Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GRÓF BATTHYÁNY ERVIN BEFEJEZŐ ELŐADÁSA

2011.08.15

 

GRÓF BATTHYÁNY ERVIN BEFEJEZŐ ELŐADÁSA

1904. MÁJUS 10.

 

A Társadalomtudományi Társaság által rendezett felolvasásokon és vitákon kifejezésre jutott nézetek két ellentétes felfogás körül csoportosulnak: az egyik a társadalom mai rendszerének fennmaradása, illetve fenntartása, a másik annak elmúlása és a társadalomnak teljesen új alapokon való felépülése. — Az első magában foglalja a liberalizmust és a konzervatízmus, keresztény-szocializmus és a krisztianizmus nevei alatt fellépő irányzatot, melyeknek közös fővonása, hogy a társadalom bajait „a mai rend keretén belől” az uralmon levő tényezők által keresztülviendő reformok által óhajtják orvosolni. És azon áthidalhatlan szakadék, mely ezen irányokat a szocializmus és anarchizmustól elválasztja, és ez a nagy tévedés teszi egyformán célszerűtlenné és kivihetetlenné mind a kettőt. A társadalmi jelenségek nem elszigetelt tények, melyeken tetszés szerint változtatni lehetne, hanem organikus fejleményei a társadalmi rendszernek, melyek elháríthatlanul és újból és újból létrejönnek, amíg az ok a fennálló társadalom alapintézményei ugyanazok maradnak. De épp ezeket akarja a nevezett két irányzat mindenáron fenntartani; és ezzel ellentétbe jön a társadalom fejlődésével, mely az emberek átalakulásban levő intellektuális és erkölcsi színvonalának és törekvéseinek — egyszóval világnézetének — új formákat keres és melyet külső intézkedésekkel sem feltartóztatni, sem irányítani nem lehet.

A mai társadalom — és minden civilizált társadalom — az uralkodáson, az emberek osztálykülönbségén és osztályellentétén alapszik. Ez az alapelv a tulajdon és az állam intézményeiben nyer kifejezést és direkte vagy indirekt ezek hozzák létre a társadalom mai állapotát. Néni akarom ezt most részletesebben megrajzolni; azok a képek, melyeket e két szó: nyomor és háború elénk idéznek, eléggé jellemzik azt. Ezek a viszonyok nap-nap után számtalan ember életét, egészségét és boldogságát pusztítják el; az emberek nagy része alig elviselhető tehernek érzi azokat. Lelkűkben egy új társadalmi állapot ideálja keletkezik, amelyben nincsenek gazdagok és szegények, uralkodók és elnyomottak és az emberek testvéri egyenlőségben és szeretetben dolgoznak és élnek együtt.

És ezen ideál képzetének lehetősége, az utána való vágyakozás az első lépés ahhoz, hogy az meg is valósuljon. Az emberek kezdik megérteni életük valódi értelmét, felismerni, hogy életük egy az egész emberiség életével. És ha ezen belátás megerősödik és általános lesz, akkor mindenki tényleg úgy fog cselekedni másokkal, mint ahogy akarja, hogy mások cselekedjenek ő vele”.

Érdekes, hogy épp az egyházi kereszténység, mely azt vallja alapítójának, aki ezen szavakat mondta, támadja legerősebben azt a társadalmi irányzatot, mely azokat — 2000 év multán — az emberiség életének alapjává akarja tenni. Ez csak azt mutatja, hogy az egyházi kereszténység dogmáinak a kereszténységhez — krisztusi értelemben — semmi közük sincs. De amíg dogmákkal vitatkozni nem lehet, méltán várhatnánk több belátást attól az iránytól, mely állítólag tudományos alapon állva kijelenti, hogy ezen elv az emberi természettel ellenkezik.

Mi hát az az emberi természet? Ha tudományos világnézetünk sarktételét, a fejlődéstant nem akarjuk megtagadni, akkor az embert csakis mint az élő lények hosszú fejlődési sorozatának egyik fokát tekinthetjük; és mi joggal mondhatjuk, hogy ez a legutolsó? És ezt a fejlődést nem szabad pusztán biológiai változásként felfogni; annak legfontosabb momentuma az intellektuális és erkölcsi élet, egyszóval a világnézet átalakulása; máskép vissza kell térnünk a bibliai mítoszhoz, hogy az emberi természet az állati testbe egy Isten által belélehelt valami, ami ezen „teremtés” óta változatlanul és változatlanul él benne. De ha a világot egységesen tekintjük, mint saját belső lényéből folytonosan fejlődő életet, akkor nem mondhatjuk, hogy ez vagy amaz megfelel vagy nem felel meg az emberi természetnek. Az ember, világnézetének bizonyos fokán csupán saját érzékileg korlátolt egyéniségének életét bírta felfogni. Az ő természetének az felelt meg, hogy egyedül saját szükségleteit elégítse ki és mindenkit, aki ennek útjában áll, legyűrjön, megöljön, esetleg meg is egyen. De a társadalomban élő ember ezt többé éppen nem tartja természetednek. Ó a család, törzs, nemzet vagy osztály életének tudja a maga életét, természetesnek találja, hogy a vele egy csoportban élő embereket segítse, védje és jogaikat tisztelje, de természetesnek tartja azt is, hogy más csoportok tagjait ellenségeinek tekintse és amint lehet elpusztítsa. A mi világfelfogásunk azonban mindinkább eltávolodik ettől is. Mind szélesebb körben ver gyökeret az egész emberiség összetartozásának felismerése; mi magunk szenvedünk ha más embert — bármily csoporthoz tartozzék is — szenvedni látunk és örülünk, ha őt boldognak tudjuk; természetesen, a világnézet ezen három fokozatát nem választják el merev határok, egyik belenyúlik a másikba, de a fejlődés iránya az, hogy az én fogalma mindinkább kitágul, és az önzés, melyet a felszólalók nagy része mint az „emberi természet” társadalomellenes és korlátozandó tendenciáját igyekeztek odaállítani, a korlátolt egyénről kiterjeszkedik a csoportra és végül az egész emberiségre. Ez az önzés pedig minden altruizmusnál magasabban áll és a társadalmi élet egyetlen biztos alapja. Ezzel azt hiszem, megfeleltem Leopold Lajos barátom ellenvetésére is, aki az anarchizmust azért nem hajlandó társadalmi irányul elismerni, mert ez a szolidaritást apriorisztikusnak tartja. A fennálló rend védelmezői meg az individualizmust tartják apriorisztikusnak.

Egy bizonyos értelemben mind a két állítás igaz, amennyiben t. i. szolidaritás alatt a mindenség fundamentális egységét, individualizmus alatt pedig annak egyéni differenciálódását értjük. De ezen két princípium öntudatra jutása az emberekben természetesen időben történő fejlődés. Minden jel arra mutat, hogy most egy olyan társadalmi rendnek megyünk eléje, melyben önszeretet és emberszeretet, individualizmus és általános szolidaritás egybe fognak esni; az e felé való fejlődésben látom én mindenkor az emberi haladás lényegét; és a társadalmi irányzatok értékét az határozza meg, miképpen illeszkednek bele ezen fejlődésbe.

A liberalizmus és a másik soknevű irány programja tisztán külső természetű; az ember belső lényegét érintetlenül hagyja és pusztán külső intézmények fenntartásával és reformjával véli a társadalmi fejlődést szabályozhatni. Intézkedései közül az egyik rész egyszerűen fenn akarja tartani a fennálló osztálykülönbséget és hatalmi szervezetet, melyek pedig egy elmúló félben levő fejlődési fok képződményei. Egy másik rész az ezek által elnyomott és kizsákmányolt tömegek sorsán akar enyhíteni, de nem ügy, hogy a kizsákmányolást lehetetlenné tegye, hanem ügy, hogy a kiváltságosak az összeharácsolt vagyon egy részét alamizsnaként visszaadják a kizsákmányoltalak. A harmadik rész kollektivisztikus természetű, vagyis az a tendenciája, hogy a társadalom munkájának gyümölcse ne egyeseknek, hanem a társadalom összességének javára fordíttassék. De ezt a szocializmustól vette át és gondja volt reá, hogy „a mai társadalmi rend keretein belül” vagyis — mivel ezek a keretek ezen elvnek egyenes ellentétei — sehogy se akarja megvalósítani.

Szemére vetik az anarchizmusnak, hogy minden organizációt és fegyelmet és ezzel minden kultúrintézményt lehetetlenné tesz. Hegedűs Lóránt úr nevetségessé igyekezett tenni egy olyan vasutat, melynél az alkalmazottak nem egy felsőbb fórumnak engedelmeskednek, hanem saját belátásuk és akaratuk szerint végzik a szolgálatot. Csakhogy az észszerű összeműködés, melyre ez esetben szükség van, semmiképpen sem teszi szükségessé egy uralmi szervezet fennállását; de ellenkezőleg feltételezi a szabad egyéni felelősséget és kölcsönös segítséget, vagyis az anarchikus-szocialisztikus világnézetet. Ha a közreműködőket csak a kényszerűség, felülről jövő parancs és fegyelem szorítják munkájuk végzésére és mindegyikük csak a maga kicsinyes személyi érdekével törődik, akkor az eredmény az lesz — amit manapság látunk. A valódi organizáció csakis az egyének szükségleteiből, belátásából és szabad elhatározásából fakadhat és ezreiévé kizár minden felső uralkodó hatalmat és kényszert. Éppen a vasutak szervezete szolgáltatja erre már ma is a legjobb példát: az európai vasúthálózatot alkotó számtalan társaság és vállalat a forgalmat, díjszabást stb. teljesen egységesen oldotta meg. És ezen megállapodásokat nem egy felsőbb fórum hozta létre és tartja fenn, sőt még egy központi szervezet sem, hanem csupán a résztvevők szabad megegyezése.

A liberalizmus álláspontját különben nagyon őszintén és találóan világította meg Hegedűs úr, amikor kijelentette, hogy a szocializmus és anarchizmus Magyarországon az uralkodó faj létérdekét veszélyeztetik. Felteszem, hogy uralkodó faj alatt tulajdonképp az uralkodó osztályt érti; mert hiszen a magyar proletár épp ügy szenved a jelen állapotok alatt, mint tót vagy oláh testvére és a magyar arisztokrácia, dzsentri és polgárság létérdeke az, amelyért Hegedűs úr liberális érzése — épp ügy, mint konzervatív és keresztény szocialista kollégái — aggódik. És éppen az, hogy ezen irányok egy osztály létérdekét elébe helyezik az igazságnak és az emberiség boldogulásának, legjobban jellemzi őket. Ezzel kimondták magukra a halálos ítéletet, jobban, mint én azt a leglesújtóbb érvekkel tehettem volna.

A szocializmus és anarchizmus az az irány, mely az emberiség fejlődésével összhangban áll. Eszményük egy, céljuk közös, annyira, hogy végeredményükben egyik a másik nélkül nem is lehetséges. Nem is szívesen említem őket, mint külön két irányt, hanem inkább anarchikus és nem anarchikus szocializmusról akarok beszélni, mert azt hiszem, hogy a szocializmusnak keletkezésében is anarchikusnak kell lennie, hogy célját elérje. A nem-anarchikus szocializmus félreismeri saját jelentőseget, ha a szocializmust a mai termelési állapotokból és osztályellentétekből akarja leszármaztatni; az sokkal univerzálisabb és régibb keletű, mert minden kizsákmányolás és osztályuralom ellen irányul, ez pedig a civilizációval egyidős. A termelés technikai formája ezen az időn belől sokszor és sokat változott és ehhez mérten módosultak az uralkodás és osztályellentétek formái is — rabszolga, jobbágy, proletár a legszembetűnőbb típusai ezen változásnak — de lényege ugyanaz maradt. A történelmi materializmus hatalmas kultúrmunkát végzett, a mikor megszabadított bennünket a teokratikus szentimentális történelmi mesemondásaitól és besorozta az embert a természet organikus rendszerébe. Csakhogy az evés, ruházkodás etc. . . az embernél többé-kevésbé öntudatos cselekvések és valamely kor gazdasági rendszere nem automatikus fejlemény, melyre az embernek nincs befolyása. Az ember különböző fejlődési fokain különféle dolgokat tart szükségesnek (eltekintve persze az elkerülhetetlen primitív szükségletektől) és ezeket más és más módon törekszik elérni; így függnek egy kor gazdasági és társadalmi viszonylatai végső elemzésben az egyének intelligenciájától, belátásától és erkölcsi érzésétől, egyszóval világnézetétől. A kapitalizmus és annak megteremtője, a gépipar mai formája soha se jöhettek volna létre, ha az emberiség nagyobb részének világnézete nem állott volna azon az alacsony fokon, mely a nyereségben, anyagi élvezetekben és másokon való uralkodásban keresi az élet értékét.

És most se a gazdasági fejlődés változtatja meg az emberek sorsát, hanem fordítva, az öntudat fejlődése, egy magasabb rendű világnézet terjedése ébreszti fel az elnyomottakban a szolidaritást, a kölcsönös segítséget, mellyel a kizsákmányolásnak ellenállnak és azt eddig is lassanként szűkebb és szűkebb körre szorították. De ha a termelési koncentráció egész a legteljesebb kollektivizmusig is fejlődne a szocializmus világnézete nélkül, azt a hatalmon levők épp ügy ki fogják használni a kizsákmányolásra, mint ahogy kihasználták a mai „szabad versenyt” és a feudális jogokat. Az uralkodás alapjait kell tehát aláásni és ennek csak egy módja van: az emberek belső átalakulása. A mitől a szocializmusnak leginkább őrizkednie kell, az a hatalommai való szövetkezés és a törekvés a hatalomra; bárcsak sikerülne, hogy ügy ne járjon, mint a kereszténység Konstantin Császár alatt! Garami barátunk azt vetette szemére az anarchisztikus szocializmusnak, hogy nem látja az utat, nem ismeri az eszközöket a közös cél elérésére. De én azt hiszem, hogy sokkal kevésbé tévedhetünk le a helyes útról, ha ideáljainkat külső életünkkel összhangba igyekezünk hozni és ezáltal megfosztjuk az uralkodó rendszert egyetlen alapjától: az autoritás iránti tisztelettől és engedelmességtől, mintha politikai és gazdasági stratégiákkal igyekszünk a hatalmat az uralmon levők kezei közül kivenni.

Mindezt nem a szocializmus támadására, hanem megvédésére hoztam föl; nem is akarok vele a „Harmonieapostel”-ek mintájára a t. közönség erkölcsi érzésére apellálni. Az anarchikus szocializmus társadalmi ideáljait én is csak az osztályharc útján hiszem megvalósíthatóknak, de ezt nem az osztályoknak a hatalomért folytatott háborújában látom, hanem egy magasabb világnézetet képviselő osztály küzdelmében a túlélt, nyűggé vált formák eltörléséért. Ebben a küzdelemben egynek kell lennie mindenkinek, akiben az új társadalmi ideál képe él és ez előtt félre kell tennünk minden részletekben való eltérést; ha a lefolyt vita ezt elősegítette » akkor nem volt hiába.