Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELŐSZÓ

2011.08.15

ELŐSZÓ:

 

A midőn a Társadalomtudományi Társaság által rendezett előadások és vitaestélyek sorából azokat ragadjuk ki, melyek az anarchizmust, mint a jövő nemesebb művelődésének eszményét képviselik, erre nem valami pártszempont, hanem általános kulturális érdek vezet. Mi elvileg egyáltalában távol állunk mindennemű politikai pártoskodástól. Amit mi itt képviselünk, nem is valami eszmény, hanem a társadalmi élet eszménye maga. Nem abban különböznek tőlünk a mindennemű politikai színezetet is képviselő pártok, hogy az eszményi célt, mely előttünk lebeg, elvileg nem helyeselnék.

Mindannyian kénytelenek bevallani, hogy az állati erőszak nélkül, csupán szabad egyezkedés és a testvéri szeretet kötelékeivel egybefűzött társadalom a feltétlen tökély. De mi egyedül képviseljük ennek az eszménynek örök ifjúságát, mi bennünk egyedül sugárzik a jóban, nemesben, magasztosban való élőhit a maga szent melegében. Ezt az eszményt a politika által demoralizált pártoknál (és minden politikának erkölcsrontó hatása van) csakis az életben, de már az életelvekben is meghazudtolt frázisok formájában találjuk.

A velünk szemben álló szempontok közös főjellemvonása az emberiben, nemesben, jóban, vagy ami ezekkel egy, az isteniben való hitnek fogyatékossága. Ha ez a hit az egyedül eleven vallás, akkor csupán mi, nem pedig azok a pártok képviselik a nemesebb értelemben vett vallásosságot; és ők vallástalanoknak mondhatók még akkor is, ha a babonának a vallás színét mutató bármely álszent köpenyébe is burkolódznak. Nemcsak a múltban és a jelenben tartják rossznak az embereket, hanem rossz véleménnyel bírnak az emberről egyáltalában, szükségkép ugyanabban a mértékben, amelyben minden korra kivihetetlennek tartják a társadalom nemesebb formáját. És, elég sajátságos, ilyen alapon a társadalmi élet eszményét nemcsak mellőzendőnek tartják, hanem ennek az eszménynek a hirdetését, az egyedüli erkölcsös élet hirdetését nem szégyenlik felette veszélyesnek mondani, rágalmazzák és gyűlölik azt tulajdonképpeni, legszelídebb formájában, ha nyíltan nem is, de titokban annál jobban. És ez érthető, mert lehetetlen itt félreismerni azt a körülményt, hogy mindennemű erőszak gyakorlata belső rokonságban áll az uralkodó erőszakkal és ismeretes dolog, hogy az emberek nem azokat gyűlölik legjobban, akik őket veszélyeztetik, hanem azokat, akik hiúságukat megsértik. A külerőszak bármilyen formája az uralkodó erőszak rendszerének csupán lombozatát tépdesheti, az erkölcsileg magasabb nézet azonban ezt a rendszert erkölcsileg lealázza és gyökerét támadja meg, amidőn a meg nem érdemelt tiszteletet lerontja, amellyel egy elbutított néptömeg környezi. Érthető, hogy ennek a rendszernek zsoldjában álló szofisták, áltudósok, azzal a fogással élnek, hogy a fennálló általános alacsony művelődési foknak megfelelő alacsony erkölcsi színvonalat általános és szükségképp örökké fennálló emberi természetnek bélyegzik, amivel csak azt akarják bizonyítani, hogy mindaz a barbárság és embertelenség, mely az évezredeken át mind e mai napig történik, helyes és rendes dolog és hogy dőreség és utópia nemesebb öntudat és nemesebb életforma után törni.

Az itt közzétett előadások egyik feladata éppen az, hogy ezt az előítéletet feloszlassa és reámutasson arra, mennyire alaptalan ellenfeleink ama jámbor gyanúsítása, mintha mi ilyen utópisták volnánk. Célunk kimutatni, hogy nem pusztán az ilyen tudomány által feltételezett emberi természet, hanem az az állításuk is, hogy az emberi társadalomban minden időre az állati, az erőszakos, az erkölcstelen elvek uralma kell hogy fennálljon, nem valami tudományos igazság, hanem csak másnemű hit, melynek titkos forrása és rugója az éhez a barbár és embertelen társadalmi berendezéshez fűzött alacsony anyagi érdekkör. Az efelé tudomány nem egyéb, mint az uralkodó rendszer önfenntartási ösztöne által sugallt védekezés egy módja. Feladatunk volt kimutatni, hogy itt évezredeken át nem valami megrögzített „emberi természet” szerepel, hanem, hogy az ember sajátságos természete, mely őt az állattól megkülönbözteti, nem egyéb, mint elméleti, értelmi, észbeli képessége és hogy az emberi élet formája tehát, mint olyan, nem lehet más, mint elméjének alkotása és hogy művelődés és haladás nem jelent egyebet, mint a haladó elmének, észnek fokozatos kibontakozása a gyakorlati életben, győzelme az állati élettényezők felett. Az emberiség ebben a néhány történelmi évezreden át még alig bontakozott ki a gyermekkorból. A legmerészebb és legészellenesebb dolog az emberiség eddigi fejletlen állapotából kifolyó élettényekből általános és megmásíthatatlan emberi természetet kimagyarázni.

A haladó elmélet — és ez éppen a modern technikánál a legszembeötlőbb — teremti meg az élet mindenféle gyakorlati formáját. Ezért sütöttem arra a társadalomtudományra, mely a gyakorlati élet jelenségeit az emberiség elméleti fejlődésének köréből kiszakítva, elkülönödötten sematizálja, a felületesség bélyegét. Ez a pozitivista színben előálló modern skolaszticizmus, mely épp oly üres szalmát csépel, mint akár a középkornak logikai formalistái. És érdekes, hogy ebből a vádból nem voltak képesek mást kiérteni, mint azt, hogy én a szoros tárgytól, azaz a társadalmi, gyakorlati élettények meddő osztályozásától eltértem, amidőn kimutatom, hogy egy Konstantin szociálpolitikája milyen mély pillantással értette meg a néptömeg általános elméleti állapotának összefüggését az állam és társadalom kialakulásával.

De sokkal szomorúbb dologgal, mint ilyen szalmával kibélelt iskolabölcsességgel van dolgunk ott, ahol az állam és egyház leghatalmasabb tényezői az uralkodó elveket nem pusztán valami szükségszerű rossznak, hanem alapjában véve fenséges, sőt szent dolognak feltüntetni iparkodnak. Ez a gyakorlat nagyon is számit az elméleti állapotnak a társadalmi élettel való összefüggésével és úgy látszik, hogy ama iskolai társadalomtudománynak a fontos szociálpolitikai feladata éppen ezt az összefüggést lehetőleg eltakarni az ifjúság szemei előtt és így a társadalmi bajok alapos gyógyításának lehetőleg az útját elvágni.

Batthyány Ervin felolvasásához, mely azzal a világnézettel szemben, melyet én képviselek, bizonyos, látszólagos ellentétet mutató Kropotkin-féle tanokat fejteget, még néhány megjegyzést kívánok fűzni. A nemes fellendülésnek, mellyel előadó a jövő korszak kultúráját festi, a tudomány világnézetében próbálja megadni a megfelelő alapját. Ilyen célzattal festi a természet képét, mely az egyéni alakoknak, a parányok öntevékenységének szabad, valami külső menyei uralkodó beavatkozása által nem zavart összhangját mutatja. Tehát, mivel a természet ilyen volna, az egyedüli természetes társadalmi formának is ilyen minta után kellene kialakulni.

E sorok írója már 1880. március hóban a „Die Neue Gesellschaft” c. zürichi közlönyben kifejtette ezt a gondolatot, oly értelemben, hogy nem a természet puszta mibenléte, hanem az arról alkotott tudományos világnézet vonja majd következményeit a társadalmi életben. De jelenlegi álláspontomról ezt a nézetet oda kellett módosítanom, hogy a mai általános materialista világnézet, amely különösen az önismeret problémáját nem oldotta meg, az egyének belső kapcsát nem igazolja és csupán a mechanikai külerőszak formáit igazolja úgy, a természetben, valamint az emberi társadalomban.

A Batthyány-féle fejtegetéseket tehát a magasabb életforma, a mindenséget egységes formában feltüntető szellemi tüneménykörre való utalással kellett kiegészíteni és az univerzális tüneménykörnek önszemléletére, Sokrateszre, továbbá a názáreti istenemberre és követőire, a gnosztikusokra utalni, akik az önismeret útjára léptek, mely egyedül a szabadság útja.

Budapest, 1904. július havában.                                                                                                                            Dr. Schmidt Jenő.