosabbá, mint a külföldön születettet, aki általában alkalmazkodik a fennállóhoz.

A szülőföld - hagyományainak hátterével, a korai benyomásokkal és az embernek kedves egyéb dolgokkal - valójában elégtelen arra, hogy az emberi lényben felkeltse azt az érzést, hogy otthon van. Az otthonosságérzet szempontjából lényegesebb az "odatartozás" bizonyos atmoszférája, az a tudat, hogy az ember "egy" a néppel és a környezettel. Így van ez az ember családjával, szűkebb helyi környezetével éppúgy, mint azzal az átfogóbb élet- és tevékenységkörrel, amit általában "hazának" neveznek. Az egyén, akinek víziója átfogja az egész világot, gyakran sehol sem érzi magát olyan bekerítettnek, s a környezetétől elszakítottnak, mint a szülőföldjén.

A háború előtti időkben az egyén legalább elmenekülhetett a nemzeti és családi unalomból. Az egész világ nyitva állt vágyódása és kutatókedve előtt. Mostanra a világ börtönné vált, az élet pedig folyamatos magánzárkává. Különösen igaz ez a jobb- és baloldali diktatúrák beköszöntése óta.

Friedrich Nietzsche

hideg szörnynek nevezte az államot. Hogy hívná vajon a modern diktatúra öltözékébe bújt förtelmes vadállatot? Nem mintha a kormány valaha is túl nagy teret adott volna az egyénnek; de az új államideológia bajnokai még ezt a keveset sem biztosítják. "Az egyén semmi - jelentik ki -, csak a közösség számít." Az új istenség csillapíthatatlan étvágyát csak az egyén teljes alávetése fogja kielégíteni.

Ennek az új evangéliumnak a leghangosabb hirdetőit különös mód éppen az angol és az amerikai értelmiség köreiben találjuk. Pont most szerettek bele a "proletariátus diktatúrájába". Persze csak elméletileg. Gyakorlatilag még mindig jobban szeretik az országaikban meglévő csekély szabadságot. Rövid kirándulásra vagy a "forradalom" ügynökeként elmennek Oroszországba, otthon azonban biztonságosabban és kényelmesebben érzik magukat. Talán nem is csak a bátorság hiánya tartja ezeket a jó angolokat és amerikaiakat inkább a szülőföldjükön, mint az eljövendő millenniumban.* Tudat alatt talán érzik, hogy minden emberi társulás legalapvetőbb ténye az egyéniség marad, melyet elnyomtak és üldöztek, de soha le nem győztek, és amely hosszú távon győzni fog.


* millennium: ezredév

Az "ember géniusza", ami csak a személyiség és az egyéniség másik neve, átfúrja magát a dogmák minden üregén, a hagyományok és szokások vastag falain, dacol minden tabuval, sértően semmibe veszi a hatalmat és a vesztőhelyet - s végül a későbbi generációk prófétaként és mártírként áldják. Ha nem létezne az "ember géniusza", az egyéniségnek ez az inherens, állandó tulajdonsága, akkor még mindig az őserdőket járnánk.

Pjotr Kropotkin

mutatta meg, hogy milyen csodálatos eredményeket ér el az ember egyéniségének ez a kivételes ereje, ha más egyéniségek együttműködése erősíti. A létért való küzdelem egyoldalú és teljesen elégtelen darwini elmélete a nagy anarchista tudóstól és gondolkodótól nyerte el biológiai és szociológiai kiteljesedését. Mélyenszántó művében, a Kölcsönös segítségben Kropotkin kimutatja, hogy az állatvilágban - éppúgy, mint az emberi társadalomban - az együttműködés tette lehetővé a fajok fennmaradását és fejlődését, s nem a gyilkos verseny és a küzdelem. Bebizonyította, hogy csak a kölcsönös segítség és az önkéntes együttműködés, nem pedig a mindenható és mindent elpusztító állam teremtette meg a szabad egyéni és társas élet alapját.

Jelenleg az egyéniség a diktatúra fanatikusainak és a "radikális individualizmus" nem kevésbé megszállott fanatikusainak a játékszere. Az előbbiek mentsége az, hogy új céljuk van. Az utóbbiak még csak nem is tettetik, hogy valami újért hevülnek. A "robusztus individualizmus" nem tanult semmit és nem felejtett semmit. Vezetése alatt még mindig folyik a kegyetlen harc a fizikai fennmaradásért. Különösnek tűnhet, és végletes képtelenség, hogy a fizikai fennmaradásért vívott harc vidáman folyik, noha immár semmi szükség rá. Valójában a harc azért folyik, mert nyilvánvalóan nincs rá szükség. Nem ezt bizonyítja talán az úgynevezett túltermelés? Az egész világra kiterjedő gazdasági válság nem ékesszóló bizonyítéka talán annak, hogy a létért folyó küzdelmet a "robusztus individualizmus" vaksága tartja fenn saját megsemmisülését kockáztatva?

Ennek a harcnak az egyik esztelen jellegzetessége a termelő és az általa termelt dolgok közötti kapcsolat teljes megszűnése. Az átlagmunkásnak nincs belső kapcsolódási pontja azzal a gyárral, amelyben alkalmazzák, idegenként áll szemben a termelési folyamatokkal, amelynek mechanikus része. Mint a gép bármely csavarját, őt is ki lehet bármikor cserélni egy másik, hasonlóan elszemélytelenített emberi lénnyel.

A szellemi proletár, bár ostobán szabad ágensnek véli magát, nincs sokkal jobb helyzetben. Épp oly kevés választása van, épp oly kevéssé ura magának a maga sajátos területén, mint kétkezi munkát végző testvére. Az értelmiségi pályák választásában általában az anyagi megfontolások, s a nagyobb társadalmi presztízs utáni vágy a döntő tényezők. Mindehhez jön még az a tendencia, hogy folytatni kell a családi hagyományt, és orvossá, ügyvéddé, tanárrá, mérnökké stb. kell válni. A megszokás kevesebb erőfeszítést és személyiséget kíván. Ennek következtében szinte senki sincs a helyén jelenlegi rendszerünkben. A tömegek részben azért küszködnek, mert érzékeiket eltompítja a munka holt rutinja, és részben azért, hogy nagy nehezen összekaparják a megélhetésüket. Mindez még inkább vonatkozik napjaink politikai szövetére. Ennek textúrájában nincs helye a független gondolat és cselekvés szabad megválasztásának. Csak szavazó és adófizető báboknak van helyük.

Az állam és az egyén érdekei alapvetően eltérőek és kibékíthetetlenül ellentétesek. Az állam és azok a politikai, illetve gazdasági intézmények, amelyeket fenntart, csak úgy tudnak létezni, ha speciális céljaiknak megfelelően formálják az egyént: arra idomítják, hogy tisztelje a "törvényt és a rendet", engedelmeskedjék, vesse alá magát és kétely nélkül higgyen az állam bölcsességében és igazságosságában; s mindenekfölött, hogyha az állam úgy kívánja, például háborúban, hűségesen szolgálja és teljesen áldozza fel magát. Az állam önmagát és érdekeit feljebbvalónak tartja még az egyház és Isten igényeinél is. Bünteti az egyéniség vallási vagy lelkiismereti aggályait, mert nincs egyéniség szabadság nélkül, a szabadság pedig a legnagyobb fenyegetés a hatalom számára.

Az egyén küzdelme ezek ellen az óriási hátrányok ellen - amely során nem ritkán a bőrét kockáztatja - annál is nehezebb, mert ellenállásának megítélésekor nem az igazság vagy a tévedés kritériuma a mérce. Nem gondolatának vagy cselekedetének érvényessége vagy hasznossága kelti fel ellene az állam és a "közvélemény" erőit. Az újító és az ellenszegülő üldözését mindig a fennálló hatalomnak az a félelme ihleti, hogy megkérdőjelezik tévedhetetlenségét és aláássák hatalmát.

Az ember igazi egyéni és kollektív szabadsága a hatalomtól és a hatalomba vetett hittől való megszabadulásában áll. Az emberi evolúció mindig ilyen irányú és ezért a célért vívott harc volt. A fejlődés nem feltalálásból és mechanikából áll. Az, hogy száz mérföldnyi utat tudunk megtenni egy óra alatt, nem a civilizálttá válás bizonyítéka. Az igazi civilizáció mértéke a valódi társadalmi élet egysége: az egyén. Az, hogy milyen mértékben létezik az egyéniség, mennyire tud kibontakozni, fejlődni és növekedni a hatalom tolakodó és erőszakos beavatkozásától mentesen.

A civilizáció és a kultúra mértéke az, hogy mennyire szabad és milyen gazdasági lehetőségekkel rendelkezik az egyén; hogy milyen mértékben tud kibontakozni az ember gyártotta törvények és más mesterséges korlátok által nem akadályozott társadalmi és nemzetközi egység és együttműködés; hogy milyen mértékig mentes a társadalom a privilegizált kasztoktól, s mennyire vált valóra a szabadság és az emberi méltóság; vagyis a szóban forgó mérték az egyén valódi emancipációja.

A politikai abszolutizmust megszüntették, mert az emberek az idők során rájöttek, hogy a korlátlan hatalom káros és romboló. De ugyanez vonatkozik minden hatalomra: akár a privilégiumok, akár a pénz, akár a papok, akár az úgynevezett demokrácia politikusainak hatalmáról van szó. Az egyéniségre gyakorolt hatás szempontjából nem sokat számít, hogy milyen az erőszak sajátos jellege - fekete-e, mint a fasizmus, sárga-e, mint a nácizmus vagy nagyratörő vörös, mint a bolsevizmus. Maga a hatalom az, ami megrontja és lealacsonyítja az urat is, a szolgát is, s közömbös, hogy a hatalmat autokraták, parlamentek vagy szovjetek birtokolják. Egy diktátor hatalmánál csak egy osztály hatalma veszélyesebb; a legszörnyűségesebb pedig a többség zsarnoksága.

A történelem hosszú folyamata arra tanítja az embert, hogy a megosztottság és a küzdelem halált jelent; s hogy az egység és az együttműködés előreviszi ügyét, megsokszorozza erejét és növeli jólétét. A kormányzat szelleme mindig ennek az életfontosságú tanításnak a társadalmi alkalmazása ellen dolgozott, kivéve, ha ez a tanítás az államot és annak partikuláris érdekeit szolgálta. Az ember és ember közötti keserves küzdelemért az államnak és az államot támogató privilegizált kasztoknak ez a haladásellenes és társadalomellenes szelleme a felelős. Az egyén, sőt az egyének nagyobb csoportjai kezdenek átlátni a dolgok bevett rendszerének felszínén. Nem vakítja már el őket annyira, mint a múltban az állameszme és a "robusztus individualizmus áldásainak" csillogó látszata. Az ember kinyújtja a kezét, hogy elérje azokat az átfogóbb emberi kapcsolatokat, amelyeket csak a szabadság tud megadni. Mert a valódi szabadság nem az "alkotmánynak", a "törvényes jogoknak" vagy a "törvénynek" nevezett puszta papírdarab. Nem az "állam"-ként ismert irrealitásból eredő absztrakció. Nem a valamitől való szabadság negatívuma, mert az ilyen szabadsággal éhen pusztulhat az ember. A valódi szabadság, az igazi szabadság pozitív: valaminek a szabadsága; a létezés, a cselekvés szabadsága, röviden: a tényleges és aktív lehetőség szabadsága.

Ez a fajta szabadság nem ajándék: az ember, méghozzá minden ember természetes joga. Nem adományozható: nem ruházhatja ránk semmiféle törvény vagy kormányzat. A rá irányuló szükséglet, a vágyakozás utána minden emberrel vele születik. Az elnyomás bármely formájával szembeni engedetlenség ennek az ösztönös kifejezése. A lázadás vagy a forradalom az elérésére irányuló többé vagy kevésbé tudatos kísérlet. Ezek az egyéni és társadalmi megnyilvánulások alapvetően az ember értékeinek a kifejeződései. Ahhoz, hogy ezek az értékek létrejöhessenek, a közösségnek fel kell ismernie, hogy legnagyobb és legmaradandóbb kincse, elemi egysége az egyén.

A vallásban, a politikában az emberek absztrakciókról beszélnek és azt hiszik, hogy realitásokkal foglalkoznak. De a legtöbb ember elveszti eleven kapcsolatát a reálissal és a konkréttal, amikor a közelébe kerül. Ennek talán az az oka, hogy a realitás önmagában túlságosan földhözragadt, túlságosan hideg ahhoz, hogy rajongással töltse el az emberi lelket. Ezt csak a nem mindennapi, csak a nem közönséges gyújtja lángra. Más szóval az ember képzeletét és szívét az Ideál szikrája lobbantja fel. Valamilyen ideálra van szükség ahhoz, hogy az ember kiszökkenjen tehetetlenségéből és léte sivárságából, hogy a nyomorult rabszolga hősi alakká váljon.

Természetesen itt közbevág a marxista kritikus, aki marxistább magánál

Marxnál

. Az ő számára az ember puszta báb a gazdasági meghatározottságnak vagy vulgárisabban osztályharcnak nevezett metafizikus mindenható kezében. Az ember egyéni és kollektív alakzata, pszichikai léte és szellemi orientációja szinte semmit se számít marxistánk szemében, s egy csöppet sem befolyásolja az emberi történelemről alkotott felfogását.

Értelmes tudós nem tagadja a gazdasági tényezők jelentőségét az emberiség társadalmi növekedésében és fejlődésében. De csak a szűkös és makacs dogmatizmus maradhat vak azzal a ténnyel szemben, hogy ebben a folyamatban jelentős szerepet játszottak az egyén képzeletében és vágyaiban megfoganó eszmék is.

Hiábavaló és hasztalan dolog volna megkísérelni, hogy az emberi tapasztalat egyik tényezőjét kijátsszuk egy másikkal szemben. A bonyolult egyéni vagy társadalmi viselkedésből nem lehet kiemelni egyetlen tényezőt, amelyet aztán a döntő tényezőnek minősítünk. Túl keveset tudunk, és soha nem is fogunk eleget tudni az ember lélektanáról ahhoz, hogy megmérjük ennek vagy annak a tényezőnek a viszonylagos súlyát az ember viselkedésének meghatározásában. Az ilyen dogmák létrehozásának társadalmi konnotációjából sohasem hiányzik némi vakbuzgóság, létrehozásuk mégsem haszontalan talán, mert maga a kísérlet az emberi akarat szívósságát bizonyítja, és cáfolja a marxistákat.

Szerencsére már néhány marxista is kezdi belátni, hogy nincs minden rendben a marxista hitvallással. Végtére Marx is ember volt - nagyon is -, s ezért semmiképp sem volt tévedhetetlen. A gazdasági determinizmus oroszországi gyakorlati alkalmazása elősegíti az intelligensebb marxisták tisztánlátását. Ezt mutatja a marxi értékek átértékelése, ami egyes európai országok szocialista, sőt kommunista köreiben zajlik. Kezdenek lassan rájönni, hogy elméletük figyelmen kívül hagyta az emberi elemet, den Menschen, ahogyan egy szocialista újság írta. Bármilyen fontos is a gazdasági tényező, ez nem minden. Az emberiség megújulásához egy ideál inspiráló és felszabadító ereje kell.

Ilyen ideálnak látom az anarchizmust. Persze nem az állam- és hatalomimádók által terjesztett népszerű meghamisításait. Én egy új társadalmi rend filozófiájára gondolok, amely társadalmi rend az egyén felszabadult energiáin és a felszabadult egyének társulásain alapul.

A társadalomelméletek közül kizárólag az anarchizmus állítja eltökélten, hogy a társadalom van az emberért, s nem az ember a társadalomért. A társadalom egyetlen legitim célja az, hogy az egyén szükségleteit és aspirációinak fejlődését szolgálja. Létét csak akkor igazolhatja, ha ezt teszi, s csak ekkor járul hozzá a kultúra haladásához.

A hatalomért vadul tülekedő politikai pártok és emberek gúnyosan azt fogják mondani, hogy reménytelenül nem illik korunkhoz, amit mondok. Szívesen elismerem ezt a vádat: nyugalmat ad nekem az a bizonyosság, hogy hisztériájuk nem tartós. Hozsannájuk a percnek szól.

Az ember vágyát, hogy megszabaduljon minden tekintélytől és hatalomtól, nem csendesíti el ütődött daluk. Az ember vágya, hogy megszabaduljon minden béklyótól, örök. Fenn kell maradnia és fenn is marad.