Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


eretnekmozgalmak

2009.09.30

A KÖZÉPKORI KERESZTÉNY ERETNEKMOZGALMAK

 

 

ELŐZMÉNYEK:

 

Constantinus császár, már uralkodása elején tapasztalta, hogy a kereszténység, amelyet birodalma összetartó kapcsának szánt, nem egységes. Az egységet az "ariánus" eretnekek bontották meg, akik tagadták a Fiúnak az Atyaistennel közös isteni lényegét. Számos püspök is volt köztük. Az egység helyreállítására a császár összehívta a keresztény világ püspökeinek első egyetemes zsinatát a kis-ázsiai Nikaiába (Nicea) 325-ben.

A vallási vezetők nemcsak a dogmák tagadóit tekintették eretneknek, hanem eretneknek tartották mindazokat is, akik írásukkal, szavukkal vagy magatartásukkal veszélyeztették a hit tisztaságát. Az eretnekeket az egyház felvilágosítani igyekezett, makacsság esetén pedig kiközösítette őket. A IV. század vége óta azonban a Római Birodalom államvallásává lett a kereszténység. Az állam benne látta a birodalom egységének és közrendjének biztosítékát.

A keresztény egyház kialakulása idején tehát a szektáknak se szeri, se száma. Ezek azonban általában a Földközi-tenger keleti partvidékén élnek, csak egy-kettő terjed el közülük Nyugat-Európában; s a VII. századra ezeknek is nyoma vész. A VII-XI. században egyáltalán nem hallani eretnekmozgalmakról. Ennek oka, hogy a középkor korai szakasza óriási változásokat hozott Nyugat-Európába életébe. A nyugatrómai birodalom összeomlását követő népvándorlások új államokat teremtett, mindjobban megerősödött a feudális rend és az ősi vallások helyére a kereszténység került. A lakosság zöme még görcsösen ragaszkodott a régi viszonyokhoz és szembeszegültek az új társadalmi renddel. Nem fogadták el a hűbéri rendet alátámasztó keresztény vallást, hanem ragaszkodtak ősi hitükhöz. Az új keresztények csak igen keveset tudtak a hittételekről, amiből következett, hogy keveredtek az új és régi vallások. A hittérítők kellő tudás hiányában csak később kezdtek a tévtanok ellen harcolni.

A XI-XII. században már itt is, ott is felbukkannak az eretnekségek. Eleinte kis, helyi csoportok, később azonban rohamosan erősödő szekták és mozgalmak alakulnak.

E századtól már szilárd Nyugat-Európában a feudális rend, megindul a városok felvirágzása. Az ipari és kereskedelmi tevékenység közepette nemegyszer ütköztek a hűbéri rend korlátaiba, ezért korán bírálni kezdték a feudális társadalmat és legfőbb támaszát, az egyházat.

A középkori Európában az élet minden területén a vallás uralkodott. A vallás adta a világ általános elméletét, a vallás szentesítette a fennálló rendet, azt hirdette, hogy ez a rend a Mindenható megmásíthatatlan akarata. A fennálló társadalmi rendnek, a feudalizmusnak az egyház és a vallás volt a legfőbb őre, pajzsa. 

A feudalizmus első szakában már élesen körvonalazódtak az anyagi különbségek és jogviszonyok. Városokban és vidéken szorosan egymás mellé zárva: előkelő urak, gazdag patríciusok tornyos erődített palotái, vagy a hegyek ormán bevehetetlennek tűnő erődök, míg a völgyekben, hegyoldalakon álló szegényes falvak, felmérhetetlen a szegénység nemcsak a városokban hemzsegő nyomorékok, leprások, hanem a takácsok, napszámosok és alkalmi munkások „óljaiban” is.

 

BRESCIAI ARNOLD, ÉS A KOMMUNA MOZGALMAK:

 

A XII. században Brescia városában a püspök szinte korlátlan hatalommal rendelkezett nemcsak az egyházi, hanem a világi ügyek irányítása felett is. Ezért a püspöki szék betöltése körül ádáz harc folyt. A pápa, a császár, a szomszédos prelátusok, a főurak, a polgárok, a szegénynép mind érdekelté vált, kié a hatalom. A gazdag város egyre kevésbé tűrte, hogy róla döntsenek, nélküle. Városi önkormányzatot követeltek. 1130-ra választott képviselői, a konzulok ugyanolyan befolyással bírtak, mint a püspök. Kommunát (teljes önkormányzatot) akartak, hogy az egyházat kiszorítsák a világi hatalomból. Ez a harc egy pap, Arnold vezetésével indult meg. Tanítója Abélard, aki kritikusan vizsgálta a gazdag, hatalomra vágyó papságot, melytől meg kell tisztítani Krisztus egyházát. Síkraszállt amellett, hogy a vallás területén is az értelemé az elsőbbség, fontosnak tartotta a teológia mellett a világi ismereteket. Ezen vakmerőségen a papok többsége felháborodott, mivel az a Szentegyház épületére halálos veszélyt jelentett. Segítségével a demokratikus kormányzás győzött a városban. A püspök, a zsinathoz fordult segítségért, minek következtében II. Ince pápa megtiltotta Arnoldnak a prédikálást és száműzte szülőföldjéről. A püspök így visszaállíthatta hatalmát. 1140-ben Abélard vitába száll a papok gyülekezete előtt Clairvaux-i Bernát cisztercita apáttal, a század legtekintélyesebb egyháznagyával, aki a pápai trón legerősebb oszlopa. A vita ugyan elmaradt, de tizennégy tételét eretnekségnek ítélték. Abélárdot és Arnoldot kolostorokba zárták, tévtanaikat tartalmazó könyveiket pedig elégették. Abélárd halála után Arnold visszatért a száműzetésből. Előbb Párizsban, majd Zürichben, végül Rómában tovább folytatta prédikációit, de Clairvauxi Bernát minden tekintélyét felhasználva űzette el mindannyiszor.

Ekkortájt heves küzdelmek dúlták fel, Róma nyugalmát. A lakosság itt is önkormányzatot követelt, mert elviselhetetlennek érezte a pápai önkényt. II.Lucius pápa trónra lépése után (1144) eltörölték kormányzói tisztségét, és maguk választotta „patríciusokkal” kívánták feléleszteni a régi köztársaságot. A pápa és a római előkelők szicíliai zsoldosokkal próbálták eltiporni a mozgalmat, de a város alapos vereséget mért rájuk, amiben a pápa maga is elesett.

Utódától, III. Jenőtől (1145) már megválasztása napján követelték, hogy mondjon le világi hatalmáról és ismerje el a római kommunát. A pápa ezt visszautasította, s elmenekült. A tömegek megrohanták és kirabolták a kardinálisok palotát, az előkelők kastélyait. Végül megállapodás született arról, hogy tanács működjék Rómában, de elismerik a pápa fennhatóságát, s megszűntetik a „patrícius” méltóságot. Rövidesen újabb zavargások törtek ki és visszaállítottak minden „vívmányt”, a pápa ismét elmenekült.

Ez az időszak Arnold tanításainak kiváló táptalajt biztosított. Rövidesen számos tanítvány és hű követő gyűlt köré, különösen sok asszony. A pápa hiába követelte kiűzését az „örök városból”, a nép nem engedelmeskedett.

Mindkét fél Barbarossa Frigyestől, a német uralkodótól várt segítséget. A rómaiak a birodalom visszaállítására szólították fel, mely ugyan az egyházi hatalommal szemben kedvezett volna neki, de az uralkodóval szemben (mely ott a pápa volt, aki császári koronát kínált), mégsem nyújthatott segítséget.

Az új pápa, IV. Adorján (1154), mikor a felkelők megsebesítették Guido kardinálist, egyházi tilalom alá vette a várost. A templomok bezártak, a harangok elhallgattak. A rémült, vallásos nép ellenállása megtört, és a pápa követelésére Arnoldot és tanítványait kiűzték.

A kommuna mozgalmakkal szemben segítségéért Frigyes fejére császári korona került a Szent Péter-bazilikában. Ami miatt a rómaiak fegyvert ragadtak, megtámadták a templomot, majdnem megölték a pápát, de a német katonaság szörnyű mészárlás közepette visszaverte őket. A pápa igája újra ránehezedett a városra. S a kommunamozgalom vezérének sorsa is eldőlt. Tetemét halála után leemelték az akasztófáról, s megégették. Hamvait a Tiberisbe szórták, nehogy a nép ereklyeként tisztelhesse.

 

A KATAROK:

 

A kathar szó, mint kifejezés, a 11. század első felében jelent meg és később az eretnekek szinonimája lett, mely Alain de Lille eretnekellenes röpiratával terjedt el a köztudatba.

A katar vallás az éles ellentétek vallása volt. A szőrcsuhás, mezítlábas katar hittérítők (perfektek) megszólították a parasztokat, munkásokat. Sok foglalkozott orvoslással. Minden misztikus hajlamuk ellenére, számtalan érvüket, tételüket az egyszerű paraszti észből merítették. Felszólaltak a papok kapzsisága és fényűzése ellen, s szigorú aszkétizmust hirdettek. Elvetették a katolikus egyház szertartásait, templomait, ereklyéit (még a keresztet is) és a szentek tiszteletét. Népi nyelvre fordították le az Újszövetséget. Azt állították, hogy a keresztelést csupán felnőtteknél hatásos, kik ismerik a vallás tételeit. A tized befizetése ellen is szónokoltak. Az hirdették, hogy világot bár Isten teremtette, de a földi nyomorúság a Gonosz műve, ki a bosszúálló Ószövetségben szereplő szigorú isten. Úgy tekintették az egész anyagi világot, mint a gonoszság hazáját, így az egyetlen legfőbb bűn a tulajdon. Bűnnek nevezték a szaporodást és helyeselték az öngyilkosságot.

A katarok tana nem volt egyéb, mint hangos tiltakozás, merev tagadás; tagadása a feudalizmusnak és minden intézményének. Tagadtak minden születési előjogot. A középkorban is elnyomott helyzetben élő nőket egyenjogúnak tekintették a férfiakkal. A hűbériség korában az élet minden területén fontos szerepet játszó esküt is szigorúan tiltottak, ezzel voltaképpen elvetették a feudalizmus törvényeinek és intézményeinek egész szövevényét. Az ölés megtiltásával pálcát törtek az egész feudális uralkodó osztály fölött, akik öltek háborúban, párbajban, bírói székben. Azzal, hogy az anyagi világot gonosznak látták, a lehető legélesebb kritikát gyakorolták koruk rendje felett.

A perfektekre (tiszták) szigorú szabályok vonatkoztak. Tiltott volt minden nemi érintkezés, olyan étel, ami nemzésből jön létre (hús, tojás, sajt), az eskü, a gyilkosság. Nem lehet birtoka, tulajdona és nem viselhetett hivatalt. Koldulásból vagy két keze alkotta munkából tarthatta fenn aszkéta életét.

A perfektek között teljes egyenlőség uralkodott. Nők is lehettek „tökéletesek”, s minden szertartást ugyanúgy elvégezhettek, mint a férfiak. Az ő legfőbb feladatuk a vándorló katarok befogadására létesített menhelyek feletti felügyelet gyakorlása.

A katar közösség élén püspök állt. A XIII. század elejére tizenkét püspöke és kb. 2500 perfektje volt.

Azok, akik a katarok mozgalmához csatlakoztak, de nem vállaltak magukra semmiféle kötelezettséget, alkották a „hívők” (credentesek) táborát. Őket nem kötelezett semmiféle vallási tilalom, csak az, hogy higgyenek a katar tanban és támogassák a perfekteket. Mivel a mennyek országa csak a perfektek számára állt nyitva, arra kellett törekedniük, hogy közéjük jussanak. Legtöbbjük ezt az élete végére tartogatta. Így előfordult, méghozzá nem is ritkán, hogy a haldokló lelkét hozzátartozói erőszakkal is megmentették, elpusztítva a testet. Számos anya így pusztította el gyermekét. A katar tanok elsősorban a dél-francia és észak-olasz városi polgárok körében terjedt el. Nem véletlen. Nem kell templomba járni, imádkozni, gyónni, áldozni, böjtölni, nem tilos a kamatszedés, és elég életük végén perfekté válni. A városi fejlődés, az árutermelés még eléggé kezdetleges, súlyos korlátok zárták körül, nyomasztották a polgárt, s nemigen lehetett látni, merre visz a fejlődés. Már világosnak tűnt, hogy a városi polgárságnak a hűbéri rend teljes elpusztítása hozza meg a fejlődést.

A tanokat sok úr is magáévá tette. Természetesen nem azért, mert szemben álltak volna a feudalizmussal, hanem mert bírálta a papság életmódját, nem terhelte őket semmilyen tilalom, mégis bízhattak abban, hogy a paradicsomba jutnak. Terjedésben fontos szerepet játszott még az is, hogy ezt a területet minden oldalról fenyegette idege uralkodó. A katar eretnekség elterjedéséhez így valószínűleg a függetlenségért való reszketés is hozzájárult.

Ez időben a dél-francia Albi városában ütötte fel fejét más szekta. Albigenseknek is nevezték őket, de többségük a katarok közé tartozott.

Az egyházi és világi hatóságok minden lehetséges eszközt felhasználtak az eretnekek ellen. A papok mindenfelé és állandóan prédikáltak ellenük, vitába szállak velük. A pápa a legjobb szónokait küldte a helyi papság erősítésére. Őszentsége III. Ince, megpróbálta rávenni a francia királyt, hogy indítson keresztes hadjáratot, de ne Keletre, a pogányok ellen, hanem az eretnekek kiirtására. Így Simon de Monfort vezetésével Észak-Franciaországból és Németországból összeverődött, zsákmányra és ölésre éhes fanatizált lovagi had megrohanta a vidéket (1208-1235). Lángba borítottak minden falut, várost és fellobbantak a máglyák a perfektek alatt is. A keresztesek nem kíméltek senkit. Az elfoglalt településeken kivétel nélkül kardélre hánytak mindenkit; még a gyerekeket és az aggastyánokat is. A tartomány pedig a keresztesek, majd a francia király és az észak-francia lovagok zsákmánya lett.

A harcok alatt, s még utána is egy ideig erős maradt a katarok tábora. Pedig az egyház nemcsak a kereszteseket indította ellenük. Az egyik odaküldött pápai misszióban részt vett egy fiatal pap, Domonkos, aki átlátta, hogy az eretnekek elleni harchoz nem elegendő az alkalomszerű propaganda- és bűntető-hadjárat. Olyan szerzetet kell létesíteni, amelynek legfőbb feladata, a tévtanok elleni prédikálás, az eretnekek felkutatása és a tévelygők visszatérítése az egyház aklába, vagy ha makacsul ragaszkodnak gonoszságukhoz, akkor eltaposása. E harcban született meg a dominikánus szerzetesrend, az „Úr kutyái”. Ugyanez idő tájt jött létre Szent Ferenc rendje is. E két rend, amelynek tagjai szigorú szegénységet fogadtak, koldulásból éltek, a perfektekhez hasonló életmódot folytattak, még öltözetük is szinte azonos volt, hatalmas fegyvert jelentett az eretnekek elleni harcban.

Közben a pápa lassanként állandó törvényszéket épített ki az eretnekek ellen, a szent inkvizíciót. Az inkvizítorok a XIII-XIV. században a világi hatóságok hathatós támogatása mellett valósággal átfésülték Languedoc tartományt, s tömegesen küldték máglyára a „makacsokat”.

A XIV. század végén a katar eretnekek utolsó töredékei is eltűntek. Mozgalmuk halálának oka nem csak az erőszak, hanem a mozgalmat kiváltó, tápláló gazdasági, társadalmi és politikai okok megszűnése. Megmutatkozott, hogy a hűbéri renden belül egyre jobban fejlődik az árutermelés, a kereskedelem. A feudális rend ellenzéke már nem látta a világot teljesen rossznak, megjavíthatatlannak. A dualista katar szekta teljesen eltűnt, de annál erősebb lett a valdensek tábora.

 

A VALDENSEK:

 


A XI. századtól kezdve Európa számos vidékén csuhás emberek tűntek fel, akik maguk köré gyűjtötték a falvak, tanyák, városok szegény népét, s Krisztusról, az apostolokról, az igazi kereszténységről prédikáltak. Beszédeikben hangsúlyozták: a gazdagok bűnösek és csak a szegények Krisztus és az apostolok igazi követői. „Krisztus szegényeinek” nevezték őket.

Az egyház sokszor engedélyezte, sőt elősegítette e vándorprédikátorok működését, mert úgy gondolta, hogy terjesztik, elmélyítik a keresztény eszméket, alázatra és jámborságra buzdítva a népet. Ám „Krisztus szegényei” élesen bírálták az egyházat, a papság életmódját, s ez félelemmel töltötte el a klérust, ezért előbb vagy utóbb megvonta tőlük a prédikálás engedélyét.  Felszólították, hogy telepedjenek le, alapítsanak kolostort. Számos új kolostor és szerzetesrend alakult így, többek közt a premontreiek. Ezzel erősítették az egyház épületét, mert a gyülekezeteket így megtartották az egyház keretein belül. De akadtak olyanok is, akik nem mutattak hajlandóságot a klérus rendeletének megfogadására. Ezeket az egyház kirekesztette kebeléből, eretneknek bélyegezte. Ők azonban szilárdan meg voltak győződve arról, hogy semmit nem követnek el az egyház ellen és csak az őskeresztények példáját kívánják követni. Mozgalmuk egyre szélesedett, egyre mélyült.  

A XII. század második felében egy gazdag lyoni kereskedő, Petrus Valdo „megvilágosodása” után eladta ingóságait, megmaradt vagyonát pedig szétosztotta Lyon szegényei között. Ezután koldulásból élt. Tanítványai lelkesen hirdették az evangéliumot, bűnbánatra, békére szólították fel a népet, s ugyanakkor ostorozták a papság bűneit, szembeállítva a klérus életmódját, az apostolok életével.

A lyoni érsek megtiltotta, hogy prédikáljanak. Valdo hiába fellebbezett a pápánál. A valdensek egy ideig fejet hajtottak e végzés előtt, de később áthágták a tilalmat, szakítva az egyházzal, ami pedig eleinte egyáltalán nem állt szándékukban. Csak a bibliát fogadták el hitbéli iránymutatónak (lefordították és a hívők számára hozzáférhetővé tették a Szentírást, melynek olvasása akkor a papok kiváltság volt és az egyház tiltotta az „avatatlanoknak”), elvetették a szentképek, ereklyék tiszteletét, a szentelt vizet, a misét hiábavalónak ítélték. Elvetendőnek tartották a szerzetesrendeket, ünnepeket, templomi énekeket, böjtöt, a papok nőtlenségét és nem ismerték el a pápa hatalmát sem. A hazugság, az eskü, az ölés halálos bűn volt számukra.

„Krisztus igazi papjai” alamizsnából vagy kezük munkájából éltek. Aki Krisztus példája nyomán él, jogában áll papi funkciókat ellátni – hírdatték – s, ezzel pedig eltörölték a papok kiváltságait és a papságot, mint rendet. Papjaik a perfektek, más népi nyelvű irodalmi műveket is létrehoztak (természetesen mind vallásos, morális jellegű), megteremtve egyes országok népi nyelvű irodalmát. A pápa mindezekért végül kiátkozta őket.

Ugyanebben az időben Lomardia egyes városaiban számos család (az úgynevezett humiliátok) lemondtak minden fényűzésről, csak dolgoztak és imádkoztak. Szigorúan tiltották a házasságot, az esküt és a pereskedést. E két mozgalom hamarosan kapcsolatot teremtett egymással. Valdo tanítványai csakhamar megtalálták a kapcsolatot más, hasonló elveket valló csoportokkal is Itáliában, Franciaországban, Németországban, Csehországban, Magyarországban).

A valdens mozgalom elsősorban a parasztok és városi lakosok körében terjedt el.

Az eretnekek ellen, a világi hatóságok hathatósan támogatták az egyházi szerveket, sőt önálló lépéseket is tettek. 1194-ben II. Alfonz, Aragónia királya rendeletet adott ki, melyben a valdenseket és egyéb eretnekeket a köz ellenségének bélyegezte, s megparancsolta, hogy záros határidőn belül hagyják el az országát. Mindenkire, aki befogadja őket, vagy meghallgatja prédikációjukat, az árulókat megillető büntetéssel kell sújtani. Azok, akik nem hagyják el az országot, törvényen kívül kell helyezni. Fia, II. Péter 1197-ben a fenti rendelethez hozzáfűzte, hogy a makacs eretnekeket máglyára vetni. Ezzel pedig megszülettek az első eretnekellenes világi törvények.

Aragónia példáját csakhamar másutt is követték. A valdens mozgalom azonban ennek ellenére is egyre terebélyesedett és életképesebbnek bizonyult, mint a katarizmus. Velük ellentétben, kik azt állították, hogy a világ eredendően gonosz és menthetetlen, a valdensek úgy látták, hogy meg lehet javítani, csupán vissza kell térni az őskeresztények vagyonközösségéhez. Ebben a városi polgárok és a parasztok optimizmusa nyilvánult meg.

A Cotti-Alpok völgyeiben rendkívül mértékben elterjedt a valdens tan. Az itt lakó hegyi pásztorok a hűbériséggel való szembenállásukat fejezték ki benne. 1400-ban határozták el magukat első ízben az egyházi és világi hatóságok (élükön a savoyai herceg), hogy ugyanazt az eszközt alkalmazzák, amit az albigensek ellen. 1488-ban a pápai legátus, a savoyai herceg és a francia király által rendelkezésre bocsátott kb. 18 000 katonával irtó hadjáratot kezdett az eretnekek ellen. A lakosság hősiesen védekezett, és a savoyai herceg meghátrálni kényszerült. 1500-ban újabb vad hajsza kezdődött Saluzzo őrgrófságban.

A század második felében, a savoyai herceg újabb hadjáratot vezetett, de végül újból belebukott, mert a valdens eretnekek segítséget kaptak más országokban élő hittestvéreiktől.

A XVII. században üldöztetésük szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. A valdensek vagy ellenálltak, vagy elmenekültek. 1686-ban induló hadjárat néhány nap alatt megtörte a valdensek ellenállását és a hatóságok 14 000 foglyot ejtettek. Ezek nagy része hamarosan elpusztult a nélkülözéstől, az életben maradottak pedig arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat. Zömük Svájcba menekült. Egy idő múlva néhány százan visszatértek és fegyveresen harcoltak a savoyai herceg hadai ellen, míg végül békét kötöttek.

A franciaországi Dauphiné valdenseit 1380 és 1393. között százával vetette máglyára a szent inkvizíció. 1488-ban pedig hadsereg indult a megfertőződött területek ellen. Az áldozatok száma 3000-re emelkedett.

A valdensek későbbi sorsa (az úgynevezett valdens völgyek kivételével) teljesen összefonódott a lutheránusokéval és kálvinistákéval. Közép-Európában a mozgalom a huszitizmusba torkollott.

Új kiűzetési rendeletek, újabb menekülések, újabb hadjáratok következtek, de a valdens völgyek lakói még ma sem hajtottak fejet a római katolikus egyház hatalma előtt.

 

FERENCES ERETNEKEK:

 

A XI-XII. században, a lelkeket erősen foglalkoztatta Krisztus követésének gondolata. Az egyház vezetői bizonyos mértékig pártolták a hit elmélyítését mindaddig, míg ezek nem fordulnak szembe az egyházzal, és a fennálló rendel. Krisztus követésének jegyében alakult a cisztercita, majd a dominikánus szerzet, és így született meg Assisi Szent Ferenc rendje.

Ferenc egyetlen célja a „szegény Krisztus követése” volt. Szegénységben élt, ápolta a betegeket, a leprásokat. Követői a ferencesek, a jámbor alázatot, a tűrést, az engedelmességet hirdették, s ezzel voltaképpen kiütötték a fegyvert a nép kezéből. Alapvető különbség azonban az, hogy míg a szektások szembefordultak az egyházzal és a fennálló rendel, addig a ferencesek alávetették magukat a pápa hatalmának és belenyugodtak a fennálló viszonyokba. Ez a szerzet a domonkos renddel együtt, az egyház egyik fő támasza lett.

Miután a renden belülre is befészkelte magát a tulajdon ördöge, az irányítás átcsúszott Illés testvér kezébe, aki a rend alapítójának halála után Assisiben fényes templomot emeltetett egy márványládával, melyben összegyűjtötték az adományozott kincseket. Ferenc hű tanítványa Leó testvér szétzúzta ezt a ládát, s így rövidesen menekülnie kellett Illés haragja elől.

Alig telt el néhány év, s már ádáz küzdelmek dúltak a Szabályzathoz és Ferenchez hű spirituálisok, és az azokat különbözőképpen magyarázva eltorzító konventuálisok között. A papok természetesen az utóbbiak oldalára álltak vigyázva, hogy valamelyest mégis megmaradjon a rend szegénységének látszata.

Akiben Illés ellenállást látott, azt távoli tartományba küldte, vérig vesszőztette, vagy börtönbe vettette. Közben a rend, a pápa engedélyével egyre gazdagodott, földbirtokokat, kincseket halmozott fel, óriási összegeket gyűjtött a hívőktől. Bár Ferenc a tudományokat hiábavalónak tartotta, a rend több tagja mégis egyetemeken tanult és tanított (elsősorban teológiát).

A spirituálisok között is elterjedt Joachim de Floris misztikus jóslata (Gherardo di San Dominó ez alapján szerkesztett egy Örök Evangéliumot), mely szerint rövidesen összeomlik a fennálló világ, s megkezdődik a Szentlélek ezeréves uralma. E boldog korszak előtt fellép majd egy új szerzetesrend, amely különb, mint a többi s ez az új korszak előfutára és hírnöke. A pápák elítélték ezeket a chiliasztikus ábrándozásokat, elsősorban azért, mert sötét színekkel ecsetelték a fennálló viszonyokat, lesújtó kritikát gyakoroltak az egyház, a papság és az urak felett. Megindult hát, a Joachim elveit valló ferencesek üldözése.

Az anconai spirituálisok megtagadták a naponkénti koldulást, amely komoly jövedelmi forrást jelentett a rend számára, s ezért eretnekeknek, szakadároknak kiáltották ki, és örök rabságra ítélték őket. Megtiltották, hogy életük végéig bárki egyetlen szót is intézzen hozzájuk, kenyéren és vízen tartották őket, nem vehettek részt istentiszteleten, nem gyónhattak, nem áldozhattak, ami a középkori vallásos lelkek számára szörnyű szenvedést jelentett. Ítéletüket minden héten újra meg újra felolvasták minden kolostorban, hogy megfélemlítsék azokat, akik esetleg bírálni merészelnék a konventuálisokat.

1290-ben új generális került a rend élére, aki szabadon engedte a bebörtönzött spirituálisokat. A konventuálisok megfosztották méltóságától.

1294-ben egy szent életű remete, Piero Morone került V. Celesztin néven a pápai trónra, aki szétválasztotta a két tábort, s elrendelte, hogy külön remetelakokat rendezzenek be a spirituálisok számára. Azonban ő nem volt alkalmas a pápaság bonyolult hatalmi, gazdasági, politikai ügyeinek intézésére, ezért rávették, hogy mondjon le. Utóda VIII. Bonifác minden rendeletét semmisnek nyilvánította. Az ellene tiltakozó spirituálisokat meghallgatás nélkül ítélték el, mint katarokat.

V. Kelemen pápa a viszály enyhítéséül kijelentette, hogy a spirituálisokat nem eretneknek és a konventuálisok igyekezzenek korlátozni harácsolásukat és aszkétikusabb életmódot folytatni. 1314-ben a ferencesek generálisa Michele da Cesna elrendelte, hogy szigorúan meg kell tartani Szent Ferenc rendelkezéseit.

Az erőszakos és kegyetlen XXII. János azonban újra rágalmakkal támadta és elfogatta őket. Sokakat megtört az inkvizíció, s engedelmességet fogadtak. Ekkor már nemcsak a ferencesek vitáiról volt szó, hanem a pápa hatalmáról, az egyház központi igazgatásáról, az ennek kijáró engedelmességről. Az üldözések következtében a spirituálisok teljesen elszakadtak a római egyháztól, s megalkották a maguk közösségét, a „Szentlélek egyházát”. De ezen belül is szakadás következett be.

Az itáliaiak magukat „szegény élet testvéreinek” (fraticello) nevezték. Mérsékeltebb elveket vallottak, nem bocsátkoztak oly rajongó chiliasztikus álmodozásokba, mint a francia vonal. Ez az esemény, az érdeklődés középpontjába állította azt a kérdést: volt-e tulajdonuk az apostoloknak és Krisztusnak? Nemcsak a rend tagjai között akadt olyan, aki rokonszenvezett velük, hanem a szegény nép, a polgárok, parasztok, sőt az urak körében is sokan egyetértettek nézeteikkel, főleg azért, mert megbotránkoztatta őket az egyház mérhetetlen gazdagsága. Nemcsak Itáliában s Európában, hanem a Közel-Keleten, Egyiptomban, Szíriában, Arméniában is térítettek.

A pápa az inkvizíciót uszította a fraticellók nyomába, s csakhamar máglyára vetették azokat. A XIV-XV. század legfáradhatatlanabb inkvizítorai, energiájuk nagy részét az itáliai fraticellók üldözésének szentelték. Ez a szekta teljesen megszűnt, nem az üldözések következtében, hanem, mert az élet túlhaladt rajta, az új, fejlettebb körülmények új eszméket szültek és az aszkétizmus, nem foglalkoztatta többé olyan erősen az európai népeket. Más problémák kerültek előtérbe.

 

APOSTOLI TESTVÉREK:

 

A ferences mozgalom a XIII. század végére már hatalmas áradattá dagadt. E mozgalommal kapcsolatban sok, veszélyes nézet is felszínre tört. A pármai Gherardo Segarelli, a szegény, műveletlen ifjút is magával ragadták Szent Ferenc eszméi. Be akart lépni a rendbe, de visszautasításra talált. Tanítványokat gyűjtött maga köré, akik többnyire szegény parasztok, városi plebejusok, pásztorok közül kerültek ki. Koldulásból tartották fenn magukat. Az apostolok életmódjának követését tekintették életük céljának, apostoloknak vagy apostoli testvéreknek nevezték magukat.

Megvetették és tiltották a munkát, az esküt, a nemi érintkezést, bűnnek tekintették, ha valaki törődik a holnappal. Kötelességük volt viszont a nép között vándorolni, bűnbánatra intve mindenkit.

1274-ben a lyoni zsinat nem engedélyezte a közösségeiknek, az újabb tagok felvételét. Ezt a tilalmat az önkéntes belépéssel játszották ki. A pápai tilalom ellenére, nőttön-nőtt, s távoli országokban is gyökeret vert.

Segarelli, magára hagyta tanítványait, hogy tovább vándorolva, térítse az embereket. Guido Putagi ragadta magához a testvérek irányítását, aki azonban felrúgta a teljes szegénység elvét. Végül a többség megfosztotta a vezetéstől és Matteo d’Anconát választották helyébe. Guido hatalmába kerítette Segarellit, s magával vitte Faënzába. Matteo és hívei utána siettek, s e két csoport összecsapásában veszítettek. Guido csakhamar magétól is hátat fordított az apostoloknak és kilépett a szektából.

1286 körül a pápa egyik bullájában elrendelte, hogy az apostoli testvérek hagyják abba megkülönböztető öltözékük viseletét, és csatlakozzanak valamelyik elismert szerzetesrendhez. Aki nem engedelmeskedik a parancsnak, azt börtönbe kell vetni, ha másként nem megy, a világi hatalom segélyével. Ezzel csapást mért a szektára, de nem irtotta ki őket.

Új vezetője támadt Dolcino személyében. Több levelet írt a szekta tagjaihoz, amelyeket mint propagandairatokat terjesztettek. Ezek a levelek már sokkal fejlettebb tanítást hirdettek, mint Segarelli.

Az egyház szerinte elfordult Istentől, a papok a Sátán szolgái. A pápának nem szabad engedelmeskedni, parancsai, s az inkvizíció cselekedetei jogtalanok, Isten ellen valók. Aki az apostoli testvéreket üldözi, elkárhozik. A pápa nem oldozhat fel senkit bűnei alól. Tizedet nem kell fizetni. A felszentelt templomban végzett ima ugyanannyit ér, mintha istállóban mondták volna el. Böjtölni fölösleges. A kolduló rendek sem különbek az egyház többi intézményénél. Az egyház megtisztítása, csak a szerzetesrendek felszámolásával lehetséges. A hit védelmében minden megengedett. Az isten által rendelt vezetőnek feltétel nélkül engedelmeskedni kell. Végletekig hitt Joachim de Floris jóslatában.

1290 körül a pápa heves összeütközésbe került a Szicília királyával, Frigyessel. Mikor 1303-ban VIII. Bonifác pápa meghalt, Dolcino azt hitte, hogy Frigyes két éven belül megöli az új pápát bíborosaival és az alsó papsággal együtt.

Az apostoli testvérek nem akarták tétlenül várni az „új kort”, és a lavinaszerűen megnövekedett támogatókkal együtt tevékenyen részt akartak venni a gonosz eltiprásában, így 1304-ben kitűzték a felkelés zászlaját.

A pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük.

A Parete Calvo hegységbe erődítményt létesítettek. Kb. 5000 harcosuk volt, a nők Margherita vezetésével ugyanolyan hősiesen harcoltak, mint a férfiak. Varallo városparancsnoka sereggel indult ellenük, azonban Dolcino tehetséges hadvezérnek bizonyult: tőrbe csalta és elfogta az egész sereget. A foglyokat azután élelmiszer-váltság fejében szabadon engedte.

A hamarosan fellépő ínség, rablásra kényszerítette a felkelőket. Portyázásaikkal azonban elvesztették a környék lakosainak rokonszenvét, ezért elhagyták a Parete Calvót és Monte Rubellóra költöztek. Soraikat megritkította az éhség és a járvány, de harci kedvük töretlen maradt. Vercelli püspöke újabb keresztes hadat gyűjtött össze, s megtámadta a hegyi erődöt. Noha Dolcino seregének alig volt fegyvere, mégis vereséget mért a püspök katonáira. A foglyokért cserébe, ismét élelmet szerzett.

Közben az eretnekek erődítményeket építettek, kutat ástak, és véglegesen berendezkedtek a Monte Rubellón. A püspöki hadak újabb támadásai is kudarcba fulladtak. A környék többi magas csúcsát is elfoglalták és megerősítették. Innen le-lecsaptak a környék falvaira; felégették a templomokat, foglyokat és élelmet raboltak. A püspök végül megtiltotta a foglyok élelmiszerre való kiváltását, s az elfogott apostoli testvéreket kímélet nélkül megölette.

Az uralkodó osztály döbbenten figyelte a felkelést, nem nyugodott bele a vereségbe. Valósággal vesztegzár alá vette a megfertőződött területet.

1307. márciusában a püspök újabb keresztes hadjárata azután megadta a kegyelemdöfést. Inkább mészárlás volt ez, mint harc.

Néhány fogoly, köztük Dolcino és Margherita, a vercelli „szent törvényszék” börtönében várta láncra verve a halált. A börtönt megerősített őrség vette körül, mert attól féltek, hogy híveik erőszakkal kiszabadítják őket. A papság megkísérelte, hogy a foglyokat tanaik visszavonására, megalázkodásra bírja, ezzel, mint erkölcsileg is megtörve azt.

Két hónappal fogságba esésük után állították bíróság elé őket. Az egyházi törvényszék kivégzésre átadta őket a „világi karnak”.

A piemonti völgyekben sokáig, eltörölhetetlenül élt a bátor vezér emléke. Hiába nevezte el a pápa a Monte Rubellót Szent Bernát nevéről, hiába emeltek a hegyen kápolnát a névadó szent tiszteletére, s ülték meg nagy pompával a szent neve napját, a parasztok emlékezetében ott élt Dolcino. Úgy emlékeztek rá, mint rettenthetetlen hősre, aki életét áldozta a nagy célért, hogy megszabadítsa a vidék parasztjait az urak, papok igájától.

 

FLAGELLÁNSOK:

 

A bűnbánatra intő, végítéletet hirdető prédikációk hatására Perugia városában, 1259-ben valóságos tömeghisztéria tört ki, amely lassanként átterjedt Észak-Itália más városaira is. A megbánás, az önsanyargatás szinte orgiát ült. Szegényeket és gazdagokat, ifjakat és véneket, asszonyokat és férfiakat, sőt 5-6 éves kis gyermekeket is magával ragadott a megtisztulás vágya.

Uzsorások és tolvajok megtérítették az okozott károkat, a bűnösök nyilvánosan vallották be gonosztetteiket, megnyitották a börtönöket, szabadon engedve a rabokat. A gyilkos térden állva ajánlotta fel életét az áldozat rokonainak kárpótlásként, de azok nem torolták meg tettét. Régi haragosok sírva borultak egymás nyakába. Visszahívták a száműzöttet.

Sírva, imádkozva kérték az Úr kegyelmét, tengernyi gonoszságuk bocsánatát, s közben bűnbánatuk jeléül véresre korbácsolták magukat. A körmenetet papok vezették, szentképeket hordozva. A mozgalom lassanként Németország egyes részeibe is átterjedt, sőt Csehországba is. De amilyen hirtelen keletkezett, olyan gyorsan el is tűnt.

A XIV. század közepén, borzalmas pestisjárvány söpört végig Európán. Az emberek a rémülettől félőrülten próbáltak védekezni vagy menekülni. A bűnbánat hulláma magasra csapott. 1349-ben, egyes városokban sajátos menet tűnt fel. A csuklyás menet élén zászlókat vittek, fáklyák, gyertyák lobogtak, korbácsolták vállukat, hátukat úgy, hogy vérük kicsordult, s közben a nép nyelvén zengett a bűnbánó ének. A nyilvános bűnbánat, korbácsolás, vezeklés nem ment ritkaságszámba, s nem számított furcsaságnak akkoriban, inkább szép, felemelő jelenségnek.

A flagellánsok serege folyton növekedett. Aki belépett közéjük, engedelmességet fogadott a „kapitánynak”. Sehol sem töltöttek egy éjszakánál többet. Szigorúan tilos volt koldulniuk, de nem is volt rá szükségük, mivel a lakosság versengett, hogy éjjeli szállást és ellátást nyújtson nekik.

A mozgalom állítólag Magyarországról indult el, s Lengyelországtól egészen a Rajnáig terjedt, sőt Hollandiában, Flandriában és Franciaországban is felbukkantak flagelláns csapatok.

Az egyházi és világi hatóságok kezdetben meglepve és megrendülve látták a bűnbánat lángjának magasra lobbanását. Noha a flagellánsok nem támadtak hivatalosan az egyházat, s mély vallásos érzésről tettek tanúbizonyságot, a papság zöme egy idő múlva ellenséges szemmel figyelte e mozgalmat, amely lényegében mélységesen egyházellenes volt.

Az egyház tanításának lényege, hogy a papságnak hatalmában áll „oldani és kötni”, bűnöket megbocsátani. Ha azonban (mint a flagellánsok hirdették) a bűnbánat és önsanyargatás megtisztítja a lelket, mire való akkor a gyónás, áldozás, és mire való a papság?

1349. októberében VI. Kelemen bullát adott ki, amelyben elítélte a mozgalmat. A pápa parancsára minden pap kötelességévé tette, hogy oszlassák fel ezeket a közösségeket. Akik nem engedelmeskednek, azokat vessék börtönbe a világi hatóságok segítségével.

Az egyházi és világi hatóságok üldözése következtében a flagellánsok szektája csak titokban élt tovább, és csak időnként bukkant felszínre.

A XV. század elején újabb flagelláns csoportok jelentek meg Észak-Itáliában, Dél-Franciaországban, Spanyolországban, Németországban. A szekta tagjai vagy visszatértek az egyház aklába, vagy pedig más, kevésbé excentrikus eretnekcsoportokhoz csatlakoztak.

 

A SZABAD SZELLEM TESTVÉREI:

 

Németalföldön, ahol a XII. században már fejlett ipari gócpontok voltak, a szövők között alakult meg a beghardok szektája. A szekta vezetői az apostolok, bejárták egész Európát, hogy az evangéliumból „Isten igaz szavát” hirdessék.

A Béziers-ben 1299-ben tartott konzíliumon a szekta ellen a chiliastikus tanok terjesztésének vádját emelték és híveit eretnekeknek nyilvánították. A szektának megalkuvóbb árnyalata a Ferenc-rendbe olvadt, míg a szélsőségesebb tanokat hirdetők elmenekültek és más szekták híveivel egyesülve, folytatták működésüket. Ilyen szekta volt például, a XIII. század elején Benai Amalrich alapította „szabad szellem testvérei”.

Amikor IV. Bajor Lajos császár és a papság között nyílt szakadás állott be, az Avigonban székelő papság francia befolyás alá került. Így Németországban a császár és a fejedelmek a pápasággal való harcra kényszerültek. A császár szemet hunyt a szekták működése fölött, s amikor XXII. János pápa 1322-es a magántulajdon ellenes tant eretnekségnek nyilvánította, Lajos védelmébe vette azokat a Ferenc-rendi szerzeteseket, akik a pápai döntéssel szemben is kitartottak álláspontjuk mellett. Ezért Lajos császár a pápai hatalommal dacoló ferencesek közül ellenpápát választatott (V. Miklós). A harc a császár bukásával végződött. A pápa teljes győzelmének betetőzése, hogy trónra segítette Vencelt (IV. Károly néven) 1346-ban. Megkezdődött a szekták üldözése és 1369-től az inkvizíciót is bevezették. A fanatikus apostolok elmenekültek Anglia és Csehország területére.

 

WYCLIF ÉS A LOLLARDOK:

 

Angliában a XIV. századig szinte egyáltalán nem akadunk eretnekség nyomára. Gazdasági fejlődése, városainak iparának megerősödése következtében, a parasztság erősen rétegződött. A század közepén, az angol állam eléggé erős volt ahhoz, hogy a feudális urak megkíséreljék az iparuk szempontjából igen fontos Flandria, és a francia állam meghódítását. Kitört a százéves háború. 1348-ban a pestis, a szigetországon is végigsöpört olyannyira, hogy a földesurak nem tudtak megfelelő számú olcsó munkaerőhöz jutni. Kénytelenek voltak szigorú törvényeket hoznia a 14-60 év közötti emberek munkára hajthatóságáról, a törvény által megszabott minimális bérért.

Súlyosbította a helyzetet az egyház hatalma és kapzsisága, ami elkeserítette az alsó papság számottevő csoportját is. A pápák újabb és újabb összegeket csikartak ki az országból. 1365-ben V. Orbán pápa azzal a követeléssel fordult az angol uralkodóhoz, hogy fizesse meg azt a magas adót, amelyet még Földnélküli János király ígért és fizetett meg a Szentszéknek. III. Edward király a parlament elé terjesztette, ahol kijelentették, hogy ezzel szemben a király és a nép, minden rendelkezésre álló eszközzel, ellenállást fog kifejteni. Ezt az állásfoglalást alátámasztotta, és mintegy vallási alapokra helyezte egy tudós pap, John Wyclif oxfordi egyetemi tanár írása is.

„A pápa Angliának sem egyházi, sem világi téren semmit sem nyújt, hanem csak kizsákmányolja gazdagságát, s az ellenséget (Franciaországot) segíti pénzel, kedvezéssel, tanáccsal…a pápa és a klérus nem törekedhet világi hatalomra, hiszen Krisztus példája nem erre tanítja; a papság működési területe a lelkek vezetése. Nem Isten rendelése, hogy a pápák világi hatalommal rendelkezzenek; Isten nem ad az embereknek maguk és utódaik részére örökké tartó, semmiféle feltételekhez nem kötött hatalmat; egyetlen ember által készített okmány sem örök érvényű; csak aki isten kegyelmében áll, az rendelkezhetik javakkal; aki azonban nem tölti be az Úr malasztját, elveszti a világi javakra való jogát is…”

A világi urak elvehetik az egyházi birtokokat, ha az egyház megromlott és visszaél javaival. A pápa csak akkor adhat bűnbocsánatot, ha akarata Isten törvényével egybeesik; tehát egyedül Isten kezében nyugszik.

Az angol uralkodó osztály örömmel fogadta Wyclif Róma-ellenes támadását, mert szabadulni akart a pápa beavatkozásától és folytonos követelőzésétől.

Mikor 1373-ban tárgyalások kezdődtek a pápa és az angol király között, Wyclifet is tagja volt az angol követségnek. Pártfogója, II. Edward másodszülött fia, az erőszakosságáról, a londoni polgársággal és általában a népi követelésekkel illetve megmozdulásokkal szemben tanúsított könyörtelensége miatt Anglia leggyűlöltebb alakja, Lancaster hercege.

A klérus többsége gyűlölettel figyelte a közismerten nagy tudású teológus tevékenységét. 1377-ben a canterburyi érsek és a londoni püspök, nézetei miatt törvényszéke elé idézte a Szent Pál-templomban. Hatalmas és előkelő támogatottsága miatt nem ítélték el, de még ugyanebben az évben a pápa eretneknek, tévesnek ítélte Wyclif tizenkilenc tételét. Nem tartóztatták le, csak újból megidézték Londonba, a zsinat elé. Megtiltották, hogy az eretneknek ítélt tételeket a szószékről vagy az egyetem katedrájáról hirdesse.

Nemcsak hogy tovább hangoztatta veszedelmes nézeteit, de az Úrvacsora tanát is vizsgálat alá vette, ami a katolikus hit egyik legfőbb misztériuma. Erre már az oxfordi egyetem vezető teológusai is eretneknek bélyegezték e tanokat, s kiközösítés terhe mellett megtiltották hangoztatásukat. A döntés ellen a királynál fellebbezett, ami már önmagában is eretnek magatartás volt, hiszen a hit kérdésében az egyházi hatóságok helyett a világi hatalomhoz fordult.

Wyclif többé nem taníthatott Oxfordban. Mint lutterworthi lelkész, tovább prédikált és folytatta irodalmi munkásságát (a latin nyelvű bibliát fordította le barátaival, mely az angol nyelv és irodalom mérföldkövévé vált), egyre merészebb nézetei lassan teljes rendszerré épültek át.

Az tartotta, hogy az egyház megreformálásához az őskeresztény közösséget kell feléleszteni, szigorúan különválasztva az államtól, lemondva minden világi hatalmáról. Ha a klérus nem reformálja meg önmagát, akkor a világiaknak kell ezt elvégezniük. Vegyék el az egyháztól azokat a jogokat, amelyek a világi hatalmat illetik. A világi uraknak kötelessége megvédeni a népet a papok rablásaival szemben.

john-ball-rebel-1.jpgMindezek a tanítások kétségtelenül egyház- és feudalizmusellenesek voltak. Az olcsó egyház, a papi kiváltságok eltörlése, a hívők közvetlen kapcsolata Istennel, s a biblia, mint a legfőbb tekintély, valamint az értelem előtérbe helyezése – mindez olyan polgári követelés, amelyet magáévá tett a parasztság, sőt a világi hatalomnak az egyházi fölé helyezésével a hűbérurak is.

Ebben az időben, Anglia falvaiban, városaiban felbukkantak a „szegény papok”. Ezeket az eretnek begardoknak vagy lollardoknak nevezték. A XIV. század közepén Flandriából Angliába kerültek, és kapcsolódtak össze Wyclif mozgalmával.

Legtöbbjük magáévá tette Wyclif tanításait, de társadalombírálatukban sokkal messzebb mentek. Osztálynélküli társadalmat hirdettek. Legnépszerűbb vándorprédikátoruk John Ball, akit háromszor zártak börtönbe beszédei miatt.

Kép „Jó barátaim, Angliában csak akkor fordulnak jóra a dolgok, ha minden köztulajdonná válik, ha nem lesznek többé sem hűbéresek, sem lordok; ha a lordok nem lesznek nagyobb urak, mint mi. Mily rosszul bánnak velünk! Miért tartanak bennünket szolgaságban? Nem ugyanazoktól a szülőktől, Ádámtól és Évától származunk-e valamennyien? Milyen okot tudnak felhozni, mire tudnak hivatkozni annál az állításuknál, hogy fölöttünk állnak? Bársonyba, drága kelmébe öltöznek, amelyeket hermelin és más prémek díszítenek, míg mi nyomorúságos öltözetet hordunk. Bort, fűszereket és finom kenyeret fogyasztanak, míg nekünk, csupán rozsunk és szalmahulladékunk van, s csak vizet ihatunk. Ők kellemes lakóhelyeken és birtokokon élnek, míg nekünk mezei munkánk közben dacolnunk kell a széllel és esővel, pedig mi munkáinkból ered az ő pompájuk. Szolgáknak neveznek minket, s megvernek, ha nem végezzük el szolgálatunkat, s nincsen királyunk, akinek elpanaszolhatnánk bajunkat, s aki hajlandó lenne meghallgatni minket.”

 

Nagy szerepet játszottak a Wat Tyler vezette 1381-es parasztháború kitörésében és lefolyásában. A felkelés leverése után, az uralkodó osztály borzalmas bosszút állt a parasztok vezetőin. John Ball is köztük volt. El akarták taposni a lollardokat és Wyclif eretnekségét. A világi urak felismerték, hogy ha bizonyos szempontból kedvez is nekik a lutterworthi lelkész nézeteinek egyházellenessége, a papság elleni támadásból olyan vihar támad, amely a világi urakat is elsodorhatja. Ezért még maga, Lancaster hercege is elfordult védencétől.

1382-ben a londoni zsinat eretneknek bélyegezte Wyclif több tételét, s a papság panasszal fordult a királyhoz és a parlamenthez a tévtanokat hirdető vándorprédikátorok ellen. A felsőház és a király el is rendelte a „szegény papok” és pártfogóik letartóztatását. Az üldözés megindult. Megtiltották Wyclif műveinek tanulmányozását, tételeinek tanítását.

Tanai, még halála után is tovább éltek, s rettegéssel töltötték el az uralkodó osztályt. Hamar átterjed a kontinensre, Franciaországba, Spanyolországba, Csehországba.

A lollardok üldözése fokozódó erővel folyt, kiközösítették, bebörtönözték őket. 1400-ban pedig törvényt hoztak, amely máglyahalált szab a szekta tagjaira. A lollardok egy csoportja fegyverrel a kézben akart védekezni a véres üldözés ellen, de a király könyörtelenül szétzúzta az ellenállókat.

Az egyház és az állam minden erőfeszítése ellenére a lollardok mozgalma tovább élt Angliában, s mikor a XVI. század elején a lutheri tanok eljutottak a szigetországba, új fegyvert adtak a nagyszámú eretnek kezébe.

 

HUSZITIZMUS:

 

Csehországban már korán gyökeret vertek, elterjedtek a különböző „tévtanok”, elsősorban a valdens eretnekség.

Csehországban az egyházi birtokok, a megművelt terület egyharmadára terjedt ki. A pápai udvar adószedői gyakran és különös buzgalommal keresték fel a cseh király tartományait. A kolostorok, szerzetesek száma rendkívüli mértékben növekedett. A dúsgazdag, fényűző papsággal és egyes gazdag kolostorokkal szemben a nagyszámú papság hihetetlen szegénységben tengődött. A főnemesség tömegesen tette tönkre a kisnemeseket, akik zsoldossá vagy rablólovaggá süllyedtek. A városi és falusi szegény nép száma rohamosan növekedett.

A XIV. század végén robbant ki az egyház szervezetét alapjaiban megrengető válság. Hosszú ideig két, sőt három pápa is harcolt egymással a tiaráért (római pápa koronája); a legnemtelenebb eszközöktől sem riadtak vissza a maguk hatalmának megszilárdítása érdekében.

Viharos gyorsasággal terjedtek az eretnek tanok, a szegény krisztusi egyház, és a társadalmi igazságtalanságok megszűntetésének követelése.

Ebben az időben kezdték megismerni Csehországban Wyclif írásait.

Egy szegény cseh pap, Husz János, magisztert, a Bethlen-kápolna prédikátora és a prágai egyetem tanára, úgy látta, hogy Wyclif kritikája a papságról teljesen megfelel azoknak a tapasztalatoknak, amelyeket maga szerzett a csehországi állapotokról. Bár 1402-től a prágai érsek megtiltotta Wyclif tanainak terjesztését, Husz mégis tovább hirdette, sőt továbbfejlesztette az angol teológus gondolatait.

1400-ben XXIII. János ellenpápa keresztes hadjáratot hirdetett a nápolyi király, László ellen, aki vetélytársát, XII. Gergely pápát támogatta. Mindenkinek bűnbocsánatot ígért, aki részt vesz a hadjáratban. A részvételt pénzben is ki lehetett váltani. Husz ekkor felemelte szavát a bűnbocsánat árusítása ellen. Prágában a tömeg botrányos jelenetek közepette vetette tűzre a bűnbocsánat-hirdető pápai bullát. Ez természetesen sértette a pápa tekintélyét, s így Husz helyzete tarthatatlanná vált; kénytelen volt elhagyni Prágát.

A cseh városokban és falvakban a hamu alatt meghúzódó régebbi eretnekzsarátnok magasra lobbant Husz szavainak fuvallatától.

Husz működése ellen a cseh klérus panaszt panasz után menesztett a pápához. Mikor végre a hosszú egyházszakadás felszámolására az egyház megingó építményének megerősítésére összehívták a zsinatot Konstanzban, megidézték Husz mestert is. A zsinatnak célja, az egyház és a fennálló rend megszilárdítása, a feudalizmusellenes támadások megszüntetése volt. Így Husz megérkezése után a pápa és a kardinálisok úgy döntöttek, hogy fogságba vetik. 1415-ben a zsinat eretneknek nyilvánította Wyclif tanításait, június 5-én pedig a zsinat elé vezették Huszt. A küzdelem közte és a zsinati doktorok között több mint egy hónapig tartott. Nem volt hajlandó egyetlen tételének visszavonására sem. Végül július 6-án a konstanzi székesegyházban felolvasták „tévtanait”, és bűnösnek nyilvánították. Elrendelték: fosszák meg papi méltóságától, és adják át a világi karnak megbüntetés végett. Végrehajtották rajta a degradálás megalázó szertartását, majd a halálraítéltet a katonák a folyó melletti mezőre vezették, ahol már hatalmas tömeg verődött össze. Közben elvezették a máglya előtt, amelyen könyvei váltak hamuvá, majd ő is így végezte. Hamvait a hóhérai a folyóba vetették.

Közben Csehországban futótűzként terjedtek tanai. Hűséges tanítványa, Prágai Jeromos páratlan energiával járta az országokat, és hirdette Wyclif és Husz nézeteit. Lengyelországban és Magyarországon is megfordult. A bajor választófejedelem végül letartóztatta és láncra verve Konstanzba vitette. 1415. szeptemberében nyilvánosan visszavonta eretnek tanait, megtagadva mesterét, de mikor újra kihallgatták visszavonta azt. A zsinat halált szabott Jeromosra is.

A zsinaton Husz egyik lelkes híve megesküdött minden cseh nevében, hogy ha a mestert megölik, rettentő bosszút állnak a templomokon, kolostorokon és papokon. És valóban. A máglya szikrái lángra lobbantották egész Csehországot.

Két tábor állt egymással szemben a katolikusok és a husziták. Az előbbit a főpapok, a főurak többsége és a német városi előkelők képviselték, kiknek szövetségese Zsigmond német és magyar király volt. A husziták maguk nem alkottak egységes tömböt. A jómódú polgárság, a köznemesség gazdagabb része s egyes cseh főurak, továbbá az egyetem magiszterei, akik csak az egyház vagyonát, kiváltságait akarták megnyirbálni. A kisebb polgárok és a szegényebb köznemesség, továbbá az alsó papság ennél többet követelt: a szabad prédikálást, a két szín alatti áldozást, a papság világi hatalmának megszüntetését, s a halálos bűnök megbüntetését. A vidéki nép és a városi szegények elfogadták ugyan e követeléseket, de nem elégedtek meg velük. Teljesen meg akarták semmisíteni a hűbéri rendet. Úgy érezték, hogy elérkezett a régi világ összeomlásának pillanata.

Husz halála után, egymást érték Csehországban a népi felkelések. 1419. júliusában a prágai szegények (Zselivszki János pap vezetésével), a városháza elé tódultak, s néhány huszita társuk szabadonbocsátását követelték. Mikor a tanácsurak ezt megtagadták, és szét akarták kergetni a tömeget, a felbőszült nép benyomult az épületbe, a tanácsosokat agyonverte, majd kidobálta az ablakon. Megindult a nagy huszita felkelés.

Közben már a vidéki nép is forrongott. A népi próféták szónoklataiban egyre többször, egyre hangosabban csendült fel a harcra hívó szózat. 1420-ban Dél-Csehországban felkelés tört ki, felgyújtották Sezimovo Ústi városát. A huszita prédikátorok szavára a falvak lakosai elindultak a hegyekbe. Ezt a husziták a bibliai Tábor-hegy nevével ruházták fel, s az itt lakók teljesen a szentírás szavaihoz akartak igazodni. 

„… legyen közös minden. Ezen túl… Táborban semmi sem enyém vagy a tiéd, hanem az egész közösség egyformán bír mindent. Azonképpen a jövőben is minden és mindenkor közös legyen, senkinek se legyen külön java, mert ha valakinek külön van valamilye, halálosan vétkezik… Valamennyien egyúttal testvérek és egyenlők legyenek, ne legyenek urak, s egyik a másiknak ne legyen alárendelve…”.

Valamiféle fogyasztási kommunizmust akartak megvalósítani. Magukat „isten seregének” tekintették, s készen álltak az Úr ügyének fegyveres védelmére.

A táboriták a vidéki nép, és a városi szegények beláthatatlan tömegeire támaszkodtak, s így ők jelentették a mozgalom döntő erejét.

1420-ban Táborba érkezett csapatával trocnowi Zsizska János, aki a huszita sereg hadvezére lett. Hamarosan lángban állt egész Csehország.

Az egyházi és világi főurak, rémülten látták az ellenük zúduló hadakat. Súlyosbította helyzetüket, hogy meghalt Vencel király és örökösét, Zsigmondot a cseh husziták nem fogadták el királyuknak, s e zavarok következtében a központi hatalom nem lépett fel kellő eréllyel a népi tömegek felkelése ellen. Így külföldi haderő segítségével akarta úrrá lenni a husziták felett. A pápa keresztes hadjáratot hirdetett a csehországi wyclifiták és husziták ellen. Egész Európából gyülekeztek a fegyveresek a keresztes zászlók alá. Körülbelül 100 000 ember tört be Zsigmond vezérlete alatt, s tűzzel-vassal pusztítva érkezett az ország fővárosa alá. A jómódú polgárság megijedt, egyezkedni akart, Zsigmond azonban feltétel nélküli megadást követelt. Ez a merevség ismét a felkelés oldalára állította az ingadozókat. A táboriták, a főváros segítségére siettek és Zsigmond fényes lovagi hada megsemmisítő vereséget szenvedett. A nagyszerű győzelmek alapja nem pusztán Zsizska páratlan stratégiai érzéke, hanem a harcosok forradalmi lendülete és páratlan elszántsága volt. „Isten harcosai” nem vetették magukat a győzelem után a zsákmányra, hanem a kincseket elégették.

A katolikus egyház és Zsigmond több ízben tett kísérletet arra, hogy keresztesek segítségével eltiporja a huszita mozgalmat.

Alighogy elmúlt a veszély, jelentkeztek a huszita mozgalom két szárnyának (a mérsékeltebb „kelyhesek” és a radikálisabb „táboriták”) ellentétei.

A háborús állapot, a hadi kiadások tették elsősorban szükségessé, hogy Táborban minden addigi szokásos adót és járulékot be kell fizetni a közös kasszába. 1420-ban, Tábor városában püspököt választottak. Ezzel végleg függetlenítették magukat a katolikus egyháztól. A táboriták vezető rétege igyekezett korlátok közé szorítani a táborita ideológiát. A mérsékeltekkel szemben a radikálisok (pikardok) tagadták az átlényegülést (azaz a keresztény vallásnak azon tételét, hogy az oltáron az Úrvacsorakor a pap imájára a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé változik), ez pedig voltaképpen a vallás megfosztása volt a mágikus vonásoktól, s helyette az emberi értelem és tapasztalat hangsúlyozása. Ugyanakkor ez a tétel, a pap különleges, magasabb rendű helyzetét, így azzal összefüggő kiváltságait is megkérdőjelezte.

A pikard papok vezetője a Loquisnak nevezett Martin Huska, a Táborban kirobbant heves viszályok miatt pártjával távozásra kényszerült. Ám Zsizska visszatérve a hadszíntérről lecsapott rájuk. A táboriták megpróbálták visszatéríteni társaikat, de eredménytelenül. Zsizska parancsára kb. 50 pikardot vetettek máglyára.

A táboriták között egyre inkább a mérsékeltek kerültek túlsúlyra; viszont azok, akikben éltek az Isten országának megalapítására vonatkozó chiliasztikus tanok, mind merészebb nézeteket kezdtek hangoztatni, egyre távolodva a többségtől. Ilyenek voltak az adamiták. Szerintük Krisztus országában minden közös lesz, így a házasságot is el kell törölni. Elvetettek minden egyházi szertartást, ünnepnapot, böjtöt. A katolikus és huszita papokat egyaránt a Sátán megtestesüléseinek tekintették. Azt tartották, hogy az Isten nincs az égben, az ördög nem él a pokolban, mindkettő az emberek szívében lakozik.

1421. őszén Zsizska elhatározta, hogy kiírtja e veszélyes rajongókat. Négyszáz fegyverest küldött a szekta lakóhelye ellen. Csak egy embert hagytak életben, hogy hírmondójaként vallomást tegyen gonoszságaikról.

A pikardok kiirtása a kelyheseket erősítette, akik mérsékelt reformokra törekedtek, s nem a feudalizmus megdöntését, hanem annak megjavítását, valamint a német befolyás csökkentését tűzték ki célul.

1422-ben a prágai szegények erejét is megtörték, s így teljesen a lovagok és a polgárság kezébe került a huszita mozgalom vezetése. A keresztes hadak támadásait továbbra is a táboriták verték vissza, de ők a harcok közepette tárgyaltak Zsigmonddal és a katolikus egyház vezetőivel.

Az 1431-ben összeülő bázeli zsinat felismerte a huszita tábor két szárnya között fennálló lényeges különbséget, s mindent megtett azért, hogy ezt elmélyítse. 1434-ben az urak hada, amelyben a katolikusok mellett felsorakoztak a kelyhesek csapatai is, vereséget mért a Prokop (Zsizska utódja) vezette szegényekre. A husziták harca véget ért. 1436-ban megegyezés jött létre a bázeli zsinat és a cseh husziták között, az úgynevezett prágai kompaktéták.

A szekta prédikátorai az üldözés elől lassanként mind a Táborba húzódtak. A cseh uralkodó osztály továbbra is állandó fenyegetést érzett a város miatt, így 1452-ben a kelyhes Pogyebrád György helytartó elindította hadait a huszita balszárny utolsó erődítménye ellen. A prédikátorokat Prágába vitték, s ott fogságban tartották mindaddig, amíg végül is alá nem vetették magukat a prágai érsek hatalmának. 1452. decemberében Tábor városában a templom oltáránál teljes ornátusban mondott misét a pap.

A husziták tanai visszhangra találtak szerte Európában (Magyarország, Németország, Lengyelország, Észak-Franciaország). Luther és Münzer Tamás büszkén vallották magukat a husziták utódainak.

 Kép

VÉGEREDMÉNY:

 

A középkori ember mélységesen vallásos volt; vallásos volt az is, aki a fennálló renddel szembefordult. Szembefordulásának tehát elsősorban vallásos formát kellett öltenie, vallási tételekben kellett megnyilvánulnia; olyan tételekben, amelyek tagadják, elvetik a hivatalos egyház felfogását, s helyébe másokat állítanak. Minthogy azonban a vallás, a valóságos világnak csak eltorzított képét nyújtja, az eretnek tanok is csak torz formában fejezték ki a szembenállást és forradalmiságot. Az eretnekek tehát nem ördögi gonosztevők, nem is szánalmas bolondok vagy szabadgondolkodók, hanem az ő tanaikban jutottak többnyire kifejezésre a polgárság, a parasztság és a városi szegények haladó, antifeudális törekvéseit. Az eretnekmozgalmak készítették elő a talajt a középkor legtöbb népi felkelése számára, s az eretnek tanok szolgáltak többnyire e felkelések zászlajául.