Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1968-as mozgás és radikálisai

2011.11.29

 

1968-AS MOZGÁS ÉS RADIKÁLISAI

 

 

 

„Az egyetemen belül és kívül kultúrforradalmi átmeneti időszakot már nem tudja letörni az uralkodó osztály,csupán akkor, ha mindannyiunkat megsemmisít. Túl sokan lettünk ahhoz, hogy integrálhasson minket…A jelenlegi fasizmus nem egy pártban vagy egy személyben manifesztálódik, sokkal inkább az emberek autoriter személyiségekké alakításában, a nevelésben, röviden az államapparátus és az intézmények fennálló totalitásában. Az államapparátus elpusztítása a feladatunk, ezen dolgozunk…Elvtársak! Nincs már túl sok időnk…Feladatunk, hogy ne várjunk Godot-ra, az új szocialista pártra, hanem dolgozzuk ki konkrétan az egyének mobilizálásának feltételeit…Alkotó képességünk múlik a látható és rejtett ellentmondások határozott elmélyítése, akciók szervezése, a tömegek kezdeményezőkészségének kibontakoztatása…Éljen a világforradalom és az abból születő szabad társadalom az egész világon!”

(Rudi Dutschke 1968. február 17.)

 

 


 

ELŐLJÁRÓBAN:

 

Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott a “hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az úgynevezett “buszbojkottól”) számítja, míg a végpontot 1972–74 körülre teszi. A “hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – bár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. A II. Világháború utáni hihetetlen gazdasági felfutás során – amelynek alapja egyfelől a hadiprofit, másfelől az óriási beruházási lehetőségek, tehát a hadiprofit hasznosítása volt – a kapitalizmus struktúrái jelentősen átalakultak. A monopóliumok megerősödése egy olyan piacfelosztási metódust hozott létre – Nyugat-Európában a Közös Piac – amely felfokozott modernizációt, privatizációt és a – tágan értelmezett – szociális kiadások csökkentését eredményezte. Az akkumulálódó tőkét azonban újra be kellett ruházni, és ez a szükséglet háborúkat indukált: Korea, Algéria majd Vietnam sokkolta a világ közvéleményét. A kapitalizmus átalakulása válságba torkollt: a kizsákmányolás fokozásába a centrumban és háborúkba a perifériákon.

Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt, az újabb válságperiódus az események után következett be. Mint René Vienet  leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a “jól működő kapitalizmus” volt az, amely a tömegek elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.

Végleg felbomlottak a társadalmi formák (vallás, nemzet, család, állam stb.), amelyeknek addig komoly integráló hatásuk volt. A forradalmi gondolat többé nem benne, hanem csak vele szemben kereshetett alternatívákat. Ezek magyarázzák azt a jelenséget, hogy a “hatvanas évek” lázadásai a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb “konkrét, pozitív követeléssel” álltak elő, és sokkal inkább a teljes elutasítás, az abszolút felforgatás igénye dominált bennük. Ez a szigorú realitás, és nem az anarchista ideológia hatása írta a falakra a híres jelszót: “Légy realista – követeld a lehetetlent!

A hatvanas évek végén a világnak szinte minden területén (közel 50 államban) antikapitalista mozgások voltak észlelhetők, amelyek legerőteljesebb formát Latin-Amerika egyes országaiban (Mexikó, Argentína stb.), Európa, az Egyesült Államok, és a „harmadik világ” országaiban öltöttek.

A történelem mechanikus szemlélete vezetett el számos baloldalinál addig a következtetésig, hogy a proletariátus mint osztály gazdasági és/vagy forradalmi szempontból megszűnt létezni, vagy legalábbis döntő faktorként működni. Ezek a gondolkodók – élükön Herbert Marcuséval, Rudi Dutschke és Daniel Cohn-Bendit – különféle “többszörösen kizsákmányolt” rétegeket próbáltak megnevezni a forradalom új alanyaként. A színesbőrűek, a nők, a munkanélküliek és a diákok. Ugyanez a nézet jelenik meg a “másik oldalon” a sztálinistáknál és ouvrierista szakadárjaiknál, amikor a “munkásokat” leválasztják a mozgalomról. Ez a nézet a köztudatban is tovább él: 1968 elsősorban mint “diákmozgalom” ismert.

Az új szemlélet képviselői elutasították a kapitalista termelést, de nem az elosztás szempontjából támadva azt, mint a hagyományos szociáldemokrácia tette, hanem annak alapvető elidegenedettségét kritizálva, újra felelevenítve és továbbgondolva Marxot, elsősorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok szellemében. A kapitalizmus számukra mint alapvetően embertelen világ jelenik meg, amely nem reformálható, hanem teljes egészében tagadandó, amelyben minden viszonyulás meghatározott és ellenséges.

Új szemléletmód terjedt el, a “fogyasztás” istenítése. A proletár a háború utáni években a centrum országaiban egyre inkább nemcsak mint a csereérték megtermelője, hanem mint a használati érték felélője is fontossá vált. Ez a használati érték azonban – éppen a fogyasztás nagyságrendi emelkedése következtében – egyre inkább nélkülözte a valódi hasznosságot. A hatvanas évek elejétől ezt újabb probléma tetézte: a fogyasztás növelése megkövetelte a munkás reálbérének növelését. Ez a folyamat azonban hosszabb távon akadályozni kezdte a tőke értékesülési lehetőségét, amelynek éppen a reálbérek leszorítása is érdeke. Ez a jelenség előbb a lakossági hitelkonstrukciók bevezetéséhez, majd a válság egyre erőteljesebb jelentkezésével hirtelen, nagy mértékű életszínvonal-csökkenéshez vezetett a proletár-rétegekben. Ugyanakkor az üres fogyasztás, a fogyasztói társadalom megszülte saját ellenzőit is, akik igyekeztek hátat fordítani értékrendjének.

Míg a fogyasztás mindenhatóvá válása elsősorban az USA-ban vált problémává, és inkább csak a jelenség tagadásának ideológiája került át Franciaországba, addig a franciák sajátos, európai neurózisokat fejlesztettek ki magukban, amelyek végül hozzájárultak a társadalmi robbanáshoz, és mindenekelőtt ahhoz, hogy a fiatalság radikális lépésekben határolta el magát szülei Franciaországától.

 

 

MOZGÁSOK NYUGATON:

 

EGYESÜLT ÁLLAMOK:

Az amerikai oktatási rendszer problémája mindenekelőtt az, hogy az egyetemek a monopóliumok érdekeit szolgálják, de általánosságban jóval komolyabb anyagi eszközökkel és lehetőségekkel rendelkeznek, mint más országok egyetemei. Az amerikai egyetemek kiemelkedő szerepet játszottak azokban a tiltakozó mozgalmakban, amelyek a vietnámi agressziója ellen irányultak. Az egyetemek ily módon az „új baloldal” főhadiszállásaivá váltak. Módszereik, jelszavaik jelentős része eljutott Európába és Dél-Amerikába, megihletve az ottani mozgalmakat is.

Egy, a hatvanas évek elején alakult diákszervezet vált a mozgalom kiindulópontjává: a Diákok a demokratikus társadalomért – Students for a Democratic society (SDS).

Az első diáklázadás 1964 szeptemberében kezdődött, amikor a berkeley egyetem 27 000 három napig teljesen megbénította az egyetem 12 000 oktatója és tisztviselője működését. Kirobbantója az volt, hogy két diákszervezetnek megtiltották, hogy az egyetem területén politikai rendezvényt, demonstrációt tartsanak. Az érintettek összefogtak, s elérték, hogy az egyetemen belül is síkraszállhassanak a kormányzat vietnámi politikája, a katonai beavatkozás ellen, támogassák a polgárjogi mozgalom ügyét és számos más bel- és külpolitikai kérdésben támadhassák az Egyesült Államok hivatalos irányvonalát.

A második, 1966. évi diáklázadás közvetlen előidézője a SDS háborúellenes tüntetése volt, amely rendőrségi beavatkozáshoz és letartóztatásokhoz vezetett. A hallgatók erre december 1-én sztrájkba léptek, s ebben a diákok 70-75 százaléka vett részt. Míg korábban egyáltalán nem, ekkor már a diákönkormányzati szervek újságai a kezdetektől fogva szószólói, szervezői, támogatói voltak. A harc szükségszerűen kiterjedt, s a diákok beleszólási jogot követeltek az egyetemi hatóságok működésébe, a tananyag összeállításába, az előadók kinevezésébe és más kérdésekbe.

A diákság felismerte, hogy az egyetemi élet és kutatómunka a vezető monopóliumok érdekszférájává vált, másrészt a militarizálódás következtében elveszítik fő feladatukat: az oktatási funkciót, és a hivatalos kormánypolitika, a monopóliumok háborús programjának tudományos kiszolgálóivá váltak. A hangsúly tehát nem a hallgatókkal való foglalkozáson van, hanem azon, hogy maga az egyetem is minél több profit megszerzéséhez járuljon hozzá. A hallgatók lázadásaikkal igyekeztek visszautasítani, hogy az akadémiai futószalag mellett a szellemi bérmunkás szerepét játsszák.

A hallgatók szembefordultak az amerikai társadalomban uralkodó „nagyság-mítosz”, a „big-ness” eszményével.

Az eseményekben az USA-beli “kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. Az USA-ban az ellenfél az Állam maga, minden struktúrájával, de elsősorban morális kérdésként fogták fel a forradalmat.

A mozgalom bomlása termelt ki később olyan csoportokat, mint hippiből Jerry Rubin vezette radikális YIPPI (Youth International Party), kiknek nagy szerepe volt Chicagóban több napos utcai zavargások kirobbantásában 1968-ban és 1969-ben. Az SDS felbomlott a Weathermen anarchista terroristáira, és a PLP (Progressive Labour Party) radikál-maoistáira. Számtalan kis anarchista csoport, ingyenes bolt, vidéki kommuna jött létre és ezen irányú lapok sora indult el.

 

NSZK:

Az NSZK-ban – mint mindenütt – a diákság mozgalma az egyetemi oktatási rendszer reformjának követelésével indult meg. Ugyanis a jelenlegi rendszer a múlt századi elképzeléseken nyugszik, és messze elmarad az élet támasztotta követelmények mögött.

Amíg a viták az egyetem falai között maradtak a bonni kormány viszonylag kevés érdeklődést mutatott a diákok követelései iránt. Hamar kiderült azonban, hogy az egyetemi reform elválaszthatatlan a társadalmi megújhodástól. A diákmozgalmak így egyre inkább telítődtek politikai tartalommal. A német szociáldemokrata párt (SDP) diákszervezete 1946 őszén alakult meg Szocialista Német Diákszövetség (Sozialistischer Deutscher Studentenbund – SDS) néven. Már 1957-től alakultak bizottságok, melyek ellenezték az ország atomfelfegyverzését és militarizálását.

1964 novemberében Dieter Kunzelmann és Frank Böckelmann anarchista SDS-frakciót alakítottak Münchenben. Antiparlamentális és szakszervezetellenes iratokat adnak ki „harci szövetség a munkás-önigazgatásért” aláírással. 1965 januárjában Berlinben Rudi Dutschke, Bernd Rabehl és mások tekintélyellenes, akcionista frakciót alakítanak az SDS-ban.

 

Messzemenően radikalizálta a diákmozgalmat az Egyesült Államok vietnámi háborúja. 1966-tól sokasodtak az agresszió elleni tüntetések, ülősztrájkok az egyetemeken, majd ez év decemberében Rudi Dutschke felhívására megalakult a  Parlamenten Kívüli Ellenzék (Auβerparlamentarische Opposition – APO), a mozgalom gyűjtőszervezete.  

1967 tavaszán Berinben megalakult az első Republikanischer Club, amelyet még újabbak követtek és az APO aktivisták és anarchisták találkozóhelyévé váltak. 1967 nyarán megalakult az Aktionszentrum Unabhängiger und Sozialistischer Shüler – AUSS, amelyben egyaránt jelen volt anarchista, maoista, trockista irányultság, és néhány hónap múlva országszerte 34 csoportja működött, közel 1000 taggal. 1967. június 2-án Berlinben Pahlavi perzsa sah látogatása elleni tüntetésen egy rendőr agyonlőtt egy fiatalt. Az állami erőszak ilyen durva megnyilvánulása sokkolta a mozgalmat, és radikalizálódáshoz vezetett.

1967 novemberében egy diákgyűlésen megalakították a Kritische Universität – KU, mely ellenegyetemként működött. 1968 tavaszára a diákmozgalom már átfogta az egyetemi ifjúság döntő többségét. Márciusban egymást követték a hatalmas diáktüntetések a bonni kormány által tervezett szükségállapot-törvény ellen. A jobboldali Springer-lapok valóságos gyűlöletkampányt indítottak a diákok ellen, és ebben a légkörben április 11-én egy Joseph Bachmann nevű jobboldali diák merényletet követett el Dutschke ellen. Az ezt követő napokban a leghevesebb tüntetések zajlottak le. Huszonhét városban, naponta 5-20 000 ember vett részt (nem csak diákok) a megmozdulásokban. A Springer-érdekeltségeket blokád alá vették, , a Berlinben álló Springer-toronyházat felgyújtották. A kormány felhívást intézett a fiatalokhoz, a megmozdulások beszüntetésére szólítva fel őket.

Május elsején a diákság volt a fő ereje annak a nagyszabású tömeggyűlésnek, amelyet az APO rendezett. Csakhogy a sztrájkoló munkások többnyire elhatárolódtak a radikális diákoktól, elvetették módszereiket és taszítóan hatott rájuk az SDS fellépése ami miatt 1968 közepén az APO széthullott.

Az alapvető forradalomelméleti és stratégiai viták az alábbi négy fő pont körül zajlottak. Először: a Szovjetunióhoz való viszony, amelyet több esemény is erősített (prágai tavasz, magyar 1956, stb), Másodszor: a szervezeti kérdés, melyben a maoisták célja egy erős központi irányítás létrehozása volt, míg a velük szembenállók úgy vélték, hogy a szervezeti forma a harc során folyamatos fejlődésen megy keresztül. Harmadszor: a nőkérdés. Negyedszer az erőszak problematikája mert a mozgalom nagy része „dicsőíti” a közvetlen eredményt nem produkáló romboló erőszak kultuszát. Eszerint üzletek elpusztítása, autók és épületek felgyújtása, vagy akár a tüntetések sebesültjeinek száma önmagában ugyan semmiféle konkrét változást nem hoz, de jelentőségük lehet abban, hogy a problémákat a társadalom figyelmének homlokterébe állítsák. Ez az „értelmetlen erőszak értelme”.  Úgy vélték, hogy az önvédelem érdekében minden eszköz megengedett, és az ellenerőszak – ami az állami terrorra adott válasz – egy új ember megszületésének az útja. A Vörös Hadsereg Frakció – Rote Armee Fraktion (RAF) és a hozzájuk hasonló „városi gerillacsoportok”, szabotőr megalakulásait semmilyen szinten nem tudták elfogadni az erőszak ellenzői. Ezek olyan folyamatokat indítottak el, melynek a végén az SDS 1970. március 21-én feloszlatta önmagát.

A mozgalom egy része visszavonult a hagyományos politizáláshoz, a szakszervezetekhez és a szociáldemokratákhoz. Másik része tovább radikalizálódott felismervén, hogy a tisztán diákszerveződés nem elegendő a társadalom mobilizálásához, a hatékony politizáláshoz. Bázis- és üzemi csoportok alakításába kezdtek.

A báziscsoportok az üzemek és a kerületek konkrét problémáival foglalkoztak, forradalmi agitációt és oktatást folytattak, nyilvános platform teremtettek.

1969 szeptemberében országos vadsztrájk bontakozott ki a fémiparban, amelyhez a bányászok is csatlakoztak, s a hónap végére már 150 000 munkás vett részt. A sztrájkmozgalom hatására az SDS aktivistái tarthatatlannak érezték a proletariátus kapitalizmusba való betagolódásáról szóló nézetet, s a munkásosztály harca felé fordul. A súlypont a belvárosból átkerült a hagyományos munkáskerületbe, Kreutzbergbe. A mozgalom egy része Szocialista Irodákat – Sozialistisches Büro (SB) szervezett, melyek a ’70-es évek közepéig anarchista és tanácskommunista gyűjtőpontként működtek.

1969 után megszaporodtak a nevükben is anarchista csoportok, melyek az 1970-es évek közepére hanyatlani kezdtek.

 

OLASZORSZÁG:

Olaszországban csak 1967-ben kezdődtek zavargások. Bár az egyetemi szervezkedéseknek hagyományai voltak. Közvetlenül a II. világháború utáni olasz főiskolákon sajátos módon az a szervezet nyert elsősorban teret, amely a pártok politikájával szemben a sajátos diákproblémákra helyezte a súlyt, azzal a jelszóval, hogy a pártokat el kell távolítani az egyetemi falak közül. A mozgalom szükségszerűen szűkebb lehetőségek közé fojtva nagyobb robbanóerővel rendelkezett.

1967 novemberében a torinói bölcsészeti fakultás 500 hallgatója elfoglalta az egyetemet, tiltakozásul az ellen, hogy az egyetemi hatóságok azt a városon kívülre akarják telepíteni. Egyhónapos megszállás után a rendőrség kiürítette az épületet, és harminc diák ellen eljárás indult. Január 3-án azonban a diákok újra megszállták az egyetemet és összecsaptak a rendőrökkel. A mozgalom gyors ütemben átterjedt az egész országra, a diákok elfoglalták a tanintézeteket Genovában, Salernóban, Cagliariban, Trentóban, Sassariban és Nápolyban. Kezdetben pusztán az egyetemek reformját, ezen belül is elsősorban az autonómia biztosítását, a régi, elavult, a professzorok autokratikus tekintélyén alapuló belső struktúra megváltoztatását, a vizsgarendszer módosítását követelték. 29-én sztrájkba léptek a tanársegédek, tiltakozva az egyébként sem kielégítő egyetemi reformjavaslatok vitájának elhúzódása miatt. Februárban a mozgalom átterjedt Rómára, ahol összecsapásra került sor a rendőrök és a diákok között.

Követeléseik hamarosan túlcsaptak a fakultások épületein és az egész társadalmat vették célba. Így alakult ki a társadalom „globális vitatása”. A szenvedélyes viták résztvevői általában nem tudták pontosan, mit akarnak, de azzal tisztában voltak, hogy mit nem akarnak. A diákmozgalom kezdeti szakaszára jellemző volt az összes párt elítélése. Számtalan összecsapás és letartóztatás után Rómában április 27-én 3000 diák tüntetett a rendőri önkény és a kormány politikája ellen. A diákok eredetileg két társuk szabadon bocsátását követelték, akiket azért tartóztattak le, mert állítólag ők gyújtották fel annak az amerikai cégnek az irodáját, amely a Vietnámban használt napalmot gyártotta. Az igazságügyi palota elé vonulókat megrohamozta a rendőrség többeket súlyosan megsebesítve.

Ezzel párhuzamosan a nagyobb üzemekben gyárfoglalások voltak. Széles társadalmi bázisa volt az önsegélyezés különböző formáinak, ami a gyakorlatban a kisüzemi szolgáltatásokért való díjkifizetés megtagadását jelentette.

1969-től hosszan elhúzódó küzdelem bontakozott ki országszerte, amely kitermelte magából az anarchista gyökerű operismo irányzatot olyan szervezetekkel mint a többezres tagságú Lotta Continua, Potere Operaio, Autonomia Operaia. Ezek az autonóm mozgalom szervezetei szorosan kapcsolódtak a nagyüzemi munkássághoz és a diákmozgalmak résztvevőiből kinőtt, 1969-ben alakult Vörös Brigádok (Brigate Rose) nevű terrorszervezethez.

 

FRANCIAORSZÁG:

A májusi-júniusi franciaországi események lényege a munkásosztály tízmilliós tömegsztrájkja és milliós felvonulása volt. A diákság mozgalma olyan méretű és heves volt, amilyenre a megelőző évtizedek során nemigen találunk példát.

A diákmegmozdulások a párizsi egyetem Nanterre-be kihelyezett fakultásának hallgatói által szervezett gyűlések és tüntetések sorozatával kezdődtek. Ebben a gyengén felszerelt, túlzsúfolt diákvárosban 12 000 fiatal tanult. A mozgalmat az „anarchista” Cohn-Benit és csoportja indította el, kezdetben belső egyetemi problémák orvoslása végett. Követelték az egyetemi vizsgarendszer korszerűsítését, a felvételi rendszer felülvizsgálatát, a diákság anyagi helyzetének rendezését, továbbá azt, hogy a végzett hallgatóknak munkaalkalmat biztosítsanak. Követelték a szabad politikai viták lehetőségét az egyetemen, és távlatként meghirdették „a burzsoá egyetem megszüntetését”.

Az egyetemi reformvitákat a későbbiekben általános politikai kérdések problémájává szélesítették. A napirendre tűzött témák között szerepelt a mai kapitalista társadalom és a munkásosztály viszonya, az egyetemi oktatás és a kritika kölcsönös összefüggése, az imperializmus elleni harc, a munkásosztály és a diákok helyzete a kelet-európai országokban. Az egyetemi hatóságok hamarosan betiltották a vitákat, majd a fakultás működését is beszüntették.

Május 2-án, az egyetem bezárása után, a diákmozgalom új szakaszba lépett. Először különböző fegyelmi bizottságok elé idézték a megmozdulások szervezőit és a szolidaritási tüntetések elindítóit. Amikor a Sorbonne-on szolidaritási gyűlést rendeztek a fiatalok, akkor a rendőrség a rektor beleegyezésével benyomult az egyetem épületébe, és szétverte a már éppen végéhez közeledő gyűlést. Ez a május 3-i, első „véres pénteken” indította el az országos méretű diáktüntetések sorozatát. Május 10-én, a második „véres pénteken” mintegy 15 000 fiatal gyűlt össze a párizsi diáknegyedben. Éjfél után felszedték az utcaköveket és közel 50 barikádot emeltek. Rendőrattak, könnygázbombák, sok sebesült és még több letartóztatás volt az eredmény.

A diákmozgalmak támogatására, a rendőri önkény elleni tiltakozásként a CGT és az összes többi szakszervezet május 13-án általános sztrájkot hirdetett. Ezen a napon sok százezres, évek óta nem látott méretű tömegdemonstrációtól volt hangos a francia főváros. A következő napokban a munkásság futótűzként terjedő általános sztrájkja fokozatosan megbénította az ország iparát, közlekedését, és kérdésessé tette magának a gaulle-ista rendszernek a létét.

A Francia Kommunista Párt (PCF) – és az általa irányított CGT – célja az volt, hogy a rendszer különösebb megbolygatása nélkül politikai tőkét kovácsoljon a felfordulásból. Gazdasági követeléseit a bérharc szintjén tartotta, míg politikailag némi reformot akart elérni. Ez találkozott a kormányzat elképzeléseivel is: gazdasági téren a kompromisszum a grenelle-i egyezményekben fogalmazódott meg, míg politikai téren a nemzetgyűlés feloszlatásának és az új választások kiírásának ígéretében. A PCF–CGT ezzel lényegében elérte volna célját, és sikeres erőként léphetett volna ki a játszmából, ha a sztrájk nem folytatódott volna, és ha az üzemeket megszállva tartó munkások újra visszatértek volna a normális termeléshez. Ez azonban nem mindig történt így, és a párt-szakszervezetnek kénytelen-kelletlen el kellet játszania azt a szerepet, amely jelentős hitelvesztéshez vezetett: a politikai rendőrség szerepét. A CGT funkcionáriusai ígéretekkel, hazugságokkal, sőt, veréssel bírták rá a munkásokat a sztrájk leállítására. Az érvek egyszerűek: a munkásoknál az “élcsapat” sokkal jobban tudja, mit kell tenni. Elítélték a “spontán, szervezetlen” sztrájkokat. A CGT-s Berthelin kijelentette: “Az elégedetlenek között sok a fiatal, aki még sohasem élt át sztrájkot, és azt képzeli, hogy az ilyen harcoknál mindent azonnal megkap, amit csak követel.”

A CGT akciói és a PCF állásfoglalásai a radikálisok tiltakozását váltották ki, de egyben saját tagságuk egy része is ellenük fordult.

“Június 5-én sztrájkőrségeink még mindig posztjaikon álltak, de egészen véletlenül ott állt hat nagy rendőrautó is, már korán reggel, párizsi rendőrség és mozgó karhatalmi gárda, puskákkal. De ez nem hatott ránk. A lakónegyedből való lakosok és a diákok velünk voltak a kocsiszín előtt. A CGT-boncok demagóg ígéretekkel és egy csomó hazugsággal megint rászedtek minket. (...) Mit tehettünk? Könnyes szemmel mentünk újra dolgozni. S ha most valaki széttépi a tagsági könyvét, ez nagyon is érthető; én megtartottam a magamét, de nem hiába. Nekünk, a Közlekedési Vállalat dolgozóinak még van elszámolni valónk.”

A valósághoz hozzátartozik, hogy a PCF–CGT valóban félt az esetleges vérontástól. A kormányzat idegesen kapkodott, és habár a hadsereg nem volt teljesen megbízható, De Gaulle parancsára csapatösszevonásokat hajtottak végre Párizs körül. Vidéken több halottja is volt a rendőrség és a munkások összetűzéseinek, sőt egyes területeken hetekig tartó gerillaharcok bontakoztak ki. A PCF “elhatárolta magát a szélsőségektől”.

1968. június 10-én a párizsi Wonder-gyár munkásai egyhónapos sztrájk után éppen felvenni készültek a munkát. Nemigen akaródzott visszatérniük, a szakszervezet által kötött alkut bizonytalannak és részlegesnek érezték. Szakszervezeti aktivisták, a PCF funkcionáriusai és néhány trockista agitátor igyekezett meggyőzni őket arról, hogy “csak egy csata veszett el, de a háború nem”.

A PCF azonban éppen ott volt gyenge, ahol leginkább szerette volna megvetni a lábát: az egyetemeken. Melegágya volt viszont az egyetem a radikális csoportoknak. Ezek közül legnagyobb szerepet az anarchisták és a szituacionisták játszották. A két csoportosulás között sok az átfedés. De míg az anarchisták a hangsúlyt inkább a közvetlen harcra helyezték, addig a szituacionisták célja a valóság megváltoztatása, a gondolkodás lecserélése volt. Mindkét irányzat történelmi előképeit Bakunyinban, a “fiatal” Marxban, az önigazgató kommunákban kereste. Elutasították az autoriter működést, a pártszervezeteket csakúgy, mint az elmélet, bármilyen “ideológia” kidolgozását.

Míg az egyetemeken a PCF ifjúsági szervezetei igen hamar elvesztették minden befolyásukat, és az irányítás a “baloldali radikálisok” kezébe került, addig az üzemekben erősebben érződött a párt, és mindenekelőtt a CGT szakszervezetek hatása. Azonban azokon a helyeken, ahol komolyabb gyárfoglalások történtek (Renault, Sud-Aviation stb.) jól látható, hogy a szakszervezeteknek sokkal kisebb volt a hatása, és a kezdeményezés igen gyakran a szakszervezeten kívüli, fiatal munkások kezébe ment át. Az akcióbizottságok megszervezték az összeköttetést az egyetemekkel (CLEOP – Diák–Munkás–Paraszt Összekötő Bizottságok), és igen gyakran erőszakosan fordultak szembe mind a rendőrséggel, mind a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Ezek az akcióbizottságok lényegüket ösztönösen egyfajta munkástanácsi formában találták meg, és ezt tovább erősítették az egyetemekről érkező agitátorok vagy az oda látogató munkások tapasztalatai.

 

 

 

PROVOK:

 

 

Az anarchisták leginkább Németországban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban tettek szert jelentőségre, de Hollandiában olyan modelleket dolgoztak ki, melyek később mintául szolgáltak a többi számára. Itt született meg a provo mozgalom, 1965-ben. Kezdetben radikális fiatalok lázadása volt, akik zajos tüntetéseket és erőszakos akciókat szerveztek. Az anarchiát tekintették a legfontosabb társadalomszervező elvnek, melyet „Provo” címen kiadott lapjukban megfogalmazott kiáltványukban így jelentenek ki:

 

„A provo a kapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a bürokrácia, a militarizmus, a professzionalizmus, a dogmatizmus és a tekintély ellen küzd.

 

A provo a választás az elszánt ellenállás és a beletörődő megsemmisülés között.

 

A provo minden lehetséges szinten ellenállásra szólít.

 

A provo tudatában van, hogy végül veszíteni fog, de nem mondhat le az abban rejlő esélyről, hogy egy szívből jövő támadással provokálja a társadalmat.

 

A provo számára az anarchizmus az ellenállás inspiráló forrása.

A provo fel akarja újítani az anarchizmust és tanítani a fiatalokat.”

 

A fehérbicikli-akció során több ezer fehérre festett kerékpárt helyeztek el városszerte, melyet bárki ingyen használhatott. 1966-ban a királyi palota alatti demonstrációjuk hirdette meg a Fehér ház-tervet, mely értelmében itt az idő megnyitni a használaton kívüli, de lakható házakat, beleértve a az év nagy részében üresen álló királyi palotát is.Ez volt a házfoglaló mozgalom kezdete. Még ez évben indultakaz amszterdami választásokon és 13 000 szavazattal szereztek egy helyet a szenátusban. 1967 májusában nyilatkozatban hirdették meg „a Provo halálát”, mivel agitációjukra már nincs szükség és a szervezet nekiláthat egy tekintélyellenes társadalom felépítéséhez. A másodi hullámuk 1970 januárjában a Kabouters (manók) csoport kikiáltotta az új társadalmat az Orange Free State-et. Júniusi választásokon 37 000 szavazatot, így öt helyet kaptak a szenátusban. Ezzel alternatív pártként belesimult a polgári demokráciába akcióival, házfoglalásaival, szabadiskoláival, végül viszonylag hatásosan működő reformizmusával.  

 

 

 

ANARCHISTÁK:

 

A korszak legnagyobb anarchista szervezete a Fédération Anarchiste FAF (Francia Anarchista Federáció) – és lapja, a La Libertaire – képviselte a hagyományos anarchizmust, amelynek nem volt tömegbefolyása.  A megújulási kísérletek elsősorban egy folyóirat, és egy nagyon laza szervezeti háló (le groupe-non groupe) körül összpontosultak, mely a Noir et Rouge nevet viselte.

 

„A valódi szakítás nem a „marxizmus” és az anarchizmus között van, hanem a liberter szellem és ideák, valamint a leninista, bolsevik, bürokratikus szerveződési koncepciók között…Nem félünk kimondani: közelebb állunk a tanácskommunista mozgalom „marxistáihoz”, mint a hivatalos „anarchistákhoz”, akiknek félleninista elképzeléseik vannak a pártszervezésről.”

Másrészről kiépült egy szervezeti háló is (főleg a Liaisons des étudiants anarchistes illetve a Jeunesse anarchiste communiste), amely az anarchista diákokat tömörítette elsősorban Nanterre-ben, de olyan vidéki városokban is, mint Nantes vagy Strasbourg. Ezek a csoportok, hasonlatosan a többi korbeli diák-szervezethez, már erősen beágyazottak voltak az egyetemi miliőbe, követeléseiket kiegészítették az ezt a szférát érintő problémákkal, részt vettek a legkülönbözőbb tüntetéseken és gyűléseken. Végül 1967-ben hivatalosan is megszakították a kapcsolataikat a véleményük szerint a végletekig elöregedett és körön kívül került FAF-val, amely szabad kezet is adott nekik az eljövendő forró napokban.

Az események kiindulópontján, Nanterre-ben volt a leghangsúlyosabb az anarchista részvétel a kezdetektől: a leghíresebb ‘68-as szervezet, a Mouvement du 22 mars (Március 22. mozgalom) élén két volt Noir et Rouge tag, Daniel Cohn-Bendit és Jean-Pierre Duteuil állt.

 

 

„A demokrácia közvetlen igényeink megvitatásából és a tetteket követő szükséghelyzetből fakadt. (…) A tanácskozások mindenki számára nyitottak voltak. Minden helyi akcióbizottság érintkezésben állt a magasabb, kerület akcióbizottsággal, amely pedig a párizsi akcióbizottsággal állt érintkezésben. Az akcióbizottságok mindazonáltal következetesen ellene voltak annak, hogy ez a mellérendeltségi viszony valamiféle politikai irányítássá korcsosuljon. Fenntartották maguknak a jogot, hogy megtegyenek bármilyen lépést, amit akár a helyi, akár az országos érdekek szempontjából helyesnek tartanak, és váltogatták a képviselőiket, akik nem rendelkeztek mandátummal, és csupán közvetítőként tevékenykedtek. Eszményképünk egy olyan egyesült mozgalom, melyben a szektarianizmust és a bürokráciát a lehető legnagyobb fokú demokrácia váltja fel.”

Cohn-Bendit

 

Ez persze kiegészült a munkáshatalommal a gyárakban, a termelőeszközök köztulajdonba vételével, munkás-diák bizottságok alapításával, a liberter szocializmus megkísérlésével. Az anarchista csoportok mindenhol bekapcsolódtak a mozgalomba a Sorbonne diák-kommünjétől, az elfoglalt Censier-n át a lángoló tőzsdéig.

Az önigazgatás ‘68 nagy hívószava az anarcho-szindikalizmus újjászületését jelentette, nem csak az egyetemeken, hanem a gyárakban is: „a Sorbonne a diákoké, a gyárak a munkásoké”.

 

„Elvtársak, az üzemek elfoglalása azt jelenti, hogy mostantól képesek vagytok a gyárakat üzemeltetni a kizsákmányoló burzsoá keretek nélkül. Most lehetővé kell tenni, hogy a forradalmi mozgalom megszervezze az életet a ti ellenőrzésetek alatt. Visszavettétek a kapitalizmustól az elnyomás eszközeit. Szervezzétek meg a termelést, mutassátok meg hogy a munkásosztály képes saját tulajdonában tartani a munkaeszközöket, képes létrehozni a munkáshatalmat, azaz képes megalkotni a valódi szocialista társadalmat”.

 

 

SZITUACIONISTÁK:

 

A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. Céljuk – a dadaizmus hagyományait követve – a “művészet” és a “hétköznapok” közötti szakadás megszüntetése volt, az élet általuk feltételezett egykori egységességének visszanyerése. Ezt az idealista célt azonban nem a technikai civilizáció, a városok stb. eltörlésével, hanem újragondolásával akarták megvalósítani. Jelentős hangsúlyt helyeztek a “város átalakítására”, amely egy politikusabb formában majd a szituacionistáknál is fontos szerepet kap. A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. Ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriaként szemlélték. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA (KOppenhága – BRüsszel – Amszterdam: ezek a városok voltak elég “életteliek” akcióikhoz) csoportot, amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című orgánum első számát.

A csoport vezéralakja Asger Jorn volt. Elméletének kialakításában nagyban támaszkodott a marxizmusra, és igyekezett azt összhangba hozni a lettrizmus korábbi célkitűzéseivel. Míg a lettristák apolitikusnak tekinthetőek – pontosabban mondanivalójukat nem politikai terminusokban fogalmazták meg –, addig a szituacionisták már ekkor forradalomról, proletariátusról, osztályharcról beszéltek.

1962-ben a szituacionisták egyre inkább igyekeztek kritikájukat kitágítani, és a kultúra mellett a kapitalista társadalom minden aspektusára kiterjeszteni. Ekkor vált a mozgalom vezéralakjává Ernest Guy Debord, a fiatal filozófus és kísérleti filmek rendezője. Az õ hatására fordult a mozgalom résztvevőinek figyelme egyre inkább a kommunizmus és az anarchizmus felé. Ebben jelentős szerepe volt a Socialisme ou Barbarie (Szocializmus vagy Barbárság) című folyóiratnak, amely a korabeli balos radikalizmus egyik legfontosabb elméleti orgánuma volt. (Késõbb – éppen a szituacionisták hatására – az újság szerkesztői közül kivált egy csoport, amely Communisme ou Civilisation – Kommunizmus vagy Civilizáció – címen indított lapot, ahol természetesen az utóbbi viselte a negatív felhangot.) Igyekeztek feloldani a mesterséges ellentétet kommunizmus és anarchizmus között, hogy visszaállíthassák azok eredeti jelentését. A szituacionistákat persze nem a hivatalos baloldal foglalkoztatták, hanem éppen azok a “balos” irányzatok, amelyeket ez az udvari történetírás elutasított: a “fiatal Marx”, az I. Internacionálé anarchista szekcióinak tevékenysége, a kronstadti lázadás és a mahnovscsina, a német-holland tanácskommunizmus, az olasz internacionalista kommunisták (a bordigista frakció), a spanyol polgárháború radikálisai stb. Maga Debord 1967-es fő művében, a La société du spectacle-ben (A Látvány társadalma) a leghosszabb fejezetet a munkásmozgalom történetének szentelte. Politikai előképeik között a tanácskommunizmus foglalta el a legkiemelkedőbb helyet, valamint azok az elemzések, amelyekben az ötvenes években Amadeo Bordiga és az őt követő csoportok igyekeztek a forradalmi marxizmust a korabeli viszonyok elemzésére alkalmazni. Az erősen globalizáló bordigista szemlélet – amely minden viszonyulást a kapitalizmus részeként értelmez –, a munkástanácsok és az antietatista anarchista hagyományok alkották a szituacionista politikai felfogás három alappillérét. Ennek megfelelően a Szovjetuniót és a “szocialista” országokat kapitalistának tekintették, elhatárolódva így nemcsak a hivatalos “kommunista” pártoktól, hanem az “elfajult munkásállam” eszméjét védelmező trockistáktól és a kínai államot csodáló maoistáktól is. Ugyanakkor az anarchistáktól marxizmusuk választotta el őket, és vonzódásuk a szervezett, megtervezett osztályharchoz. Igyekeztek Marx és Bakunyin egyfajta szintézisét adni, és lebontani azt a mesterséges falat, amelyet az anarchisták és a kommunisták egy évszázados ellenségeskedése emelt a munkásmozgalmon belül. A szituacionisták úgy vélték, hogy a fejlett országok forradalmi harcát egy “tágan értelmezett proletariátusnak” kell vezetnie, amelybe beletartozik szinte minden bérmunkás. Ezek a “központi lázadások” lesznek az iránymutatóak a többi régió proletariátusa számára. Bár tudatosan elutasították a vezetők-vezetettek megkülönböztetésén alapuló struktúrákat, de önmagukat egyfajta forradalmi avantgárdnak tekintették. Tudatában voltak annak, hogy bár a valóságot igyekeztek megfogalmazni, ez a valóság ellentmondásos és – a tárgyául szolgáló “tágan értelmezett proletárok” számára meglehetősen nehezen felfogható volt. Világméretű proletárforradalmat jósoltak, vártak és készítettek elő, amely megvalósítja a maximális élvezet társadalmát.

Dacára alapos elméleti felkészültségüknek, a szituacionisták nem maradhattak íróasztal-forradalmárok. A szituacionisták alkották a legradikálisabb csoportokat, az úgynevezett “Veszetteket”. Ott voltak az amsterdami provók harcaiban, de ismertté és hírhedtté 1966-ban váltak mint a strasbourgi botrány fõszereplõi. Néhány szituacionista beszivárgott az ottani egyetem reformista diákszakszervezetébe (az országos diákszervezet, az UNEF helyi szekciójába) és annak a pénzén tízezer példányban kinyomtatták a szituacionista Musztafa Khajati brosúráját. A címe magáért beszél: A diákélet nyomorúsága, figyelembe véve annak gazdasági, politikai, pszichológiai, szexuális és intellektuális aspektusait, valamint szerény javaslat ezek orvoslására. Alapvetése, hogy: “A diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel. Világos, hogy az egyetem nem adhat teret ennek a harcnak; a diák, már amennyiben ekként határozza meg magát, egy ál-értéket állít elõ, amely megakadályozza, hogy felismerje saját megfosztottságát. A diáklét legalaposabb kritikája a fiatalság fennmaradó részének viselkedése, akik már el is kezdték a lázadást. Az õ lázadásuk az egyik jele a modern társadalom elleni legfrissebb harcnak...A diák sztoikus rabszolga: minél több láncot pakol rá a hatalom, õ annál szabadabb képzeletben. Új családjával, az Egyetemmel együtt az autonómia illúziójában ringatja magát. Mindazonáltal valódi függetlenségét a társadalmi ellenőrzés két legerőteljesebb rendszerének, a családnak és az Államnak való teljes alávetettségében leli. A diák a jól viselkedő, hálás gyermek... A ‘Jeunesses Communistes Révolutionnaires’-nek (Forradalmi Ifjúkommunisták) már a neve is az ideológiai hamisítás égbekiáltó példája (hiszen se nem fiatalok, se nem kommunisták, se nem forradalmiak…” A brosúrákat az évnyitós ünnepségen osztották szét. A hatás elementáris volt, a helyi diákszervezetet betiltották, a brosúra készítőit bíróság elé állították és elítélték. A bíróság világosan felismerte, hogy ez az írás nem egyszerű diákcsíny, hanem komoly, nyílt és veszélyes kihívás a kapitalista rendszer számára.

1966 volt az az év, amikor a Szituacionista Internacionálé valóban nemzetközivé, “internacionálévá” vált. Az eddigi szekciók (francia, holland és svéd) mellé felsorakozott az angol, amerikai, (nyugat)német, japán és jugoszláv szekció. Az internacionálé párizsi központja igyekezett megszervezni a nemzetközi centralizálást, de ez – a szervezet jellegéből adódóan – nem volt egyszerű feladat. Hiszen a szituacionisták támadtak mindenféle bürokratikus berendezkedést, szervezeti formát. Ekkor kezdődtek meg azok a viták, amelyek a hetvenes évek elején – a forradalmi hangulat lecsengésével együtt – az Internacionálé felbomlását, irányzatokra szakadását okozták.

1967-ben jelent meg a mozgalom két alapműve, Debord La société du spectacle-je és Raoul Vanegeim Traite de savoir-faire a l’usage des jeunes generations címû könyve (amely a Mindennapi élet forradalma címen vált ismertté); a Le Nouvel Observateur szerint “az új nemzedéknek A tőkéje és Mi a teendő?-je”. Ez a két könyv, vált az 1968-as párizsi lázadás elméleti alapvetésévé. Bár kevesen olvasták, és még kevesebben értették, a belőle vett idézetek szállóigévé, röplapok, plakátok és falfeliratok harci eszközeivé váltak és összefoglalását adja a szituacionisták nézeteinek. Legfontosabb számukra a folyamatok átélése és megszerkesztése (constructed situation). A “szituáció” az élet egy konkrétan és akaratlagosan megszerkesztett pillanata, amelyet az egységes emberi környezet kollektív szerveződése él át az események szabad játékaként. A szituáció bármilyen esemény lehet: egy hangulat éppen úgy “megszerkeszthető” (pontosabban: előidézheti önmaga megszerkesztését az átélők által), mint egy szexuális aktus, egy utcai barikád, vagy akár maga a világforradalom. A szituacionisták ugyanakkor nem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a “megszerkesztés” nem mesterséges, külső beavatkozás, hanem éppen a dolgok valódi, immanens természetének visszanyerése, a külsővé-idegenné vált objektivitás feloldása a kollektív szubjektivitásban; gazdasági vetületében a használati érték győzelme a csereérték felett, politikailag a kapitalista társadalom lerombolása. Ebben áll a szituacionisták konkrét politikai programja: a kezdeményezés megragadása, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciója, a forradalom, amelyet kizárólag saját szükségletei irányítanak. Véleményük szerint a forradalomnak már minden eleme készen áll a jelen viszonyok között, de ezeknek a kibontakoztatása, érvényre juttatása konkrét és tudatos cselekvést igényel: a tömegek műve, amelyet azonban a tudatos avantgárdnak kell átfordítani a “szükségesből” a “valóságosba” . Igyekeztek globális leírást adni az adott társadalmi folyamatokról.

1968 tavaszán a már évek óta egyre sűrűsödő konfrontációk általános lázadásba torkolltak Franciaországban. A munkások, diákok, alkalmazottak fellázadtak körülményeik ellen. Nem egy konkrét esemény, nem a fokozódó nyomor, még csak nem is egy hirtelen minőségi romlás okozta ezt a lázadást. A lázadás éppen a mindennapi élet ellen tört ki, az elidegenedett, kiüresedett kapcsolatok, a konzumálás, a munka és a “szabad”idő nyomorúsága, lélekölő monotóniája ellen. Persze nem a “fantázia forradalma” volt, de mindenképpen az utca forradalma. Egy amerikai író így idézte fel az eseményeket:

 

 

Forradalmi mámortól és lelkesedéstõl fűtött diákok ezrei ma elfoglalták a Sorbonne-t. (...) Sokan attól tartottak, hogy a kormány kezéből kicsúszott a hatalom. A diákok szándékosan a korábbi francia forradalmak jelszavait kiáltozták. A Sorbonne lázadó diákjainak példájára kétezer munkás elfoglalta az Atlanti-óceán partján fekvő nantes-i repülőgépgyárat, az igazgatót és a főbb munkatársait fogolyként őrzik.(...) A Nemzetgyűlésben elhangzó beszédek sajátságosan irrelevánsnak bizonyultak. Francois Mitterand, az ellenzék vezére és Waldeck Rochet, a Kommunista Párt főtitkára éppolyan tehetetlen kívülálló volt, mint Georges Pompidou, a Köztársaság elnöke. Mindannyian az államgépezet, az “establishment” részei. (...) A megmozdulás népi és forradalmi jellege láttán sok megfigyelő úgy érzi, hogy a diákság erői szinte korlátlanok, és hagyományos eszközökkel, a kormány, vagy az ellenzéki pártok segítségével – beleértve a kommunistákat is – sem igába hajtani, sem megszelídíteni nem lehet őket. (...) A legnagyobb fenyegetés a megmozdulás spontán és népi jellegében rejlik, valamint abban, hogy teljesen hiányzik belőle a központi irányítás. (...) Ha a Kommunista Pártnak sikerülne megragadnia a felkelés irányítását, a dolgok iróniája szerint az intézmények biztonságban volnának, és a politikai harc visszahúzódna a nemzetgyűlés termeibe; bizalmi és bizalmatlansági szavazásokra kerülne sor, hagyományos beszédek hangzanának el, és előbb-utóbb új választásokat írnának ki.

Valami létrejött, és ez visszavonhatatlan. A status quóhoz többé nem lehet visszatérni.

A szituacionisták a kezdetektől fogva ott voltak az események sűrűjében az egyetemeken, és 1968 tavaszán igyekeztek kiterjeszteni működésüket az üzemekre is. Korábbi elképzeléseiknek megfelelően az eseményeket nem diáklázadásként értelmezték, hanem a várt forradalom egy lépéseként. Ennek szellemében mindent megtettek a harcok generalizálására. Az egyetemeken, de számos gyárban és egyéb munkahelyen is létrejöttek a helyi szituacionista bizottságok, a Veszettek (Enragés). (Az elnevezés a francia történelemből származik, a jakobinusokkal balról szembeforduló, Jacques Roux vezette radikális mozgalom résztvevőit nevezték így). A Veszettek igyekeztek mindenütt elkerülni a kompromisszumokat, és a harc komolyságát hangsúlyozták. A köréjük szerveződők elhatárolták magukat a “baloldaltól” mint olyantól, kijelentve, hogy kívül állnak a rendszeren, jobb- és baloldalán egyaránt. Leginkább az anarchistákkal tudtak együttműködni. Oszlopos tagjai voltak a Munkás-Paraszt-Diák Összekötõ Bizottságoknak, a gyár- és egyetemfoglalások „vezérkarainak”. Aktivitásuk elsősorban a propaganda terén volt meghatározó: az utcák, egyetemek, gyárak, metrók falain százával jelentek meg plakátjaik, grafittijeik, röplapjaik.

Igen fontos volt, hogy a szituacionisták igyekeztek nemzetközi kapcsolataikat is mozgósítani. Egyrészt az Internacionálé külföldi szekcióin keresztül, amelyek haladéktalanul megkezdték az agitációt a francia harcok mellett, és igyekeztek maguk is harcba vinni az adott terület radikálisait, másrészt külföldi kapcsolatok megteremtésével. 1968 május 17-én a Sorbonne-i Veszettek több táviratot adtak fel.

Míg szinte az összes politikai erő – beleértve Cohn-Bendit „anarchistáit” is – azon igyekezett, hogy konszenzusra jusson az államhatalommal, és ebben a lázadást csak nyomásgyakorló eszköznek tartotta, addig a szituacionisták magában a harcban látták a mozgalom lényegét. Míg az “ultraradikális” Cohn-Bendit arra próbálta rávenni a barikádok védőit, hogy inkább egy tábortűz mellett éljék át az összetartozás ünnepét, addig a szituacionisták röplapjai a könnygáz elleni védekezés lehetőségeit népszerűsítették, igyekeztek összekapcsolni a különböző harcokat, és aláhúzták az erőszak fontosságát:

Elvtársak!

A sztálinisták és a reakciósok együttmûködése ellenére a múlt pénteki csodálatos lázadások megmutatták, hogy a diákok a harcban kezdik megszerezni azt a tudatosságot, amelynek eleddig híján voltak: és ahol az erõszak kezdõdik, ott a reformizmus véget ér. A ma reggel összeült Egyetemi Tanács kénytelen lesz befejezni munkáját: az elnyomásnak ez az ósdi formája tehetetlen az utcai erõszakkal szemben. (...) Az elnyomással szemben a harcnak meg kell õriznie az erõszakos akciók módszerét mint egyetlen erõsségét. De mindenekelõtt fel kell szítania a tudatosságot a diákok között, akik majd a mozgalmat elõre viszik. Hiszen nemcsak a zsarukkal kell számolnunk: szemben velünk ott sorakoznak a különféle politikai irányzatok – a trockisták (JCR, FER, VO), a maoisták (UJCML, CPML), a Cohn-Bendit-féle anarchisták – összes hazugságai. (...) Az erõszak már befogta a politikai csoportok fõnököcskéinek pofáját; triviális lenne, ha csak a burzsoá egyetemet kívánnánk megváltoztatni, amikor az egész társadalmat kell eltörölni.

Éljen a Cenkaguren!

Éljen a Vandalista Közbiztonsági Bizottság!

Éljenek a Veszettek!

Éljen a Szituacionista Internacionálé!

Éljen a társadalmi forradalom!

 

 

(Veszettek, Párizs, 1968. május 6.)

 

A franciaországi harcok élénk nemzetközi visszhangot keltettek. Persze a média már akkor elkezdte kialakítani a “diáklázadás” happeninges mítoszát, elfeledkezve arról, hogy az elégedetlenség a társadalom minden rétegére kiterjedt, hogy Dél-Franciaországban a munkások valóságos fegyveres gerillaháborút indítottak a rendőrség ellen, hogy a hadseregben több lázadó katonát kivégeztek... A szituacionisták saját hírcsatornái azonban gyorsan működésbe léptek.

Az optimista várakozások azonban túlzónak bizonyultak. A hagyományos szakszervezetek, pártok stb. végül – átmeneti megingás után – mégis képesek voltak a helyzet kezelésére. A szakszervezetek elértek némi soványka eredményt (grenelle-i egyezmények), és a pártok is profitáltak a felfordulásból (nemzetgyűlési választások). A “tágan értelmezett proletariátus” pedig – kevés kivétellel – a szakszervezetek vezetésével, vörös lobogókkal, az Internacionálét énekelve masírozott vissza a munkahelyekre. A “forradalom avantgárdja”, a különféle radikális csoportok magukra maradtak.

A lázadási hullámot leverték – erővel és tárgyalással, rendőrséggel és szakszervezeti aktivistákkal, a jobboldali és a baloldali pártokkal. A gaulle-izmus megerősödve került ki a konfrontációból. Ugyanakkor a világ más részein még tovább folytak a harcok, így az Egyesült Államokban és Olaszországban is, ahol a Szituacionista Internacionálénak csoportjai voltak. A francia szituacionisták elkeseredve keresték a vereség okait, és visszavonultak az elméleti munkába. Ugyanakkor az Internacionálé továbbra is a franciák, mindenekelőtt Debord vezetése alatt állt. A különféle frakciók bomlása már 1969-ben megindult. Távozott Khajati és Vanegeim is, akárcsak a teljes angliai szekció, amely Situationist Times néven működött tovább (és működik mind a mai napig). Az amerikai szekcióban is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is.

A Szituacionista Internacionálé végül a hetvenes évek elején feloszlott. Az utolsó időkben már mindössze két tagja volt, Debord és Sanguinetti. De a szervezetből kiszakadó számtalan irányzat továbbra is komoly hatást fejtett ki a radikális mozgalmakra. Inspirálóan hatottak az antietatista kommunistákra, akik folyóirataikban (mindenekelőtt a Jacques Camatte által szerkesztett Invariance-ban) igyekeztek megvonni a munkásmozgalom 1968-as tapasztalatait. Komoly hatásuk volt ugyanakkor a kultúrára is – bár ők maguk a kultúra megsemmisítését tűzték ki célul –, az avantgárd művészetekre, a posztmodern irodalomra és a punk-mozgalomra. Így elveszett az az egységesség, amelyet a szituacionisták a legfontosabbnak tartottak. Újra szétvált ideológia és művészet, harc és kultúra: az örökösök vitték, amire szükségük volt, és az örökséget pillanatok alatt széthordták. A szituacionizmus így, de máig is hat.

 

VÉGEREDMÉNY:

 

Még az időszak eseményeit vázlatosan áttekintve is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olaszországban radikálisabb a diákok fellépése. Az USA-ban a fiatalok kivonulásának a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában a cordóbazi munkásfelkelés szinte háborús méretű mészárlásba torkollott. Japánban a cenkaguren terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét (“Kulturális Forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerződés bevonult Csehszlovákiába.

A “68”-as mozgalom mindenképpen termékenyen hatott a baloldali gondolkodásra. A lázadási hullám kifulladásával a hetvenes évek elejétől megindult az események értékelése és a tanulságok levonása. Kikristályosodtak azok az álláspontok, amelyeken át az “új baloldal” egyes csoportjai, például a szituacionisták utódai képesek lettek a kapitalizmus új jelenségeinek átfogó forradalmi bírálatára. Más csoportok veszítettek jelentőségükből, feloszlottak vagy a perifériára kerültek, mint például a maoisták. A csalódottak közül sokan a terrorizmushoz sodródtak, mások – például Cohn-Bendit – zökkenőmentesen illeszkedtek be a korábban oly nagy hangon támadott burzsoá társadalomba.

A diák- és munkástüntetéseken újra feltűntek a vörös zászlók mellett az anarchisták csatlakozásának a jeleként a fekete lobogók, melyek sokkolták a közvéleményt: kiváltották a tekintély papjainak felháborodását, megleptek mindenkit, akik úgy hitték, hogy az anarchizmus örökre eltűnt a történelem süllyesztőjében…