Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIGRAY JÓZSEF ELŐADÁSA

2011.08.15

 

MIGRAY JÓZSEF ELŐADÁSA

1904. ÉV ÁPRILIS HÓ 22.

 

Tisztelt Társaság!

Az előttem szólókkal szemben abba a kényes helyzetbe jutottam, hogy egy megmosolygott, majd pedig minden tekintetben félreértett álláspontot védelmezzek. Önök jobbára egy már eddig jól kitaposott mezsgyén járnak, valamilyen formában bizonyos határokkal szorosan körülvett párthoz tartoznak, míg nagyon kevés azoknak a száma, akik félretéve mindent, ami kritikai vizsgálódásuknak meg nem felel, tisztán a pozitív tudományos vizsgálódás álláspontján állva, ügy foglalkoznak

a társadalmi fejlődés irányeszméivel. Ebben a tényben látom az okát annak a dolognak, hogy míg az anarchia egyfelől, — különösen a polgári zsurnalisztikában — folytonos támadásnak van kitéve, itt ezen a fórumon „hímes tojás”-ként kezeltetett.

Csodálatos az ellentét a nézetekben, amelyet tudósok és tudatlanok az anarchista ideál felől táplálnak. Az előttem szólók kivétel nélkül a „hímes tojás” alapgondolatát variálták és különböző, éppen nem „tudományos” vizsgálódási módszer segélyével aztán mint a túláradók álmodozását igyekeztek

kikapcsolni a társadalmi fejlődés irányeszméi sorából.

Majd ezekkel a jámbor megjegyzésekkel legmerevebb ellentétben nap-nap után hallják önök azt, hogy nem igaz, az anarchizmus nem amolyan csöndes álmodozás, mint sokan hiszik, hanem a fennálló társadalomnak tűzzel-vassal kipusztítandó ellensége.

Az anarchizmus, miután az idők folyamán ügy a társadalmi elméletekbe, valamint az etikai és esztétikai definíciók sorába egy bizonyos fogalomkört vitt be, mindenesetre beletartozik az emberiség kultúrhistóriájába és így kell, hogy tudományos vizsgálódás tárgyává tétessék. És mindamellett,

hogy az anarchizmus az emberiség egyetemes életében folytonosan ható tendencia, de azért mégis „elpárologtatni” igyekszenek egyesek, úgy ezt nem magyarázza egyéb körülmény, mint az, hogy tudományos jelzővel felruházott vizsgálódási módszerük nem alkalmas a társadalmi élet tüneményeinek megismerésére és meghatározására.

Vállalkozásom — meglehet, hogy túlhaladja erőmet — odairányul, hogy bekapcsoljam az anarchizmust a társadalmi fejlődés irányeszméi sorába s tudományos és erkölcsi fölényét kimutassam az összes eddig vele szemben álló ideákkal.

Történelmi múltja nem arra az időpontra esik, midőn Proudhon és Stirner szociális elméletnek elismerték, hanem messze visszanyúlik az emberiség évezredes szellemi fejlődésébe.

Az anarchista ideál úttörője, harcosa volt minden gondolkozó vagy vallásalapító, mint pl. Sokrates, Buddha, Laoce, Zoroaster és mások, akik az emberben nem szűk határok közé szorított véges alakot láttak, hanem eltelve az isteni öntudat fenségével, a durva, lealázó erőszak megvetését hirdették, kövesse bár azt el az egyes ember egyes ember ellen, vagy pedig egyik embercsoport egy másikkal szemben.

A történelem tanúsága szerint az emberiség művelődése nem egyéb, mint folytonos haladás az alacsonyabb rendű ideáktól a magasabb rendűek felé. És a művelődés végcélja pedig: a mindenség tudatát, az érzéki és a szellemi élet tényeit öntudattá módosítani. És ezt cselekszi az anarchizmus.

Egyetlen egy anarchista gondolkozó sem vállalkozott még arra, hogy a boldogság országát fantasztikus ideák után kieszelje, mert nagyon jól tudják mindannyian, hogy ezt „megcsinálni” nem lehet. Éppen ez a leglényegesebb eltérés az anarchizmus és a szociáldemokrácia hívei között. Míg egyfelől Morus Tamást, Campanellát, Saint-Simont, Főúriért és mindazokat, kik valamilyen formában új államszervezetet eszeltek ki, utópistáknak nevezik szociáldemokrata barátaink,

 

addig ők maguk sem tesznek egyebet, mint megalkotják egy másik, újabb, a mainál jobbnak vélt államnak az alaptörvényeit: programot nyújtanak arról, hogy milyen törvényeket kívánnak a nép boldogítására.

Az anarchistákat tehát éppen eszközeik választják el mindazoktól a nemes gondolkozóktól, kik az emberiség szabadságáért való küzdelmet tűzték ki célul. Minket nem érhet a vád soha, hogy mi a hatalom kézrekerítését célozzuk, mert mi tisztán és világosan látjuk, hogy a hatalom kézrekerítése csak arra szolgálhat, hogy annak élete — amely nem jelent egyebet, mint a szolgaságot — meghosszabbíttassék. Mert a rabszolgaság okai nem egyik vagy másik törvényben keresendők, hanem egyáltalán abban a tényben, hogy vannak törvények és olyan emberek, akiknek azok végrehajtására módjuk van. Minden törvénynek egyetlenegy közös jellemvonása van. Még pedig: megadja a törvényhozóknak azt a hatalmat, hogy az általuk megállapított szabályokat reákényszerithessék minden emberfiára és ha valaki mégis ellenszegülne, azt börtönnel vagy halálbüntetéssel sújthatják,

A törvény lényege tehát semmiféle „állameszme jogának egyéni vagy tárgyi mivoltában”, sem pedig a „népakaratban” és más bizonytalan fogalmakban, hanem pusztán a durva erőszakban keresendő.

És föltételezi valaki azt, hogy amíg egyáltalán erőszakhatalom létezik, amíg lesznek törvényhozók, avagy mások, kik valamiképpen embertársaik fölé helyezkednek, hogy az emberiség szabad lesz, az ember tehetségéhez, egyéniségéhez mérten érvényesülhet? Ezt még a szociáldemokrácia oly kiváló képviselőjének sem vagyok hajlandó elhinni, mint Friedrich Engels, ki egyik munkájában a kollektivizmust a mai bérrabszolgasággal szemben így határozza meg: „A személyek feletti uralom helyébe a dolgok igazgatása és a termelés folyamat vezetése fog lépni”.

Ámde ezen a ponton a társadalom okvetlen kettéválik: az egyik rész képviselni fogja a dolgok igazgatására és a termelés vezetésére szolgáló szellemi munkát, a másik rész: pedig a fizikai munkásokat. Két külön foglalkozási kör, amely önmagából két külön osztályérdeket fejleszt ki és így alapját képezi ismét az osztályharc egy újabb formájának. Hiszen a régi kommunisztikus jellegű törzsrendszerekben is mindenütt, mihelyt a harcosok különváltak a termelőktől, ki volt téve a fegyvertelen osztály a fegyveresek megtámadásának. Néhány ezer éve már annak, hogy a nagy indiai költő, a Mahábhárata írója, évszázadok tapasztalatát foglalta össze, mikor így szólott: „A kocsiban ülő ember sohasem lesz barátjává annak, aki gyalog jár”.

És a szociáldemokratákkal szemben csupán azért nem tudok más álláspontra helyezkedni, mert egyetlen egy helyet nem találtam elméleteikben, amely fölkelthette volna bennem erre vonatkozólag a biztonság érzését. Dr. Szabó Ervin, mint az eszme képviselője utal ugyan felolvasásában mint egyik szükséges alapra az önfeláldozásra, midőn így szól: „T. Társaság, ez az öntudat (t. i. amelyet a kollektív társadalom megkíván) mi egyébből áll, mint a társadalmi szolidaritás érzéséből, hogy egész életünk, születésünktől kezdve halálunkig minden nyilvánulásában a legszorosabban föltételezve van a többi emberek életétől, azok minden cselekvésétől; hogy ennek folytán boldog és tökéletes élet nem várható mástól, mint a társadalom mindenkori célszerű rendje megállapította összműködés önkéntes létesítésétől; hogy minden összműködés bizonyos lemondást, önfeláldozást, a társadalom szükségletei alá magát alárendelést követel”.

Szép, csakhogy ez mindaddig üres szólam, míg nincs alap, amelyből ez levezethető, mert ez a materiális érdekek folytonos harcában nem gyökeredzik. Éppen ellenkezőleg: a materializmus világnézete az egyes embert, mint a természeti és az őt környező gazdasági viszonyok rabszolgáját tünteti fel, mint valami állatot, mely a létért való küzdelemben magának minél előnyösebb helyzetet akar teremteni.

Márpedig emberi művelődés csupán ott lehetséges, ahol az emberek kedélyét valami mindent átható élet eleven gondolata fűzi egybe és így egy bizonyos kapcsot alkot, mely a mindenség életében az egyes embert embertársához fűzi és így odaadó, önfeláldozó tevékenységben egy összhangzó életet

lehetővé tesz. A teológia, vagyis az egyházi kereszténység a materialisztikus álláspont ellenében kultúrképes, mert ezen mindeneket összefűző életet valamiképpen az emberi kedéllyel megérteti, ámde lényegénél fogva szolgai. És pedig azért, mert a mindenség életét az ember nem mint saját életét, hanem külsőleg ligázó hatalomként gondolja el.

Az anarchista világnézet mindkettővel szemben a szabadság világnézetét testesíti meg magában, mert a mindenség életét az egyénben szemléli, kinek szellemi egyénisége, mint a mindenség egy működési mozzanata nyilvánul. És ez az egyénnek valódi isteni szabadsága és méltósága. A mindenség köteléke, melyet a teológia künn keres, leírhatatlan dicsőségben bennünk ébred mint a szeretetnek és az észnek isteni élete.

Az anarchista morál tehát nem parancs, melynek az ember magát egy hatalmi kényszer, vagy egy mennyei önkényúr félelme miatt aláveti, hanem egyenes következménye öntudatunknak.

Érdekes az, hogy az anarchizmust a konzervativizmus és keresztény szocializmus képviselője „szűkkörű”-nek tartja a maga álláspontjával szemben. Én nem tudom, vajon melyik a gazdagabb, az-e, aki a mindenség életét önmagában szemléli, tehát a kedély és szív élete az érzések és gondolatok végtelenébe merül, hogy onnan mint a búvár a tengerből, drága gyöngyöket hozzon fel, a szeretet és mások boldogításának drágagyöngyeit, vagy amaz a másik, ki folyton véges határok között mozog, gondolatai, ha szárnyalni próbálnak, csakhamar megtépázott szárnyakkal hullnak vissza

az ignorabimus vak éjszakájába!

De nemcsak ezt a fegyverét fordíthatom vissza Geőcze Sarolta kisasszonynak, hanem mindegyiket, amit elmulasztani természetesen egy percig késem. Úgy ő, valamint mindazok, kik álláspontjának szószólói voltak, azt hangoztatták, hogy ők a keresztény világnézet hívei. Prohászka Ottokár egyetemi tanár úr elvetve úgy a konzervativizmus, mint a keresztény szocializmus elnevezést, hogy erős különböztetést tegyen, a félreértések kikerülése végett krisztiánizmusnak nevezte a most már háromnevű törekvést.

És ezt helyesen tette. Csupán azért, mert mi így alaposabban leszámolhatunk az ellenféllel. Az első, amit meg kell tennem, úgy hiszem az, hogy kimutassam, miszerint az úgynevezett krisztiánizmusnak (ami alatt mindig az egyházi kereszténységet kell érteni) semmi köze a krisztusi eszmékhez.

Krisztus az emberiség történetében isteni öntudatának teljes fényével jelenik meg, nem törődve az erőszakuralom törvényeivel és igazságaival, mert mint monda: „E világ fejedelme immár el van ítélve!” Majd képekkel és hasonlatokkal ugyanazt a fenséget igyekezett fölébreszteni az emberek lelkében, mely színpompadúsan benne trónolt és megsemmisítő ítéletet mond az állatias, durva erőszak fölött. „Hallottátok, hogy megmondatott: — így szól tanítványaihoz — Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig mondom nektek, hogy: a gonosznak ne álljatok ellene gonoszszal; hanem ha valaki tégedet jobbfelől arcul ütend, fordítsd oda másik orcádat is.” (Máté evang. V. 38., 39.) Nemcsak a felebaráti szeretetet hirdette ő, hanem még inkább az ellenség szeretetét, mert ha azokat szeretitek — úgymond — akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek annak? Vájjon a vámszedők is nem ugyanazt teszik-e?

 

Ö volt az, kiben az anarchista ideál a legragyogóbb fenségben ébredt és ugyancsak ő volt az, aki az anarchia kezébe adta az erőszak hatalom ellen a legvégzetesebb fegyvert: mindennemű erőszak erkölcsi megvetését.

De az erőszakhatalom, mint tudjuk, őt is bírói széke elé szólította és Izrael hatalmasai, az erőszak és a bosszúvágy képviselői, benne a megtestesült szabadságot és szeretetet keresztre feszítették. Ámde az eszme napja immár többé le nem nyugodott. A tisztelet megtagadása az állammal és törvényeivel szemben az erőszakuralom bukását mindenkor szükségkép előidézi. És ez ma is egyetlen taktikája a küzdő anarchiának.

 

Róma hatalmasai mindaddig nem igen törődtek ezzel a „jámbor túláradóval” és híveivel, míg az eszme teljesen alá nem mosta hatalmukat Az erkölcsi züllésből fölemelkedtek a rabszolgák ezrei, szabad, önálló községi szervezeteket alkottak és megvonták az államtól az erkölcsi táplálékot, mely az emberek tekintélyhitébe nyújtja gyökereit. Keresztényüldözéssel felelt a hatalom, de a legkegyetlenebb erőszak sem volt képes föltartóztatni a megindult szellemi áramlatot, mely a régi világnézet alapjait és vele együtt az összes hatalmi institúcziókat megtámadta és megsemmisüléssel fenyegette. Ámde egyszer csak fordulat állott be: az üldözés megszűnt, a világtörténelem legnagyobb politikusa, Konstantin császár uralmának biztosítására államvallássá tette az üldözött eszmét és az erőszaknélküliség tanát a legdurvább erőszak alapjaivá formálta.

A pogány Róma világa romadőlt, de helyét elfoglalta az egyházi kereszténység világuralma. Ez az a történelmi pont, amelyen létrejött a legnagyobb ellenmondás a Krisztusi eszme és annak hirdetője, az egyház között. Megszületett a kétpallós rendszer, mint az isteni bíráskodás ténye, mint a vérre és gyilkosságra épített pápai és világi erőszakrendszer jogcíme. Az irgalom és az örök szeretet nevében meggyúltak a máglyák; és Krisztus kigúnyolása elérte a tetőpontját, midőn az inkvizíció a keresztre feszített Krisztus képét holtkoponyák és égő gyertyák mellé, mint az állati bosszúvágyás szimbólumát odahelyezte.

Az emberiség társadalmi fejlődésének három nagy élőszaka itt egybeesik. Ázsia és az antik világ, vagyis a görög és római, harmadik pedig a feudális korszak kezdete.

 

A marxista történelmi materializmus, ezt a három nagy előszakaszt módszerével megmagyarázni nem tudja. E pontnál azért térek ki a marxizmusra, mivel a történeti tények közvetlensége ezt a kitérést szinte kihívja. A történeti materializmus összes kísérletei ezekre a korszakokra vonatkozólag megegyeznek a csereviszonyok és osztályharcok ama magyarázatával amely a harcosok, uralkodók és elnyomottak általánosan érvényesülő élvezethajhászásán alapul, noha a materiális vágy ezen alapjellege mindmáig egyforma maradt, tehát egy korszak nagy kulturális átváltozásának alapjául nem szolgálhat, belőle a kor „ideológiája” le nem vezethető. A világnézetek nagy különbsége a három nagy korszakban le nem vezethető sem a csereviszonyból, se az osztályharcokból, sem pedig a produktív erőkből. Ázsiára vonatkozólag Laoce, Zoroaszter, Buddha és Krisztus tanításai semmi esetre se lesznek levezethetők egyébből, mint az ember gondolati tevékenységének organizácziójából, valamint a görög filozófia sem a görög városok kereskedelméből. Ezekben a korszakokban az osztályharcok szakadatlan láncolatával találkozunk, melyeknek indokai semmi esetre sem a produktív erők érvényesülésében és a produkció módozatokban keresendők. Óriási a különbség Ázsia és az antik népek társadalmi alakulatai között, noha sem a produktíverők, sem pedig a produkció módozatok lényeges változást nem mutatnak. A termelés formája az apró magántermelés; az eszközök primitívek, épp úgy, mint a feudális középkorban, amelynek jellemzéséül Marx a „Das Elend der Philosophie”-ban a következőket hozza fel, feleletül Proadhonnak.

„Új produktív erők szerzésével az emberek megváltoztatják a produkciómódozatokat és a produkciómódozat megváltozásával, azzal a móddal, mellyel életfönntartásukat nyerik, megváltoznak egyúttal a társadalmi viszonyok. A kézimalom a feudális urak társadalmát eredményezi. De ugyanazon emberek, akik a szociális viszonyukat a materiális produkciómódozatuk szerint alakítják, elveiket, eszméiket, kategóriákat szintén társadalmi viszonyaik szerint alakítják. Tehát ezek a kategóriák épp oly kevéssé örökkévalók, mint a viszonyok, melyek ezeket kifejezik. Ezek történelmi, múlandó, elvonuló, produktumok.” (91. oldal.)

Nos, a kézimalom visszanyúlik a legmesszebbmenő ókorba, amelynek éppúgy karakterisztikus termelési eszköze lehet, mint a feudális középkoré. Világos tehát, hogy midőn a marxizmus és a materialista történelmi fölfogás a produktív erők átváltozásaiból akarja megállapítani az egyes történelmi korszakok szellemi kultúráját, el nem fogadható pozitív tudományos módszernek.

Mennyivel mélyrehatóbb minden tudomány9skodó színezettel bíró meghatározással szemben Szent Ágoston meghatározása az állami szervezet alapjairól, midőn azt mondja (De civitate dei Liber IV. caput 4.): „Ha az igazságot félre tolják, mik egyebek a birodalmak mint nagy rablóbandák? Mert hisz mik a rablóbandák egyebek, mint kis birodalmak. Ezek is csak oly emberek csapatai, kik egy parancsnok kommandója által vezettetnek, ha aztán valamilyen társasági szervezet alapján fűződnek össze, megállapított törvény szerint osztoznak a zsákmányon. Ha ez a Gonosz azután kétségbeesett emberek belépése útján tetemesen megnövekszik, úgy, hogy erősségeket tart megszállva, székeket ül, törvényhatóságokat alkot, népeket leigáz, szemmel láthatólag felveszi a birodalom nevét, melyet most már a nyilvánosság előtt nem a rablási vágyról való lemondás, hanem az újonnan nyert büntetésmentesség ad.

Igen finomul és nagy igazsággal mondotta szemébe ezt a híres Nagy Sándornak egy elfogott tengeri rabló. Midőn a király ettől az embertől azt kérdezte, mi ütött hozzája, hogy a tenger közbiztonságát veszélyezteti, ez nyíltszívű daccal ezt válaszolta:

— Az, ami tehozzád, midőn az egész földet veszélyezteted; de miután én kis hajóval űzöm ugyanazt, rablónak hívnak, téged pedig — mivel egész flottával teszed — császárnak.”

És ebben Szent Ágostonnak igaza van. Az egyes hatalmi tényezők és birodalmak kialakulása semmi másból nem magyarázható, mint az erőszak érvényesüléséből és nem a gazdasági viszonyok és a produktív erők változásaiból. Az erőszak érvényesülése pedig tisztán attól függ, hogy milyen fogalmat alkotnak magukról és embertársaikhoz való viszonyukról az egyesek. A meddig az emberi gondolkodás valamiképpen igazolja az egyes föltétlen uralmát nagy néptömegek felett, vagy akár a kapitalista kizsákmányolást, és ez a gondolkodási mód a népnél visszhangra talál, addig a létező társadalmi állapotok, a jogviszonyok megszűnni nem fognak. Minden gyökeres változás az emberi társadalomban tisztán a világnézet kérdése. Ha az emberek megváltoztatják fogalmaikat önmagukról, embertársaikhoz és a mindenséghez való viszonyukról, ügy társadalmi szervezkedésük formája is változást szenved, mert minden egyes ember az életről alkotott fogalmai szerint akarja leélni ügy egyéni, mint társadalmi életét. A gondolatok és eszmék átformálódásai képezik tehát azokat a láthatatlan erőket, melyek a történelemben a társadalmi formákat egyrészt lerombolják másrészt új alapokon tovább fejlesztik.

Minden nehézség nélkül érthetővé válik minden korszak szellemi kultúrája, ha azt az emberi öntudat fejlődéséből igyekszünk megmagyarázni. A teológia a mennyei önkényúr alakjában dicsőíti az uralomvágyat, önzést és kegyetlenséget, hogy ezen elveknek a tekintély tiszteletén alapuló uralmát itt a földön is biztosítsa. Hiszen hallottuk az egyházi kereszténység képviselőitől, hogy ők nem kerékkötői annak a természetes fejlődésnek, mely a régi alapokon indul. A régi alap pedig: a vallás, a tulajdon, a haza s végül a család (?) Egyetlen antitézise álláspontjuknak az anarchia. Az bizonyos, hogy ők mindenkor készek szocialisták lenni, mint ezt Prohászka Ottokár egyetemi tanár úr ki is jelentette, de az anarchia, Stirner, Nietzsche, Kropotkin, Tolsztoj, Schmitt, sohasem lesz előttük megközelíthető álláspont. Az anarchista világnézet harca az egyházzal szemben attól a pillanattól

kezdődött, midőn az első csöpp emberi vér, az erőszakosság által kisajtolt első könny kihullott — Krisztus nevében!

Az anarchista világnézet természetes következménye a régi alapok megszűnése. A vallást pedig, melyet az első szentségnek állítanak oda az egyházi kereszténység hívei, épp úgy meg kell különböztetnünk a dogmatikus, misztikus hitelvek vak elfogadásától, mint az úgynevezett krisztianizmust a — krisztusi eszmétől. Igaza van Prohászka Ottokár egyetemi tanár urnák, midőn Jaurésra, a szocialista törekvések egyik harcosára hivatkozik, aki azt mondotta, hogy vallás mindig lesz! Lesz pedig azért, mert ez nem más, mint vallani valamit, vallomást tenni arról, amit ismerünk, amiről tudunk. Az én vallásom például a tudás vallása, görög kifejezéssel élve — Gnosis, amely betölti lelkemet az isteni öntudat mindent átható erejével és amely alapját képezi, a bárány álarca mögött bujkáló barbarizmussal szemben egy nemesebb kultúrának, az anarchiának. Ami pedig a másik szentséget, a magántulajdont illeti, ugyancsak a krisztusi világnézet alapjáról tekintve a dolgot, megbecstelenítő arra az emberre, aki látva mások szenvedését, nyomorát, csak morzsákat hajlandó nagy kegyesen odahullajtani. Igen szépen jellemzi ezt a keresztényi állapotot Ruskin, akire az egyházi kereszténység képviselője, Geőcze Sarolta kisasszony felolvasásának egy pontjában szintén hivatkozott. Mindenesetre ismerni fogja ő is a következő gondolatmenetét annak a nagy férfiúnak, kit minden nemes törekvésű ember kiválóan tisztel.

„A szentírás úgy jellemzi a hamis embert, hogy ő örvend, ha a szegény az ő hálójába kerül. A saját oktalansága, hibája miatt került belé; aki a hálót kivetette csak arra ügyel, hogy jól kihasználja ezt a baját, A mikor tudatlansága vagy hibája előre várható következménye itt van: a nyomor, nem segítségére, de kifosztására sietünk. Aki más nyomorát arra használja föl, hogy annak javait olcsóbban vegye meg, vagy hogy munkabérét leszállítsa, azt megrabolja. Az útonálló rablólovagoknál nem különb, csak aljasabb, gyávább, kegyetlenebb. Kegyetlenebb, mert azok inkább a gazdag emberektől raboltak, akiknek még maradt vagyonuk; mi a szegényeket fosztjuk ki. Még imádságos könyveink aranyozása is gyermekek és beteg emberek kizsarolt munkája. (The Two Paths 185—186. §.)”

Nos, ez egy vagyonos keresztény ember őszinte vallomása. Vajon az egyház képviselői hajlandók-e vele együtt ezt a vallomást megtenni?

 

Giesswein Sándor kanonok úr felszólalásában azt mondotta ugyan, hogy a kereszténységgel, t. i. az evangéliummal nem ellenkezik a magántulajdon, ámde a bizonyítással adós maradt.

Én azt hiszem, hogy a hazafiságnak az az érzése, melyet ugyancsak ők propagálnak, szintén összeegyezhetetlen a krisztusi eszmékkel.» Igaza van Tolsztojnak, mikor azt mondja, hogy a hazafiság vadállattá tette a kereszténységet, mert ez az eszme ama idők legnagyobb eszméje, melyben minden nép megengedhetőnek és jogosnak tartotta, hogy saját hatalma és jóléte érdekében más népeket kifosztogasson és lemészároljon. És ennél az érzésnél durvább érzés nem kell, mert csak nagyon alacsony erkölcsi fokon álló emberek lelkében élhet, akik más népektől ugyanazon erőszakoskodást várják, mint a melyeket ők minden pillanatban hajlandók alkalmazni.

És ezt az álláspontot már nagyon egyszerű emberek is megértik. Olvashattak önök már a lapokban olyan híreket, melyek arról szóltak, hogy egyszerű földművesek, a nazarénusok, Krisztus nevére hivatkozva, megtagadják az erőszakhatalom támogatását, gyilkosokká lenni nem akarnak, míg ugyanakkor az egyházi kereszténység papjai a gyilkosság tényére, ugyancsak Krisztus nevében, mint isten előtt tetsző dologra fölesketik a nép szellemileg és testileg tönkretett fiait.

Prohászka Ottokár úrék rajonghatnak a krisztianizmusukért, de én szívesen hiszem azt vele, hogy a történelmet ők sem csinálhatják vissza és Chamberlainnal mondom én is, hogy még csak küszöbén állunk annak a nagy érának, mely beköszönt, mert az evangélium tömeget és társadalmat átalakító ereje még nem érvényesült!

Ez az erő nem érvényesült még, de érvényesülni fog, mert Krisztus nem egy holttetem, hanem az emberek lelkében élő szeretet, mely feltartóztathatatlanul hódítja meg a maga világát a már ellobogott máglyákon s a még villogó szuronyerdőkön keresztül.

A világnézetek eme nagy harcában kapcsolódik a társadalmi fejlődés irányeszméi sorába az anarchizmus. Az emberiség nagy kultúrkorszakait sem a produktív módozatok sem a produkció viszonyok nem magyarázzák. Érthető Marx álláspontja korának éppen ideologikus viszonyaiból s abból a tényből, hogy éppen szemei előtt mentek végbe az emberi társadalmakban a legnagyobb erkölcsi, jogi esztétikai változások, melyek miután a technika fejlődésével sokáig párhuzamosan haladtak, könnyen kelthették azt a látszatot, mintha reflexei lennének ezeknek.

Friedrich Engels a nagy forradalmár fölött tartott gyászbeszédében talán a legközvetlenebbül, mindenesetre a legvilágosabban határozta meg Marx alapeszméjét, midőn róla ezeket mondotta: „Az eddigi ideologikus túlkapások között azt az egyszerű tényt tárta föl, hogy az embereknek elsősorban enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt ők politikát, tudományt, művészetet, vallást stb. űzhetnek, hogy tehát a közvetlen anyagi életeszközök produkciói és ezzel egy nép vagy egy korszak ökonómiai fejlődésfoka képezi azt az alapot, amelyből az állami szervezetek, az illető emberek művészete, sőt vallásos képzetei fejlődtek és hogy ezekből kell azokat megmagyarázni — és nem mint eddig, fordítva.”

Csakhogy itt egy körülményt elfelejtenek ennek az álláspontnak a hívei, azt t. i., hogy mind a ruházkodás, mind pedig az étel és ital, valamint az összes materiális szükségletek végső formájukban az emberi intelligencia termékei, melyek ennek változásával folytonosan változnak. Az emberi szükségletek változásai tisztán az emberi tudástól függnek, ez határozza meg őket. Amíg nem ismeri valaki pl. a hús, bor, dohány és más elemi szükségleteknek nevezett dolgok káros következményeit, addig szükségletek lesznek és előállításuk is szükségszerű, mihelyt azonban a használhatóságukra vonatkozó nézet megváltozik, elvesztik ama jellegüket, mellyel kevéssel azelőtt még bírtak.

A feudális társadalmi rendszerrel szemben álló újkori termelési rendszert, mely a géptechnikát kifejlesztette és minden vonalon alkalmazza, semmi szín alatt sem fogja megmagyarázni a materialista történeti fölfogás a középkor csereviszonyaiból, a kereskedő városok keletkezéséből. Egy hatalmasan föllendülő csereállapotnak törekvéséből a tudománynak azt a nagy fölébredését, melyet a renaissance képvisel, levezetni csupán már azért sem kísérelhető meg, mert maga az a tény, hogy a tudományok befogadása a kereskedelmi gócpontok számára hasznosnak bizonyult, még nem tartalmazza lényegében az egyes tudományok tartalmát, nem az esztétika irányát, sem pedig vallásbölcselet fejlődését. Ez a dolog ugyanaz, mintha a zsidó kereskedelemből valaki a kabbalát próbálná levezetni.

A gazdasági viszonyok mindenesetre kedvező talaját képezték a szellemi fejlődésnek, míg maguk a szellemi alakulatok, mint minden organikus képződés, tartalmukat és annak gazdagságát nem a puszta külső körülményekből, hanem belső, organikus képzőtörvényüknél fogva hozzák létre.

Egészen nyilvánvaló ez a dolog a matematikában. Mint Schmitt Jenő új könyvében, a „Der Idealstaat”-ban mondja:

„Bizonyos az, hogy a kornak sajátságos életkörülményei, melyekből a magasabb matematika kibontakozott, képezik a tudomány új formája számára a kedvező talajt. De épp oly bizonyos az is, hogy a differenciál- és integrálszámítás, mint logikai konzekvencia az elemi Euklidesi matematikából, abból a magas kibontakozásból következik, amelyet a matematika már egy Decartes korában mutatott és tagozásában csak ebből, nem pedig a XVIII. század ökonómiájából vezethető le.”

Látnivaló tehát, mint válik pontról-pontra illuzóriussá a marxista történeti fölfogás, mikor a kulturális élet összes jelenségeit egy önmagától automatikusan mozgó gazdasági tényből gépiesen akarja levezetni.

Ha vizsgáljuk a mai géptechnika kifejlődéseinek alapfeltételeit, be kell látnunk azt, hogy ez nem mechanikusan fejlődött külső, materialisztikus tényezők felhalmozásából valami induktív-deduktív módszer segélyével, hanem az egész nem egyéb, mint alkalmazása a matematikai gondolkozás vállain nyugvó természettudománynak.

Az emberiség kultúrfejlődésének egyes korszakait sokkal mélyrehatóbb szemekkel látja kialakulni Elisée Reclus (* Elisée Reclus: Evolution la revelation et l’ideal anarchique.— Paris, P. V. Stock, éditeur, 1898.)midőn ezeket mondja:

„A fejlődés a létezőnek végtelen mozgalma, a mindenség végtelen átváltozása ősidőktől kezdve az idők végtelenéig. Sem a természet, sem pedig a tudományos elvonatkoztatás nem mutatnak ellentétet fejlődés és forradalom között. Lehet a forradalom békés és a fejlődés vértől ázott. Mindkét fogalom ugyanazon tünemény két egymást követő szakaszat jelöli. A fejlődés megelőzi a forradalmat és ez ismét a fejlődést, mely megint a következő forradalom előszaka. Nincs fejlődés forradalom és nincs forradalom fejlődés nélkül. Az anyag minden alakváltozása, minden eszme érvényesülése ellentétben áll a környezet maradiságával, amelyet csak nálánál nagyobb erő kifejlődése múlhat fölül. Az erő kifejlődése — a fejlődés; és a kifejlett erő érvényesülése — forradalom. A magzat, miután kilenc hónapot az anyatestben töltött, erőszakkal kitör, olykor az anyatest élete árán is. Tehát1 a fejlődés akkor válik forradalommá, mikor az erők helyet változtatnak egy adott pont felé. Mikor a szervezet keretei szűkké lesznek, az élet teret cserél, hogy új formában valósuljon. Bekövetkezik a forradalom: az elsa gügyögés, mely elhagyja a kis gyermek ajkát; az első féreg, mely a hullán megjelen. Az élet egyetemes mozgalma sem az egyes lényben, sem a lények csoportozataiban nem mutat szakadatlan folytonosságot, hanem mindig szaggatottat. Mint a virág nem közvetlen folytatása a levélnek, sem a csira a vetőmagnak, sem a gyermek apjának vagy anyjának. Az egyetemes élet és az emberi társadalom élete is, a forradalmat épp oly elkerülhetetlennek hirdeti, mint a fejlődést”.

És az emberiség szellemi erőinek differenciálódása és küzdelmei vitték az emberi társadalmat mindig új alakulatok felé. Az anarchisztikus világnézet épp ügy szaggatottságot, bizonyos fokú ugrást jelent a világnézetek régi alakjaival, mint a virág a levéllel, a csíra a vetőmaggal szemben.

Utópisztikus minden olyan törekvés, mely pusztán a társadalom külső formáinak megváltoztatásával akarja az emberiség egy magasabb életformáját megvalósítani. A föláldozás és összetartás hősiességének erkölcsi erejét pedig nyilvánvaló, hogy csak oly világnézet költheti föl a tömegben, mely az egyes emberben embertársaival való közösségének öntudatát megeleveníti és nem oly nézet, mely őt állatilag elkülöníti és lealjasítja.

A marxista alapokon nyugvó szociáldemokrata mozgalomnak azonban meg van a maga nagy kultúrjelentősége. Az egyház ideológiájával szemben, mely a proletariátus nagy tömegét az államszervezethez köti, vizsgálódásra, aztán elszakadásra bírta azzal, hogy figyelmét a gazdasági törekvésekre irányította. Terjesztve közöttük emellett a természettudományi ismereteket, a föltételeket kedvezővé, teszi egy magasabb rendű kultúra kibontakozása számára. Ámde ezzel föladatát be is fejezte. Munkája nem kicsinyelni való és mi testvéreink előtt — bár sokszor ellenséges testvérek — meghajtjuk eszménk lobogóját.

 

A gondolkozás mindenkit öntudatos anarchistává tesz, mihelyt látja valaki egyéni életének tartalma és ideálja közt az ellenmondást és azt áthidalni törekszik. Magasztos, nemes világnézet terjesztése, mely a testi Én szűk korlátait áttöri és az egyes embert fölemeli az öntudat ama fokára, mely a lények mindenségét és az emberiség életét a saját Énjében szemléli, nem pedig külső, metafizikai bálványokban keresi: csakis ez a világnézet vetheti meg alapját egy nemesebb kultúrának. És mikor az egyházi kereszténység az anarchista világfelfogással szemben védelmezi az ő tulajdonait, mily szegényesen kénytelen azt tenni, mert nemcsak erkölcsi, de pozitív tudományos alapja sincs meg arra. Egy kérdésére az említett világnézet képviselőjének eddig adós maradtam. De remélem, hogy erre is megfelelhetek most. Ez a kérdés: a család.

Az anarchista ideál egy mondatban kifejezve: Légy egyformán erős testben és lélekben!

Ezt az ideált szólaltatja meg Nietzsche Zarathustrájában, midőn a gyermekről és a házaséletről beszél.

De halljuk őt:

„Ifjú vagy és gyermeket meg házaséletet kívánsz magadnak.

De kérdem én tetőled, olyan ember vagy-e, ki vágyódhátik gyermek után.

Győzedelmeskedő, uralkodó vagy-e önmagadon? Parancsolsz-e érzékeidnek és ura vagy-e erényeidnek. Ezeket kérdem én tetőled.

Avagy vágyadból az állat és az ösztön beszél? Vagy a magány? Talán elégedetlen is vagy önmagáddal.

Mert én azt akarom, hogy győzedelmed és szabadságod vágyakozzék a gyermek után. És élő emlékműveket építs győzelmed és megszabadulásodnak.

De építs túl önmagadon.

Előbb azonban magadnak kell kiépülni derékszögűén testben és lélekben.

Ne csak tovább fejleszd fajodat, hanem magasabbra. Ehhez segítsen téged a házasság kertje.

 

Egy magasabb rendű testet teremts, egy első mozdulatot, egy önmagától forgó kereket, egy teremtőt teremts”

Nos, és mi anarchisták, az ő szellemi örökösei megértjük a nagy filozófus költőnek ezt a vágyát és látjuk ama nagy törvényszerűséget, mely a tiszta családi életnek lényege. Azt az utat, melyen haladnunk kell, a mi lelkünk és szellemünk világossága megmutatja nekünk a családi élet magasztos tényében is minden nehézség nélkül sokkal jobban, mint sem azt akár Giesswein Sándor kanonok úr, akár pedig Prohászka Ottokár úr, az egyházi kereszténység képviselői tehetnék.

Én azt hiszem, eléggé teljesítettem hivatásomat itt akkor, mikor az anarchista ideál ellenfeleivel szemben rámutattam arra a tényre, hogy az anarchizmus mint eszme az emberi művelődés ténye, egy olyan tendenczia, mely benne rejlik minden egyénben és mely folyton érvényesül aszerint, amint az emberi gondolkozás magasabb formái kifejlődnek. És szükségképpen kell, hogy itt önök lelkűk mélyén érezzék, hogy az anarchizmus lényegénél fogva nem lehet más, mint individualisztikus törekvés.

Szükségképpen indivdualisztikusnak kell lennie, minthogy az egyes emberek fejlődésükben mindig előbb vannak, mint a nagy néptömegek. Ámde míg ezt a kiválást ama igazán szűk körű világnézetnél fogva, melyet a teológia képvisel, egy kiváltságos osztály megteremtésére és fenntartására igyekszik fölhasználni a konzervativizmus, addig a mi világnézetünkből kifolyólag éppen ez a tény a társadalom, a tömegek boldogítására irányul, mert az önfeláldozás, a szeretet és a jóság egyenes következménye az egyén harmóniára való törekvésének. És azon a pont9n, midőn az ember a mindenséget és az emberiséget saját Énjével egybeszőtte és így idealizmusával a valóság és a kritikai öntudat szilárd talajára állt, megtalálta azt a pontot, melyen állva a szolgavilágot kimozdíthatja sarkaiból s átlép egy új világ kapuján, melyben a szolgaság minden formája holt.

Meg kell még jegyeznem, hogy itt semmi komoly alapja nincs a konzervativizmus ama törekvésének, mely az arisztokráciát, az előkelők vezető szerepét az egyéni kiválás törvénye alapján igyekszik igazolni, mivel a társadalmi előkelőségek nem ezen az alapon kerekedtek a néptömegek fölé és az a tény, hogy mások munkájának kizsákmányolása képezi létfeltételüket, éppen amellett tesz tanúbizonyságot, hogy az emberi társadalomnak ők nemhogy kiválói, de éppen legromlottabb erkölcsű emberei, kik természetellenes életmódjuk miatt különben is folytonosan degenerálódnak és csak elvétve akad közöttük egy-egy kiváló munkaképes egyén.

Látható az elmondottakból tehát, hogy az anarchista ideált nem valamilyen külső dologban, pl. nem valami pártprogramfélében, hanem az emberi öntudat fejlődési formáiban kell keresni. Azt mondjuk mi is az anarchia országáról, amit Nietzsche az isten országáról mondott: „Az isten országa nem olyan dolog, amire vár az ember s amely nem volt meg tegnap és nincs meg holnap s nem jön el ezer év múlva, az a szívnek tapasztalata, megvan mindenütt rés nincs sehol!”

És ez a tudat minél inkább kezd fölébredni az emberiségben, annál nagyobb mértékben szűnik meg a hatalmi erőszak gyakorlása és tisztán benső rugók által mozgatott alakja fejlődik ki az emberiség életviszonyainak, teljes mértékben érvényesül a kölcsönös segítség elve, míg végre minden ponton győzelemre jut az anarchia!