Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1936-1939. a spanyol anarchisták a polgárháborúban

2008.11.20

A SPANYOL FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 

AZ ANARCHISTÁK SZEREPE A POLGÁRHÁBORÚBAN

  

Kép"Mindannyian nagy vágyat éreztünk a részvételre. Megdöntöttük a kapitalista rendet. Mindez elképesztő volt, hogy a forradalom elméletét, a gyakorlatba tudtuk átültetni. Mi örököljük az egész világot. Ehhez nem férhet egy szemernyi kétség sem. A tőkésosztály lerombolhatja és felégetheti saját világát, mielőtt lelép a történelem színpadáról. Mi nem félünk a romoktól. Mi felszántottuk a prériket és felépítettük a városokat, bármikor újra felépítjük, csak még jobban. Egy új világot hordozunk a szívünkben, ebben a pillanatban is növekszik.”

                                                                                                                              (Buenaventura Durutti)

 

 ELŐZMÉNYEK:

„Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve és az osztályokat, melyek embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják. Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el milyen formába szerveződnek. A „comuna libre”-é nem lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie kell a betegeknek, oktatni a fiatalokat…”

Az Internacionálé spanyol föderációja vaskos többségét bakunyinisták alkották, így Spanyolországban (szemben a nemzetközi helyzettel, ahol 1872-ben Hágában az anarchistákat kizárták az Internacionáléból) a marxisták léptek ki a nemzeti föderációból. A spanyol köztársaság kikiáltása (1873) után republikánusok balszárnyát képviselő „kérlelhetetlenek” úgy vélték, hogy az éppen kihirdetett alkotmány nem bontja le eléggé a központosított államot, ezért a saját (konföderatív) állammodelljük érdekében fegyveres felkelést hirdettek, melyet elsősorban Andalúzia forradalmárai követtek. Az Internacionálé spanyol szekciójának vezetői ennek, az ún. kantonalista mozgalomnak a támogatása mellett döntöttek, akik rövidebb-hosszabb időre több városban (Cádiz, Granada, Málaga, Valencia, Cartagena) át is vették az uralmat. A köztársaság hadserege azonban gyorsan leverte a mozgalmat, amely (magának a köztársaságnak a bukása révén is) a jelentős spanyol szekció szétszóródásához, gyakorlati megsemmisüléséhez vezetett.

Az anarchista teoretikusok elképzelései szerint a latin országokban ekkor születő korporatív szervezetek (a szakszervezetek) és a jövő liberter kommunizmusának társadalmi elképzelései között nyilvánvaló konkordancia van, a forradalmi eszköz a liberterek számára ekkor már, az általános sztrájk (nem az egyéni terror), amely szintén könnyen kapcsolható volt a szakszervezeti formához. Így az anarchisták tett propagandája taktikáját felváltotta az action directe (a munkások által vezetett közvetlen akció), az individuális stratégiára alapuló elképzelést az általános sztrájk gondolata, a „tiszta szívű gyilkosokat” pedig az anarcho-szindikalizmus.

Az anarcho-szindikalizmus Spanyolországban is az egyéni terrorban csalódott anarchisták szakszervezetekhez való csatlakozásával jött létre: ennek értelmében 1900 októberében Madridban 150 helyi szervezet és 52.000 tag képviseletében ült össze az első liberter szakszervezeti kongresszus, amely létrehozta a CNT-elődjét. A szervezet nem is tétlenkedett sokáig: 1902 februárjában országos, határozatlan idejű általános sztrájkot hirdetett. Ezt a már 1888-ban létrejött szocialista jellegű szakszervezet az Union General de Trabajadores (UGT) – Általános Munkásszövetség nem támogatta, az ország fejlett területeinek (elsősorban Barcelona) munkásai azonban igen. A sztrájkot természetesen leverték, azonban hosszú távú következménye az lett a dolognak, hogy az UGT teljesen elvesztette a befolyását Katalóniában, ahol az anarcho-szindikalisták átvették a hatalmat a szervezett munkásság körében.

Végül maga a Confederació Nacional del Treball (CNT) – Országos Munkásszövetség az anarchista szakszervezetek első országos föderációja 340 helyi szervezet és mintegy 30 000 tag részvételével 1911 októberében alakult meg. A CNT, a liberter elveknek megfelelően, távolról sem volt egy hagyományos, centralizált struktúrával bíró szervezet, hanem igen festői képet mutatott: ismeretlen volt benne az alsóbb szervezetek tényleges alárendelése a felsőbbeknek, sőt a kezdeményezések jelentős része alulról érkezett. A szervezet vezetősége azonban mérsékelt szindikalistákból állt, akik a CNT tevékenységét a jövendő liberter társadalom kivívása helyett a közvetlen (munkaügyi, munkásjóléti) célok felé irányították.

Spanyolországban a háborús konjunktúrának véget vető válság, a radikális andalúz szervezetek beáramlása a mozgalomba és az orosz forradalom hatása eltávolította a reformizmustól az egyébként csak 1914-től legálisan működő CNT-t. Az eddig főleg katalán szervezet közben országos kiterjedtségre tett szert elsősorban Asztúriában, a Baszkföldön és a madridi kis- és középiparban történő előretörése révén. A CNT 1919-es kongresszusán már 600 000 taggal rendelkezett.    A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs (1923) és a létrejövő diktatúra kiélezte az alapvetően nemzetközi sémákat követő vitát, a „moderáltak” és a „tiszták” között. A „tiszták” éppen a „szindikalista eltévelyedéssel” magyarázták a CNT kudarcait (legfőképpen azt, hogy nem tudták megakadályozni a katonai diktatúra uralomra jutását): „a Konföderáció soriban egyfajta vezető kaszt alakult ki…sokak számára fontosabb a fizetett tisztség a szervezetben, mint a gyárban végzett munka. A szindikalista eltévelyedés képviselői ki akarják űzni az anarchizmust a munkásszervezetből” – írta az egyik anarchista vezető. Végül a „tiszták”, mivel egyébként a CNT legális működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, 1927 július 24.-én Valenciában létrehozták a Federació Anarquista Ibérica (FAI) – Ibériai Anarchista Szövetség (melynek, mint az elnevezés is  jelzi, a portugál liberterek is tagjai voltak). A FAI jóval inkább volt egy titkos forradalmi szervezet (a polgárháború kitörésekor mintegy 40 000 taggal rendelkezett), mint egy sokszázezres szakszervezet, azonban a FAI mindegy egyes tagjának CNT tagsággal is kellett rendelkeznie.

A spanyol anarchista mozgalom - az 1868-ban Bakunyin által életre hívott anarchista internacionálé helyi föderációja az Asociacion Internacional Trabajadores (AIT) – Nemzetközi Munkásszövetség a legerősebb volt Európában. A fejlett északi Katalóniába vándorolt nincstelenek déli napszámosok miatt, rohamosan nőtt az anarchista szakszervezetek tagsága. Ezért a gyárosok és munkaadók megpróbálták szétzúzni az erős anarchista szakszervezeteket. Erre, mintegy válaszként sok száz áldozata volt a militáns anarchisták merényleteinek. Az anarchista mozgalom kettészakadt. Míg a többség békés eszközökkel akart a munkásoknak jobb életkörülményeket kiharcolni, addig egy kisebbség csak erőszakos úton látta ezt megvalósíthatónak.

Spanyolország belső lázban égett. Évekig tartó tüntetések és sztrájkok után a forrongó Kép spanyol nép a terror ellenére 1930-ban megbuktatta Primo de Rivera fasiszta katonai diktatúráját, majd egy esztendő múlva pedig XIII. Alfonz királyt kergette el a trónról.

A forradalom győzelme után az 1931. április 14-én tartott választásokon a nép a köztársasági pártok képviselőit küldte a Cortesbe (országgyűlés). A köztársasági pártok képviselői választási programjukban sok haladó reformot ígértek, többek között földosztást is. December 9-én megszavazták a Spanyol Köztársaság alkotmányát, amely kimondta az általános és titkos választást és szavazati jogot adott a nőknek is. A jezsuitákat kiutasították az országból, felmondták a fasiszta Olaszországgal korábban kötött szövetséget és megszervezték a köztársasági rohamgárdát.

A köztársasági parlament – amelyben a liberális burzsoázia, valamint a szocialista párt képviselői voltak többségben – nem támaszkodott az ország lakosságának nyolcvan százalékát kitevő munkásságra és szegényparasztságra. A reformok papíron maradtak. A nincstelen parasztok gyűlölték a nagybirtokosokat. A kis és középbirtokosok, akiknek már nem kellett földmunkát végezniük, szabotálták a köztársasági reformokat. A megelőző száz évben, a lázongó tömegek, mintegy harminc évenként felégették a templomokat és ez 1931-ben sem maradt el.

 

A POLGÁRHÁBORÚ ELŐESTÉJE:

Kép A polgári köztársaság kikiáltásakor (1931) a CNT is visszanyerte legalitását, azonban a szélsőségesek („faistas”) azonnal a köztársaság ellen is harcot hirdettek. Ekkor indult el az a folyamat, mely során a „tiszták” fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését. Tovább radikalizálta a CNT tagságot, hogy a PSOE (a spanyol szocialista párt) és szakszervezete az UGT az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. 1931 őszére a FAI átvette az irányítást a legtöbb barcelonai „syndicatoban” és megszerezte a CNT központi lapjának a Solidaridad Obrera-nak a vezetését is.  A mérsékeltek fokozatosan elvesztették a befolyásukat, egy szárnyuk – bírálva a faisták, fegyveres felkelésre szólító politikáját – ki is lépett a CNT-ből megalapítva a világ valószínűleg egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot. Az anarchisták viszonya viszont véglegesen kiéleződött a kormánnyal, így a CNT az 1933-as választásokon kiadta a jelszót: „No votad!” megbuktatva ezzel a baloldali kormányt, és hatalomra segítve a reakciós jobboldalt. Ekkor újra a nemzetközi tendenciák érvényesültek a spanyol mozgalomban is: Spanyolországban is kialakult az elképzelés, hogy az egyébként itt is megjelenő fasizmussal szemben egységes munkáserőt szegezzenek szembe (ez az ún. népfront-politika, amely Spanyolországban ez nagy kommunista párt híján, ellenben jelentős anarchista, anarcho-szindikalista tömegek birtokában, nem a kommunisták és a szocialisták, hanem utóbbiak és a liberterek közeledését jelentette).  

Egy év múlva a köztársaságban még tovább nőtt az emberek elégedetlensége és folytatódtak a vadsztrájkok. Az új kormány sem volt következetes, nem tisztította meg az államapparátust és a hadsereget a köztársaság ellenségeitől, nem fordított kellő figyelmet a hatalmas erőt képviselő egyházi reakcióra, s így a belső ellenség az 1933-as választásokon csalással és terrorral magához kaparintotta a hatalmat.

Az uralomra jutott burzsoázia szembefordult a néppel és rövid idő elteltével a köztársaság fegyvereit szegezték a sztrájkoló, tüntető tömegekre. 1934. október 5.-19., a CNT és az UGT általános sztrájkot és fegyveres felkelést helyezett kilátásba, három fasiszta képviselő parlamentbe választása miatt. Október 4-én sztrájkba lépett Madrid, Katalónia, Vizcaya, Valencia, León, Asztúria. Katalóniában kikiáltották az autonóm katalán államot, de a burzsoá vezetők rádiófelhívást adtak ki a harcok beszüntetésére. Október 9-ig a reakció mindenütt felülkerekedett, kivéve Astúriát. A munkások hatalmukba vették a szénmedence és Oviedo nagy részét, 20 000 embert fegyvereztek fel, megszervezték a termelést az elfoglalt gyárakban. A túlerő október 19-én fojtotta vérbe. A sztrájkoló és felkelő asturiai bányászok ellen a kormány idegenlégionista és marokkói egységeket vetett be. A bányák körül  2000 munkás holteste hevert, napok alatt mintegy 30 000 embert tartóztattak le és 30 000 ember menekült külföldre. A militáns andalúziai anarchisták bombát robbantottak a rendőrségnél, a börtönnél (ahol a fogva tartották a munkásokat) és lelőtték a munkavezetőt. A börtönökben a fasiszták helyére a köztársaság legharcosabb híveit zárták.

1934-re a rohamosan növekvő munkanélküliség miatt, a radikalizálódó szakszervezetek ráébredtek arra, hogy képtelenség a burzsoá demokráciában céljaikat megvalósítani. A nép ismét felkelt elnyomóik ellen. A tömegek elégedetlensége és politikai nyomása arra kényszerítette a reakciót, hogy megegyezzék az illegalitásba kényszerített pártokkal, és általános, titkos választásokat tartsanak. Az 1936. február 16-i választásokon (az anarchista bojkott dacára) a népfront demokratikus pártja elsöprő győzelmet aratott, megszerezve a szavazatok kétharmadát.

Másodszor is győzött a köztársaság. Visszaállították régi reformjaikat és betiltották a fasiszta falangista pártot, amnesztiát hirdettek a fasiszták alatt bebörtönzött politikai foglyok között. Erre a gyárosok kimenekítették vagyonukat az országból és a gazdaság összeomlott. Folytatódtak a sztrájkok és merényletek mind az anarchista, mind a fasiszta oldalon.

  

A POLGÁRHÁBORÚ:

A fasiszták azonban nem nyugodtak bele a vereségbe és újabb összeesküvést szőttek. 1936. július 18-án kora hajnalban a spanyol-marokkói ceutai rádióállomás bemondója közleményt olvasott fel:

„Egész Spanyolország felett felhőtlen az égbolt.”

A gyanútlan embereknek a sok más hír között, fel sem tűnt a közömbös mondat, holott ez jeladás volt a spanyol fasiszták számára a köztársasági kormány elleni támadásra. Másnap, július 19-én a stratégiailag fontos laktanyákból, az erődítményekké kiépített templomtornyokból géppuskák pásztázták Madrid, Barcelona, Sevilla, Zaragoza, Valencia és más nagyvárosok utcáit.

A lázadás hírére a spanyol nép felsorakozott a köztársaság védelmére. Leverték a lázadókat Madridba, Barcelonában, Valenciában, Bilbaóban és másutt is. A köztársaság katonai ereje azonban, a helyi sikerek ellenére gyenge volt. A felkelés vezetői, Sanjurjo és Franco tábornokok a reakciós parancsnoki kar irányítása alatt álló jól kiképzett katonaságra támaszkodott. A megbízható ellenforradalmi csapatokat a felkelés előtt áthajózták Spanyol-Marokkóba, melléjük sorakoztatták a spanyol idegenlégiót, a marokkói bennszülöttekből toborzott zsoldos csapatokat és ezekkel támadtak a köztársaságra.

Sanjurjo tábornok már jóval a felkelés előtt támogatásért kilincselt a német és az olasz fasisztáknál. A nácikra bízták az erősítési munkálatokat, az olasz feketeingesek pedig 200 000 fegyvert küldte 1934-ben a spanyol fasisztáknak. Az összeesküvés kirobbantása előtt Sanjurjo tábornok személyesen kért katonai segítséget Hitlertől és Mussolinitól, hogy biztosítsa a katonai puccs sikerét. A tábornok azonban nem élvezhette tárgyalásai eredményét, mert Hitlertől visszatérőben repülőgépe lezuhant. A lázadók vezérkarának élére Franco tábornok, a volt marokkói kormánybiztos állt.

Franco Marokkóban összevonta csapatait és a német rombolók fedezete mellett hajózta át a tengeren és tette partra Cádizban. A felkelő csapatok július 19-én elfoglalták Sevillát, majd támadásba lendültek Badajoz és Cáceres irányába, hogy egyesüljenek a Mola tábornok vezetése alatt álló északi fasiszta felkelőkkel.

Július 21-én német Junkers gépek szálltak le Marokkóban a tetuáni repülőtérre. Néhány nappal később pedig tíz szállítógép, húsz négymotoros bombázó és négy Focke-Wulf vadászgép landolt a felkelők spanyolországi repülőterén. A német gépek Salazar portugál diktátor engedélyével repültek át Portugália felett, hogy segítsék a felkelőket.

Franciaországban a Leon Blum miniszterelnök vezette kormány „benemavatkozási politikájával” támogatta a fasisztákat. A köztársasági kormány még a lázadás kitörése előtt fegyvervásárlási szerződést kötött Franciaországgal. Leon Blum kormánya azonban a lázadás kitörésekor megtagadta a szerződés teljesítését. Megakadályozta a lőszerszállítást is. Mivel a Pireneusok hegylánca elzárja Katalónia és Asturia ipari központjait, köztük a vasúti forgalmat, a két ország kormánya által kötött szerződés értelmében Dél-Franciaországon keresztül bonyolították le. A felkelés kitörése után – a szerződés ellenére – a francia kormány több mint két hónapig vesztegeltetett húsz lőszerrel rakott vagont a toulous-i állomáson, és ezalatt Irúnnál lőszer nélkül vérzett el a köztársasági milícia. A határhoz közel fekvő Biaritz luxusszállóban nyaraló francia urak és hölgyek szórakozásukat azzal tarkították, hogy kivonultak a határra és távcsővel figyelték a köztársasági milícia pusztulását. A francóisták elfoglalták az irúni vasútvonalat és a Franciaország felé vezető nemzetközi hidat.

Az aragóniai támadásra készülő anarchista hadosztályt Buenaventura Durutti vezette. A csatát megnyerték és megállították a nacionalistákat.

A fasiszta csapatok vészes gyorsasággal nyomultak előre Madrid irányába. A köztársasági milícia a legfontosabb frontszakaszon visszavonuló, védekező harcot folytatott. Október 20-án a tűzvonal harminc kilóméterre volt Madridtól, 26-án pedig a fasiszták áttörték Madrid első védelmi vonalát. Durutti, a csatában megsebesült és meghalt.

A köztársaság sorsa menthetetlennek látszott.

A Pireneusokon át, a világ minden tájáról érkeztek az önkéntese, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz (francia, amerikai, német, magyar, cseh, dán, orosz, angol), hogy segítsék a köztársaság antifasiszta harcát…

 

„NEM ÉRDEKEL BENNÜNKET A KÖZTÁRSASÁG, MINKET CSAK A FORRADALOM ÉRDEKEL!”:

Mint ahogy a köztársaságban sok helyen, az andalúziai, aragóniai parasztok is levadászták a gazdagokat, az egyháziakat és a fasisztákat. Mégis folytonosságát tekintve ezen a területeken, a társadalmi igazságtalanságok elleni lázadások és az anarchista nézetek újra és újra fellángolásai miatt, szinte állandósult a mozgalom. A gondolat- és cselekvésszabadság, a közös tulajdon, a tekintélyelv-ellenesség, minden szigorúbb fegyelmű szervezeti egység elutasítása és a külső kényszerítő erők elleni határozott fellépés, a pueblók (falu, közösség) alapja lett az évszázadok alatt. Ideológiai alapjuknak Bakunyin, Malatasta, Kropotkin szolgált. Mozgalmukat röpiratokon, illetve a „lelkiismeretes munkásokon” - akik leginkább vándoragitátorok voltak - keresztül propagálták. Lázadásaik követelések nélküliek volta, így senki sem egyezkedett a fennálló rendel. Tiszta társadalmi forradalom. Mivel maguk az anarchisták sem szólítottak fel a mozgalom kiterjesztésére, területileg kötötté, ideológiailag messianisztikussá (forradalomra váró) vált, éppen ezért a „rend” könnyedén leverhette. Ez így ment 1931-ig.

Kép Az agrárforradalom olyan koncepciókat valósított meg, melyek még magukat az anarchista teoretikusokat is meglepte. A mezőgazdasági kollektívák, a nagybirtokosok földjeit learatták és a helybéliek hasznára bocsátották a termést, amely ezek után felhasználásra került, illetve csereeszközként szolgált azoknak, akik leginkább rá voltak szorulva. Külön-külön megválasztott, illetve kinevezett képviselők döntöttek a vetésről, aratásról, állattenyésztésről, elosztásról, cseréről, nyilvános munkáról, higiénia és köznevelésügyről, forradalmi védelemről, stb. és akik összehangolták a folyamatokat. Ezek a kollektívák egymáshoz is igazodtak és szükség szerint segítették a másik munkáját. A kisbirtokosok 75%-a önként csatlakozott az új rendszerhez, de ha valaki megtagadta, azt tudomásul vették. A mezőgazdasági kollektívák mindenütt folyószámlát nyitottak a kisbirtokosok számára, és külön fogyasztói kártyát nyomtattak nekik azért, hogy ők is ugyanúgy hozzájuthassanak a legszükségesebb ipari termékekhez, mint a „kollektivisták”.

Ezen felül minden paraszt kapott egy kisebb földterületet, ahol magának termelhetett, az általa előnyben részesített terményeket, az általa jónak ítélt módon. Ezzel a kézenfekvő döntéssel elégítették ki mindenkinek a szükségletét és igényét.

Kép Az elkobzott gépeket ott állították munkába, ahol a legszükségesebb volt, az állatokat oda osztották be, ahová fizikailag is a legalkalmasabbak voltak. A termeléshozam így jóval felülmúlta a korábbi éveket.

A bérezés és áruelosztás mindenkinek igénye és szükséglete szerint történt, így a kölcsönös segítségnyújtás és szolidaritás felülkerekedett az elszegényedésen és nélkülözésen.

Iskolákat rendeztek be a papneveldében és kolostorokban, az orvosi ellátást mindenki számára elérhetővé tették (a kollektíva fizette az orvost, kórházi, illetve szanatóriumi kezelést, tartott fent gyógyszertárat), szociális otthonok majd minden településen volt. Javítottak a lakásproblémákon és eltörölték az adókat.

Mindezt kb. 3 millió parasztnak sikerült bevezetni és élvezni.

A középosztálybeliek, a nem katalán anarchistáktól sokkal jobban rettegtek, mint a helybéliektől. A CNT és a FAI mindenki előtt kinyitotta a börtönöket a munkásoknak igazolványokat adtak és felfegyverzésüket is megkezdték.

Spanyolország egy köztársasági és egy nacionalista zónára szakadt. A köztársasági zónában a munkásbizottságok vették kezükbe a helyi ügyek intézését. Az egész ipart államosították a munkások. A szindikalisták elkobozták, majd feloszlatták az üzemeket, a volt tulajdonosoknak és bürokratáknak (már amennyiben nem menekültek el, illetve elfogadták) állást kínáltak fel a munkaközösségekben. Autonóm módon szervezték át és újították meg a termelést, a lehető leggazdaságosabb eljárással, a lehető leghatékonyabbá és emberközpontúbbá. Közgyűléseken előterjesztett javaslatok alapján döntöttek a munkások minden őket érintő eseményről legyen az termelési, elosztási, stb. Az ipari kollektivizálás is kezdetben spontán módon kezdődött, azonban szemben a mezőgazdaságival csak Katalóniában vált jelentőssé: Barcelonában az üzemek 70 százaléka, Madridban azonban csak 30 százaléka került a munkások irányítása alá. Katalóniában (és részben Aragóniában) a kollektivizálás nemcsak az ipari termelésre, hanem a szolgáltatásokra is kiterjedt: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxi-társaságokra, hotelek, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt). A „tiszták” az anarcho-szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták venni, erre azonban nem került sor, novemberben pedig a katalán kormány illegálissá tette a szakszervezetek általi kollektivizálást. Az ipari kollektivizálás során így is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is, ugyanazok a CNT-munkások akik napi hét óra munkaidőt követeltek, most a saját gyárukban hajlandóak voltak 12-16 órát is dogozni. Lehetővé vált a termelés vertikális ellenőrzése, modernizálása, a polgárháború szükségleteinek megfelelően a hadianyag termelésre való átállás, a kisüzemek felszámolása stb. A kétségkívül meglevő zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a vállalatokat irányító munkástanácsok hozzá nem értése, harmadrészt a háborús körülmények voltak. Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak voltak mondhatóak, például a textilipari termelés 40 százalékkal esett vissza, a gépgyártás azonban 60 százalékkal nőtt. 

Kép „Először jártam olyan városban, ahol a munkásosztály volt nyeregben. Gyakorlatilag minden valamire való épületet elfoglaltak a munkások, és mindegyiket vörös zászlók, vagy az anarchisták vörös-fekete zászlai borították, minden falon sarló és kalapács díszelgett, mellette pedig a forradalmi pártok nevének kezdőbetűi, szinte minden templomot feldúltak, a szentképeket pedig felgyújtották. Minden bolton és kávéházon felirat tudatta, hogy az üzletet köztulajdonba vették, még a cipőtisztítókat is kollektivizálták, és ládáikat vörös-feketére festették. A pincérek és a bolti eladók az ember szemébe néztek, és értésére adták, hogy egyenrangú félnek tekintik. Egy időre eltűnt minden alázatosság, sőt még a szertartásos udvariasság is. Senki nem mondta, hogy „Senor” vagy „Don”, de még azt sem, hogy „Usted”, mindenki elvtársazta vagy tegezte a többieket, „Buenos Dias” helyett pedig „Salud!”-dal köszöntötték egymást az emberek. A borravalót Primo de Rivera óta törvény tiltotta, jószerével az első élményem volt, hogy a szálloda igazgatója kioktat, amiért borravalót próbálok adni a liftesfiúnak. Magánautó nem volt, valamennyit államosították, a villamosokat, a taxikat és számos egyéb szállítóeszközt vörös-feketére festették. A forradalmi plakátok mindenütt vörös és kék színben lángoltak a falakon, mellettük mocskos sárfoltnak tűnt a kevés megmaradt hirdetés. A legkülönösebb látvány maga a tömeg volt. Külsőre úgy festett a város, mintha a vagyonos osztályok gyakorlatilag megszűntek volna létezni. Furcsa és megindító volt mindez. Sok mindent nem értettem, és valahogy nem is szívlelhettem az egészet, de azonnal felismertem, hogy ilyen közállapotokért érdemes harcolni.”

 (George Orwell)

 

AZ ANARCHISTÁK FELMORZSOLÁSA:

Oroszországon és Mexikón kívül egyetlen ország sem sietett a spanyol kormány segítségére. Mexikó földrajzi helyzetéből adódóan nem tudott nagyobb mennyiségű fegyvert szállítani, így ez a feladat 1936. októbere és novembere körül, a Szovjetunió feladata lett. A fizetség fejében a bolsevikok diktálták a feltételeket, melyek így hangozhattak: „Akadályozzátok meg a forradalmat, különben nem kaptok fegyvert!” A kommunista párt sürgette a P.O.U.M. (Partido Obrero de Unificación Marxista – Marxista Egyesítés Munkáspártja), az anarchisták és az egész forradalmi politika eltüntetését. Hogyan tehette meg?

Kép Először: az emberek hálásak voltak a fegyverekért és a Nemzetközi Brigádok megérkezése után azt a látszatot keltette, hogy képes megnyerni a háborút. Másodszor: az orosz fegyvereket ők osztották és nagy gonddal ügyeltek arra, hogy a politikai riválisok mindebből ne részesedjenek. Ezért fordulhatott elő, hogy az olyan fegyverhiánnyal küszködő területekre mint az aragóniai frontra nem szállítottak fegyvert, mert azt, az anarchisták tartották ellenőrzésük alatt.

Harmadszor: maguk köré gyűjtötték mindazokat, akiket riasztottak a szélsőségesek, így a forradalom ellenségei. Párttagságuk középosztálybeliekből toborzódott, mint az üzlettulajdonosok, tisztek, tisztviselők, jómódú parasztok, akiket kedvezőtlenül érintett az anarchisták kollektivizálási politikája.

 A kormány szép lassan engedményekre bírta a forradalmárokat, hogy feladják vívmányaikat. Erre mindig ugyanazon érv volt: ha nem teszitek, elveszítjük a háborút. A kollektivizálás fejlődése leállt, a kormány visszavette az anarchista szakszervezetektől a kulcsfontosságú ipari létesítményeket. A helyi választmányok eltűntek. Megszűntették a munkásőrjáratokat, de helyreállították és a legmesszemenőbbekig felfegyverezték a rendőrséget. A munkásmilíciákat feloszlatták és visszahozták a politikamentes néphadsereget. Mindennek célja: az anarchisták kiszorítása a politikából és a gazdaságból, valamint a lefegyverzésük. Általános elpolgáriasodás vette kezdetét. Néhány hónap leforgása alatt visszaállították a hagyományos burzsoá államot és újra felütötte a fejét az egyik oldalon a szegénység, éhínség, nélkülözés, míg a másikon a bőség, jólét és pazarlás.

 

1937. MÁJUSI FELKELÉS: 

1937. április 17-én, a CNT tagjai és a lefegyverzésükre érkező carabinerók között összecsapásra került sor a Puigcerda határállomásnál. A CNT tárgyalásokba kezdett, majd visszavonult, s ennek következtébe jócskán csökkent a népszerűsége. 

Május elsejét munkanappá nyilvánították, a hadianyag-termelésre hivatkozva.

Május 3-án a Salas tábornok vezetésével, a köztársasági hadsereg megtámadta az anarchisták kezében lévő barcelonai telefonközpontot, ahol állóháború alakult ki, de Barcelona azonnal általános sztrájkba lépett és fegyveres összecsapásokra került sor. Az aragóniai frontról is visszaindultak az anarchisták a segítségükre, bár erről mindenki megpróbált a CNT lebeszélni.

Kép Május 4-én a központi kormány elrendelte a rendőri erők alá nem vetett fegyveres munkáscsoportok lefegyverzését. A munkások felkelése tovább folyt. A kormány 5000 fős erősítést küldött a lázadók megfékezésére. Megtorlásként hatodikán, a kormány vezette bolsevikok halálosztagai otthonaikban megöltek számos anarchistát és trockista P.O.U.M. tagot. A fegyveres megmozdulások és az általános sztrájk egy hétig tartott még. A „ helyzet normalizálása érdekében” a szindikalisták az antifasiszta háborúra hivatkozva, munkába szólítottak mindenkit. A társadalmi forradalom és az anarchisták utolsó próbálkozása volt ez, amit csúfosan vert le a baloldali burzsoázia, a köztársaság, és az anarcho-szindikalista álszenteskedés.

1937. májusától a puebló kommunákat is fegyveresen verték szét, de az is megesett, hogy szó szerint kiéheztették őket. Sok helyütt azonban a parasztok újrakezdték a szerveződést és elégették a tulajdonosi okmányokat… 

 

KÖZTÁRSASÁGI HARCOK VÉGE:

Míg kezdetben óriási volt a lelkesedés az anarchistában is minden frontszakaszon (folyamatosan demoralizálták a falangistákat pl.: frontbarátsággal, agitációval, röpiratokkal és dezertálásra bírták őket), a májusi események után szinte teljesen kivonták magukat a kezdeményezésből. 

1937. végére már látszott, hogy a köztársaság lassan, de biztosan közelít a vég felé. Bár Kép voltak győztes csatái a köztársaságnak, már nem volt inspiráció, magasztosabb cél (a forradalom) csak a közömbös burzsoá háború, amiben a technikai és számbeli túlerő fokozatosan kényszerítette térdre. Csak Madrid, a köztársaság utolsó bástyája lett az antifasiszta dac központja. Elhíresült köszöntésükkel: No passaran! (Nem törnek át!)

1938. szeptember 21-én a köztársasági kormány külpolitikai okokból kivonta a nemzetközi önkénteseket a harcokból. A Negrin-kormány azt akarta elérni, hogy a Népszövetség kötelezze a német és az olasz fasisztákat is csapataik visszavonására. Hitler és Mussolini azonban nem sokat törődtek a Népszövetség véleményével és továbbra is teljes erővel támogatták Francot.

A köztársaság elvérzett. Az emberek így vagy úgy, de a háború végét várták.

A polgárháború hozzávetőlegesen 500 000 halálos áldozatot követelt, ebből 200 000 vesztették életüket harci cselekményekben. Becslések szerint a nacionalisták 75 000, míg a köztársaságiak 55 000 embert végeztek ki (a rivális politikai csoportokkal együtt). 1939-ben 300 000 ember hagyta el Spanyolországot. Franco a háború után 100 000 köztársasági foglyot végeztetett ki, s további 30 000 halt meg koncentrációstáborokban. 1939. április 1-én Franco bejelentette polgárháború végét. 1939 szeptemberben pedig Hitler lerohanta Lengyelországot. Hitler és Sztálin számára a próbaháború sikeresnek bizonyult.

 

KÉPGALÉRIA:

KépKépKépKépKépKépKépKépKép Kép Kép       

Kép Kép Kép KépKép Kép KépKépKépKépKépKépKépKépKépKépKép   Kép Kép   Kép        Kép Kép Kép Kép Kép Kép