Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


amiben hiszek

2012.05.27

AMIBEN HISZEK

 

„Amiben hiszek” az sokszor a „hamis írók” célpontja volt. Annyira vérlázító és összefüggéstelen mendemondák terjengnek rólam, hogy nem csoda, hogy az átlagembernek a szíve is összerezzen Emma Goldman nevének hallatán. Kár, hogy már nem azokat az időket éljük, amikor a boszorkányokat máglyán égették el, vagy kínzásnak vetették alá, hogy a gonosz szellemet elűzzék belőlük. Ugyanis Emma Goldman csakugyan boszorkány! Igaz, hogy nem eszik kisgyerekeket, de annál sokkal rosszabb dolgokat tesz. Bombákat gyárt és koronás fejekkel hazardírozik. B-r-r-r!

Ilyen a közvélemény rólam és a nézeteimről. Ezért nagyon nagy érdeme a The World-nek, hogy legalább egy esélyt ad az olvasóinak, hogy megtudják, miben hiszek.

A progresszív gondolkodás történelmének hallgatói jól tudják, hogy minden eszmét a kezdeti szakaszában félreértelmeztek, és ezen eszmék híveit kárhoztatták és üldözték. Kétezer évet sem kell visszamenni, amikor Jézus híveit küzdőtérre vagy börtönbe vetették, hogy megértsük, hogy a komoly meggyőződést és hitet mennyire értik meg. A fejlődés történelme férfiak és nők vérével íródott, akik ki mertek állni egy népszerűtlen eszme mellett, például a fekete ember saját testéhez való joga mellett, vagy a nőknek a saját lelkükhöz való joga mellett. Ha tehát időtlen idők óta az Új ellenállással és elítéléssel szembesült, miért az én nézeteim lennének kivételek a korona tövisei alól?

„Amiben hiszek”, az sokkal inkább egy folyamat, mint egy véglegesség. A véglegességek az isteneknek és a kormányoknak kellenek, de nem az emberi értelemnek. Míg igaz lehet Herbert Spencer megfogalmazása, hogy a szabadság a társadalom politikai alapja, mégis az élet többől áll, mint megfogalmazásokból. A szabadságért folytatott harcban, ahogyan Ibsen találóan rámutat, a szabadságért folytatott küzdelemben inkább, mint a szabadság elérésében fejlődik ki mindaz, ami az emberi természetben a legnagyobb, a legerősebb és a legszebb.

Azonban az Anarchizmus nem csak egy folyamat, amely „komor lépésekben” vonul előre, kiszínezve mindazt, ami pozitív és építő jellegű a szerves fejlődésben. Ez a szembetűnő tiltakozás legharciasabb módja. Ez egy olyan megalkuvást nem ismerő, ragaszkodó és átható erő, amely felszámolja az erőszakot és ellenáll azok kritikáinak, akik tényleg egy hanyatló kor utolsó harsonáit alkotják.

Az Anarchisták a legkevésbé sem passzív nézők a társadalmi fejlődés színházában, épp ellenkezőleg, van néhány nagyon is pozitív fogalmuk a céljaik és módszereik tekintetében.

Hogy a lehető legvilágosabban fejezzem ki magam és ne fejtegessem hosszan, engedjék meg, hogy tematikus módon kezeljem, „Amiben hiszek”:

 

I. A tulajdonról

 

A „Tulajdon” a dolgok feletti uralom, és másoktól e dolgok használatának megtagadása. Mindaddig, amíg a termelés nem volt egyenlő a normál kereslettel, az intézményi tulajdonnak volt is némi létjogosultsága. Azonban elég csak a közgazdászokkal beszélni, hogy tudjuk, a munka termelékenysége az elmúlt évtizedekben olyan mértékben megnövekedett, hogy meghaladja a normál kereslet százszorosát, és a tulajdon nem csak hátráltatója, de akadálya, végzetes akadálya az emberi jólétnek, minden folyamatában. A dolgok feletti magán uralom az, ami arra ítéli emberek millióit, hogy senkik legyenek, eredetiség és kezdeményezőkészség nélküli élő hullák, hús-vér emberi gépek, akik mások számára vagyonhegyeket halmoznak fel és a saját szürke, unalmas, nyomorult létezésükkel fizetnek. Hiszem, hogy nem lehet valódi jólét, társadalmi jólét, amíg az emberi életeken áll - fiatal életeken, idős életeken és életeken a döntéshozatalban.

Minden radikális gondolkodó elismeri, hogy az alapvető oka ennek a szörnyű állapotnak:

1. az ember el kell adja a munkaerejét;

2. a hajlamai és az ítélőképessége alá vannak vetve a mesternek.

Az Anarchizmus az egyetlen ideológia, amely meg tudja és meg fogja szüntetni ezt a megalázó és lealacsonyító helyzetet. Abban különbözik a többi elmélettől, hogy rámutat, hogy kizárólag az ember fejlődése, testi jóléte, a rejtett tulajdonságai és az ösztönös hajlami határozhatják meg a munkájának jellegét és feltételeit. Hasonlóképpen az ember fizikai és szellemi értékelése, a lelkének vágya határozza meg, mennyit fogyasszon. Hiszem, hogy ez csak egy olyan társadalomban válhat valóra, amely a termelési csoportok önkéntes együttműködésén, közösségek és társadalmak laza összekapcsolódásán alapul, ami végül egy érdekközösség által működtetett szabad kommunizmussá fejlődik. A szó tágabb értelmében nem lehet szabadság, harmonikus fejlődés mindaddig, amíg a pénzsóvár és kereskedelmi szempontok fontos szerepet játszanak a személyes magatartás meghatározásában.

 

II. A kormányzatról

 

Úgy gondolom, a kormányzat, a szervezett hatóság, vagy az állam csak a tulajdon és a monopólium fenntartására, megvédésére szükséges. Csak ebben a tekintetben bizonyult hatékonynak. Az egyéni szabadság, az emberi jólét és a társadalmi harmónia támogatójaként, ami önmagában a valódi célt jelenti, a kormányzat a világ minden nagy embere által elítéltetett.

Ezért hát hiszem, Anarchista társaimmal egyetemben, hogy a törvényi előírások, jogszabályok, végzések, alkotmányos rendelkezések mind támadóak. Soha sem késztettek még egyetlen embert sem, hogy megtegyen bármit, amit megtehet, és meg nem tette volna az elméje és a temperamentuma révén, és ugyanígy nem is akadályozták meg semmiben. Millet képi leírását, a „Férfi a kapával”, Meunier mesterművét a bányászokról, ami segített a munkaerő felemelésében a megalázó helyzetéből, Gorki leírását az alvilágról, Ibsen pszichológiai elemzését az emberi életről soha nem váltotta volna ki kormányzat, mint ahogy nem ösztönöz a fuldokló gyermek, az égő házban rekedt béna nő megmentésére semmilyen törvényi előírás vagy a rendőr gumibotja. Hiszem, sőt tudom, hogy bármi, ami finom és szép az emberi kifejezésben, az a kormányzattal ellentétben adja elő magát, és nem pedig miatta.

Ezért hát az Anarchisták igazoltak, azt feltételezve, hogy az Anarchizmus - az kormányzat hiánya - biztosítja a lehető legszélesebb, legtágasabb teret az akadálytalan emberi fejlődésnek, amely a társadalmi fejlődés és harmónia sarokköve.

Ami azt a sztereotipizált érvet illeti, miszerint a kormány egyfajta ellenőrzés a bűnözés és a vétkek felett, már a törvények alkotói sem hisznek ebben. Ez az ország dollármilliókat költ a „bűnözők” rácsok mögött tartására, mégis a bűnözés szintje növekszik. Bizonyára ezt az állapotot nem a törvények elégtelensége okozza! A bűncselekmények 90 százaléka a tulajdont érinti, ami a gazdaság hibáiban gyökerezik. Mindaddig, amíg ez utóbbi létezik, minden lámpaoszlopot akasztófává alakíthatunk át, a bűnözésre gyakorolt legkisebb hatás nélkül. Az örökletes bűncselekmények természetesen nem orvosolhatóak törvényekkel. Minden bizonnyal ma is tanuljuk még, hogy az ilyen bűncselekmények csak a legjobb modern orvosi módszerekkel kezelhetőek hatékonyan, és mindenekelőtt egy mélyebb értelemben vett közösség, kedvesség és megértés szellemével.

 

III. A militarizmusról

 

Ez a kérdés nem lenne külön kezelendő, hiszen a kormányzat segédeszköze, ha nem lenne az a helyzet, hogy akik a leginkább ellenzik a nézeteimet, azok a militarizmus legerősebb szószólói.

Az igazság az, hogy az Anarchisták az egyetlen emberek, akik megálljt parancsolnak a militarizmus növekvő mértékének, amely ezt az egykor szabad országot gyorsan imperialistává és despotikussá teszi.

A katonai szellem a létező legkönyörtelenebb, legszívtelenebb, legbrutálisabb. Egy olyan intézményt támogat, amelynek egyáltalán nincs létjogosultsága. A katona, Tolsztojt idézve, profi gyilkos. Nem a gyilkolás imádatáért, mint a barbár, vagy nem szenvedélyből. Ő egy hidegvérű, mechanikus, engedelmes eszköze a feletteseinek. Készen áll, hogy torkokat vágjon és hajókat lékeljen a magasabb rang parancsára, anélkül, hogy tudná, vagy akár foglalkozna azzal, hogy hogyan és miért, mi okból. Ebben a megállapításomban engem maga Funston tábornok támogat. Idézem legutóbbi közleményét a New York Evening Post június 30.-ai számából, amely William Buwalda közlegény ügyével foglalkozik, és annyira felkavarta az egész északnyugatot: „Egy tiszt vagy egy besorozott ember elsődleges feladata” - mondja a nemes harcos - „a feltétlen hűség és engedelmesség a kormány felé, amelynek esküt tett, függetlenül attól, hogy egyetért-e vagy sem az adott kormánnyal.”

Hogy fér össze a „vak engedelmesség” elve az „élethez, szabadsághoz és boldogsághoz való jog” elvével? A militarizmus halálos ereje még sohasem bizonyult annyira eredményesnek ebben az országban, mint a hadbíróság legutóbbi ítéletében William Buwalda ügyében San Franciscóban, öt év katonai börtönt ítélt. Íme egy ember, aki tizenöt évet végigszolgált. „A jelleme és a magatartás kifogástalan” - mondja Funston tábornok, aki figyelembe véve ezt, három évre csökkentette a büntetést. Mégis ezt a férfit kidobták a hadseregből, meggyalázták, elrabolták a nyugdíjhoz való esélyét és börtönbe vetették. Mi volt a bűne? Csak figyeljetek, ti szabadnak született amerikaiak! William Buwalda részt vett egy nyilvános találkozón, és az előadás után kezet fogott az előadóval. Funston tábornok a Post-nak címzett levelében, amelyre már hivatkoztam korábban, azt állítja, hogy Buwalda tette „óriási katonai bűncselekmény, végtelenül rosszabb, mint a dezertálás”. Egy másik publikus nyilatkozatában, amit a tábornok Portlandban tett közzé, azt mondja, „Buwalda tette súlyos bűncselekmény, egyenlő az hazaárulással”.

Való igaz, hogy a találkozót Anarchisták rendezték. Ha a Szocialisták teszik közzé a felhívást, Funston tábornoktól tudjuk, nem lett volna baj Buwalda jelenlétével. Valóban, a tábornok mondja: „a legkevésbé sem haboztam volna jómagam sem egy szocialista találkozón való részvételről”. De részt venni egy anarchista találkozón, ahol Emma Goldman az előadó - lehet-e bármi is nagyobb mértékben „hazaáruló”?

Ezért a szörnyű bűncselekményért egy ember, egy szabadnak született amerikai, aki az országának adta élete legszebb tizenöt évét, és akinek a jelleme és a magatartása az idő alatt „kifogástalan” volt, most börtönben sínylődik, megalázva, kegyvesztetten, megélhetésétől megfosztva.

Lehet-e bármi rombolóbb a szabadság igaz eszméjére nézve, mint az a szellem, amely lehetővé tette Buwalda elítélését - az engedelmessé megkérdőjelezhetetlenségének szelleme?

Hiszem, hogy a militarizmus - bármely ország állandó hadserege és haditengerészete - a szabadság pusztulására és mindennek a rombolására utal, ami a nemzet legszebbje, legjobbja. A csatahajók növekvő moraja és a megnövelt hadseres fogja biztosítani a békét, ez olyan abszurd, mint az az érv, hogy a békés ember jól felfegyverzett.

Ugyanez a koherencia hiánya jelenik meg a béke azon követelőinél, akik ellenzik az Anarchizmust, mert az állítólag erőszakra tanít, de örömmel veszik annak a lehetőségét, hogy az amerikai nemzet hamarosan képes lesz dinamit bombákat dobni repülőgépekről a védtelen ellenségre.

Hiszem, hogy a militarizmus meg fog szűnni, amikor a világ szabadság-szerető lelkei azt mondják majd uruknak: „Menj és magad végezd el a gyilkolásaidat. Épp elég ideig áldoztuk fel önmagunkat és a szeretteinket a csatáitokban. Cserébe élősködővé és bűnözővé tettetek minket a szabadság idején és lealjasítottatok a háború idején. Elszakítottatok minket a testvéreinktől és a világot egy emberi vágóhíddá változtattátok. Nem, nem fogjuk a gyilkosságaitokat és a csatáitokat folytatni egy olyan országért, amit elraboltatok tőlünk.”

Ó, én teljes szívemből hiszem, hogy az emberi testvériség és a szolidaritás eltörli majd a horizontról a háború és a pusztítás e szörnyű vörös vonalát.

 

IV. A szólásszabadságról és a sajtószabadságról

 

A Buwalda ügy csak egy része egy nagyobb kérdésnek, a szólásszabadság, a sajtószabadság és a gyülekezési szabadság kérdésének.

Sok jó ember úgy képzeli, hogy a sajtó- és szólásszabadságot lehet helyesen és biztonságosan gyakorolni az alkotmányos garanciák keretei között. Úgy tűnik számomra, az egyetlen mentség arra a szörnyű apátiára és közönyre a szólás- és sajtószabadság megtámadását illetően, aminek tanúi lehettünk az utóbbi hónapokban ebben a megyében.

Hiszem, hogy a szólás- és sajtószabadság azt jelenti, hogy azt írok és azt mondok, amit akarok. Ha ezt a jogot alkotmányos rendelkezések, jogszabályi rendeletek, főpostamesterek vagy rendőri gumibotok mindenható határozatai szabályozzák, akkor bohózattá válik. Jól tudom, számolnom kell a következményekkel, ha levesszük a láncokat a szólás- és sajtószabadságról. Azt hiszem azonban, hogy a korlátlan véleménynyilvánításból fakadó következményekre a gyógymód még tágabb véleménynyilvánítás lehetővé tétele.

A lelki bilincsek még sosem mentek szembe a haladással, míg az túl korai társadalmi robbanások túl gyakran idézték elő az elnyomás újabb hullámát.

Soha sem fogják a kormányzóink megtanulni, hogy azokban az országokban, Angliában, Hollandiában, Norvégiában, Dániában, Svédországban, ahol a legnagyobb a szólásszabadság, a legkisebbek a „következmények”? Eközben Oroszországban, Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban és sajnos Amerikában is ezek a „következmények” a legsürgetőbb politikai tényezőkké nőttek. A miénk egy többség által irányított ország kellene, hogy legyen, mégis bármelyik rendőr, akit nem ruházott fel a többség hatalommal, feloszlathat egy találkozót, lerángathatja az előadót a szószékről, és kizavarhatja a hallgatóságot a teremből, igazán orosz módra. A főpostamester, aki nem egy választott tisztségviselő, megakadályozhatja kiadványok közzétételét és elkobozhatja a leveleket. Döntése ellen nincs nagyobb fellebbezési lehetőség, mint az orosz cáré ellen. Bizony, úgy gondolom, szükség van egy új Függetlenségi Nyilatkozatra. Nincsenek már modern Jeffersonok és Adamsok?

 

V. Az Egyházról

 

Az egykor forradalmi eszme politikai maradványainak legutóbbi egyezményében kijelentették, hogy a vallásnak és a szavazásnak semmi köze egymáshoz. Miért lenne? Amíg az ember hajlandó a lelkét az ördögre bízni, addig, ugyanazzal a logikával a politikusokra is bízhatja a jogait. Az, hogy a vallás magánügy, már rég le volt fektetve a Bis-Marxisták által Németországban. A mi amerikai Marxistáink vérszegények, nincs bennük eredetiség, Németországba kell menniük a bölcsességért. Ez a bölcsesség ostorként szolgált, hogy több millió embert a Szocializmus fegyelmezett hadseregébe hajtson. Én is ezt csinálhatnám itt. Az isten szerelmére, ne sértsük a tisztességet, ne bántsuk az emberek vallási érzéseit.

A vallás egy olyan babona, amely abból ered, hogy az ember szellemileg képtelen megfejteni a természeti jelenségeket. Az Egyház egy olyan szervezett intézmény, amely mindig is a haladás akadálya volt.

A szervezett egyháziság megfosztotta a vallást a naivitásától és a primitivizmusától. A vallást egy rémálommá változtatta, amely elnyomja az emberi lelket és rabságban tartja az elmét. „A Sötétség Uralma”, ahogy az utolsó igaz keresztény, Lev Tolsztoj nevezi az Egyházat, ami az emberi fejlődés és a szabad gondolkodás akadálya, így nincs helye az igazán szabad ember életében.

 

VI. A házasságról és a szeretetről

 

Úgy gondolom, ez számít a leginkább tabu témának. Szinte lehetetlen erről beszélni anélkül, hogy megbotránkoztatnánk sok jó ember becsben tartott illemét. Nem csoda, hogy olyan nagy a tudatlanság ezekben a kérdésekben. Csakis a nyílt, őszinte, intelligens megvitatás fogja megtisztítani a levegőt a hisztérikus, szentimentális szeméttől, ami elfedi ezeket az alapvető kérdéseket, alapvető az egyéni és a társadalmi jólét számára egyaránt.

A házasság és a szeretet nem szinonimák, sőt gyakran egymás ellentétei. Tudom, hogy egyes házasságokat a szeretet működtet, de a házasság szűk, anyagi korlátai, úgy, ahogy vannak, gyorsan megtörik a szeretet érzékeny virágát.

A házasság egy olyan intézmény, ami az Államnak és az Egyháznak hatalmas bevételekkel szolgál, és ezáltal az élet egy olyan szakaszába ártja bele magát, amelyet az emberek hosszú ideje a saját, legszentebb dolguknak tartanak. A szeretet az emberi kapcsolatok legerőteljesebb tényezője, amely időtlen idők óta szembeszállt minden ember alkotta törvénnyel és szétzúzta a szabályok rácsait az Egyházban és az erkölcsben. A házasság sokszor csak egy gazdasági megegyezés, amely a nőnek egy életre szóló életbiztosítást juttat, a férfinak pedig egy örököst vagy egy szép játékot. Ez hát a házasság, ami arra képzi a nőt, hogy élősködőként éljen, függő, tehetetlen szolga legyen, míg azt a jogot szolgáltatja a férfinak, hogy zálogba vegyen egy emberi életet.

Hogyan kehet ezekben a körülményekben bármi is közös a szeretettel? - azzal az elemmel, amely lemond a pénzről és a hatalomról, hogy a saját világát élje a határtalan emberi kifejeződésben? De nem a romantika korát éljük, Rómeóét és Júliáét, Faustét és Margarétáét, a holdfényes extázisét, a virágokét és a dalokét. A mi korunk egy gyakorlatias kor. Az elsődleges szempont a jövedelem. Annál rosszabb nekünk, ha elértük azt a kort, amikor a lélek legmagasabb röptét ellenőrzik. Egy faj sem fejlődhet a szeretet eleme nélkül.

De ha két ember a szeretet szentélyét imádják, mi lesz az aranyborjúval, a házassággal? „Ez az egyetlen biztosíték az asszony, a gyermek számára, a család. az állam.” De nem biztosíték a szeretet számára; és szeretet nélkül nem létezhet igaz otthon. Szeretet nélkül nem kellene gyermekeknek születniük, szeretet nélkül egyetlen igaz nő sem kapcsolódhat egy férfihoz.  Az az aggodalom, hogy a szeretet nem nyújt kellő anyagi biztonságot, idejétmúlt. Hiszem, hogy amikor egy nő aláírja a saját emancipációját, a függetlenségének első megnyilvánulása abból fog állni, hogy egy férfit a szíve és elméje minőségéért fog szeretni és imádni, nem pedig a pénztárcájában levő mennyiség miatt. A második megnyilvánulása az lesz, hogy joga van ezt a szeretetet követni anélkül, hogy azt a világ megakadályozná. A harmadik és legfontosabb megnyilvánulása a teljes és korlátlan joga az anyasága felett.

Ilyen anyában és egyenlően szabad apában rejlik a gyermek biztonsága. Nekik megvan az erejük, a határozottságuk, az összhangjuk, hogy olyan légkört teremtsenek, ahol az emberpalántákból gyönyörű virág nő.

 

VII. Az erőszakról

 

És most ahhoz a ponthoz értem, ahol a nézeteimről a legnagyobb félreértések uralkodnak az amerikai köztudatban. „Nos hát, mond csak, nem népszerűsíted-e az erőszakot, a királyok és elnökök meggyilkolását?” Ki mondja, hogy ezt teszem? Hallottad, hogy ezt mondtam, hallotta bárki is? Látta bárki is az irományainkban nyomtatva? Nem, de az újságok ezt mondják, mindenki ezt mondja; tehát így is van minden bizonnyal. Ó, a köztudat pontossága és logikája!

Hiszem, hogy az Anarchizmus a béke egyetlen filozófiája, a társadalmi kapcsolatok egyetlen olyan elmélete, amely az emberi életet mindenek feletti értéknek tartja. Tudom, hogy néhány anarchista elkövetett erőszakos cselekményeket, de ezt a szörnyű gazdasági egyenlőtlenségek és a hatalmas politikai igazságtalanságok váltják ki, nem az Anarchizmus. Ma minden intézmény az erőszakon nyugszik; a légkör telítve van vele. Amíg ez az állapot fennáll, az erőszak megállítása éppoly reménytelen, mintha akár a Niagara zúdulását próbálnánk megállítani. Mint már mondtam, azokban az országokban, ahol van bizonyos mértékű szólásszabadság, kis mértékű vagy egyáltalán nincs is erőszakos cselekmény. Mi itt az erkölcs? Egyszerűen a következő: az Anarchisták egyetlen cselekedete sem személyes célokra, gazdagság vagy profit elérésére irányul, hanem egy tudatos tiltakozás a fentről jövő elnyomó, önkényes, zsarnoki intézkedések ellen.

Carnot-ot, Franciaország elnökét Caseiro meggyilkolta, válaszul arra, hogy Carnot megtagadta Vaillant halálos ítéletének megváltoztatását, akinek életéért Franciaország teljes irodalmi, tudományos és humanitárius világa könyörgött.

Bresci a saját költségén Olaszországba ment, a Paterson selyemszövő malmaiban keresett, hogy Humbert királlyal szemben igazságot szolgáltasson, amiért elrendelte, hogy védtelen nőkre és gyerekekre lőjenek a kenyérlázadás alatt. Angelino kivégezte Canovas miniszterelnököt, amiért az feltámasztotta a spanyol inkvizíciót Montjuich börtönben. Alexander Berkman merényletet követett el Henry C. Frick élete ellen a Homestead sztrájk alatt, csak mert erős szimpátiát érzett az a tizenegy tüntető iránt, akiket Pinkerton megölt, és az árvák és özvegyek iránt, akiket Frick kilakoltatott otthonaikból, melyek Mr. Carnegie tulajdonában álltak.

Ezek az emberek mindegyike nem csak hogy szóban vagy írásban világossá tette tettének okait a világ számára, bemutatva az esetet, ami erre vezette őket, bizonyítva az elviselhetetlen politikai és gazdasági nyomást, a férfiak, nők és gyerekek szenvedéseit, amelyek megkövetelték a cselekvést, és nem pedig az Anarchizmus filozófiája. Nyíltan, őszintén, a következményeket vállalva jöttek, készen az életüket adni.

A társadalmi betegségek diagnosztizálásánál, nem tudom elítélni azokat, akik önhibájukon kívül szenvednek egy széles körben elterjedt betegégtől.

Nem hiszem, hogy ezek a cselekedet képesek rá, vagy valaha is arra irányultak volna, hogy újjáépítsék a társadalmat. Ehhez az első lépés átfogó és széleskörű oktatás az ember helyéről a társadalomban és a megfelelő viszonyáról a társai felé; második lépésben pedig példát mutatva. Példa alatt értem a felismerés után az igazság megélését, nem csupán az arról való elmélkedést. És végül, a legerősebb fegyver, a tömegek tudatos, intelligens, szervezett gazdasági tiltakozása, közvetlen cselekvésen és általános sztrájkon keresztül.

Az az általános kijelentés, hogy az Anarchisták ellenzik a szerveződést, és így a káosz mellett állnak ki, teljesen alaptalan. Igaz, nem hiszünk a szervezetek kötelező, önkényes részében, amely különböző ízlések és érdekek embereit egy testbe kényszeríti. Azokat a szervezeteket, amelyek természetes keverékei közös érdekeknek, önkéntes összefogás által előidézve, az Anarchisták nem csupán nem ellenzik, de hiszik, hogy ez a társadalmi élet egyetlen lehetséges alapja.

Ez a szerves növekedésnek az összhangja, amely színek és formák sokféleségét állítja elő - amiből egészében a virágot csodálhatjuk. Hasonló módon a szabad emberek szolidaritás szellemében folytatott szervezett tevékenységének eredménye tökéletes társadalmi összhang - ez pedig az Anarchia. Valójában csak az Anarchizmus váltja valóra a nem tekintélyelvű szervezetet, mivel megszünteti a meglévő ellentéteket egyének és osztályok között.