Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a baloldali eszerek lázadása

2010.01.07

 
A BALOLDALI ESZEREK LÁZADÁSA
 

„Valamennyi esemény abból fakadt, hogy az orosz kormány hevesen védelmébe vette a német imperializmus meggyilkolt ügynökeit, a párt Központi Bizottsága pedig, amely a gyilkosságot végrehajtotta, önmagát védelmezte.”

 
(Szpiridonova)
 
 
 
 
 

A SZOCIÁLFORRADALMÁR (SZOCIALISZTI-REVOLUCIONYERI – SZR) PÁRT:

 
 
 

1901-1902, a narodnyikok különféle csoportjaiból alakult az eszer párt Boris V. Szavinkiv, V. M. Csernov, Ny. D. Avkszentyev, G. A. Gersunyi, A. R. Goc, J. F. Azef, J. B. Bresko-Breskovszkaja, vezetésével. Követelték a földesúri földek kisajátítását, elfogadták a tömegharcok jelentőségét, de hirdették az egyéni terrort harci eszközét. A párt 1906-os szétválása után a baloldali szárny megalakította a Maximalista Szociálforradalmárok Szövetséget, majd 1917 decemberében saját pártot alapított.  Vezetője Marija Szpiridonova.

 

A parasztság nagy tömegei követték az Októberi Forradalom időszakában őket. A bolsevikok még a szovjetek II. kongresszusának idején (1917. október 26) azt javasolták a baloldali eszereknek, hogy lépjenek be a szovjetkormányba. Ők azonban akkor ezt visszautasították, s csak november közepén egyeztek bele, sokuk V. A. Karelin (az Orosz Köztársaság Államvagyonának Népbiztossága élén), A. L. Kolegajev (a Földművelésügyi Népbiztosság élén), P. P. Prosjan (a Posta- és Táviratügyi Népbiztosság élén), V. E. Trutovszkij (a Helyi Önkormányzati ügyek Népbiztossága élén), J. Z. Steinberg (az Igazságügyi Népbiztosság élén) és mások kerültek be a Népbiztosok Tanácsának tagjai közé, de voltak az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságban is (V. D. Volkov, M. F. Jemeljanov, P. F. Szidorov, V. A. Alekszandrovics, G. D. Zaksz).

 

A bolsevikok egyetlen napra sem szűntették be az ideológiai rágalmazásokat a baloldali eszer párt ellen, mert azok úgy tekintettek a parasztságra, mint a társadalmi átalakulás fő erejére, így a szovjethatalmat elismerte, de a munkások és parasztok diktatúrájával próbálták felcserélni a bolsevista proletárdiktatúrát. A parasztságot kulákokra és dolgozó parasztokra osztották. Utóbbiak azok, akik nem alkalmaznak „idegen munkát”, azaz napszámosokat, függetlenül attól, mennyi földel, jószággal vagy gabonával bírnak. Nem tekintette a szocializmus győzelmének az Októberi Forradalommal, mivel lehetetlen az egyedül csak Oroszországban.

 
 
 

„Oroszországban, - még a legszerencsésebb körülmények között is – a szocializmus csemetekertjének nevelgetése, a kapitalizmus teljes megsemmisítésére irányuló világméretű forradalmi mozgalom nélkül képtelenség.”

 
(Kamkov)
 
 
 

Ellenezték a reguláris szovjet hadsereg létrehozását és az önkéntes, szabad, partizáncsapatok mellett kardoskodta, elvetve a hierarchikus katonai rendet és burzsoá katonai szakértők alkalmazását.

 

A bolsevikok és a baloldali eszerek blokkja csak 1918 márciusáig állt fenn.

 

Hivatalos lapjaik a Revolucionnaja Rosszija (Forradalmi Oroszország) és a Vesztnyik russzkoj revolucci (Az orosz forradalom közlönye).

 
 
 
A CSEKA:
 
 
 

1917 októberében a politikai hatalom átvételét közvetlenül a Petrográdi Szovjet Katonai Forradalmi Bizottság (KFB) szervezte és irányította. A KFB két héttel a hatalom megragadása előtt jött létre. De legfőbb feladata már egy-két nappal a hatalomátvétel után a belső ellenforradalmi szervezkedések, szabotázsakciók, az üzleteket fosztogató, tivornyázó, randalírozó, lerészegedett huligán elemek – köztük sok katona – megfékezése volt. Gyakran nehézségeket okoztak a katonák jelentős részét is magával ragadó részeges mulatozások, fosztogatások, a banditizmus. Mindezek következtében Boncs-Brujevics kezdeményezésére – Lenin támogatásával – létre kellett hozni a Pogrom Elleni Harc Bizottságát.

 

Ezzel egyidejűleg került szembe a KFB a régi államhivatalnokok sztrájkjával és szabotázsával. Néhány nappal a forradalom győzelme után a „politikai elhárítás” is feladatává vált.

 

Az események hatására 1917. november 21-én Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij javasolta, hogy hozzon létre a KFB egy bizottmányt az ellenforradalom elleni harc céljára. Már október 29-én (a régi naptár szerint) létrehozták a legkiválóbb vörösgárdistákból a Különleges Felderítő Csoportot (Oszobaja razvédka). A KFB, amely a lakhatási engedélyek kiadásától kezdve a vidékkel és a külfölddel is tartotta a kapcsolatokat. Sokirányú tevékenységének megfelelően szervesen beépült a Népbiztosok Tanácsába. A KFB egyes részlegei a különböző népbiztosságok apparátusaiba emelkedtek. A Népbiztosok Tanácsa december 5-én deklarálta a KFB feloszlatását, majd Lenin aláírásával december 7-én megjelent rendelettel megbízta Dzerzsinszkijt, hogy elnöksége alatt hozza létre az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot (VCSK, népszerű rövidítéssel cseka) az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra.

 

Az ellenforradalmi kísérletek elhárítása és a forradalmi törvényesség fenntartása igen bonyolult feladatot jelentett. 1918 elejétől az egyre szaporodó belső ellenforradalmi szervezkedések és a külső intervenció szükségképpen előtérbe állította a politikai felderítést és elhárítást.

 

A Népbiztosok Tanácsa 1918. február 21-én, a „Veszélyben a szocialista haza!” kezdetű dekrétumában a csekát felhatalmazta „rendkívüli intézkedések” foganatosítására is, amit kivételes rendszabályként írtak elő. Ez a rögtönítélő, a legsúlyosabb büntetés kiszabását is lehetővé tevő intézkedés 1918 nyaráig gyakorlatilag csak a súlyos köztörvényes bűnökre terjedt ki.

 
 
 
POLITIKAI ELŐZMÉNYEK:
 
 
 

Az újonnan megalakult szovjet kormány koalíciós kormány volt, benne a bolsevikok és a baloldali eszer párt kapott helyeket.

 

Az 1917. október 25-i (a régi naptár szerint) Szovjet Kongresszus elfogadta a Dekrétumot a Békéről. Így Oroszország ezen a napon kilépett az I. Világháborúból.

 
 
 

„Haladéktalanul szakítsák félbe a németekkel folytatott béketárgyalásokat, és üzenjenek forradalmi háborút II. Vilmos birodalmának.”

 

                                                                                                              Nyikolaj Lukin (1917. november 29.)

 
 
 

Ám a forradalmi háborúhoz hadseregre lett volna szükség, márpedig akkor ilyen nem volt, így el kellett fogadni a feltételeket.

 

Az Orosz Hadsereg Vezérkarát a Vörös Gárda letartóztatta és a Péter-Pál Erődbe internálta. Ott néhány nap múlva aláírattak velük egy kötelezvényt, amelyben megígérték, hogy nem lépnek fel a szovjethatalom ellen. A cári tábornokok a kötelezvényt aláírták, majd leutaztak a Don mellé és ott Kornyilov tábornok vezetésével túlnyomórészt tiszti különítményekből, megszervezték a Fehér Gárdát. Ezzel megkezdődött a polgárháború. A polgárháború láttán, a nyugati frontokon elég rosszul álló Német Birodalom vérszemet kapott és offenzívát kezdett a Szovjet Oroszország ellen. Amikor a német csapatok már Petrográd alá értek, a Népbiztosok Tanácsa (a szovjet kormány) átköltözött Moszkvába. Trockij megkezdte a reguláris Vörös Hadsereg szervezését, mert a Vörös Gárda alkalmatlan volt a németek megállítására. 1918. február 23-án a frissen szervezett Vörös Hadsereg Narvánál átesett a tűzkeresztségen, jelentős áldozatok árán feltartóztatták a Petrográd ellen vonuló császári csapatokat. Ekkor Lenin számára nyilvánvalóvá vált, hogy az új hadsereg még nem képes kétfrontos harcot folytatni és felkérte Trockijt, hogy külügyi népbiztosként kezdjen béketárgyalást a németekkel. Trockij meg volt róla győződve, hogy az általa szervezett hadsereg képes a németek legyőzésére, ezért a béketárgyalásokat az erő pozíciójából vezette. A németek azonban közben előre törtek Ukrajnában és egyre pimaszabb ajánlatokat tettek Trockijnak. Arra számítottak, hogy az antanthatalmak kezdődő intervenciója és a fehérgárdisták felkelése, meg tudja dönteni a bolsevikok uralmát és olyan kormány megalakítását eredményezi, amely hadat üzen Németországnak. Trockij meg akarta szakítani a tárgyalásokat, mire Lenin leváltotta őt és utódjára, Csicserinre bízta a tárgyalás folytatását és gyors befejezését. Az eredmény az lett, hogy Csicserin kénytelen volt egy olyan békét elfogadni, aminek feltételei sokkal rosszabbak voltak annál, mint amire Trockij először ajánlatot kapott (1918. március 3). A ratifikálásához összehívott IV. rendkívüli szovjetkongresszus is, ahol 1232 küldött közül 795 volt bolsevik, 283 baloldali eszer, a többiek anarchista, mensevik és más politikai irányzatot képviseltek. A kongresszus a békeszerződést 784 szavazattal ratifikálta, ellene szavaztak 261-en, tartózkodtak 115-en. A szerződés feltételei értelmében elszakították a fiatal Szovjet Köztársaságtól a Balti területeket, Belorusszia jelentős részét, Ukrajnát s más területeket is, összesen mintegy egymillió négyzetkilométer kiterjedésű részt, több mint 50 millió lakossal. Ezen a területen volt az ország vasúthálózatának egyharmada, itt állították elő az ország vastermelésének 73%-át, itt termelték ki a szén 79%-át. Teljes egészében lefegyverezték a régi hadsereget és a flottát, s Oroszország 6 milliárd márka hadisarcot fizetett ki Németországnak. A breszt-litovszki béke súlyosan megosztotta a bolsevik pártot és összedöntötte a koalíciót. A baloldali kommunisták és a baloldali eszerk úgy értékelték, hogy a bolsevikok egyezséget kötöttek az imperializmussal, s mint a világforradalom, különösen pedig a németországi forradalom kibontakozásának fékezőjévé váltak. A forradalmi háború hívei együtt, petíciót nyújtottak be, melyben lemondanakvalamennyi – nem kevés! – tisztségükről a Népbiztosok Tanácsában, de bennmaradnak a népbiztosságokban, a katonai szervezetekben, bizottságokban, választmányokban, s a szovjetekben. Fenntartják a jogot, hogy nyílt agitációt folytassanak elképzeléseik mellett. Megítélésük szerint az adott nekik erre jogot, hogy a kérdésben a kisebbség döntött. A Központi Végrehajtó Bizottságban így többségbe kerültek a baloldali kommunisták, a baloldali eszerek, az anarchisták és az internacionalista mensevikek.

 

Még a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusán, (amelyen a 670 küldött több mint fele bolsevik volt) a hasztalanul tiltakozó mensevik és az eszer küldöttek kivonultak, a bennmaradt bolsevikok pedig elfogadták a dekrétumot, amelynek értelmében minden hatalom a szovjetek kezébe megy át. November 8-án elfogadták a békéről és a földről szóló határozatokat is, a szovjetkongresszus bolsevik kormányt választott, a Népbiztosok Tanácsának elnöke Lenin lett.

 

A tiltakozó mensevikek és jobboldali eszerek létrehozták a Hon- és Forradalommentő Bizottságot, miben követelték az alkotmányozó gyűlés összehívását. Az alkotmányozó gyűlést 1918. január 18-ára összehívták.A választásokon a mensevikek, az eszerek és az őket támogató két kis párt 62, a bolsevikok alig 25 százalékot kaptak. Az alkotmányozó gyűlésben azonban a kisebbségben lévő bolsevikoknak sikerült elérniük a tanácskozás feloszlatását. Február 24-én a moszkvai területi bizottság bizalmatlansági indítványt nyújtott be a Központi Bizottság ellen, s ezzel nyíltan vállalták a baloldali kommunisták a pártszakadást.

 
 
 
A BALOLDALI-KOMMUNISTÁK:
 
 
 

A moszkvai területi pártvezetés, valamint a pétervári és uráli bolsevik aktivisták számottevő része nem csak a forradalmi háború vagy békekötés kérdésében bizonyult radikálisabbnak a többi bolsevik párttagnál.

 
 
 

„…Hadd verjenek szét bennünket a németek, hadd nyomuljanak előre még száz versztet, minket az érdekel, hogyan fog ez hatni a nemzetközi mozgalomra... Bécsben általános sztrájk kezdődik a breszti tárgyalások miatt, s a béke aláírásával félbeszakítjuk ezt a harcot. Megőrizzük szocialista köztársaságunkat, de eljátsszuk a nemzetközi mozgalom esélyeit.”

 

                                                                                                                 Nyikolaj Buharin (1918 január 11.)

 
 
 

Általában meg akarták gyorsítani a forradalmi folyamatot Szovjet-Oroszországban és külföldön is. Ezért siettették a gyárak, s általában a régi uralkodó osztály vagyonának kisajátítását. Az 1918 februárjában végleges formát öltő baloldali frakció rendkívül népes volt. Több mint negyedmilliós bolsevik párttagság közel egyharmada. Frakcióalapítási kísérletük logikusan következett az 1917 előtti orosz munkásmozgalom fejlődéséből.

 
Lapjuk a Kommunyiszt.
 
 
 
A GAZDASÁGI HELYZET:
 
 
 

A gazdaság irányítására létrehozták a Népgazdasági Tanácsot, amely kimondta a termelés és elosztás munkásellenőrzését, a magánbankok, a külkereskedelem majd a magánüzemek államosítását, a részvénytőke elkobzását. Így lett hamarosan az ipari és mezőgazdasági termelés önszerveződéséből, állami centralizáció, a termelés hisztérikus fokozása. A munkások és parasztok kivívott szabadságát újra elvették, és minden ellenkezést véres megtorlás követett. A hatalom - éppen a valóban forradalmi erők szervezetlensége, a világos politikai cselekvés hiánya miatt - érett gyümölcsként pottyant a bolsevik vezetés ölébe, amely a forradalomban valójában nem is játszott döntő szerepet.

 

1918 tavaszán, északon partra szálltak az angol és francia, keleten a japán és amerikai csapatok. A csehszlovákok magukhoz ragadták a vasútvonalat Szamarától egészen Vlagyivosztokig, s a nyár közepéig megdőlt a szovjethatalom a Közép-Volga-vidék, Urál, Szibéria és a Távol-Kelet jelentős részén. Az Észak-Kaukázusban Gyenyikin, a Don mentén Krasznov hadserege. Napról napra zsugorodott az ország területe, elvágták a legfőbb nyersanyag- és energiaforrásoktól. Éhínség kezdődött, amire rendkívüli intézkedéseket vezettek be. Megszilárdították a gabonamonopóliumot, megtiltották a szabad gabonaeladást, rögzített árakat vezettek be, s rendkívüli teljhatalommal ruházták fel a Közellátásügyi Népbizottságot. megkezdődött az erőszakos rekvirálás és a kuláküldözés, ami kiterjedt a középparasztságra is. Az eszerek szerint csak akkor lehet elvenni a gabonát a parasztoktól, ha teljes mértékben megfizetik azt ipari termékek formájában. A munkások azonban nem rendelkeztek a szükséges tömegfogyasztási cikkekkel ebben az időben. Az élelmiszer-politika miatt vidéken elégedetlenségek és lázadások törtek ki. Katasztrofális méretekben csökkent a gabonaszállítás Moszkvába, Pétervárra és a többi nagyvárosba. Egyre csekélyebb élelmiszert osztottak a jegyekre. A nyersanyaghiány miatt csökkent a gyárak és üzemek termelése sőt, némelyik teljesen le is állt. Sztrájkok kezdődtek.

 
 

 
 
 
A BOLSEVIKELLENES SZERVEZKEDÉS:
 
 
 

A forradalmi tömeg nem pártforradalmat akart. És az önjelölt vezetők - időlegesen - arra kényszerültek, hogy átvegyék a proletárok forradalmi követelését: "Minden hatalmat a szovjeteknek!". Likvidálni a vezetést és a kormányt, az igazgatókat és a papokat, a katonatiszteket és a gyártulajdonosokat. Ezek a szovjetek nem voltak mások, mint maguk a harci osztályba forrott termelők: a munkások, parasztok, katonák.

 

A sajtó naponta ontotta a dühödt cikkeket a hatalom ellen. A szó szoros értelmében napirenden voltak a bolsevik politikusok elleni gyilkos merényletek. Alig néhány hónap alatt kiderült, hogy a hatalom új urai egyetlen ígéretüket sem tudják, esetenként nem is akarják betartani, és képtelenek pozitív irányt szabni, vagy akár csak távoli perspektívát nyújtani a birodalom fejlődésének. 1917 őszén még legalább a nagyvárosokban valamelyest meglévő társadalmi támogatottságuk is fogyott. Lenin pártja nemcsak a külső ellenséggel, hanem legalább annyira a saját népével szemben vívta a polgárháborút. A politikai rendőrség 1918 első felében Moszkvában, Kijevben, Rjazanyban, Visnyij Volocsokban, Velizsben, Kosztromában, Szaratovban, Csernyigovban, Asztrahanban, Szeligerben, Szmolenszkben, Bobrujszkban, Tambovban, Csembarban, Velikaja Lukán, Msztyiszlavban, Ribinszkben, Arzamaszban, Jaroszlavlban, Murom-ban, Kolpinóban és másutt leplezett le összeesküvéseket, lázadásokat.

 
 
 
ELŐKÉSZÍTÉS ÉS HARC:
 
 
 

Az eszerek 1918 májusában tartott konferenciájukon döntöttek a bolsevikok elleni esetleges fegyveres harcról, melynek okai,a breszt-litovszki béke megkötése, a hadikommunizmusból származó élelmiszerspekulációk és a bolsevik hatalmi diktatúra.

 

A bolsevikok 1918. június 14-én egykori elvtársaikat kizárták a szovjetekből, és egymás után tartóztatták le őket. Válaszul G. Volodarszkijt, a Központi Végrehajtó Bizottság sajtó- és propagandaügyi népbiztosát gyilkolta meg egy baloldali eszer terrorista június 21-én.

 

A harcok hevessége napról napra nőtt. A baloldali szociálforradalmár párt Központi Bizottsága 1918. június 24-én azt követelte, hogy „mozgósítsák a megbízható katonai erőket”, s nyerjék meg azokat a néptömegeket, amelyek hajlandóak lennének csatlakozni a felkeléshez, s aktívan támogatnák a pártot ebben a megmozdulásban”. Július 28 – július 1-e között tartott III. kongresszusukon elhangzott a baloldali eszer pártvezetőség felhívása a szovjethatalom politikájának erőszakos megváltoztatásáról. A helyi küldöttek kijelentették, hogy a parasztok nem akarnak háborúzni a németekkel, s nem akarnak részt venni a felkelésben sem annak ellenére, hogy elégedetlenek az élelmiszer-politikával. A vezetőség azonban ragaszkodott az irányvonalhoz.

 

Nagy reményeket fűztek a szovjetek V. összoroszországi kongresszusához, mivel úgy gondolták, hogy terveik végrehajtásához sikerül megszerezni a szavazatok többségét. Arra számítottak, hogy megnövekszik a baloldali eszer küldöttek száma, és feltételezték, hogy követni fogják majd őket a kisebb pártok és a pártonkívüliek képviselői, s közös nyelvet találnak a „baloldali kommunistákkal”, akik annak idején a békeszerződés ellen foglaltak állást.

 

Hozzáfogtak, hogy Moszkvába vonják össze a többi városban működő önkéntes csapatokat. Valamennyi párttagnak be kellett lépnie az önkéntes csapatba (ekkor mintegy 800 000 tagja volt). A katonai erők a baloldali eszer párt Központi Bizottsága mellett működő Összoroszországi Harci Szervezet Törzskarának vezetése alatt álltak (Magerovszkij, Oreskin, Nugyga, Bedavkin, Ivanov, Prosztoszelszkij és Kotlarevszkij).

 

Egy önkéntes csapat előirányozott létszáma 125 gyalogos volt, egy géppuskás részleg, egy gránátvető raj, egy összekötő csoport, mindent összevetve 193 ember. Moszkván és Péterváron kívül több kormányzósági székhelyen, sőt néhány vasúti csomóponton is megalakultak a baloldali eszerek önkéntes csapatai július elsejére.

 

Moszkvában megalakult az Összoroszországi Harci Szervezet Különleges Rendeltetésű Csapata (675 ember). A város kerületeiben harci készültségbe helyezték az önkéntes csapatokat, számba vették a párt minden egyes tagját, aki csak alkalmas volt a fegyverviselésre. Önkéntes csapatokat kértek Vityebszkből (400 ember), Pétervárról (80 ember), valamint fegyvereket Jaroszlavlból. Fő erejük, a Dzerzsinszkij által szervezett D. I. Popov parancsnoksága alatt álló cseka-osztag volt, melyet a lázadást megelőző napokban a lázadók oldalára álltak és 150 fekete-tengeri matrózzal egészítették ki így, mintegy 800 főt, 8 ágyút, 2 páncélautót és több tucatnyi géppuskát számlált. A lázadás kitörésekor Moszkvában 1800 embert vehettek számba. Arra számítottak, hogy a felkelés során csatlakozik majd a moszkvai helyőrség csapatainak egy része, sok katona pedig semleges álláspontra fog helyezkedni.

 

Jakov Bljumkin társával Nyikolaj Andrejev-vel megölte Wilhelm von Mirbach német követet, 1918 julius 6-án, akiről azt feltételezték, hogy pénzzel támogatja a bolsevikokat. A német követ elleni merénylet éles fordulatot hozhatott volna az ország helyzetébe, véget vethetett volna annak a lélegzetvételt biztosító békének, amely szükséges volt a fiatal köztársaság számára.

 

Dzerzsinszkij (a cseka elnöke) a szovjetkongresszusról egyenesen az eszer párthoz ment, hogy megtalálja a merénylőket. Úgy vélte, Bljumkin visszaélt a párt bizalmával. Ekkor érkezett a hír, hogy Alekszandrovics (Dzerzsinszkij helyettese) és néhány baloldali eszer eltűnt a cseka épületéből, s ugyanakkor elvittek 550 000 rubelt is. Dzerzsinszkij az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság osztagához indult, csekista csoportjával, Lenin, Szverdlov, Boncs-Brujevics pedig a Kremlbe. Dzerzsinszkij az osztagnál azt a választ kapta, hogy a baloldali eszer párt Központi Bizottságának határozata alapján ölték meg Mirbachot, mert bolsevikok úgy táncolnak, ahogyan a német imperialisták fütyülnek, veszélyeztetik a forradalmat, s ebből a helyzetből csak ez volt az egyetlen kivezető út. A matrózok körülzárták Dzerzsinszkijt és 26 bolsevikkal együtt letartóztatták. Majd a Bizottsághoz indultak azzal a paranccsal, hogy tartóztassanak le minden ott lévő bolsevik komisszárt. Július 7-én reggelig számos párt-, szovjet- és katonai vezetőt tartóztattak le a lázadók és Popov törzskarára szállították őket. Lacisz (Dzerzsinszkij kinevezett helyettese) még mielőtt lefogták volna, telefonon értesíteni tudta a Kremlt a történtekről.

 

Baloldali eszer egyenruhába öltözött bolsevikok visszafoglalták a telefonközpontot, s mivel a Kreml telefon-, és távíróvonalait nem vágták el csak 1 óra 35 perckor, a bolsevikok sikeresen mozgósították a Moszkva környékén állomásozó Lett hadosztályt. A Népbiztosok Tanácsának elnökének utasítására harckészültségbe helyezték a Kreml helyőrségét, amely a több mint 900 főt számláló 9. lett lövészezred. A négy kapuhoz őrséget állítottak, s mindegyik őrség egy szakasznyi emberből állt. A fal felső részén három század helyezkedett el, két század pedig tartalékban maradt. A lett hadosztály négy lövész- és lovasezred, valamint speciális alosztályaival 4000 emberből állt. A fővárosban és környékén így 60 katonai egység, osztag és alakulat volt, 24 000 emberből álló személyi állománnyal (másfél ezren a régi hadsereg tisztjei, de a többségük nem részesült katonai kiképzésben). Így elhatározták, hogy bevetik a harcokba a parancsnoki őrcsapatokat, az Obrazcov-ezredet, a katonaiskola növendékeit, néhány speciális alosztályt és az internacionalista osztagot is. Lenin parancsára Podvojszkij (Legfelsőbb Hadifelügyelőség elnöke), s Muralov (Moszkvai Katonai Körzet komisszárja) kezébe került a lázadás letörése.

 

A komisszárok között is voltak baloldali eszerek és a csapatok felének beállítottsága bizonytalan volt. Így értesülhettek a baloldali eszerek arról, hogy a katonák eltávolítják a komisszárokat a Pokrovszkij-laktanyában, s csatlakoznak az osztaghoz és kétezer doni kozák érkezik meg Voronyezsből, s hogy Murajov, a keleti front parancsnoka, a baloldali eszerek segítségére siet…

 

A lázadók elfoglalták a távírót (a postahivatal épületében volt, amelyet a Pokrovszkij-laktanyában elhelyezett 1. szovjet ezred katonái őriztek), s kezdték leadni pártjuk dokumentumait a köztársaság területén. Beszéltek a szovjetek védelméről, Október vívmányairól, a szocialista forradalomról, az imperializmussal folytatott harcról.

 
 
 

„A baloldali szociálforradalmár párt Központi Bizottsága kategorikusan kijelenti, hogy egyáltalán nem áll szándékában magához ragadni a hatalmat, s azzal a céllal folyamodott Mirbach meggyilkolásához, hogy elejét vegye annak, hogy a német tőke a dolgozó Oroszországot meghódítsa. A kommunista-bolsevikok az ellenforradalom kezére fog játszani, ha a szovjet rendszer és a baloldali szociálforradalmár párt Központi Bizottságát védelmező szovjet csapategységek ellen fogja küldeni saját, megtévesztett egységeit, amelyeket Mirbach megbosszulására küldtek ki.”

 

                                                                              (a baloldali szociálforradalmár párt Központi Bizottsága)

 
 
 

A baloldali eszerek szélsőségesen forradalmi jelszavaival Moszkva lakosai körében, így a munkások között is propagandát fejtettek ki. Több felhívást és közleményt bocsátottak ki, melyek egy részét más városokba is leadták. Arra szólították fel a lakosságot, hogy ne teljesítsék Lenin és Szverdlov parancsait. A szakszervezetek bolsevik agitátorai viszont a lázadás ellen hangolták Moszkva munkásait.

 

Eközben július 6-án délután 4-kor, a szovjetek V. kongresszusán (Népbiztosok Tanácsa 1918 márciusában úgy határozott, hogy a veszélyeztetett Pétervárról Moszkvába teszi át a kormány székhelyét.), a Nagyszínházban üléseztek, ahol a bolsevik többség a kongresszust a legfőbb hatalmi szervvé akarta nyilvánítani úgy, hogy a polgárinak nevezett államgépezet helyébe megalkossa az úgynevezett proletárhatalom szerveit. A bolsevik többségű szovjetkongresszus saját magát nyilvánította a legfőbb hatalmi szervvé, s elfogadta az „első szovjet alkotmányt”. Ennek értelmében a kongresszus évente kétszer ülésezett. Jogkörét a két ülésszak között a Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolta, s ez nevezte ki – mint kollektív államfői testületet – a Népbiztosok Tanácsát és annak elnökét.

 

A kongresszus immár kisebbségben lévő eszer képviselői azonban nem fogadták el a bolsevik „forgatókönyvet”, s követelték, hogy a kongresszus fejezze ki bizalmatlanságát a Népbiztosok Tanácsa iránt.

 

Hét órakor érkezett meg Marija Szpiridonova, bombákkal felszerelt matrózok kíséretében.

 

Nyolc órakkor betiltották a ki-bejárást a színházban. Az őrséget alkotó 187 lett vöröskatonát harckészültségbe helyezték.

 

A baloldali eszereken kívül a maximalisták, az anarchisták, az Internacionalista mensevikek és a kisebb pártok képviselői, valamint a pártonkívüliek maradtak. A szónokok az Internacionáléról, a világméretű társadalmi forradalom fontosságáról tartottak beszédeket, ám a jelen helyzetről szóló beszédeket heves vita követte, abban azonban mind egyetértettek, hogy nem akarnak háborút Németországgal, mert azt a nép sem akarja és győzni sem lehet.

 

Július 7-én reggel, a kormány két tagja érkezett a Nagyszínházba, s a baloldali eszerek ezt arra használták fel, hogy átnyújtsák nekik követeléseiket a katonai akciók haladéktalan beszűntetéséről, valamint a bolsevikok önkényes döntéseinek felül bírálatáról. Szpirudonova erőszak alkalmazásával vádolta a bolsevikokat, akik semmibe veszik az alkotmányos jogokat.

 

Július 8-án éjjel a bolsevikok azt követelték a képviselőktől, hogy adják le fegyvereiket, majd a letartóztatott baloldali frakció 14 tagját Szpiridonovával együtt a Kreml fogdájába szállították. Még július 8-án virradóra 13 popovistát (köztük Alekszandrovicsot) végeztek ki.

 

Közben 80 felfegyverzett popovista és egy lovas-szakasz megpróbálták megtámadni és letartóztatni a bolsevik küldötteket, köztük Lenint is. Körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására, de a lett hadosztály katonái elfogták és letartóztatták őket.

 

„…A kerületekben tartóztassák le a baloldali eszer bizottságokat, és a párt egyes vezetőit, s a körülmények figyelembevételével tartóztassák le a baloldali eszer párt lázadásával szimpatizáns hangadó csoportokat…”

 

                                                                                                                             (részlet egy rendelkezésből)

 

Július 6-án este „megtisztították”a popovistáktól az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság épületét és sok városrészt. Július 7-re virradó éjjel lefegyverezték a Különleges Rendeltetésű Csapatot és a baloldali eszerek Összoroszországi Harci Szervezetét irányító törzskarok tagjait. Reggelre a 2. és a 9. ezred, valamint Kun Béla és Szamuely Tibor internacionalistái visszafoglalta a távíró épületét, ahol meglehetősen sok fegyvert és hadianyagot foglaltak le.

 

Jűlius 7-én reggel a Trehszvjatyityelszkij utcában Popov osztagához csatlakoztak a Pokrovszkij-laktanya katonái (a Március 1. ezred, az 1-es számú őrség, a rekviráló osztag a 16. különleges rendeltetésű repülőosztag), valamint a baloldali eszerek önkéntes fegyveres csapatainak egy része (kb. 1300 ember). Hibás katonai döntésként a kivárás taktikáját alkalmazták, így az elfoglalt állások védelmére rendezkedtek be.

 

A szovjet csapatok létszáma a támadás kezdetekor 720 gyalogos, 72 lovas felderítő, 40 géppuskás, 12 háromhüvelykes ágyú és 4 páncélautó volt.

 

A bolsevik csapatok képtelenek voltak előrenyomulni a támadás fő irányában, mivel a lázadók géppuska- és puskatüze megakadályozta őket. Popov többször is megpróbálta a vöröskatonákat meggyőzni az átállásról, sikertelenül.

 
 

Miután az ágyúk leromboltak szinte minden épületet, a lázadók menekülésre kényszerültek, sokan polgári öltözéket öltve, a Kurszki pályaudvar felé. Még foglyaikat is ott hagyták, így Dzerzsinszkijt is. Ő, a kongresszusra visszatérvén erkölcsileg felelősnek nevezte magát, amiért a csekába „árulók” fészkelhették be magukat. Bár a legfelső párt- és szovjetvezetés teljes bizalommal volt iránta, mégis lemondott funkciójáról. Egy időre a VCSK elnöke Ja. H. Petersz lett.

 

Hamarosan 110 gyalogos és 15 lovas vöröskatona indult a felkelők után.

 

A lázadóknak sem hajót, sem vasúti kocsikat nem sikerült szerezniük, s így mintegy ezren ágyúkkal, géppuskákkal, két tucat gépkocsival és egy páncélautóval indultak meg a Vlagyimir országúton.

 

Lenin parancsára munkás- és parasztosztagok emeltek úttorlaszokat a felkelők előtt, hogy lassítsák őket. Még több katona eredt a nyomukba (a közellátási osztag, a lett műszaki zászlóalj és a moszkvai munkásosztagok), míg végül a Szevrjugino birtok közelében megütköztek a csapatok. Letartóztattak 60 embert, s zsákmányoltak két ágyút, négy géppuskát és nagy mennyiségű lőszert.

 

Július 11-én már 444 olyan embert tartóztattak le, akik a lázadás részesei voltak.

 

Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot és elkerülhetetlenné tette a rendkívüli intézkedések alkalmazását politikai ügyekben is:

 

1. El kell bocsátani minden olyan hivatalnokot és munkatársat, akik a baloldali eszer párt tagjai.

 

2. Az Oroszországi Kommunista Párthoz tartozó hivatalnokok, akik nincsenek felvéve a párttagság nyilvántartásába, kötelesek három napon belül tagnyilvántartásba vétetni magukat.

 

3. A pártonkívüliek és a bolsevik-szimpatizánsok kötelesek benyújtani egy beadványt a bolsevik párt tagjainak ajánlásával együtt, s kötelesek igazolni korábbi tevékenységüket.

 

A baloldali kommunisták frakciója 1918 őszéig állt fenn, bár később, egy merőben más történelmi helyzetben, más-más formában és eltérő résztvevőkkel nem egy kísérlet történt még az újjáélesztésére.

 

Ezzel Szovjet-Oroszország további történetében megszűnt a többpártrendszernek még az alternatívája is. A cár helyett most egy politikai párt diktatúrája ült a nyakukban. A proletariátust most saját nevében nyomták el.

 

Válaszul a baloldali eszerek augusztus 30-án megölték a petrográdi cseka elnökét, a párt Központi Bizottságának póttagját, Mojszej Szolomonovics Urickijt. Ugyanezen a napon Dóra Kaplan súlyosan megsebesítette Lenint,aki a pétervári Michelson-gyárban rendezett munkásgyűlésről távozott volna. A merénylet után Kaplant elfogták, kihallgatták. Ezt követően Maikin, a Kreml gondnoka minden bírósági eljárás nélkül agyonlőtte, és testét egy hordóban elégette. Sorra kivégezték azokat is, akik korábban az asszonnyal kapcsolatban álltak.

 

Moszkva után még számos egyéb helyen is lázadást robbantottak ki, támogattak vagy csatlakoztak a baloldali eszerek.

 
 
 
VÉGEREDMÉNY:
 
 
 

A baloldali eszerek lázadása nem volt véletlenszerű. Céljuk az volt, hogy forradalmi háborút indítsanak az Ukrajnát és Belorussziát, valamint a balti tartományokat megszállva tartó központi hatalmak ellen, vállalva a forradalmi vívmányok elvesztését, csakhogy a világforradalom fejlődését elősegítsék.

 

Olyan párt lázadása volt ez, amely benn volt a kormányban a legutóbbi időkig, s a szovjet társadalmi rendhez számított. A válasz csakis a lázadás gyors és határozott elfojtása lehetett, erőszak alkalmazásával. Másképp kihasználhatták volna a fehérgárdisták a baloldali eszer megmozdulását. A lázadás gyors felszámolását sürgette az a körülmény is, hogy felkelések törtek ki a Volga alsó folyása mentén lévő városokban.

 

A bolsevik-vezetők elleni egyre szaporodó merényletek, a külföldi katonai intervenció kiszélesedése, a belső fehérgárdista erők szervezkedése és terrorja elkerülhetetlen válaszlépésre kényszerítette a szovjethatalmat.

 

1918. szeptember 5-én kiadták a szovjet-rendszer valamennyi ezt követő leszámolásának jogi alapdokumentumát, A vörösterrorról című dekrétumot. Ez kimondta, hogy „a fehérgárdista szervezetekkel, összeesküvésekkel és lázadásokkal kapcsolatba hozható személyeket" agyon kell lőni, „az osztályellenséget pedig koncentrációs táborokba zárni".

 

S ennek legfőbb eszköze a cseka volt. 1918 végére 40 kormányzósági és 356 járási cseka alakult. 1919 januárjában a járási cseka helyett létrehozták a járási politikai irodákat, amelyek élére a járási milícia (rendőrség) parancsnoka került. 1918. szeptember 5-én rendelet erősítette meg, hogy a cseka éljen a rendkívüli felhatalmazással minden olyan személlyel szemben, aki összeesküvésben, lázadásban vesz részt, vagy fehérgárdista szervezet tagja. A Központi Bizottság Irodája 1919. december 19-i határozata alapján a VCSK Különleges Osztálya mellett létrehozták a Vörös Hadseregen belüli különleges osztályokat is, amelyek feladata az ellenforradalmi ügynökök leleplezése, a rémhírterjesztés, a soviniszta propaganda stb. megakadályozása volt.

 

A cseka, mint összoroszországi szervezet, csak fokozatosan terjedt ki mind földrajzi tekintetben, mind tevékenységi területei tekintetében. A VCSK olyan apparátust hozott létre, amelynek fennmaradását csak a lakosság széles körű, önkéntes támogatása biztosíthatta. 1922. február 6-i határozatában a Központi Végrehajtó Bizottság felszámolta a VCSK-t és létrehozta belügyi népbiztossága mellett működő Állami Politikai Hatóságot (orosz neve rövidítve GPU). Bár néhány körzetben, mint például a Kaukázuson túli területeken a cseka 1926-ig létezett.

 

Németország súlyos katonai helyzete 1918 nyarán, valamint a szovjet kormány határozott politikája arra késztette, hogy ne ragaszkodjanak továbbra is a követeléseikhez. A központi hatalmak veresége után a szovjet kormány a breszt-litovszki szerződést 1918. november 13-án semmisnek nyilvánította.