Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a munkás-eszperantó

2015.05.04

A MUNKÁS-ESZPERANTÓ

 

Ĉiuj homoj estas denaske liberaj kaj egalaj laŭ digno kaj rajtoj. Ili posedas racion kaj konsciencon, kaj devus konduti unu al alia en spirito de frateco. (Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kellene, hogy viseltessenek.)

/Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 1. cikke/

 

 

BEVEZETŐ:

 

A tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján kétszázhetvenöt univerzális nyelv jött létre, amelyek közül az eszperantó volt a legismertebb. Mesterséges közvetítő nyelvek kitalálására korábban is voltak példák. Ezek jó része csak nyelvi vagy éppen filozófiai kísérlet volt. Descartes például kijelentette: „olyan rendszert kell feltalálni, melynek segélyével minden gondolat és fogalom kifejezhető. Ennek a nyelvnek a megtalálása a valódi filozófiától függ" – és neki is fogott az univerzális nyelv megalkotásának. Más, immár praktikusabb szempontok mozgatták az „utópista szocialistákat”, akik közül mind Fourier, mind a kommunákat létrehozó Cabet nekiveselkedett a közvetítő nyelv problémájának. Az első teljes nyelvtervezetet, a volapüköt Johann M. Schleyer dolgozta ki 1880-ban, és a nyelv hamar népszerűvé is vált. Sajnos azonban Schleyer nemigen értett a nyelvekhez: a volapük teljesen öntörvényű volt, szabályai esetlegesek, szókészlete gyökértelen. A nagy volapük-konferenciákon a résztvevők csupán a mind vaskosabbá váló volapük szótárak segítségével tudtak felettébb döcögősen kommunikálni egymással.

 

AZ ESZPERANTÓ, MINT NYELV:

 

1887. július 14-én Varsóban a Kelter magánnyomdában Lazar Markovics Zamenhof (Doktoro Esperanto – Reménykedő Doktor) álnéven jelentette meg az eszperantó nemzetközi nyelv első tankönyvét oroszok számára. A nyelvet Nemzetközi Nyelvnek (Internacia Lingvo) nevezte, de rövidesen az alkotó álneve ragadt rá: "esperanto". Zamenhof 1859. december 15-én született az akkor Oroszországhoz tartozó Bialystokban. A városban öt nemzetiség - lengyel, zsidó, orosz, német és fehérorosz - élt állandó nacionalista, antiszemita forrongás közepette. Zamenhof úgy vélte, mindez a meg nem értésből, az pedig a közös nyelv hiányából fakad. Célja az volt, hogy egy könnyen megtanulható és politikailag semleges nyelvet hozzon létre, amely meghaladja a nemzetkultúrák határait, és előmozdítja a békét és a nemzetközi megértést az emberek között. Zamenhofnak először a cári orosz cenzúrával kellett megverekednie. Különös szerencséje volt, hogy apja szintén cenzor volt: a héber és jiddis kiadványok cenzora. Kéziratának kéthónapos "elfektetése" után végül az ügy apjának egyik barátjához került.

 

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/5/52/1908-kl-t-zamenhof.jpg/120px-1908-kl-t-zamenhof.jpghttp://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/21/Unua_Libro.jpg/220px-Unua_Libro.jpg

 

A belső címoldalon, a cenzúra engedélye alatt ez állt orosz nyelven: "A nemzetközi nyelv, mint minden nemzeti nyelv, közös tulajdon: a szerző örökre lemond minden rá vonatkozó személyes jogáról." A hátsó fedőlap belső oldalán pedig ezt olvashattuk: "E brosúrának fordítási joga bármilyen nyelvre mindenkié." E rövid kis közlemények szolgáltatják az első adatot válaszul arra a kérdésre, hogy sok száz hasonló nyelvtervezet közül miért éppen az eszperantó terjedt el és vált élő nyelvvé. A belső hibái miatt természetszerűleg és elkerülhetetlenül fiaskóval végződő Volapük mozgalom után csak- nagy bizalmatlansággal fordította az új világnyelv felé érdeklődését néhány idealista. Azonban az új nyelv kifogástalan struktúrája könnyű elsajátíthatósága nemcsak a volapükben csalódottak elég tekintélyes számát vonzotta magához, de a világnyelv problémájával korábban egyáltalában nem foglalkozó elemeket is, s egy évtized múlva a föld minden államában akadt legalább néhány követője az eszperantónak.

Az Amerikai Filozófiai Társaság bizottságot alapított a nemzetközi nyelv kérdésének vizsgálatára. A társaság főtitkára, Henry Philips nyelvész és numizmatikus a nyelv lelkes propagálója lett.

Zamenhof szorgalmasan gyűjtötte a módosítási javaslatokat és ezeket folyamatosan közölte az akkori egyetlen nemzetközi lapban, az 1889-ben alapított Esperantistoban. Közben 1893-ban megjelentette az egyetemes szótárat (Universala Vortaro), amely már 2666 szóelemet tartalmazott, 1894-ben pedig megjelent az Ekzercaro 42 mintamondat-gyakorlattal.

A beérkezett módosítási javaslatok alapján Zamenhof elkészített egy reformtervezetet és közzétette az Esperantisto 1894. évi számában, kérve az előfizetőket, hogy szavazzanak. A beérkezett 264 szavazat közül 157 az eredeti változatra szavazott, 93 kisebb módosításokat javasolt, 3 alapvető átdolgozást és 11 szavazta meg az ott közölt változatot.

Ugyanebben az évben jelent meg a Hamlet teljes fordítása (Zamenhof), és ezzel le is zárult az eszperantó első, kísérleti időszaka. A nyelv végleges formája állandósult, megszűntek a nyelvi viták. Az eszperantó első, Zamenhof által megalkotott vázlata még csak sematikus tervezet volt, a nyelv később, terjedése során vált autonómmá.

Zamenhof a mozgalom formális vezetését elutasította, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a későbbiekben is tiszteletben tartsák azokat az elveket, amelyeket 1905-ben fektetett le Fundamento de Esperanto (Az eszperantó alapjai) című művében. Az eszperantó sikerét egyszerűségének és rugalmasságának köszönheti. Ábécéje 28, csakis egy hangot jelölő betűből áll, írása fonetikus, a szóhangsúly mindig az utolsó előtti szótagra esik, a névelőnek egy alakja van. Szókincsének nagy része sok nyelvben azonos tövekből ered, illetve ésszerűen korlátozott számban új szavakat tartalmaz. Igen sok a szigorú logika alapján képzett összetett szó, így használva ki a korlátozott szókészletet. A toldalékok és prefixumok (a szó elejéhez fűzött jelentésmódosító szócska) használata szintén szigorúan szabályozott: az eredmény egy könnyen megtanulható és használható nyelv.

Mikor 1905-ben Boulogne sur Mere-ben 27 állam 930 kiküldötte az első, a sikert próbára tevő kongresszusra összejött: született meg az eszperantizmus a maga valójában. Megalakult az Eszperantó Világszövetség.

 

IDEOLÓGIA ÉS POLITIKA

 

Az első kongresszustól a háború kitöréséig egy bizonyos lassú tempójú, de kétségtelenül emelkedő tendenciát mutató fejlődést tár elénk az eszperantó grafikonja. Azonban a nyelv ezen terjedése, az izolált egyéneknek az eszperantóval való foglalkozása inkább valami idealista kedvtelés, öntudatlan békeszeretetből, homályos világpolgári rajongásból fakadó volt, mint az eszperantónak a gyakorlati életbe való bevezetésére irányuló törekvés. Az eszperantó eme korszakát egy naiv szentimentalizmus és idealizmus hatja át, amit a legjobban az eszperantó akkori szerény irodalma tükröz vissza leghűbben, mely irodalom legnagyobb része — kivéve a nagyszámú tankönyvet, segédkönyvet és a szintén tekintélyes számú fordítást — utópisztikus légkört lehel.

Az eszperantó ezen, magáért való korszaka természetesen nem tette az eszperantizmust tömegmozgalommá, annyi haszonnal azonban mégis járt, hogy idealista követőinek nagy anyagi és szellemi áldozatai révén a nyelv annyira megerősödött és elterjedt, hogy a fejlődést megakasztó, s az eszperantistákat egymással összekötő, hálózatát széttépő háború sem tudta megsemmisíteni a mozgalmat teljesen, sőt igazi fejlődési lehetőségeket, csak a háború utáni idők adtak.

Az eszperantó gyakorlati értékesítésének korszaka csak a háború után érkezett el. A nyelv végre azzá vált, amire teremtődött: eszközzé, s mint ilyenbe kapcsolódott be a proletariátus is, mind nagyobb szerepet játsszon, aminek illusztrálására hivatkozhatunk a nagy szocialista lapok kedvező cikkeire, az avangard írók eszperantót támogató és pártoló nyilatkozataira, a negatíve a diktatúrák alatt levő országok eszperantó ellenes tendenciájára, de legkézzelfoghatóbban a szervezett munkás-eszperantizmus mindennél világosabban beszélő előretörésére.

A kezdetektől kétféle koncepció élt egymás mellett. Zamenhof úgy képzelte, hogy nincs más oka a népek közti ellenségeskedésnek, mint egymás meg nem értése, s mihelyt mindenki közös nyelvet beszél, béke lesz. Zamenhof - noha magát az eszperantót mindenféle ideológiai befolyástól mentesnek szánta - azért álnéven közzétett egy vallási-filozófiai tárgyú röpiratot, amelyben az általa homaranismónak (emberszeretet) nevezett, az egyetemes testvériség eszméjéből táplálkozó tant népszerűsítette.

A mozgalom irányítását a század elején magukhoz ragadó, főként francia kartéziánus (racionalista, megismertető), technokrata beállítottságú eszperantisták viszont úgy gondolták, hogy a tudományos eredményeket eszperantóul publikálva létrehozhatják a nemzetközi információs hálózat nyelvét. A pozitivizmus optimista korszakában az egész jó találmánynak tűnt. Az első világháború kitörésekor, ezek az optimisták is - a szociáldemokratákhoz hasonlóan - csatasorba álltak. Ekkor új erők tűntek fel, a mozgalom súlypontja a semleges Svájcba tevődött át. Az Egyetemes Eszperantó Világszövetség-et  (Universala Esperanto Asocio — UEA) 1908-ban megalapító Hector Hodler vezetésével az eszperantisták leveleket, üzeneteket, segélyküldeményeket is továbbítottak.

 

abajo.jpg

 

Az eszperantisták táborában, részben annak internacionális vonatkozása miatt, már kezdettől fogva ott találjuk a munkásrétegeket, s a nemzeti eszperantó egyesületek mellett már a háború előtt is alakultak munkás-eszperantó egyesületek, különösen Német- és Franciaországban.

A polgárság tagjai számára kevésbé volt fontos a világnyelv-probléma, mint a munkásosztály tagjainak. Gyermekeik látogathatták a középiskolákat, főiskolákat, otthon is tanultak idegen nyelveket, amelyet megkönnyít az a körülmény, hogy szüleik is beszéltek rendesen egykét idegen nyelvet, külföldi utazásaiknál módjukban állt tolmácsot igénybe venni, az üzleti életben fordítót alkalmazni stb.. A munkásosztály tagjai viszont nehezen jutottak az elemi iskolán túl, sőt a nyomor időnek előtte kenyérkereseti pályára hajtotta az ifjúságot, így nem volt módjában más nyelvet megtanulni — legtöbbször a sajátját sem tudta tökéletesen — pedig szüksége volt rá, hogy külföldre mehessen, s külföldi munkástestvérével jobban megértethesse egymást. Általában egységesen léphessenek fel elnyomóik ellen: ez a nemzetközi eszperantó munkásmozgalom gyökere, mert a munkás már rég túl volt Zamenhof nemes, de naiv elgondolásán, hogy az eszperantó megteremti a világbékét. Ezeknek a belátásoknak a következménye, hogy az eszperantó mozgalom, amint levetette a gyermekcipőit, két részre szakadt. Espero Katolika néhány sora: „Azért kell az eszperantó, hogy megalkossuk az erős internacionális hadsereget e vad fölforgatók, materialisták, bolsevisták és istentagadók ellen!” Ezzel szemben a munkásság azt mondta: „Mi azért vagyunk nemzetköziek, mert a kizsákmányolás is nemzetközi és mi kapitalista ellenesek azért vagyunk eszperantisták, mert ez, mint harci eszköz, célunknak legjobban megfelel.” Ezek a célkitűzések magyarázzák meg azt is, hogy azokban az országokban ahol erős a reakció, ott üldözték az eszperantót, természetesen a „semlegesek” felé ezt kevésbé éreztették, míg ahol a munkásmozgalom erősödött, nőtt és fejlődött az eszperantó mozgalom is.

A hatalomnak szüksége volt arra, hogy a néptömegek kizárólag azon a szellemi nívón maradjanak, amit a reakció iskolái nyújtanak. Ha a tömegek más nyelvet is tudnak, más lapot is olvasnak, más nép gondolkodásába és eszmevilágába is bepillantanak, veszélyben a reakció.

1909-ben az eszperantista mozgalom kettévált, mert az eszperantó hívei között éppúgy voltak keresztények, mint antiklerikálisok és anarchisták, és a hívő eszperantisták azt mondták, hogy az eszperantó közelebb hozhatja Isten országának megvalósulását ezen a földön, az antiklerikális és az anarchista eszperantisták viszont azt, hogy az eszperantó a társadalmi tudatosság megnyilvánulása, s egyben az első lépés a világforradalom felé.

Párizsban 1906-ban megalakult Asocio por paco kaj libereco (Társaság a békéért és szabadságért) elnevezésű, nem kizárólag egy országban működő formáció. A szervezet később Liberiga Stelo (Felszabadító Csillag) néven élt tovább. 1907-ben Nagy-Britanniában már megjelent az első munkás-eszperantista újság: az Internacia socia revuo (Nemzetközi társadalmi szemle).

Számos anarchista szentelte magát az eszperantó tanulásának, s 1910-ben megjelent egy eszperantó kézikönyv, amely azt taglalta, hogyan kell a politikai tényezők elleni merényleteket megszervezni.  Az első világháború azonban jelentős visszaesést jelentett az eszperantó munkásmozgalom életében.

 

 

Ludovic Rodolphe Pissarro (Ludovic Rodo – 1878-1952) francia festő és eszperantista által tervezett képeslap az első, 1914-re tervezett (és elmaradt) munkás-eszperantista kongresszusra

 

Míg azonban a háború előtti polgári és semleges eszperantó egyesületek tagszáma volt lényegesen nagyobb, addig a háború után a helyzet megfordult. Például Németországban 1913-ban a 4727 tagú semleges Germana Esperanto Asocio (GEA) mellett az osztályharcos Germana Laborista Esperanto Asocio (GLEA) 1100 tagot számlált, míg 1927-ben GEA 2400 tagja mellett a GLEA 3005 tagot mutatott fel. Az első világháború után, a munkás-eszperantista irányzat új célokat és lehetőségeket fogalmazott meg.

1921-ben,  a XII. prágai világkongresszuson egy francia anarchista, Eugen Lanti (alias Eugene Aristide Alfred ADAM) arra szólította fel az eszperantista proletárokat, hogy lépjenek ki a burzsoák eszperantista szervezeteiből, és csatlakozzanak hozzá és hozzanak létre fiókszervezeteket.  Az osztályharcos elemek a semleges nemzetközi szervezettel megtagadták a közös munkálkodást és a Liberiga Stelo utódaként létrehozták a Nemzetnélküli Világszövetséget (Sennacieca Asocio Tutmonda – SAT). Ennek egyik legfőbb célja az eszperantó gyakorlati hasznosítása a világ munkásai számára. A SAT magában foglalja az összes osztályharcos eszperantistát, s ügyes vezetéssel, havi tudományos folyóiratával (Nova Epoko), félhavi ifjusági lapjával (Lernanto) és hetilapjával (Sennaciulo) nemcsak az eszperantizmusnak legerősebb és legprecízebben működő szervezetévé vált, hanem a proletártömegek osztályöntudat-fejlesztésének és ébrentartásának szempontjából is nevezetes kultúraalakulat lett. A SAT-kiadványok révén a modern szépirodalom mellett a munkáseszperantisták nagyszámú tudományos és szocialista munkát olvashatnak eszperantóul.

A SAT alapgondolata: az eszperantó a munkásság számára nem cél, hanem eszköz az osztályharc sikeresebb alkalmazásában. A munkás-eszperantisták minden országban tömegesen csatlakoztak a SAT-hoz úgy, hogy 1929-ben már több mint 7000 tagot számlált. Ez a szépen fejlődő mozgalom, amelyben minden pártállású osztályharcos munkás egyaránt részt vett, 1929-ben bomlásnak indult, de a mai napig fennmaradt..

A különféle diktatúrák persze nem nézték jó szemmel az eszperantót. Szovjet-Oroszországban kezdetben még teljes támogatást élvezett, de a SAT alapításával a szovjet eszperantistákat egyre inkább arra próbálták rászorítani, hogy afféle ellensúlyként lépjenek fel az anarchistákkal szemben. Az 1930-as évek elején létre is hozták a szovjet ellenszervezetet, a Proletár Eszperantista Internacionálét, de a nagy tisztogatások során ennek a tagságából sem sokan maradtak szabadlábon vagy akár életben. Az eszperantó a sztálini Szovjetunióban már gyanús kozmopolitizmusnak számított. Németországban Hitler már a Mein Kampfban a zsidó világuralom egyik aljas eszközeként írt az eszperantóról. A nácik hatalomra kerülése után azonnal üldözni kezdték előbb a munkás-eszperantistákat, majd általában az összes eszperantistát. Az eszperantót „a zsidók és a kommunisták” nyelvének, „a háttérhatalmak nyelvi korcsának” titulálták. A német eszperantisták a mozgalmat próbálták megmenteni bármi áron (még Hitler Mein Kampfját is le akarták fordítani), de hiába - 1936-ban Himmler betiltotta őket. A Weimari Köztársaság idején virágzó német eszperantista mozgalom résztvevőinek nagy részét a koncentrációs táborokban ölték meg.

 

MAGYARORSZÁGI ESZPERANTÓ-MOZGALOM:

 

Az eszperantó nyelv 1897-ben jutott el Magyarországra, mikor Bálint Gábor kolozsvári egyetemi tanár megismertette a nyelvet növendékeivel. Az első magyar nyelvű eszperantó tankönyvet ugyanott adta ki egy évvel később Barabás Ábel s két évre rá Szekszárdon megindult az első magyarországi eszperantó lap is, a Lingvo internacia. Mikor a világnyelv hívei Boulogne sur Mere-ben 1905-ben első világkongresszusukat tartották, már Magyarországon is több városban működtek eszperantó csoportok. 1911-ben és 1913-ban Giesswein Sándor már a parlamentben tette gúny tárgyává azokat a szűk látókörű vidéki hatósági közegeket, amelyek az eszperantót tolvajnyelvnek nyilvánították. Az első magyarországi eszperantó egyesület, a Magyar Országos Eszperantó Egyesület (H. E. S.) 1912-ben alakult Budapesten. Ekkor már az eszperantó nyelvtan 31 nyelven forog közkézen és szerte a világon már 1455 csoport működik.

A magyarországi munkásság közé Polgár Izsó Párisban élt nyomdász hozzta az eszperantót, megalakítván 1913-ban a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületét (H. E. S. L.) s megírván a munkások körében ma is népszerű tankönyvét, amely több mint 10.000 példányban fogyott el. Ez a mozgalom mégis nagy eredményről számolhatott be: 66-an indultak el 1913-ban egy kis kocsmából s pár év alatt több mint 25 csoport működött 1300 fizető taggal. E csoportok egy év leforgása alatt közel 100 tanfolyamot rendeztek, 1500 résztvevővel. Minden csoportnak volt eszperantó könyvtára. A könyvtári könyvek száma 2153. Az egyesület kiadott propaganda füzetet 9000 példányban, röpiratot 8000 példányban, nyelvtant 15.000 példányban, nagy szótárt 5000 példányban, daloskönyvet (lefoglalták) 2000 példányban. De ezek a számok közel sem adnak felvilágosítást a mozgalom élénkségéről. A nagy munkanélküliség miatt igen sokan nem tudtak tagsági kötelezettségüknek eleget tenni vagy el is hagyták az országot, amely nem tudott kenyeret biztosítani számukra. Érdekes volna e kálváriás út egyes állomásait megrajzolni, a csoport-betiltásokat, a tanfolyamok és kiállítások nehézségeit, a tagok és tanulók vegzálását stb.. A budapesti nemzetközi eszperantó kongresszuson például nem engedték meg Petőfi, „A kutyák dala” című versének eszperantó nyelven való szavalását s sajtóvétségért elítélték az eszperantista fordítót, noha magyarul a vers terjeszthető. Így tehát nem csoda, ha a magyarországi munkáseszperantisták nem lehettek a SAT tagjai.

Még a háború előtt, 1907-ben kialakult az idó nyelv, amely az eszperantón alapult ugyan, de azt igyekezett közelebb vinni a természetes nyelvekhez (és így persze sokkal bonyolultabb is volt). A háború után a munkásmozgalom más törésvonalai mellett az eszperantisták és az idoisták is össze- összecsaptak. Felmerült, hogy az 1918-ban alakult Kommunista Internacionálé hivatalos nyelve az eszperantó legyen.

A két világháború között Magyarországon viszont (kissé meglepő módon) példátlanul sokszínű volt az eszperantó-mozgalom, sőt: az 1930-as években leginkább Magyarországot tekinthetjük a világmozgalom centrumának. A „polgári” eszperantisták mellett a legkülönfélébb munkáskörökben tanulták az eszperantót, a Népszava csakúgy eszperantó nyelvleckéket közölt, mint az illegális kommunista lapok. Még az alföldi kubikos napszámosok között is tudunk eszperantóul tanuló körökről. A rendőrség ugyanakkor rajta tartotta szemét az eszperantistákon, főleg a munkásokon. „Az eszperantisták zöld csillaga olyan, mint a görögdinnye: kívül zöld, de belül vörös” – szólt a pandúri verdikt.

Jellemző eset, hogy 1931-ben, mikor Bánhidán néhány nappal a Matuska-féle (rögtön a kommunistákra fogott) merénylet után kézzel írott röplapokat találtak, amelyekben egy bizonyos „Fekete Szövetség” szólított harcba Horthy, „Magyarország rablózsiványa” ellen, a helyi eszperantó munkásklub titkárát fogták le (bár semmi köze nem volt a fenyegetésekhez). A „polgári” eszperantó-mozgalom viszont szabadon virágzott: 1922-ben Magyarországon alapították a Literatura Mondo (Irodalmi világ) című folyóiratot, amely az egész világmozgalom legbefolyásosabb lapja lett. A polgári-művészeti-kulturális eszperantista mozgalom csak az egyre fokozódó zsidóüldözés hatására halt el. Pontosabban: munkásszázadokba hurcolták, deportálták, agyonlőtték és elüldözték az országból. Az eszperantó humanizmusa soha nem heverte már ki igazán az újabb csapásokat.

 

UTÓÉLET:

 

Amikor Zamenhof kitalálta az eszperantót, sokan feleslegesnek tartották, hisz a francia - elég, ha a diplomácia vagy a posta területére gondolunk - nemzetközi nyelvnek számított. Azóta az angol vette át ezt a szerepet. Továbbra is messze vagyunk attól, hogy bármely nyelv a világ minden zugában, minden téren közvetítő szerepet töltsön be. Az eszperantó sem lenne ideális megoldás, de könnyű megtanulni, száz év alatt mindenre kipróbálták - az informatika nyelvétől a rovartani terminológiáig mindent kidolgoztak, így ez a nyelv állandóan naprakész.

Az eszperantót aktív vagy folyékonyan beszélők, valamint az anyanyelvűek számát (vagyis azokét, akik mint egyik anyanyelvüket tanulták meg a szüleiktől) 500 000-25 000 000 fő közé becsülik. Ugyanakkor térben igen elterjedt nyelv, mintegy 115 országban beszélik. Használata különösen magas Európában, Kelet-Ázsiában és Dél-Amerikában.

a világirodalom szinte minden jelentős művét lefordították a Hamlettől Goethéig, az Andersen-meséktől a Bibliáig.

A nyelvet többen próbálták megreformálni, ezeknek azonban jóval kevesebb követője akadt.

Az eszperantó kulturálisan egységes maradt, ezt a nemzetközi kongresszusoknak és az egységes oktatásnak köszönheti. Felügyeleti szerve az Eszperantó Akadémia.

1913 óta a szabadkőművesség, mint világszövetség nyelve. Tudományos nyelvként 1925 óta használják. 1979 óta a Nemzetközi Kibernetikai Szövetség hivatalos nyelve az angol és a francia mellett, 1985 óta pedig a San Marinó-i Nemzetközi Akadémia (AIS) első hivatalos nyelve. Ezen kívül számos nem eszperantista szervezet is elfogadta és alkalmazza, például a Postaunió, és a Nemzetközi Rendőrszervezet eszperantóul szerepel.

Saját sajtója, rádiója, televíziója van.

 

Flag of Esperanto.svg