Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a chartista mozgalom

2011.08.13

 

A CHARTISTA MOZGALOM

 

 

„Habár nő a végtelen sötétség, az ember egyszer mindenképpen felszabadul. Ezrek élnek ebben az árnyékvilágban, akik megesküdtek, hogy fel fognak emelkedni a sárból, ahová te kárhoztattad őket; fel fognak kelni, háború és vérontás kíséri majd őket útjuk során. Az erőszakkal felszabadult rabszolgák égő romhalmazzá fogják változtatni ezt a világot. Táncoljatok a lángokban, Mániákusok, vad táncot ropjatok…!”

(Ebenezer Jones: Megcsonkítás, 1843)

 


ELŐZMÉNYEK:

 

A modern szervezett munkásság kialakulása előtt is voltak ipari munkások: céhek keretében dolgozó inasok, segédek, a különféle falusi iparosok, stb. Az ipari forradalom után új osztály alakult ki, mely hamarosan önmagára talált. Ahogy a francia 1848 vízválasztó volt, ugyanúgy Nagy-Britanniában a chartizmus alkotott hasonló átmenetet a népmozgalmak régi és új formái között. A chartizmus az a hosszú politikai és társadalmi küzdelem melyet az angol munkás néposztály a vagyont, törvényhozást és adóztatást kezükben tartó földbirtokosok és tőkések ellen folytatott. A chartizmus volt a brit munkásosztály első önálló mozgalma, és Viktória királynő uralkodásának első évtizedében döntően rányomta bélyegét a politikai eszmékre és a belpolitikai irányzatokra. Vagyis óriási jelentőségű mozgalom volt, mégis sokféle árnyalat és sokféle ellentmondás jellemezte.

Elsőként is, politikai programját – a párizsi kézművesekkel ellentétben – nem új típusú szocialista eszmékből kölcsönözte, hanem a múlt radikális parlamenti reformereitől. Cartwright őrnagy kezdeményezésére már 1817 táján 1,7 millió aláírással ellátott nemzeti folyamodványt nyújtottak be az alsóházhoz melyben az általános szavazatjog behozatalát követelték. Két évvel ezután a Manchester melletti Peterloo-fielden nagy munkásgyűlést akartak tartani, amelyen a gabonatörvények eltörlése és az ország akkori állapotai fölött kellett volna tanácskozniuk. A gyűlést karhatalommal oszlatták szét, miközben több munkás megöletett. Ekkor vitte keresztül Castlereagh miniszter azt a híres törvényt, mely a munkásoknak mindennemű politikai demonstrációját hosszú időre lehetetlenné tette.

 

A CHARTIZMUS MEGJELENÉSE ÉS TÖREKVÉSEI:

 

Most aztán a szociális térre vitték a mozgalmat s Robert Owen az ez idő szerinti vezető, a politikai agitáció helyett számos munkásegyesületet alkotott, amelyeknek az volt a célja, hogy a munkaadók önkényeskedései és különösen a munkabérek leszállítása ellen együttesen küzdjenek. Miután a reformált parlamenttől két éven át hiába várták a munkásokat védő törvények megszavazását: 1834-ben általános munkabeszüntetésre határozták el magukat. Ennek azonban a munkások adták meg az árát, mert helyzetük csak rosszabbodott ezzel. Az ekkor alkotott szegénytörvény miatt támadt elkeseredés a középosztálybelieket arra bírta, hogy a londoni Radical Association politikai egyesületet alkossák meg; az erre következő évben aztán a munkások a Working Men's Association (Dolgozók Szövetsége) című szintén politikai társulatot alkották, amely tulajdonképpeni szülőjévé lett a chartizmusnak. A társulat vidékenként szervezett fiók-egyesületek által propagálta eszméit terjeszteni s emellett állandó összeköttetésbe lépett a parlament radikális tagjaival Roebuck, Hume J., O'Connel stb. képviselőkkel. William Lovett, ki előbb asztalos, majd kávés, végül pedig könyvkereskedő volt, a londoni Munkásszövetség és Francis Place segítségével 1838-ban megszerkesztette a Nép Szabadságlevelét (the People's Charter), mely az ő fogalmazásában a következő 6 pontból állott:

1. általános szavazatjog minden 21-ik életévét elért férfiú részére;

2. titkos szavazás;

3. évenkénti egyetemes parlamentek;

4. úgy az aktív mint a passzív választási cenzus eltörlése;

5. lélekszám szerinti választókerületek alakítandók; 6. a képviselők fizetést húzzanak.

A Charta szinte minden részletében a Westminster Reformbizottsága által 58 évvel korábban megfogalmazott beterjesztés szavait ismételte. A Londonhoz és Birminghamhez hasonló városokban, ahol ősi kismesterségek és kisműhelyek virágoztak, a Charta iránti lelkesedés alapja nagyrészt a radikális kézművesek afeletti csalódása volt, hogy a whigek nem adtak nekik választójogot az 1832. évi Reformtörvénnyel. Számukra a Chartáért vívott harc mindössze küzdelmük újabb állomását jelentette, nem pedig valami újért.

A Birminghamben augusztus 6-án összegyűlt munkás-meeting magáévá tette a chartát s országszerte megindult ennek érdekében az agitáció. 1839-ben egy chartista választmány ült össze Londonban s ez nemzeti konvent név alatt a charta elfogadtatása érdekében hat hónapon át működött. Az alsóházhoz kérvényt nyújtott be, melynek 39 pontja között a chartabeli pontokon kívül bennfoglaltattak még: az általános jövedelmi adó behozatala, Erzsébet szegényügyi törvényeinek helyreállítása, az adók apasztása, a tíz órai munkaidő stb. A parlament azonban 235 szóval 46 ellen elvetette a kérvényeket, a chartisták közül többeket elfogtak, a gyűléseket pedig rendőri hatalommal megakadályozták.

A chartizmus mégis sokkal több volt, mintsem hagyományos népmozgalmak változatlan követelése; az új, iparosodott Anglia terméke is volt, „a barchettzekék, a borostás állak és a kérges tenyerek” mozgalma. Ezeknek az embereknek a Charta inkább eszköz volt, semmint cél: az éhes gyomrok megtöltésének, és az olyan társadalmi bajok orvoslásának eszköze, mint az új szegénytörvény, az alacsony bérek, a hosszú munkaidő, a munkanélküliség, és a magas élelmiszerárak. Ugyanannyira volt eszköz, mint politikai kérdés, amely a dolgozók szavazatai jogán és a parlament radikális megreformálásán keresztül. De még a chartizmus támogatóinak tömegeit alkotók között is látszottak, akik vágyakozva tekintenek vissza a múltba, amíg mások a jövő felé vezető úton botorkálnak. Az előbbiek közé tartoztak azok, akiket gyökereiktől fosztott meg és tett szegénnyé az új ipari rend, és akik szemében a jövő úgy rémlett fel, mint sosem enyhülő fenyegetés és általános katasztrófa. Másrészt viszont ott voltak az ipari körzetek gyári dolgozói, Lancashire és Skócia pamutipari munkásai, valamint Northumberland, Durham és a középső iparvidékek, Black Country bányászai; az ő számukra a gépek – bár nem jelentettek egyértelmű áldást – hétköznapi valósággá váltak; ők az orvoslást egyre inkább a szakszervezeteken, az együttműködésen, a munkásosztály szervezetein keresztül keresték és egyre kevésbé a múlt „természetjogi” érveitől várták.

A chartista tömegek soraiban megfigyelhető társadalmi különbségek vezetőik körében is tükröződtek. Jelen voltak köztük régifajta radikálisok, a szegénytörvény elleni agitáció szónokai, a szakszervezeti mozgalom úttörői, jakobinus szocialisták, új típusú szocialisták. Ilyen emberek összefogása tette a chartizmust, minden széthúzó tendencia ellenére, országos mozgalommá. Mindig is mélyen gyökerezett azonban a helyi hagyományokban, sérelmekben, emiatt azután gyakran jutott kifejezésre helyi akciókban. Ez egyszerre vált a mozgalom gyengéje és erőssége.

Ezek a mozgalmak néha összefonódtak, lehetett közöttük átfedés, vagy mind helyben, vagy mind időben távol estek egymástól, esetleg párhuzamosan futottak, és miközben egyformán ragaszkodtak a Charta szelleméhez, mégis egymástól teljesen független benyomást kelthettek.

A chartista akciók központjában mindig ott rejlett  a cél alapvető egysége, a Népi Chartáért vívott harc, hogy annak hat pontját ráerőszakolják a vonakodó és általában kifejezetten ellenséges parlamentre.

 

A HARCOKTÓL A BUKÁSIG:

 

A kampány lényegi vonása az aláírásgyűjtés volt műhelyekben, gyárakban, bányákban és tömeggyűléseken. Ez azonban csak egyik összetevője volt. A társadalmi osztályok közötti gyűlölet nem annyira magán a Chartán alapult, inkább a sztrájkok, zendülések, felkelések és népi demonstrációk hosszú sorozatán,amelyek ennek nyomán robbantak ki, összetartva támogatóikat, főleg a „barchettzekések” soraiban.  A chartista petíciómozgalmat hol megelőző, hol párhuzamosan kísérő, de legáltalánosabban annak folyamatos hátteréül szolgáló gazdasági válságperiódusok.

1837 tavasza hatalmas tiltakozómozgalommal kezdődött ez északi ipari körzetekben s az 1834-es szegénytörvény ellen irányult. A szóban forgó mozgalom hónapokkal megelőzte a Népi Charta megfogalmazását és csak fokozatosan kapcsolódott a chartista mozgalomhoz, bár olyan vezetők álltak az élen, mint J. R. Stephens és Feargus O’Connor.  

1838 augusztusa és 1839 júliusa között a hangsúly szigorúan politikai kampány formáját öltötte a Charta érdekében, de mihelyt benyújtották a petíciót a parlamentnek, a mozgalom formát váltott.

Már a petíció benyújtása előtt sztrájkba lépett 30 000 tyneside-i bányász a Charta támogatása érdekében, a birminghami chartista gyűlésen az általános sztrájk meghirdetésére buzdítva, amikor a parlament megmakacsolta magát. A chartista vezetők meggondolták magukat és csak kisebb munkabeszüntetéseket hirdettek meg. Így került sor a boltoni fonómunkások és a northumberlandi bányászok felvonulásaira és tömeggyűléseire, Birtminghamben, Manchesterben és Macclesfieldben pedig júliusban és augusztusban zavargások törtek ki. A mozgalom azonban kudarcot vallott, egyrészt azért, mert más vidékek nem csatlakoztak hozzá, másrészt azért, mert a vezetők sem helyezkedtek egységes álláspontra.

Az agitáció eszközeire nézve a chartisták közt már kezdettől fogva voltak véleménykülönbségek s ezek a konvent alatt tényleg szakadást idéztek elő, amennyiben az erkölcsi és az erőszakos eszközök férfiai szétváltak egymástól. A munkások óriási többsége azonban az utóbbiakhoz állt s ezek Feargus O'Connor vezetése alatt teljesen legyőzték a Lovett után indult mérsékelteket.

A gyülekezési tilalom kijátszásával éjjeli gyűléseket tartottak aztán fegyveresen jártak s nyíltan beszéltek a forradalomról.

Végre 1839 november 4-én Dél-Walesben kitört a lázadás és Frost, Williams és Jones vezérlete alatt 8000 chartista megrohanta Newport városát, hogy elfogott társaikat kiszabadítsák, de néhány sortűz megfutamította őket.  

A chartista társadalmi mozgalom második szakasza 1842 nyarán, szintén a az országos chartista vezetőktől függetlenül kezdődött. Főként olyan gazdasági kérdésekre összpontosult, mint a magas bérek és a természetbeni fizetés követelése, és futótűzként terjedt az ipari körzetekben. A sztrájkolók maguk kapcsolták össze gazdasági követeléseiket a Charta politikai céljaival. Márciusban a belügyminiszter, Sir James Graham közölte, hogy a 16 milliós népességből 1,4 millió főnyi szegénység él közsegélyekből. Éveken át rossz volt  a termés, miközben a bérek csökkentek és például Stockportban olyan sok családot lakoltattak ki, mert nem tudták fizetni a lakbért, hogy krétával írták a falakra: „Stockport kiadó”.

A chartista Northern Star című újsága januárban az eseményeket kommentálva arra jutott, hogy a lendületesen növekvő nemzeti vagyont jószerint a nagytőkések és gazdag fogyasztók kis csoportja sajátítja ki, miközben „mind a kismesterek tőkéje, mind a munkások bére füstbe megy”.

A helyi chartisták már a sztrájk előtt is aktívak voltak, a sztrájk mégis valószínűleg munkaügyi viszályként kezdődött s a Charta követeléseit csak később kapcsolták össze a bérmozgalommal. Azért kapta a „dugattyú-zendülés” nevet mert a sztrájkolók városról városra vonulva úgy bénították meg a termelést, hogy kihúzták a szelepeket a gőzgépekből. A mozgalom sebesen terjedt Ashtontól Oldhamig és Manchesterig. Csaknem egyszerre söpört végig a Tyneside-on és Skócián. Manchesterből kisugárzott Lanchashire-re, Yorkshire-re, Staffordshire-re, Cheshire-re, Warwickshire-re és Dél-Walesre.

Manchesterben a sztrájkolók lezártak 130 pamutfeldolgozó-üzemet és körülbelül ugyanannyi festőüzemet, kovácsműhelyt és gépműhelyt; ez összesen 50 000 munkást érintett. Fosztogatásra – a kenyérlopások kivételével – nem került sor és feltűnően kevés volt az erőszakos cselekmény. Stockportban viszont zendülések robbantak ki, amelyek során megtámadták a dologházat és kifosztották, amiket azért hoztak létre, hogy azoknak is felhasználhassák az olcsó munkaerejét, akik máshol már nem kaptak munkát. Másnap Prestonban a rendőrség tüzet nyitott és agyonlőtt négy sztrájkolót. Salfordban az Adelphi gyárat védő katonaság sortüze ölt meg öt embert. A zendülés kiterjedt az egész környező vidékre. Jó néhány kísérlet történt a vasúti pályatest megrongálására. Két nap múlva a sztrájk már elérte a bányavidékeket.

Birminghamben olyan gyakoriak és erőszakosak voltak a chartista megmozdulások, hogy a városban statáriumot hirdettek ki. A belügyminiszter felszólította a középosztályt, hogy alakítsanak önkéntes csapatokat a lázongók ellen, a fegyvert és kiképzést az állam biztosította.

Ekkorra a hely chartisták hatására a mozgalom politikai formát öltött. Augusztus 7-én úgy döntött a sztrájkolók nagygyűlése, hogy „minden munka szüneteljen mindaddig, amíg a Népi Charta nem lesz országos törvény”.

Bár a vezetők nézetei megoszlottak, egy kérdést nem tudtak megkerülni: tiltsák-e meg a sztrájkfelhívásokat, vagy a Charta égisze alatt inkább tegyék-e még szélesebb körűvé a sztrájkot? Thomas Cooper, valamint dr. McDonuall (aki szoros kapcsolatban volt a szakszervezetekkel) megfogalmazott egy nyilatkozatot arról, hogy a konferencia támogatja az általános sztrájkot. Döntésük azonban túl későn született meg ahhoz, hogy hatékony legyen. A kölcsönös vádaskodásokba fulladt, a sztrájkolók visszatértek munkahelyeikre (bár néhányan csak 1843 tavaszán), a politikai chartizmus és a szakszervezeti mozgalom útja pedig – amilyen kis időre egy irányba mutatott – újra különvált.

A Stafford grófságbeli bányászok és vasmunkások már júliusban sztrájkoltak a bércsökkentés miatt, augusztusban pedig a fazekasokkal együtt készségesen csatlakoztak a „fazekaskörzetbe” bevonuló felkelőkhöz. Leállították a szivattyúkat a bányákban, minden fazekast sztrájkra szólítottak fel, majd a környékbeli gyárakat bezáratták. A helyi chartista bizottság elvesztett uralmát az események fölött; heves, spontán zendülések törtek ki Hanley-ben, Fentonban, Longtonban, Burslemben, Stoke-on-Trent-ben és a „fazekaskörzet” más városaiban. Rendőrszobákat támadtak meg, hogy fegyverhez jussanak, foglyokat bocsátottak szabadon, rendőrségi nyilvántartásokat és szegényadójegyzékeket semmisítettek meg, helyi elöljárók, bányatulajdonosok, lelkészek és adószedők házát rombolták le vagy gyújtották fel. 

A lázongások szenvedő alanyai szénbánya tulajdonosai és ügynökei, tiszteletesek, grófsági elöljárók, földesurak voltak. A lázadás leverése után 146 embert börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítéltek, 75-öt (20 bányász, 14 fazekas, 8 munkás, 2 pék, 2 ás, egy cipész, egy kocsis, egy inas, egy mozdonyvezető, és egy mozdonyfordító) pedig hét évtől életfogytiglanig terjedő deportálásra.

 Az Országos Charta Szövetséget (National Charter Association) – mely 1842-re már 48 000 tagot számlált – az „erkölcsi eszköz férfiai” vették kezükbe a vezetést és határozottan kijelentették, hogy céljaik elérésére csakis békés és alkotmányos eszközöket fognak alkalmazni.

Még ugyanazon évben 3,3 millió aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be az alsóházhoz a charta megszavazásáért, de a parlament 287 szavazattal 89 ellenében újra elvetette azt. Hasonló sors érte azt a kérvényt is, melyet 1841-ben, 1,3 millió munkás irt alá. Ekkor a chartisták szövetkeztek a torykkal, hogy a wigh-minisztériumot megbuktassák ami azonban nem vált előnyükre. Ez időtájban különösen a parlament merevsége miatt az „erőszakos eszköz” emberei megint felülkerekedtek s egymásután kezdték rendezni a kisebb-nagyobb sztrájkokat, amelyeknek azonban nagyon kevés eredményük volt. 1847-es újabb válság után, csak kisebb zavargások (például egy glasgow-i éhséglázadás), néhány kisebb fegyveres „felkelés” követte Manchesterben és Londonban. Az 1848. februári forradalom alkalmából 30 000 ember együtt akart a parlament elé menni, hogy az 5 760 000 ember által a charta elfogadásáért aláirt kérvényt beadja. A tüntetők békés hangulatban gyülekeztek, a kormány azonban még az angol zendülőknél is jobban tartott a francia ügynököktől és az ír felkelőktől, ezért 170 000 csendőrbiztost és nagy katonai erőt vont össze az idős Wellington herceg vezetésével. A menetet feloszlatták s a kérvény rendes úton jutott a parlament elé, mely azt megint nagy szótöbbséggel elvetette. Ez a kérvény volt a chartistáknak utolsó tette; O'Connor teljesen elvesztette népszerűségét s az őrültek házában halt meg.

 

VÉGEREDMÉNY:

 

A zavargások azonban egészében közelről sem voltak jellemzőek a chartista népi megmozdulásokra. Az élelmiszerboltok esetenkénti kifosztásához, a vasutak, üzemek és gépi berendezések elleni támadásokhoz hasonlóan inkább a múltbeli tiltakozás formáit képviselték, semmint munkásmozgalmának jellegzetes vonásait.

Az ipari bérkövetelések és a tömegtüntetések jellege azonban megváltozott és bár a chartizmusnak voltak olyan elemei, amelyek egyszerre idézték az idillikus múlt erőszakos oldalát és „aranykorát”, voltak olyan hívei is, akiknek a jelen más kilátásokat tartogatott és a bosszú más módszereit kínálta. Mind a vezetők, mind követőik között sokan voltak, akik a Charta által a jelen komor társadalmi valóságától ideáljukhoz akartak eljutni. O’Connor úgy vélte, oly módon lesz képes megoldani a munkások problémáit, ha a fölösleges városi népességet visszatelepítik vidékre.  

A chartizmus a valóságban gazdag, sokoldalú népi mozgalom volt, radikális politikai tradíciókra nyúlt vissza, az ipari mozgalom pedig még most is átcsaphatott a magántulajdon elleni támadásokba, ugyanakkor rossz termésű évek, szegénység, iszonyú lakáshelyzet, járványok és munkanélküliség, vagyis az új ipari társadalom kísérőjelenségei hozták létre.

Miközben a chartizmus egy haldokló társadalom utolsó rángásait tükrözte, még plasztikusabban jutatta kifejezésre egy új társadalom vajúdását.

Az ipari termelés föllendülése és a rozsvámok eltörlése nagyban enyhítette a munkások sorsát, kik ezentúl mindinkább a Trades Unionok felé fordultak. Bár a mozgalom végül is elbukott, lényeges befolyást gyakorolt az egész társadalom fejlődésére és a munkások helyzetére. E mozgalmat gazdag irodalmi, költészeti és folklóranyag kísérte: számos kiadvány őrizte meg a chartisták dalait, himnuszait. 

 

 

 

 

 

A bérmunkások dala

 

A föld a földesúré,

az ügynöké a szén.

A pénzt az uzsorás kapja meg,

de mit reméljek én?

 

Refr.:

Hogy várhatom a szép jövőt,

hol méltón győz a jog

s hogy megteremtjük emberül

a fénylő holnapot!

 

Az iskola, a szószék

a jog, a tudomány

a gazdag előtt nyitva áll

És én reám mi vár?

 

A könnyű kedv, a jólét

a gazdagokra vár.

Szép kisgyerek és víg feleség

És énnékem mi jár?

 

Chartista Himnusz (Chartist Anthem)

 

Az évek százán, ezrein

Bús menetünk vonult

A célig még oly sok a kín

Oly nagy a feladatunk

Ó, oly nagy a feladatunk

 

Vér és veríték, mi elvakít

Fülünkben jajgatás zokog

De az idő nekünk dolgozik

Ha megverjük a harci dobot

Ó, ha megverjük a harci dobot

 

Ó, mi csonttá aszott férfiak

Az egyetlen tulajdonunk csak ez

Asszonyok, kiknek kebleiből

Csak az éhség híg teje lesz

Ó, csak az éhség híg teje lesz

 

Kiáltásunk egy hangban összeforr

A hosszú évszázadokon át

Dalainkat vígan énekli a pór

Hirdeti a chartisták igazát

Ó, hirdeti a chartisták igazát

 

Ez a dal az 1840-es évekből származik.