Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


az anarcho-szindikalizmus

2009.01.09

AZ ANARCHO-SZINDIKALIZMUS

 

ELŐZMÉNYEK:

1870-es években, a Mihail Bakunyin által alapított ún. Jurai Föderáció megalapításával egyértelművé vált, hogy az I. Internacionálén belül éles határvonal választja el egymástól Marx és Bakunyin híveit. Túl a meglevő személyi ellentéteiken a vita nagyon is elvi jelentőségű volt: Bakunyin hívei képviselték (az egyébként ekkor még meglehetően belterjes munkásmozgalomnak) azt a szárnyát, mely a politikai hatalom megragadását se hasznosnak, se kívánatosnak nem tartotta: ezt már a Jurai Föderáció alakuló 1871-es nyilatkozata is nyilvánvalóvá tette. Hiszen, ha a cél a hatalom lerombolása révén a teljes társadalmi emancipáció (ebben természetesen Marx és Bakunyin egyetértett), akkor, hogy lehetne a munkások felszabadulásának az útja ennek a hatalomnak a meghódítása?:

„Megállapítjuk, hogy a proletariátusnak nem lehet más célja, mint egy teljesen szabad gazdasági egyesülés megalkotása, mely a munkán és tagjainak teljes egyenlőségén alapszik és független minden politikai kormánytól. Ez a szervezet nem lehet más, mint magának a proletariátusnak, a szakmai testületeknek és az autonóm közösségeknek spontán tevékenységének az eredménye.
Megállapítjuk, hogy az összes politikai szervezet az uralom szervezete, amelyben egy osztály dominál a tömegek kárára. A proletariátus, ha meg akarja kaparintani a hatalmat, maga is uralkodó és kizsákmányoló osztállyá válik.”

Az anarchisták ellenezték az Internacionálé Főtanácsának Marx által erősen propagált centralizált hatalmát is a tagszervezetek felett, nagyjából ugyanilyen típusú megfontolásból („Ha a cél egy autonóm, föderatív berendezkedés, akkor e felé hogyan lehet törekedni egy centralizált struktúrában?”). Az anarchisták mindenféle állandó szervezetet elleneztek.
Az akkori elnevezés szerint kommunisták („marxisták”) és kollektivisták („bakunyinisták”) álltak vitában, de az Internacionálén belül már nem sokáig: a marxisták 1872-ben az erről nevezetes Hágai kongresszuson kizárták az bakunyistákat. A terminológia az 1870-es évekre változik meg, innentől beszélünk a munkásmozgalom autoriter (marxista) és liberter, anarchista (bakunyinista) szárnyáról. Ez egyébként először Kropotkin szóhasználatában jelenik meg 1879-ben, a két szembenálló irányzat elnevezése: communistes libertaires ou anarchiste, communistes autoritaires. Ez előtt, mint említettem collectivistes vagy sociaux révolutionnaires (társadalmi forradalmárok) a bakunyinisták elnevezése.
Bakunyin hívei Saint-Imier-ben tartott kongresszusokon olyan határozatokat hoztak, melyek az anarcho-szindikalizmus alaptételei is lesznek:

Kép „A Saint-Imier-i kongresszus kijelenti,
Hogy a politikai hatalom mindenféle formájának a lerombolása a proletariátus elsőszámú feladata, hogy minden magát időlegesnek és forradalminak beállító hatalmi szervezet, amely éppen a hatalom lerombolását tűzte ki célul, a legnagyobb becsapás, amely ugyanolyan veszélyes magára a proletariátusra, mint a jelenleg létező kormányokra. Kijelentjük, hogy a társadalmi forradalom sikere érdekében visszautasítva minden kompromisszumot minden ország proletariátusának kötelessége a burzsoá politikán kívül álló forradalmi szolidaritás.”


A TETT PROPAGANDÁJÁTÓL A SZAKSZERVEZETEKIG:

A párizsi kommün bukása után, az anarchisták egy része bizonyítottnak látta, hogy nem a szervezett forradalom, hanem az „önpéldamutatás” az, ami a kizsákmányoltak tudatát megváltoztatva az emberiséget forradalmasíthatja.
A gazdasági és politikai helyzet jó táptalajt biztosított a terrorista merényletekhez és a „tett propagandájának” más módjaihoz. A mozgalom nagy része ezt elvetette vagy legfeljebb eszközként fogadta el a merényleteket, ami válságba sodorta az anarchista mozgalmat.
Ezzel a taktikájával szemben az általános sztrájkot, mint forradalmi eszközt, először három ismert anarchista Joseph Tortelier, Louise Michel és Charles Malato javasolja 1888-ben, Kropotkin pedig 1891-ben ítéli úgy, hogy nagy hiba azt gondolni, hogy pár kiló dinamittal meg lehet rengetni a társadalmi rendet. Majd 1892-ben jelenik meg először Pjotr Kropotkin, Errico Malatesta és Louise Michel röpirata, amely felhívja az anarchistákat a szakszervezetekbe való belépésre.
Kép Az igazi propaganda 1894-ben indul meg: az anarcho-szindikalizmus legfontosabb ideológusa és mozgalmi vezetője Fernand Pelloutier kezd egy cikksorozatba az anarchisták legjelentősebb lapjában, a Jean Grave által szerkesztett Les Temps Nouveaux-ban. Ebben a cikksorozatban Pelloutier felvázolja a véleményét a szocializmus aktuális helyzetéről: szerinte alapvetően két szocialista koncepció létezik, a „politikai” (azaz a politikai hatalom meghódítását célul kitűző), melynek két formája a forradalmi, illetve parlamenter és az „antipolitikai” (azaz a politikai hatalom elpusztítását célzó) ahová libertereket és szakszervezetek hívei sorolhatók. A korporatív szervezetek (a szakszervezetek) és a jövő liberter kommunizmusának társadalmi elképzelései között pedig nyilvánvaló összhang van, ráadásul a forradalmi eszköz a liberterek számára ekkor már, az általános sztrájk (nem az egyéni terror), amely könnyen kapcsolható a szakszervezeti formához.
Fontos szerepet játszott még az anarchisták csatlakozásában az Étudiants Socialistes Révolutionnaires Internationaux nevű szervezet is, amely anarchistákat tömörített, s komoly propagandát indított, hogy az egyéni terrorba kifulladó anarchizmus a szakszervezetekben találja meg továbbélését.
Így az anarchisták propagande par le fait (a tett propagandája) taktikáját felváltotta az action directe (a munkások által vezetett közvetlen akció), az individuális stratégiára alapuló elképzelést az általános sztrájk gondolata, a „tiszta szívű gyilkosokat” pedig az anarcho-szindikalizmus.
A lassan meginduló csatlakozási folyamatot felgyorsították a nemzetközi események: a II. Internacionáléban újra fellángoltak a „marxisták” és az anarchisták közti viták. Lényegében ez a harc hozta véglegesen egy oldalra a libertereket a „marxista intoleranciával” szemben.
A II. Internacionálé 1893-as Zürichben tartott kongresszusa az anarchistákkal való újabb leszámolásnak a terepe lett: a kongresszus határozata értelmében csak azok lehetnek az Internacionálé tagjai, akik elismerik a politikai hatalom megszerzésének szükségességét a társadalmi átalakuláshoz. Ez lényegében az anarchisták kizárását jelentette. A küzdelem azonban még nem zárult le, hiszen az anarchistákat ugyan kidobták az ajtón, de visszamásztak az ablakon: ez a történet már az anarcho-szindikalizmus históriájának is része, mert az anarchisták szakszervezeti küldöttként vettek részt az 1896-os londoni Internacionálé kongresszuson.
Ekkor a fő kérdés már az volt, hogy az a bizonyos zürichi határozat vonatkozik-e a szakszervezetekre is, azaz egy szocialista jellegű politikai kongresszusról van szó vagy egy munkás-kongresszusról. Ráadásul Zürich lényegében bevezette az Internacionáléba a vélemény-vétség jelenségét. Az anarchisták kérdése azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a politikusok a „zürichi szabályzat” kiterjesztésével, tulajdonképpen arra kényszerítik a szakszervezeteket, hogy mondjanak politikai véleményt.
Az igazi vita tulajdonképpen leginkább francia ügy volt: itt csaptak össze legélesebben a különböző nézetek. Nem meglepő módon a guesdeisták (a Jules Guesde vezette francia „marxisták”) egyértelműen a politikai hatalom-megragadás elvének kötelezővé tétele mellett álltak, az azonban már némiképp meglepő volt, hogy az ún. független, parlamenti szocialisták mint: Jaurès, Viviani, Millerand) is Zürich szakszervezetekre való kiterjesztése mellett szavaztak. Kétségtelen, hogy az anarchizmus iránti idegenkedés vezette őket erre a lépésre, amelyet egyébként Jaurès személy szerint később meg is bánt. A háború előtti években Jaurès már úgy ítéli meg, hogy az anarchisták egyfajta „fejlődési” utat járnak be az individuális anarchizmustól a szindikalizmuson keresztül a parlamentarizmus elfogadásáig. Sőt szerepük ekkor már hasznos lett, hiszen az ellensúlyát képezhetik a túl autoriter szocialista tendenciáknak.
A liberter oldal keményen felkészült a kongresszuson várható vitákra, csatározásokra: nem akarták megismételni az 1872-es Kongresszust, amikor egy nagyon is alkalmi többség távolította el Bakunyin híveit az Internacionáléból. A felkészülés vezérlakja Pelloutier volt, terve szerint az általános sztrájk elvének mozgósító erejével kellene megszabadítani az Internacionálét a „marxista intoleranciától.” A Pelloutier-féle javaslat a következő volt:

„Megállapítjuk, hogy a politikai akció kifejezés nem jelent sem szükségképpen, sem kizárólagosan parlamenti politizálást,
Hogy senkinek sincs joga előírni a szocialista forradalmi akció számára egy meghatározott módszert,
Végül, hogy a politikai feltételek országonként különbözőek, hogy az egyedüli követendő szabály, amelyet a nemzetközi kongresszus előírhat az, hogy a szervezetek célja a proletariátus teljes felszabadulása legyen. (…)
Minden szakszervezetnek joga van részt venni a kongresszuson, ahogy minden szocialista szervezetnek is, melyek elismerik, hogy szükséges a jogaik védelmében és a saját igények szerint szervezni a munkásokat, olyan módszerekkel melyeket ezek a szervezetek hasznosnak találnak.”


Pelloutier-nak nagyon komoly szerepe volt abban, hogy a francia szakszervezeteket Londonban „megbízható” anarchisták képviseljék (jelen volt többek között a már említettek közül Tortelier vagy Jean Grave is): a legkirívóbb példa az ismert olasz anarchistáé, Errico Malatestáé volt, aki az amiens-i vasmunkások képviseltében vett részt a kongresszuson…
Ez a taktika azzal járt, hogy amennyiben a politikai képviselők (elsősorban természetesen a németek) az anarchistákat támadják, azzal tulajdonképpen a szakszervezeteknek üzennek hadat. A kongresszus idején egyébként Londonban tartózkodott Kropotkin is és olyan ismert liberterek is részt vettek az egyeztetéseken, mint a holland Christian Cornélissen, az olasz Cipriani vagy a német Gumplovitz.
Minthogy minden nemzeti szekciónak egy-egy szavazata volt, nagy jelentőséggel bírt, hogy a libertereknek sikerült elérni egy rendkívül szoros szavazáson (57-56 arányban győzött a liberter álláspont) hogy a francia szekció az anarchisták részvétele mellett szavazzon. A kongresszus végkifejlete elég paradox megoldás lett, hogy az anarchisták részt vehettek, mint szakszervezeti küldöttek (tehát a szakszervezetekre nem vonatkozott a zürichi határozat), mint politikai szervezetek küldöttei azonban nem. Azonban az anarcho-szindikalisták azon terve, hogy valamiféle anarcho-szindikalista program köré szerveződve ki lehet szorítani a „marxistákat” az Internacionáléból, a nemzetközi munkásmozgalom teljes félreismerésén alapult. A kongresszus mégsem volt számukra sikertelen: lényegében sikerrel járt az a stratégia, amely a guesdisták kiszorítását célozta a francia szakszervezetekből. A kongresszus viharos harcai eltüntették a szindikalizmus táborában levő politikai nézeteltéréseket. A szindikalisták ezután lényegében bojkottálták a II. Internacionálét, Pelloutier 1900-ban megpróbálkozott egy korporatív internacionálé összehívásával, meglehetősen kevés sikerrel. A szindikalisták ezentúl tulajdonképpen semmiféle nemzetközi intézményesített kapcsolattal nem rendelkeztek, ennek a nemzetközi elszigetelődésnek a szomorú következményei 1914-ben mutatkoztak meg világosan.
Kép A szakszervezetekhez való csatlakozás egyébként szakadást okozott magában az anarchista táborban is: az anarchisták két táborra bomlottak, a sociétaire és az individualiste szárnyra. A köztük levő választóvonal egyrészt a szervezet kérdését érintette, másrészt a szakszervezethez való csatlakozás komoly kérdéseket vetett fel az anarchisták számára is.


FRANCIAORSZÁG:

BOURSE DE TRAVAIL:

A francia szindikalizmus egyediségét, pártoktól való függetlenségét és a bennük érvényesülő liberter túlsúlyt is az úgynevezett Bourse de Travail-ok („Munkabörzék”) adták meg. A Nemzetgyűlés 1886-ban elfogadta a Mesureur-törvényt, amely engedélyezte a Bourse du Travail-okalakítását a következő indoklással:

„A Munkabörzék nélkül a szakszervezetek működése mindig bizonytalan lesz, hiszen a működéshez szükséges tagdíjak igen nagyszámú munkást eltávolítanak tőlük. Fontos, hogy a munkásoknak legyen egy olyan helyük, irodájuk, ahová a munkások anélkül eljöhetnek, hogy attól kéne félniük, hogy erejükön felüli idő- vagy pénzáldozatra lennének kényszerítve; a szabad és állandó birtoklása ezeknek a gyűléshelyeknek lehetővé teszi a munkásoknak, hogy érettebben és pontosabban megvitassák azokat a kérdéseket, melyek az iparágukat, a fizetésüket érintik. Ezek a helyek információs és kapcsolati lehetőségeket nyújtanak, az itt megtalálható gazdasági, ipari, kereskedelmi könyvtár pedig lehetőséget nyújt, hogy megismerjék a termelés folyamatát minden iparágban, nem csak Franciaországban, hanem az egész világon.”

Kép Nem egyszerűen egy munkaközvetítő irodáról van szó, hanem leginkább egy közösségi házról, amelyet az állam épülettel, pénzzel támogat. Nyilvánvaló, hogy ez a támogatás nem volt rejtett szándékok nélküli: a cél lényegében az volt, hogy a szakszervezetek mellett létrejöjjön a munkások közösségének egy állami irányítás alatt álló szervezete. A másik tényező, amely közrejátszott a Bourse du Travail-ok létrejöttében a nem guesdista munkások és szervezeteik igyekezete volt, hogy az ekkor guesdista befolyás alatt álló szakszervezeti szövetség mellet létrejöjjön egy másik föderáció.
A Fédération des Bourses (a Bourse-ok országos föderációja) létrejötte végül 1892-ben Saint-Étienne-ben történik meg 14 Bourse csatlakozásával,élén Pelloutier. 1898-ban már 51 Bourse működik, 1904-ben 110, míg 1908-ban 157.
A híres Limoges-i kongresszusra – ahol megalakul a Confédération Générale du Travail (CGT) / lapjuk a Voix du peuple (Emile Pouget szerkeztésében) – 1895-ben kerül sor. A kongresszus nem tett mást, mint konzerválta a ma már meglevő szervezeti káoszt: egyrészt a Bourse-ok féltékenyen őrizték önállóságukat, másrészt a földrajzi megoszlás keresztbemetszette a szakmák és iparágak szerinti megoszlást. Ráadásul ez a két szervezeti modell Bourse és a szakszervezet (syndicat), más-más funkciókat lát el:

„A szakmai szervezetek és a nemzeti szinten szerveződő szakszervezetek feladata a munkafeltételek vizsgálata, azoknak az eszközöknek a megtalálása, melyek megvédik a munkást a bérek csökkenésétől, a munkaidő növelésétől, az új gépek, törvények által előidézett visszaesésektől stb. Az ehhez való eszközök közül kiemelkedik az az igény, hogy folyamatosan növeljék a szakszervezeti tagok számát (…) fontos eszközök még a sztrájkok, melyeket a szakmai szervezeteknek irányítani és generalizálni kell, jól tudva, hogy a részleges, a nem kellő elkötelezettséggel vívott sztrájkok hatástalanok. Ami a szakszervezetek unióját illeti, az ő feladatuk abban áll, hogy kutatásokat végezzenek a munkakörülményekről, (…) hogy felállítsanak intézményeket a kölcsönös segítség és az állásközvetítés érdekében, hogy elősegítsék a szakmai, gazdasági, a termelés és a fogyasztást érintő statisztikai ismeretek elterjedését.”

A szakszervezetek szerepe ebben a koncepcióban meglehetősen szerény: tulajdonképpen a szervezése és koordinációja a munkás-erőfeszítéseknek a mindennapokban. A liberter Pelloutier nem is vár ennél többet a CGT-től, sőt a Touleuse-i kongresszuson a veszélyeire is felhívja a figyelmet:

„Nem hiszünk abban, hogy jelenleg életképes lenne egy ilyen konföderáció jellegű szervezet. Véleményünk szerint semmiféle „nemzeti tanács”, legalábbis ha nincs legalább háromszáz tagja és nincs birtokában egy állammal összevethető nagyságrendű költségvetés, nem képes megvalósítani a konföderáció számára megszabott programot. Ha a fenti feltételek megvalósulnának, akkor pedig ez a szervezet egy veszélyes és haszontalan bizottság lenne: veszélyes, mert olyan proletárdiktatúrát vezetne be, melyről 1830 és 1848 puccsistái álmodtak, de amely nem felel meg a mai proletariátus a szabadságról és az egyéni kezdeményezőképességről vallott elveinek; és haszontalan, mert belesüllyedne a burzsoá parlamentarizmus mocsarába.”

Kép Pelloutier számára tehát a CGT nem több egy független szervezetek által felállított konzultatív fórumnál bizonyos közös ügyek megbeszélésére, nincs sem állandó struktúrája, sem saját büdzséje.
A feladatkiosztás is ennek megfelelő, a syndicat dolga a revindikatív akciók szervezése és koordinálása, míg a Bourse-é az erkölcsi, gazdasági, forradalmi nevelés.

SPANYOLORSZÁG:

Kép Az anarcho-szindikalizmus Spanyolországban is az egyéni terrorban csalódott anarchisták szakszervezetekhez való csatlakozásával jött létre: ennek értelmében 1900 októberében Madridban 150 helyi szervezet és 52.000 tag képviseletében ült össze az első liberter szakszervezeti kongresszus, amely létrehozta a CNT-elődjét. A szervezet nem is tétlenkedett sokáig: 1902 februárjában országos, határozatlan idejű általános sztrájkot hirdetett. Ezt a már 1888-ban létrejött szocialista jellegű szakszervezet az Union General de Trabajadores (UGT) – Általános Munkásszövetség nem támogatta, az ország fejlett területeinek (elsősorban Barcelona) munkásai azonban igen. A sztrájkot természetesen leverték, azonban hosszú távú következménye az lett a dolognak, hogy az UGT teljesen elvesztette a befolyását Katalóniában, ahol az anarcho-szindikalisták átvették a hatalmat a szervezett munkásság körében.
Végül maga a Confederació Nacional del Treball (CNT) – Országos Munkásszövetség az anarchista szakszervezetek első országos föderációja 340 helyi szervezet és mintegy 30 000 tag részvételével 1911 októberében alakult meg. A CNT, a liberter elveknek megfelelően, távolról sem volt egy hagyományos, centralizált struktúrával bíró szervezet, hanem igen festői képet mutatott: ismeretlen volt benne az alsóbb szervezetek tényleges alárendelése a felsőbbeknek, sőt a kezdeményezések jelentős része alulról érkezett. A szervezet vezetősége azonban mérsékelt szindikalistákból állt, akik a CNT tevékenységét a jövendő liberter társadalom kivívása helyett a közvetlen (munkaügyi, munkásjóléti) célok felé irányították.
Spanyolországban a háborús konjunktúrának véget vető válság, a radikális andalúz szervezetek beáramlása a mozgalomba és az orosz forradalom hatása eltávolította a reformizmustól az egyébként csak 1914-től legálisan működő CNT-t. Az addig főleg katalán szervezet közben országos kiterjedtségre tett szert elsősorban Asztúriában, a Baszkföldön és a madridi kis- és középiparban történő előretörése révén. A CNT 1919-es kongresszusán már 600 000 taggal rendelkezett. A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs (1923) és a létrejövő diktatúra kiélezte az alapvetően nemzetközi sémákat követő vitát, a „moderáltak” és a „tiszták” között. A „tiszták” éppen a „szindikalista eltévelyedéssel” magyarázták a CNT kudarcait (legfőképpen azt, hogy nem tudták megakadályozni a katonai diktatúra uralomra jutását): „a Konföderáció soriban egyfajta vezető kaszt alakult ki…sokak számára fontosabb a fizetett tisztség a szervezetben, mint a gyárban végzett munka. A szindikalista eltévelyedés képviselői ki akarják űzni az anarchizmust a munkásszervezetből” – írta az egyik anarchista vezető. Végül a „tiszták”, mivel egyébként a CNT legális működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, 1927 július 24.-én Valenciában létrehozták a Federació Anarquista Ibérica (FAI) – Ibériai Anarchista Szövetség (melynek, mint az elnevezés is jelzi, a portugál liberterek is tagjai voltak). A FAI jóval inkább volt egy titkos forradalmi szervezet (a polgárháború kitörésekor mintegy 40 000 taggal rendelkezett), mint egy sokszázezres szakszervezet, azonban a FAI mindegy egyes tagjának CNT tagsággal is kellett rendelkeznie.
A polgári köztársaság kikiáltásakor (1931) a CNT is visszanyerte legalitását, azonban a szélsőségesek („faistas”) azonnal a köztársaság ellen is harcot hirdettek. Ekkor indult el az a folyamat, mely során a „tiszták” fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését. Tovább radikalizálta a CNT tagságot, hogy a PSOE (a spanyol szocialista párt) és szakszervezete az UGT az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. 1931 őszére a FAI átvette az irányítást a legtöbb barcelonai „syndicatoban” és megszerezte a CNT központi lapjának a Solidaridad Obrera-nak a vezetését is. A mérsékeltek fokozatosan elvesztették a befolyásukat, egy szárnyuk – bírálva a faisták, fegyveres felkelésre szólító politikáját – ki is lépett a CNT-ből megalapítva a világ valószínűleg egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot. Az anarchisták viszonya viszont véglegesen kiéleződött a kormánnyal, így a CNT az 1933-as választásokon kiadta a jelszót: „No votad!” (Ne szavazz!) megbuktatva ezzel a baloldali kormányt, és hatalomra segítve a reakciós jobboldalt. Ekkor újra a nemzetközi tendenciák érvényesültek a spanyol mozgalomban is: Spanyolországban is kialakult az elképzelés, hogy az egyébként itt is megjelenő fasizmussal szemben egységes munkáserőt szegezzenek szembe (ez az ún. népfront-politika, amely Spanyolországban ez nagy kommunista párt híján, ellenben jelentős anarchista, anarcho-szindikalista tömegek birtokában, nem a kommunisták és a szocialisták, hanem utóbbiak és a liberterek közeledését jelentette).
Kép 1934-re a rohamosan növekvő munkanélküliség miatt, a radikalizálódó szakszervezetek ráébredtek arra, hogy képtelenség a burzsoá demokráciában céljaikat megvalósítani. A nép ismét felkelt elnyomóik ellen. A tömegek elégedetlensége és politikai nyomása arra kényszerítette a reakciót, hogy megegyezzék az illegalitásba kényszerített pártokkal, és általános, titkos választásokat tartsanak. Az 1936. február 16-i választásokon (az anarchista bojkott dacára) a népfront demokratikus pártja elsöprő győzelmet aratott, megszerezve a szavazatok kétharmadát.


AZ ANARCHO-SZINDIKALIZMUS:

Kép Az anarcho-szindikalizmus a századfordulón hódított teret Franciaországban (CGT), Spanyolországban (CNT), Olaszországban (CGL) és az Egyesült Államokban (IWW), de érvényesült Nagy-Britanniában, Hollandiában és másutt is. A századforduló után hívei jelentős munkástömegeket mozgósítottak a tőke elleni mindennapi küzdelemre, s eközben erőteljes harci formákat alkalmaztak (bojkott, szabotázs, általános sztrájk). Azt hirdették, hogy a direkt akciók a munkástömegeket „megedzik” a társadalom teljes átalakítására, a tőke megdöntésére. Az anarcho-szindikalisták a munkások szakszervezeteit a forradalmi társadalmi változás egy lehetséges erőforrásának tekintik, hogy a kapitalizmust és az államot egy új, demokratikus társadalommal helyettesíthessék, amelyben a munkások igazgatnak. Az anarcho-szindikalisták a bérrendszer és a termelőeszközök magántulajdonának eltörléséért küzdenek, mert ezek léte vezetett az osztályok létrejöttéhez. Az anarcho-szindikalizmus három legfontosabb alapelve a munkások összetartása, a közvetlen cselekvés, és a munkások önigazgatása. Szerintük, a győzelem után az államszervezet helyét a szakszervezetek hálózata veszi át, a gazdasági alapsejteket pedig a helyi szakszervezetek körül képezik ki.
Röviden az anarcho-szindikalizmus: a szakszervezet szerepe a konkrét munkásvédelemre irányul, ezzel szemben a Bourse du Travail nem egyszerűen egy harci-, vagy propaganda fegyver, hanem a jövendő liberter társadalom alapja. Az anarcho-szindikalizmus egy szocialista ideológia abban az értelemben, hogy egyértelműen a munkásosztály forradalmiságára, kitüntetett társadalmi szerepére épít. Az anarchisták számára, a szakszervezetcsak az anarchista propaganda és meggyőzés kitüntetett fóruma, de ami fontosabb, a munkásosztály sem a „történelem motorja”: a társadalmi emancipáció mindenki ügye. A szakszervezet nem a jövő társadalmának alapegysége, hanem egyszerűen a nevelés révén az anarchista meggyőződés előszobája.
Jean Grave számára az általános sztrájk propagálásának pontosan annyi az értéke, mint az antimilitarista vagy az adófizetés-ellenes propagandának: a szakszervezeti propaganda nem öncél és nem is kizárólagos. Látható, hogy az anarcho-szindikalizmus addig értelmes rendszer, amíg feltételezzük, hogy a mindennapi osztályharc viszonyai között a kapitalizmussal való megbékélésbe belefulladó szakszervezet mellett létezik egy jövőre irányuló, a munkások önigazgatására épülő rendszer. Amint ez a két tartalmát, célját tekintve eltérő szervezeti forma a CGT belül fokozatosan egy szervezeti rendszerbe olvad össze és a dolgok logikáját követve mindennapi alkukba bocsátkozik a kapitalizmussal, az anarchisták a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatos minden ellenszenve jogossá válik.
A CGT valóban egyre inkább egy a mindennapi harcra koncentráló „átlagos” szakszervezeti szövetséggé vált. Az anarchisták szakszervezetbe való belépésének jelentőségét a következőképpen foglalja össze Pelloutier 1895-ben:

„A liberterek belépése a szakszervezetbe egy igen komoly eredmény. Először is megismertette a tömegeket az anarchizmus valódi jelentésével, egy olyan doktrínáéval, mely eddig kevéssé, vagy csak az egyéni terrorról, volt ismert. Az elvek természetes összefüggése miatt másrészről felnyitotta a szervezett munkások szemét, hogy a korporatív szervezetük, melynek eddig csak egy igen restriktív koncepciójával bírtak, mivé is válhat valójában.”

Az anarchizmuson belüli nagy vita a forradalmi szindikalizmus kérdéséről az amszterdami anarchista kongresszuson zajlott le 1907-ben.
Monatte nem hagyott kétséget a felől, hogy a szindikalizmus nem anarchizmus, azonban a közös elemek – a föderalizmus, a szervezetek autonómiája, a közvetlen akció, az antiparlamentarizmus, a forradalmiság – alapvetően pozitívvá teszik a számára az anarchisták csatlakozását a szakszervezetekhez. Az elsősorban Malatesta által elővezetett ellenérvek arra épültek, hogy a forradalmi szindikalisták gyakran összekeverik a saját elképzeléseiket a szakszervezetek valóságával:

„A szindikalizmus nem más, és nem is lesz soha más, mint egy törvényes és konzervatív mozgalom, amelynek legfeljebb az lehet az egyedül elérhető célja, hogy javítsa a munkakörülményeket.”

Malatesta számára egységes osztályérdek sem létezik, a valóság azt mutatja, hogy a szakszervezetek gyakran az adott csoport sajátlagos korporatív érdekeinek az eszközei csupán. Ebbe a végső soron mindig reformista irányultságú szervezetbe az anarchisták viszik bele a társadalmi forradalom gondolatát, ezért szereplésük mindenképpen üdvös, noha az anarchisták az állandó szervezetek iránt érzett idegenkedése megmaradt:

„Az általános szabály az, hogy ha egy anarchista egy szakszervezet állandó és fizetett funkcionáriusa lesz, az elveszik a propaganda, elveszik az anarchizmus számára.”

Malatesta álláspontja azonban az 1914-es nagy csalódás után még egyértelműbbé válik:

„A szakszervezet nem vezet el természetszerűen, saját belső erejénél fogva az ember felszabadulásához. (…) Úgy gondolom, hogy a szakszervezet egyszerre lehet a jó és a rossz eszköze, ma lehet a társadalmi rend konzerválásának, de a társadalom átváltozásának is auktora, a jövőben pedig lehet a reakció és a forradalom ereje is, aszerint, hogy saját szerepére korlátozódik-e, mely szerint a szakszervezet célja a tagjai aktuális érdekeinek védelme, vagy pedig áthatja az anarchizmus szelleme, mely elfeledteti vele az érdekeket és előtérbe helyezi az elveket.”

Az anarchista álláspont a Malatesta-féle elképzelés, ez lényegében a szakszervezetekben csak az anarchista propaganda kitüntetett terepét látja, ez kiegészül Grave és Cornelissen meggyőződésével, miszerint a szakszervezetetek a dolgok természetéből következően reformisták. A szakszervezetekről való anarchista álláspont megint Malatestával szólva a következő:

„Mindig elleneztem, hogy az elvtársaink eltávolodjanak a munkásmozgalomtól. Ma azonban azt ellenzem, hogy sokan közülünk az ellenkező hibába esnek: feloldódnak a mozgalomban. Még egyszer: a munkásszervezet, a sztrájk, az általános sztrájk, a közvetlen akció, a bojkott, a szabotázs, maga a fegyveres felkelés nem mások csak eszközök. A cél az anarchizmus. Az anarchista forradalom jóval több, mint egy osztály ügye: magában foglalja az egész alávetett emberiség felszabadulását, három – gazdasági, politikai és erkölcsi – tekintetben. Tartózkodjunk tehát minden egyoldalú és egyszerűsítő eszköztől. A szindikalizmus, mely kiváló cselekvési eszköz a munkások számára, azonban nem több mint egy az eszközök közül. De nem téveszthetjük szem elől, hogy csak egy cél érdemli meg az erőfeszítést: az Anarchia.”

A munkásosztályról és szerepéről való eltérő álláspont is döntő, az anarcho-szindikalizmus liberter szocializmus inkább, mint anarchizmus.