Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


gépromboló mozgalmak

2009.01.07

A GÉPROMBOLÓ MOZGALMAK 

„A proletárok munkája a gépi berendezés terjedésével és a munkamegosztással elvesztette minden önálló jellegét, és ezzel minden vonzerejét a munkás számára. A munkás a gép puszta tartozékává válik…”

 

ELŐZMÉNYEK:

 

A 18. században a társadalmi tiltakozás tipikus és visszatérő formája már a felkelés volt, és az angliai lázongásokban mindenki másnál aktívabb szerepet játszottak a bérből élő réteg. Gyakran vettek részt az eseményekben ipari munkások (bányászok, hajósok, selyem-, és gyapjúszövők). Ezek a munkások viszont – bár nehéz időkben hajlamosabbak rá, hogy a gabonakereskedőknél és a molnároknál vívják ki az igazukat, mint saját munkaadóiknál – alkalomadtán tisztán az ipart érintő viszályokba is belekeveredtek. A modern korban az ilyen nézeteltérések leggyakrabban az egyszerű munkamegtagadás formáját öltik és bár előfordul, hogy a sztrájktörőkkel, a „sárgákkal” szigorúan elbánnak, alig tesznek valamit a munkaadók megfélemlítésére vagyoni, személyi biztonságuk ellen. A gazdasági elégedetlenség másik békés kifejezési formája a parlamenthez, a magisztrátushoz vagy magához a királyhoz intézett petíció volt. Meglehetősen általános gyakorlat maradt ez mindaddig, amíg a régi, Erzsébet-kori Ipartörvény (Statute of Artificers) szelleme élt – ha a gyakorlat nem is. Ennek értelmében ugyanis a béreket a grófság bírái (justices) határozta meg. Az ilyen módszerek azonban inkább a fővárosban váltak be és nem vidéken, mert ezeket többnyire a szakképzett munkásokat foglalkoztató és a szervezettebb szakmák alkalmazták, amelyek könnyebben megnyerhették a parlament támogatását.

Az ipari forradalom előrehaladtával egyre gyakoribbá váltak a munkaügyi viszályok. Szakszervezetek vagy más szakmai egyesületek (combinations) létrehozását azonban törvényileg kifejezetten tiltotta egy parlamenti törvény, a hírhedt Combination Act (1799).

A szakmai szervezetekbe való tömörülés igen kockázatos lett volna. Bár néhány magasan képzett és viszonylag jól fizetett dolgozók hozhattak létre ilyeneket, de többségében mégis titkosak voltak, elszórtan, fedőnevek alatt jöttek létre és nem voltak hosszú életűek. Mindemellett az ipari forradalom előtti időkre jellemző háziipari, kisüzemi termelési rendszernek megfelelően a munkások általában kis csoportokban dolgoztak és csak nehezen tudták egyesíteni erőiket.

Az ilyen munkások sem a békés sztrájkot, sem a parlamentnek benyújtott petíciót nem tartották megfelelő módszernek, követeléseik kielégítésére. Avégett, hogy a munkaadót engedményekre kényszerítsék a munkásai összefogtak, hogy lerombolják házát vagy műhelyét. Ez a „felkelés útján lefolytatott egyezkedés” azt a szerepet játszotta a 18. századi munkaügyi viszályokban, amit a népi ármaximálás vagy a taxation populaire az egykorú éhséglázadásokban. A közvetlen cselekvés mindkét formája, a kistermelőké és a kisfogyasztóké, nagyjából ugyanabban az időszakban jelentkezik.

 

GÉPROMBOLÓK A 18-19. SZÁZADBAN:

 

Géprombolásra már 1663-ból vannak adatok. Ezek a támadások kétféle csoportba oszthatók: az egyik a munkás megélhetésének védelme a bércsökkentéssel vagy a növekvő árakkal szemben, a másik a megélhetés védelmezése a gépek vélt vagy valós fenyegetésével szemben. Ezt a kettőt gyakran összekeverik és luddizmus elnevezéssel veszik egy kalap alá, de egyik sem korlátozódott a technikai újítások elleni tiltakozásra. Sokkal inkább azt a célt szolgálták, hogy gazdasági érdekeltségeik tönkretételével vagy lerombolásával való fenyegetéssel gyakoroljanak nyomást a munkaadókra. Gyakori eljárás volt ez a legbékétlenebb munkásrétegek körében. A tulajdonosok az effajta pusztítások elleni védelme érdekében a parlament egy sereg rendelkezést fogadott el II. György uralkodásának közepétől kezdve és súlyos büntetéssel sújtva az elkövetőket.

Mindazon munkáscsoportok közül, amelyek ilyen eszközökkel próbálkoztak befolyásolni a munkaadóikat, egynek a története sem nyúlik vissza olyan távoli időkre, egynek a fellépése sem volt olyan kitartó és talán olyan erőszakos sem, mint a londoni Spitalfields, Moorfields, Stepney és Bethnal Green selyemszövőié.

Néhány esetben, amikor a szakma egészét fenyegették, a mesterek és a legények egyesült erővel tiltakoztak például, amikor a francia selymeket az angol piacról történő kiszorítást irányozó törvényt nem fogatták el és ezzel veszélybe került a londoni selyemszövők megélhetése. A szolidaritás ilyen megnyilvánulása azonban, bár a maguk módján jellemzőek voltak is a 18. századi ipar viszonyaira, eléggé gyakran elhalványították az elkeseredett bérviták vagy a rivális kereskedőcsoportok ellentétes módszerei fölötti nézeteltérések. Ez történt az 1760-as években és az 1770-es évek elején a takácsok viharos történelmének utolsó, erőszakos szakaszában.

 

„FÜGGETLEN ÉS BÁTOR DAC” (HASOGATÓK):

 

1763 októberében egy bérvita alkalmával 2000 takácslegény tengerésznek öltözve, kardokkal felfegyverkezve betört a hozzájuk nem csatlakozott legények házaiba, összetörték a szövőszékeiket, sokat megsebesítettek, majd megégettek egy takácsmestert jelképező bábut. Ekkorra a szövőszékek szétzúzása a megtorlás megszokott formája lett. 1765 májusában 8000 takács vonult fel a parlamenthez, majd megostromolta Bedford House-ot, mert a bedfordi herceg megbuktatott a törvényjavaslatot, mely korlátozta volna a francia selymek behozatalát.  1765-ben a parlament főbenjáró bűnnek nyilvánította a szövőszékek szétzúzását, pedig a takácsok 1767-1769. évi megmozdulásainak állandó vonása maradt. A viszály a legények két csoportja, a keskenyítő munkán dolgozók és a holland mintára bevezetett gépesített szövőszéken dolgozók közötti nézeteltéréssel kezdődött.

1768. januárjában a kéziszövők háromszor támadták meg ellenfeleik szövőszékeit Stepney-ben, s emiatt az egyik támadót később felakasztották. Közben a mesterek yardonként négy pennyvel csökkentették a munkabért, s emiatt háromfrontos harcra került sor.

Augusztus 20-án a spitalfieldsi takácsok betörtek Nathaniel Farr házába, két szövőszékén összeszabdalták a selymet és agyonlőtték Edward Fitch 17 éves fiút.

Röviddel ezután részleges megegyezés jött létre, és néhány cég új bérlistát állított össze, amelynek értelmében heti 12-14 pennyt vagy még több bért lehetett kifizetni. Mivel azonban a middlesexi bírák nem voltak hajlandók hitelesíteni a megegyezést, azt nemsokára több mester is megszegte, ezért újra kezdődtek a megtorló akciók. Ügyük előmozdítása érdekében a takácslegények bizottságokat hoztak létre iparáguk egyes területein, „Bold Defiance” (Bátor Dac) néven társulásokat létesítettek, 2-5 pennys hozzájárulást szedtek szövőszékenként a sztrájkalap céljaira és egyéb költségeik fedezésére. Felszólításokat küldtek mesterekhez és legényekhez.

A „hasogatók” 1769 tavaszán újra megindították hadjáratukat, egyrészt a bércsökkentő munkaadók térdre kényszerítése, másrészt a hozzájárulást nem fizetők megfélemlítése végett.

Időközben a hatóságok hatékonyabb lépésre szánták el magukat. Szeptember végén az elöljárók a katonaságra támaszkodva fegyveresen lecsaptak a New Cook Lane-i Delfin sörözőre (a hasogatók egyik törzshelye, ahol a befizetéseket álruhában, fegyveresen vették át); a támadás során a takácsok két katonát agyonlőttek, két „hasogatót” ért halálos lövés. Egyik vezérüket, Daniel Murphyt letartóztatták és később halálra ítélték. Azokat a kocsmárosokat, akik a hasogatók bizottságainak rendelkezésére bocsátották házaikat, engedélyük visszavonásával fenyegették. Csapatokat szállásoltak el a környéken és 150 takácsmester pedig vállalta a tisztek elszállásolását saját költségen és legénységük kosztolását, napi 9 pennyért. A két sheriff (James Townsend és John Sawbridge) tiltakozását fejezte ki John Doyle és John Valline (két hasogató vezér) kivégzésével kapcsolatban, de 1769. december 6-án mégis felakasztották őket.

Nyomorúságuk azonban nem ért véget; egyetlen problémájuk sem oldódott meg. 1773-ban 12 000 munkanélküli takácslegény nyomására a parlament elfogatta az úgynevezett Spitalfieldsi Törvényt, amely felhatalmazta az elöljárókat, a bérek rögzítésére és a végrehajtás ellenőrzésére. A takácsok létrehoztak egy állandó szervezetet, Szövetség (Union) néven, mely képviselte mind a mesterek, mind a legények ügyeit a bírák előtt, s e képviselet nyomán határozták meg időről időre a darabbéreket.

 

A „LUDDITA” MOZGALOM:


Többféle luddita tevékenységről beszélhetünk. A munkaadók ellen irányuló engedmények kikényszerítésére irányuló, a gépek használata ellen általában, éhséglázadások, melyek egybeestek luddita géprombolással, összeesküvések, erőszakos beszervezéssel és az általános zűrzavart arra felhasználók, hogy pénzt zsaroljanak, gazdaságokat raboljanak ki vagy fegyverek után kutassanak.

A ludditák rendkívül jól szervezettek voltak. Hűségesen összetartó csoportokban jártak és nyilvánvalóan élvezték a helyi lakosság támogatását. Mindamellett a ludditák jól kiválogatták célpontjaikat: az ilyen mozgalmakhoz hasonlóan itt is híre ment, hogy bizonyos listák vannak a megtámadandó személyekről. Pénzt is gyűjtöttek ügyük támogatására.

 

„Urak! Ned Ludd üdvözletét küldi, abban a reményben, hogy adtok valami csekélységet hadserege támogatására, mert ő nagyon érti ám a módját, hogyan kell összetörni a gyűlöletes kötőkereteket. Ha ezt fölfogjátok, nem is lesz semmi baj, ha viszont nem, magam teszem tiszteletemet.

Edward Ludd”

 

1809-1812 közötti évek rendkívül rossz termése idézte elő. 1811. évi ipari válság annyira a kontinentális kereskedelmet megszakító napóleoni blokád következménye volt, mint azé, hogy az amerikai piac bezárult Nagy-Britannia megtorló minisztertanácsi határozatai, az Orders in Council miatt. A bankok csődbe jutottak és összeomlott a külkereskedelem.

1812 májusában magát a miniszterelnököt, Spencer Percevalt gyilkolták meg a Képviselőház előcsarnokában. Ugyanabban az évben kenyérlázadásokra került sor. A londoniak pedig ismét tüntettek az 1815. évi gabonatörvény ellen. Ezt a korszakot a szegénység kisebb lázadásai, felkelései jellemezték.

A nyomor általános volt, mégis sokkal súlyosabban jelentkezett az exportpiacra termelő vidéken, mint másutt. 1811-ben, amikor már régóta folytak a tárgyalások a csipke és harisnyaipari munkásokkal a bérekről, a keretbérleti díjakról és a szélesebb szövőkereteken készült harisnyákról. Ez utóbbi különösen sok vitát okozott, mert tucatmunkát eredményezett, amihez elég a szakképzetlen munkaerő és az alacsonyabb bér. Amikor a tárgyalások nem vezettek eredményre, megindult egy állítólagos Ned Ludd viharos karrierje.

Az első zavargás 1811 februárjában tört ki Arnoldban, egy Nottingham melletti kisvárosban, ahol a széles szövőkereteket gyártották. A harisnyakötő-munkások betörtek a kereskedők műhelyeibe és a feszítődrótok eltávolításával használhatatlanná tették a kereteket. Áprilisban, amikor a katonaság megérkezése időlegesen véget vetett a zavargásoknak, több mint 200 sérelmesnek talált szövőkeretet zúztak szét.

Novemberben Bulwell falu harisnyakötő-munkásai, az erdőben gyűltek össze és itt hangozott el először vezetőjük Ned Ludd neve. Bár a rombolások nagyrészt Nottingham környékére korlátozódtak, most egyazon éjszakán kereteket zúztak szét 12-15 mérföldnyire fekvő falvakban és városokban.

A modern technikát alkalmazó kereskedőket gyakran megtámadták, megverték vagy meggyilkolták, gyáraikat, raktáraikat és villáikat felgyújtották. A gépeket szállítás közben is megtámadták és tönkretették. A ludditák igen jól szervezett, hatékony csoportokba szerveződtek. Akcióikat alaposan előkészítették. Az általában 5-15 fős csoportok magvát a Kalapácsosok képezték, akik a gépeket összezúzták. A többiek figyeltek, és a gyújtogatásokat végezték el. Egy dal így emlékezett meg róluk:

 

 

Géprombolók dala

 

„Éjjel, ha nem rezdül a lomb,

s a Holdat elrejti a domb,

a kis csapat előreront,

fegyvere puska, bárd!

Ó, jó takács fiam,

derék, bátor fiam,

csapásod alatt

a gép hasad,

jó takács fiam.


Nagy Enoch jár mindég elül,

jaj annak, ki ellenszegül

bátor ember mind több kerül,

fegyvere puska, bárd!”

                                      (1812)


(Enochnak a kalapácsokat hívták, arról a szerszám- és gépgyárról, amely gyártotta őket. „Enoch csinálta, Enoch zúzza szét!” – szólt a harci kiáltás.)

 

 

Megint mások anyagi támogatást szedtek be a megfélemlített gyárosoktól, amelyből újabb akciókat finanszíroztak, például a börtönök megtámadását, és a luddita foglyok kiszabadítását, vagy éppen az ellenszegülő gyárosok elleni gyilkos merényleteket. A mozgalom fejlődésével azonban már gyakran 100-300 fős csapatok támadtak a gyárakra, tűzharcot vívva a kirendelt katonasággal.

 

Közben csapaterősítések érkeztek és decemberben Dyott tábornokot rendelték Nottinghambe 2000 ember élén, ami addig a legnagyobb erő, amit be kellett vetni helyi zavargások megfékezésére. Számos polgárt eskettek fel rendőrnek és polgárőrnek, kiáltványokat olvastak fel és a megbízható polgárokat riasztották. Ezekkel a lépésekkel sikerült is letörni a mozgalmat Leicester és Derby grófságban, bár februárig 1812 esetben törtek össze kereteket, havonta tehát átlag kétszázat. Ezekben a körzetekben a rendzavarások legalább annyira érdekegyeztetés, mint erőszakos elfojtás eredményeként értek véget. December elejére a hatóságok egyre gyakrabban ajánlották fel közvetítési készségüket. A megbeszélések során több kereskedő ajánlott fel magasabb bért, sőt hozzájárultak a széles szövőkeretes harisnyagyártás beszüntetéséhez. Emellett viszont mindkét fél megpróbált jóvátételt keresni a parlamenthez intézett petíciók útján. 1812. február 4-én a parlament elfogadta a „Frame-Breaking Bill” (Törvénytervezet a kötőkeretek összetöréséről), ami főbenjáró bűnnek nyilvánította a keretek összetörését.

Jelentős rombolást vittek végbe és sokkal nagyobb katonai erőt kötöttek le, mint amakkora Wellington első, 1808. évi portugáliai expedíciós hadserege volt. A zavargások csúcspontján, 1812 nyarán több mint 12 000 főnyi katonaság állomásozott a Leicester és York közötti luddita körzetekben, s amikorra a mozgalom elcsendesedett, a szétzúzott gépek és más ingóságok értéke meghaladta a 100 000 font sterlinget.

A zavargások központja áttolódott az észak-nyugati Lancashire és Cheshire grófságokra. Ez volt az újonnan gépesített pamutipar hazája, az angol ipari forradalom központja, amelynek a nagy kereskedő- és gyárvárosai Liverpool és Manchester, lakosságuk számát tekintve mindjárt London után következtek. A gyárrendszer azonban még gyerekcipőben járt akkoriban, s a pamutfonás területén vert igazán gyökeret. A tipikus lanceshire-i munkás még a várossá alig fejlődött egykori falvakban lakó, otthon dolgozó kéziszövő volt. A gőzerővel hajtott szövőszék, ekkor még éppen csak megjelent. 1813-ban is csak alig több mint egy tucatban textilgyárban működik gőzgép.

A gazdasági válság következtében megugrott a munkanélküliség, magasba lökte az élelmiszerárakat az ipari körzetekben. Ezen a ponton ugyanolyan ésszerűnek tűnt hibáztatni a helyzetért, mint a molnárt vagy az élelmiszer-kereskedőt. Ezért aligha meglepő, hogy a bekövetkezett lázadások – akár kenyérlázadások voltak, akár géprombolások – elsősorban Stockport, Bolton, Middleton és Manchester körül összpontosultak, ahol már bevezették ezeket a technikai újításokat.

Emellett a nottinghamshire-i ludditák példája is ragadós; 1811 végén már a pamutipar városaiban is titkos tárgyalásokról jöttek hírek a szövőmunkások és a takácsok küldöttei között. A gőzgéppel dolgoztató gyárosok sorra kaptak fenyegető leveleket, és 1812. márciusában sor került az első támadásra. Stockportban, egy bizonyos Mr. Radcliffe (a szövőszékek eredeti kitervelőjének kiáltották ki) raktárának ablakait törték be, de felgyújtani nem sikerült.

Manchesterben a lázongásoknak politikai felhangjai voltak: kereskedők gyűltek össze a Tőzsde ebédlőtermében, hogy megszavazzanak egy beterjesztést a régenshercegnek, amikor a tömeg betört a helyiségbe, miközben a téren összegyűltek hangosan olvasták fel a londoni céh határozatait. Ezután lázadásokra került sor Rochdale-ben, Oldhamben, Barnsley-ban, Boltonban és Macclesfieldben; a lázadók élelmiszerüzleteket fosztogattak és megostromolták a börtönt.

Az elégedetlenség szelleme hamarosan magával ragadta a szomszédos körzeteket; lángoló falragaszok jelentek meg, melyek általános felkelésre szólították fel a népet, különböző helyeken kisebb zavargások voltak, álarcos emberek lakásokat fosztottak ki, s makacsul tartotta magát az a hír, hogy május 1-én vagy május első napjaiban általános felkelésnek kell kitörnie.

Stockportban, április 14-én vasárnap, nagy tömeg kavargott az utcákon, ablakokat tört be és bosszúval fenyegette a gőzzel hajtott szövőszékek tulajdonosait. Két nőnek öltözött férfi vezetésével – akiket követőik „Ludd tábornok feleségeiként” üdvözöltek – kövekkel dobálták meg a mechanikus szövőszék-tulajdonos Joseph Goodair házát, majd később erősítéssel tértek vissza, hogy fel is gyújtsák. Összeszabdalták a szöveteket a szövőszékekben, majd felaprították magukat a gépeket is.

 

„Pokoli gépeidet összezúztuk a falu határában, embereid megkötözve fekszenek az útszéli árokban. Így figyelmeztetnek az éhezők, akiket tettük végrehajtása után éhező feleségük és gyerekük vár otthon. Ha új gépeket veszel, vagy ha úgy folytatod, ahogy eddig, megint hallasz rólunk. Vigyázz!

Ludd tábornok”

 

Felgyújtották Hoodvin úr házát, s szétrombolták gőzgépeit. A következő éjszakán a várostól mintegy két mérföldnyire a mezőn felfedezték és szétkergették a lázadók összejövetelét, akiknek nyilván az volt a céljuk, hogy katonai kiképzést kapjanak; a lázadók sarcot vetettek ki a földművesek és farmerek szomszédos házaira is.

Amikor a katonaság négy nappal később véget vetett a zavargásoknak, újabb tüntetések robbantak ki Oldhamben. Itt éhséglázadásnak indult a dolog, boltosokat szólítottak fel, hogy adják olcsóbban az áruikat, de aztán Daniel Burton mechanikus üzemének megtámadásával folytatódott az eseménysorozat Middletonban. A támadást visszaverték, öt támadó életét vesztette, tizennyolc pedig megsebesült. Másnap azonban a közeli Holmwood bányászainak vezetésével visszatért a tömeg és befejezte a művét. A zendülés kiterjedt Bolton környékére, többek közt Ashton-ander-Line-ra, Acclease-re és Middletonra. Megtámadták a Wroe és Duncroft szövőgyárat West Houghtonban. Mivel a gyárat nem őrizték, a tömeg gyorsan hatalmába kerítette. Azonnal fel is gyújtották.

A zavargások folytatódtak Liverpoolban, Manchesterben és Stockport környékén, de az elöljárók, akik eddig vonakodtak a milícia egybehívásától, kezdtek különleges rendfenntartókat toborozni, felújítva a régi polgárőrség rendszerét (Watch and Ward), önkéntes egyesületekbe szervezték a tehetősebb polgárokat és kezdtek együttműködni a más országrészekből érkező reguláris katonasággal. Maitland tábornok egy vegyes, nyolc gyalogos és három lovas testőr-, illetve dragonyosezredet tömörítő csapattest parancsnoka lett. Kis egységekben működtek együtt a katonák a rendőrökkel és spiclikkel, gyorsan mozogtak a lázadók birtokolta területen, szétverték a luddita csoportokat és letartóztatásokat eszközöltek. Május végén több mint száz őrizetbe vett személyt állítottak esküdtbíróság elé Lancasterben és Chesterben. Sokakat felakasztottak, illetve deportáltak az ausztráliai Új-Dél-Walesbe.

A luddizmus harmadik gyújtópontja a yorkshire-i mocsárvidék volt a Spen völgyben, Huddersfield és Leeds között. Ez volt a gyapjúipar posztónyíró ágazatának központja. Mivel az ő gépeik nem voltak olyan gyűlöletesek, mint a harisnyakötőké, pusztán a munkaerő megtakarítása váltott ki ellenállást előbb békést (1806), majd a kemény tél és a válság miatt nyílt erőszakot 1812-ben.

 

General Ludd’s Triumph

(Ludd tábornok diadalmenete)


Régi mesék szólnak rólad, hős Robin Hood

Ám dicsőséged a por belepte

Tetteidről dalolunk ma, Tábornok Ludd

Nottinghamshire hőse vagy te


Oly sok volt a vér és a pusztítás

A szenvedés már oly nagyra nőtt

Hogy felkelt a nép, már fegyverben áll

Ki áll meg vasökle előtt?


Menekülnek vonyítva a bűnösök

De bosszúnk a nyomukba ér

Kik kitalálták ezt a Gép-ördögöt

Miattuk sovány a bér


A titkos szavazás egyhangú volt:

A gépekre hozzunk halált

És Ludd maga volt, ki a nevünkben szólt

És mindenki fegyverben állt


A tűz és a vas a harcban hasznos barát

Hogy a masinát vele pusztítsuk el

Ludd minden eszközt hasznosnak lát

A Gép-ördögnek vesznie kell!


Az országúton a bősz katonák

Hiába kísérik őt

Áttörünk mi a vasalt ajtókon át

És szétzúzzuk az Ördögöt


Csapataink, a sok bátor takács

A törvényre mi csak teszünk

Gyáros, előbb jön a jótanács

De aztán már tűzcsóva repül..!

 

 


 

 

 

Az elnyomásból, nyomorból elég

 

A szégyent a gyáros vére mossa le!

 

Újra boldogok leszünk mi még

 

Ha összetörtük mind a gépeket

 

 


 

Hallgassuk hát a bölcs Ludd tanácsát:

 

Az ellenállást soha ne add fel

 

A törvény szava szól: legyen béred kevés

 

De ezt soha nem tűrjük mi el!

 

 

Január közepén már hírek keringtek egy gépromboló összeesküvésről. Néhány nappal később felgyújtották bizonyos Oates, Wood és Smithson oatlandsi üzemét Leeds közelében, majd mindennap híre járt, hogy puskalövéseket és menetelő lábak dobogását lehet hallani a mocsárvidéken. Ezek a hírek február elején váltak konkrétabbá, amikor felfegyverzett, bekormozott arcú férfiak kis csoportjai kezdték járni a városokat és falvakat, erőszakkal hatoltak be az iparosmesterek házába és szemük láttára törték össze posztónyíró- és kikészítőgépeiket.

 

 

Huddersfieldben egy bizonyos Mr. Smith, aki azzal tette magát népszerűtlenné, hogy lelkesen alkalmazta az új gépeket, fenyegető levelet kapott; az aláíró a Bosszúálló Hadsereg tábornoka címmel illette magát.

 

 

 

 

„Uram,

 

 

Most értesültem arról, miszerint Ön ama gyűlöletes nyírókeretek birtokában van…Vegye tudomásul, hogy amennyiben nem távolítja el azokat a jövő hét végére, elküldöm egyik hadnagyomat, hogy törje össze őket…Ha pedig olyan pimasz lenne, hogy rálő akár egyetlen emberemre is, parancsuk van rá, hogy megöljék Önt és mindenestül felgyújtsák a házát…

 

 

Ned Ludd, írnok”

 

 

 

Az ilyen fenyegetések eléggé mindennaposak voltak a yorkshire-i ludditák részéről, akik még hírhedtebben alkalmaztak erőszakot, mint más grófságbeli társaik. Ellenséges érzelmüket a rawfoldsi William Cartwringhton töltötte ki, aki az új gép egyik lelkes előmozdítója volt és aktívan részt vett a posztókereskedők önkéntes érdekvédelmi egyesületében. Április 11-én 150 felfegyverzett férfi gyűlt össze Coopers Bridge-nél, hogy megtámadják üzemét. Valaki azonban figyelmeztette, ezért segítséget hívott s elbarikádozta magát, a támadókat pedig sortűz fogadta, amiben ketten meghaltak, a többiek megfutamodtak. Egy héttel később merényletet kíséreltek meg ellene,de elmenekült.

 

 

Áprilisban John Horsfall gyárost, a huddersfieldi Rendbontásokat Elfojtó Bizottság (Committee for the Suppression of the Outrages) elnökét, a tőzsdéről hazafelé lőtték agyon. Minden fenyegetés és heves beszéd ellenére végül is ez volt az egyetlen halálos merénylet. Ettől kezdve gyakorlatilag megszűnt a géprombolás, májustól pedig, már nem összetört gépekről, gyárak, üzemek elleni támadásokról szóltak a hírek, hanem fegyverropogásról, fosztogatásokról. Lancashire-hez és Cheshire-hez hasonlóan itt is a milícia bevetése, a kémek alkalmazása és a reguláris hadsereg kivezénylése játszott jelentős szerepet a mozgalom elfojtásában. York városában mintegy száz letartóztatott közül tizenhetet végeztek ki és hetet száműztek. Ezek után a luddizmus minden északi grófságban összeomlott, de a luddita terror miatt a mesterek félrették nyírókereteiket. Még néhány kisebb megmozdulásra azért került sor az ország középső részein. Amikor azonban vezetőiket – vagy akikről ez hírlett – bíróság elé állították és harmincat közülük felakasztottak, visszavonták engedményeiket.

 

 

 

„A két sebesült ludditától hiába akarták megtudni, hogy kik voltak a támadás vezetői. Azt mesélik, hogy az egyikük halálos ágyán magához intette a papot.

 

 

-Tud titkot tartani? – kérdezte

 

-Hogyne tudnék! – mondta mohón a pap.

 

-Én is tudok – lökte oda a haldokló, és összezárt ajakkal halt meg.”

 

 

 

„A munkások támadásait példátlan nélkülözések szülték: csak a teljes nyomor űzhette a nép széles, valamikor tisztességes és szorgalmas seregét ilyen kockázatos vállalkozások végrehajtására. Önök ezeket az embereket csőcseléknek nevezik. Tudjuk-e, hogy mivel tartozunk ennek a csőcseléknek? Ez a csőcselék dolgozik az önök földjein, szolgál házukban, látja el emberekkel az önök haditengerészetét és hadseregét (…). De ez a csőcselék önöket is kihívhatja, ha a hanyagság és balsors kétségbeesésbe kergeti. (…) A legelnyomóbb hitetlen kormány alatt sem tapasztaltam olyan boldogtalan nyomorúságot, mint (…) egy keresztény ország szívében. És mi az önök orvossága? Több hónapos tehetetlenség, majd a tehetetlenségnél is rosszabb több hónapos cselekvés után végre megjelenik az állam orvosainak Drakón óta jellegzetes és soha nem hibázó csodaszere: a halál.”

 

 

 Byron

 

 

 

 

 

THOMAS SWING KAPITÁNY:

 

 

 

 

 

1830-ban Anglia déli megyéiben kitört zavargások az utolsó földmunkásfelkelések. Oka a bérleti díjjak, a tized, a nyomor és szegénység, a mezőgazdasági válság, a vadászati jog mellett, a szikrát, a gazdák földjein megjelenő cséplőgépek okozták. Kentben (Canterbury közelében), a gazdák olcsó ír munkaerőt alkalmaztak, amire válaszként a munkások augusztus végén széttörték a gépeket. Miközben újakat állítottak üzembe, október 5-én a dolgozók felgyújtották a lyminge-i Prince tiszteletes csűrjeit és kazlait. Egy 200 főnél is nagyobb számú csoport gyűlt össze Sir Henry Oxenden, Sir Henry Tucker Montresor, Mr. Kelsy, Mr. Holtum és Mr. Sankey birtokosok lakóhelyénél, erőszakkal betört a csűrbe és összetörte az ott talált cséplőgépeket.

 

 

És ez még csak a kezdet volt. Ahogy a gépek más vidékeken is megjelentek, a lázadás más grófságokra is átterjedt. A szervezkedés kevés kivétellel helyi méreteket öltött, és csak néhány szomszédos faluban tevékenykedtek. A következő két-három hétben nyugaton elérte a West Sussexet, Hampshire-t, Wiltshire-t, Dorsetet és Gloucestert. Tizanhat grófságot érintett nagyobb mértékben, de még egy tucatban voltak incidensek, a bérmozgalomból kialakuló géprombolók tevékenysége miatt.

 

 

Bár a géprombolás és a gyújtogatás játszotta a főszerepet, voltak jelentős helyi változatok is. Volt, ahol a papírgyári munkások törték össze gépeiket, volt egyházközség, ahol a papokat kényszerítették a tized csökkentésére. Állandó követelésük azonban a cséplőgépek megsemmisítése, illetve az új és magasabb bérekről való szerződés elfogadtatása volt. A kisgazdálkodók egy része támogatta őket, szíves vendéglátásban részesítve a felkelőket és sok nemigen látta hasznát a gépeknek. Volt, aki arra hivatkozott, hogy a tized, az állami adók és a bérleti díjjak miatt alacsonyak a bérek.

 

 

Ahol a farmer ellenállt ezen követeléseknek, ott a gép összezúzásáért 5, 10, sőt 40 shillinget is felszámoltak, bántalmazták és felgyújtották kazlait. Emberéletben mindenesetre nem esett kár.

 

 

A Pit House-beli John Bennett, Wiltshire parlamenti képviselőt a felkelők kövekkel dobálták meg. December 8-án a belügyminiszter körlevelet küldött az elöljáróknak, hogy ne engedjenek többé a fenyegetésnek és megfélemlítésnek, a követelőkkel szemben, mert azok a törvény védelme alatt állnak, mint bármely más gép.

 

 

A hatóságok mindenesetre alaposan megrémültek. A lázadók meghátrálására kivezényelt dragonyosok és különleges rendőrosztagok megtorlása kegyetlen volt. Csaknem 2000 lázadót vagy gyanúsítottat állítottak különbíróság elé 1830 novembere és 1831 májusa között. Kilencet ítéltek halálra, 644-et börtönre, 481-et pedig ausztrál gyarmatokra való 7-14 éves száműzetésre. Voltak köztük kovácsok, ácsok, kézművesek (akiknek bére sokkal magasabb volt, semhogy szűkölködniük kellett volna) és többségük családos, békés és intelligens munkás, akik igazságérzetük miatt támadtak az embereket helyettesítő gépekre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Franciaországot csak Anglia előzte meg az iparosodott államok sorában, de még nem kezdődött meg az ipari forradalom. A gépesítés még gyerekcipőben járt, nem voltak iparvárosok, nem létezett modern értelemben vett gyári munkásság. A vasgyárakon, bányákon, építkezéseken és háziiparból kinőtt manufaktúrákon kívül az ipart nagyrészt takácsok és fonók űzték saját házukban vagy kézművesmesterek és segédeik kis, középkori városi műhelyeikben.

 

 

A munkás mégis egyre jobban és megfoghatóbban tudatában volt gazdasági helyzetének. A szakma minden művelőjének védelmére alakult régi, középkori céhek világa lehanyatlott. A segédek fokozatosan a bérmunkások szintjére süllyedtek és saját szakmai csoportosulásokban, compagnonnage-okban kerestek védelmet. Kialkudták a béreket, állást szereztek tagjainak és esetenként a sztrájkok élére álltak. A sztrájkok pedig egyre gyakoribbá váltak.

 

 

Az angolokhoz hasonlóan voltak franciák is, akik hevesen ellenezték a megélhetésüket fenyegetni látszó technikai újításokat. A segédek és mesterek számtalanszor követelték az új, sok esetben Angliából behozott technikai eszközök (pl. a spinning jenny) „teljes megsemmisítését”. Normandiában, ahol az1786-os szabadkereskedelmi egyezmény miatt az angol konkurencia súlyos munkanélküliséget okozott, a munkások a tettek mezejére léptek. 1788 novemberében a fonómunkások gyapotfeldolgozó gépeket zúztak szét Falaise-ben, 1789 júliusában Rouenban került sor géprombolásra, hat hónappal később minden mozgókocsis fonógépet (spinning jenny) szétzúztak Louviers-ben, a pamutipari munkások. Gyakran került sor hasonló erőszakcselekményekre 1848-ig.

 

 

Az ipari forradalom egyik összetevõje a demográfiai változás. A népességszám gyorsan nõtt a fokozódó élelmiszertermelés és a javuló közegészségügy következtében, de a népességnövekedés is elõsegíti az ipari kibontakozást. Igen fontos tényezõ az, urbanizálódás, így a városlakók számaránya fokozatosan nõtt. A városi élet egészen más követelményeket jelentett a munkásság számára, mint az, eddig megszokott vidéki környezet: a családi munkamûhely felbomlott és a nõk, sõt a gyerekek is munkások lettek. Szembeötlõ lett a városi munkásság nyomora és a burzsoázia rohamosan növekvõ gazdagsága.

 

 

A munkásság szervezkedésének elsõ formája a géprombolás volt. Takácsok felkelései robbantak ki Lyonban (1821, 1834) és Sziléziában (1844).

 

 

"Dolgozva élni, vagy harcolva meghalni!" - ez volt a lyoni selyemszövők fekete zászlójára hímezve.

 

 

 

VÉGEREDMÉNY:

 

 

 

A géprombolás mint a munkások haragjának spontán megnyilvánulása, a munkásmozgalom kezdeti időszakában más országokban is gyakran kísérte a bérkövetelési, munkabeszüntetési megmozdulásokat.

 

 

Mindezek ellenére ezek semmi esetre sem volt pusztán tudatlan és elkeseredett emberek elvakult és hiábavaló mozgalma. Még kevésbé volt kétségbeesett harc a technikai haladás feltartóztatására. A modern sztrájkokhoz hasonlóan a géprombolás sem volt könnyelműen elhatározott lépés. A géprombolásnak hosszú hagyománya volt, amit a bányászok, takácsok, famunkások és egyéb kétkezi munkások már emberöltők óta gyakoroltak. Az ilyen módszerek éppen megfeleltek egy olyan korszakban, amikor az ipar még meglehetősen szétszórtan települt a falvak, az ingoványos puszták vagy a kisvárosok peremvidékén, mielőtt az új gyárváros elfoglalta volna.  

 

 

Napjainkban a gépek rombolása megfigyelhető a sztrájkok kísérőjelenségeként vagy valamilyen cég, illetve az általa készített termékek elleni bojkottoknál. Ezek azonban már nem tartoznak a klasszikus értelemben vett mozgalomhoz. Előbbiben a termelés, utóbbiban a fogyasztás szabotálása jellemző és nem a megélhetés védelme.