Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


patagóniai lázadás

2008.11.20

A PATAGÓNIAI LÁZADÁS
ANARCHISTÁK ARGENTÍNÁBAN
 

ELŐZMÉNYEK

Argentína a 19. század végére a legfejlettebb dél-amerikai állam lett. a nagyarányú ipari fejlődés (élelmiszeripar, építőipar, ruhaipar, stb.) zajlott le. A fejlődés révén urbanizációs (elvárosiasodási) folyamat indult el és így a gazdaság centralizálódott. Azonban ezzel együtt a kizsákmányoltak is centralizálódtak. A sok, helyenként egymással is ellentétben álló kizsákmányolt rétegekből (szegényebb indiánok, gauchók /lovas pásztorok/, földművesek, városi kisipari munkások, stb.) kialakult egy az objektív érdekeiben már egységes osztály, a proletariátus. A hatalmas bevándorlási hullám következtében az európai (főleg olasz) munkások magukkal hozták a szervezett munkásmozgalmat is, anarchista-kommunista programokkal és tapasztalataikkal. 1872-73-ban az I. Internacionálé szekciójaként jött létre a francia, olasz és spanyol munkásokból álló szervezet. 1878-ban pedig, a nyomdászok szervezésével lezajlott az első ipari sztrájkhullám. A ’80-as évekre megjelentek a szakszervezetek (főként francia, német és olasz szociáldemokraták kezdeményezésére), melyek a Munkásszövetségben tömörültek. Több nagyszabású sztrájk zajlott le, Santa Fében, Tucumánban, Corrientesben (fegyveres felkelésig fajult). Az 1890-ben a diákok és a munkások által kezdeményezett felkelés céljai a demokratikus reformoktól, a kormány megbuktatásáig terjedt. A felkeléshez csatlakozott a hadsereg egy része. Megalakították a Campos tábornok vezette Forradalmi Juntát, melyben az anarchisták is részt vettek. A hadsereg leverte a lázadást és a gócpontjait véresen felszámolta. A felkelés után a polgári szélsőségesek megalakították a Radikális Pártot. A II. Internacionálé nyomására a szociáldemokrata klubok 1895-96-ban megalakították az Argentín Munkás Szocialista Pártot. Az anarchisták többsége miatt, a szakszervezetekből kiváltak a szociáldemokraták (pl.: Argentin Föderáció (1890)).

 

A szociáldemokraták támadásai mellett, a belső ellentét is nehezítette az anarchista egységet. A szervezők (kollektivisták) és a szervezetlenek (individualisták) vitája a szakszervezeti munkában való részvétel és az egy anarchista szervet létrehozása körül zajlott. 1890-es években az individualisták voltak fölényben, ám a 19. század végén és a 20. század elején Errico Malatesta és az anarcho-szindikalista Pedro Gori, Pelliver Paraire segítségével a kollektivisták arattak győzelmet az ügyben, s ennek következtében létrehoztak egy Latin-Amerika szerte megjelenő szerveződési formát, az ellenállási társaságot. Ezek az ellenállási társaságok elsősorban a „gazdasági harc” színterén próbáltak anarchista szerveződési formát adni a még meg nem szervezett munkásoknak. Sajtóorgánumuk az El Perseguido (Az üldözött) 1890-1896-ig.

 

Kép 1902-ben megalakult az Federatión Obrera Regional Argantína (FORA) – Argentin Regionális Munkásföderáció, amely a kontinens legerősebb szakszervezeti mozgalma lett. a szervezet anarcho-szindikalista alapokon állt és széles körben hirdetett autonómiát. Az általános sztrájk elsőbbségét hangsúlyozva tartotta a legcélravezetőbb eszköznek a bojkottot és a szabotázst. Programjuk a teljes emancipáció, a hatórás munkanap bevezetése, a politikai foglyok szabadon engedése, népkönyvtárak felállítása, esti iskolák létesítése, eszperantó nyelv tanulása, stb.

 

 

Mivel a FORA regionális felépítésű volt, így az egyes régiókban számos radikálisabb militáns tevékenykedhetett, akiknek a programja élesen elütött az irányvonaltól.

 

1903-ban megalakult a szociáldemokrata szakszervezet a Union General de Trabajadores (UGT) – Dolgozók Általános Szövetsége, mely következtébe e két tömegszervezet rivalizálásáról és szövetségéről szólt a „hivatalos munkásmozgalom”. 1905-től az UGT-ben kialakult egy magát forradalminak nevező szindikalista irányzat, amely újságjukban a La Acción Socialistaban a „direkt akció” jelszavát kezdte hirdetni, és ezt a FORA is átvette. A két szervezet között többször is volt egyesülési kísérlet (1907, 1909, 1912), de sikertelenül. Az UGT egyre befolyásosabb szervezetté vált.

 

1887-től sorozatossá és egyre erősebbé váltak a sztrájkhullámok. 1895-ben 19 sztrájk 22 000 résztvevővel, 1896-ban 26 sztrájk 24 000 munkást mozgatott meg. A sztrájkhullám csúcsa 1902-1911 között volt. Az általános sztrájkmozgalom Buenos Aires-ből indult és terjedt át a környező tartományokra. A fegyveres összecsapások miatt 1905-től rendkívüli hadiállapotot vezettek be. 1909. május elsején a katonaság a békés tüntetők közé lőtt, melyre az egész ország területére kiterjedő zavargások és az üzemek teljes leállása válaszolt Buenos Airesben, La Pataban, Pergamoban, Córdobában és Rosarióban. Az állam az idegengyűlölettel, míg a szociáldemokraták a rendreintéssel próbálták a kialakult helyzetet normalizálni. Az állam amnesztiát hirdetett, eltörölték a büntető rendeleteket és betiltásokat. A mozgalmat megállították és a számtalan munkás halálának (akiket nemegyszer a börtönben gyilkoltak meg) okozóit nem kerítették elő. A harcokat a tett propagandistái vették át, kik elvtársaik közvetlen vagy közvetett hóhérait ölték meg. Az anarchista terrorizmus ilyen áldozata volt például 1909. novemberében a fővárosi rendőrfőnök, kinek halála ürügyén ismételten bevezették a szigorító intézkedéseket és a rendkívüli állapotot.

 

1912-ben mezőgazdasági munkások felkelése robbant ki és alakult meg az Argentínai Agrárszövetség.

 

Több kontinentális méretű mozgalom is lezajlott ezekben az időkben, 1905-1907-ben az oroszországi forradalmi események következtében indult el sztrájkmozgalom, majd 1906-ban Francisco Ferrer anarchista munkás-ideológus kiszabadításáért küzdöttek. A proletárok nagy része hivatalos szervezeti döntés nélkül indultak harcba. A szervezett munkások többsége pedig szinte véletlenszerűen, szakirányultság szerint (a FORA-t elsősorban a nehéz fizikai munkát végzők alkották, míg az UGT tagjai inkább a kisiparosok voltak), így ha az adott szakmában sztrájk alakult ki, döntött arról melyik szervezet vezetésével. A század eleji Latin-Amerika munkásmozgalmában is a munkaidő csökkentése, a munkabérek emelése, a munkakörülmények javítása és a lakáskérdés volt a harcok középpontjában, de nem minden esetben elégedtek meg azok teljesítésével. Később sok más követelés is megjelent: a gazdagok megadóztatása, a gúzsbakötő törvények eltörlése, a szociális és egészségügyi helyzet javítása, anti-militarizmus, stb., de a papírpénzek elterjedésével létrejött infláció következtében a bérharc vált a legjellemzőbbé.

 

Kép A 20. század elején Argentínában tovább fokozódott az USA gazdasági befolyása, amely mind nagyobb fokú iparosodást jelentett, tovább növelve a bevándorló olcsó munkaerőt. A gyors ütemű fejlődés következtében a tőkének már nem csak mind nagyobb számú termelőerőre, hanem az ennek megfelelő fogyasztóra is szüksége volt. A demokrácia megteremtette a középosztály illúzióját, ennek következtében a szolgáltató szektort és kifejlesztette az ehhez szükséges infrastruktúrát. A fejlődés ellenére Latin-Amerikában – így Argentínában is – a mezőgazdaság volt a vezető ágazat, amelyben egyértelműen a latifundiumon volt a hangsúly. A külföld hatalmi fölénye és a nagybirtok rendszere megerősítette az antiimperialista és a latifundium-ellenes harcot. Ám az elsősorban a külföldi tőke beáramlásából származó fejlődés, Argentína aranykorát jelentette.

A NÉP KÉSZEN ÁLL A FORRADALOMRA

A válságba került világgazdaság háborúhoz folyamodott, amely eleinte érzékenyen érintette Latin-Amerikát (mivel elszigetelődött hagyományos piacaitól), de a fokozódó kereslet miatt belső gazdasági fejlődés lépett fel. Ez magával vonta a gyorsan emelkedő árakat és a velük lépést nem tartó béreket, így még inkább elmélyült a szegénység.

 

1915-1917-ig újabb sztrájkhullám indult meg: építőmunkások, asztalosok, szobafestők, hajóépítők, a villamos-társaság munkásai, gépészek, stb. 1917. októberére, általános sztrájk alakult ki, amelyben 160 000 munkás vett részt, s melyet a hűtőipari és a fémmunkások sztrájkja követett. Már a sztrájkmozgalom előtt is érződött, hogy a nagy szakszervezeti központ egyre kevésbé képes befolyást gyakorolni a proletárok felett. A FORA-n belül vita robbant ki, mivel az egyik ágazata érezve a tömegek spontán radikalizálódásra való hajlamát, markánsabb (anarcho-kommunista) programot kívánt létrehozni, míg a másik (FORA IX.) pusztán a szervezet megtartását tartotta fontosnak. A vita végül a FORA kettészakadását eredményezte 1915-ben.

 

Az 1917-es oroszországi események következtében számos anarcho-szindikalista (Arraga, Trose, Lorenzo, Bosio) és radikális anarchista vált a bolsevizmus szimpatizánsává. (ez csak 1921-ben a NEP bevezetésekor változott meg)

 

Argentínában is megalakult a bolsevik párt. 1912-ben a szociáldemokrata pártban létrejött egy baloldali szervezet, a Karl Marx Tanulmányi Központ, akik folyamatos konfliktusban álltak a párt jobboldali vezetőségével. A háború kirobbanásakor újságjukban, a Palabra Socialistában háborúellenes kampányba kezdtek. Felismerték, hogy a FORA meggyengülésével űr támadt a szakszervezeti mozgalomban és hozzáláttak a még és már nem szervezetlen munkások befogásához.

 

1917-re a baloldal nagyon megerősödött és Codovilla, Schmidt, Penelón, stb. szerkesztésével önálló folyóiratot hoztak létre, az Internacionalistát. A viták miatt a jobboldali vezetőség kizárta őket.

 

1918. januárjában Buenos Airesben a főváros baloldaliaiból új párt jött létre Internacionalista Szocialista Párt néven. Elsősorban területi – utcai federációs, és nem üzemi (szakmai) alapon szerveződtek. Ez összefüggött azzal, hogy nem léptek szövetségre a szakszervezetekkel, elutasították a parlamentarizmust, illetve szoros kapcsolatban álltak az anarchistákkal és anarcho-szindikalistákkal.

 

A két világháború közötti időszakban Argentína gazdaságában változások álltak be. A szűkülő piacok miatt csökkent a mezőgazdasági export lehetősége (Argentína a háború előtt a világ elsőszámú élelmiszerszállítója volt), ezzel megteremtette az esélyt az ipar nagyobb mértékű fejlődésének. Ezzel egy időben tovább folytatódott az angol-amerikai tőkés verseny. Egyelőre az angol gazdaság uralni tudta az atlanti partvidék országait (Brazília, Uruguay, Argentína). Az iparosítás következtében a munkások a városokba özönlöttek, növelve a munkanélküliek számát. A nyomor elképesztő méreteket öltött, amit csak súlyosbított a gazdasági világválság.

 

Az I. világháború után a forradalmi hullám Argentínát is elérte. Állandósultak a sztrájkok (1918-ban 133 000, 1919-ben 309 000 a sztrájkolók száma), amire a burzsoázia fokozott terrorral válaszolt. Az 1918-as diáklázadás, mely Cordobából indult, az egész kontinensre kiterjedt. A fiatalok egyetemeket foglaltak el és elűzték professzoraikat. Népi egyetemeket hoztak létre, mely egyrészt megmutatta, hogy a proletariátus önmagát akarja tanítani, másrészt viszont reformmozgalommá tette lázadásukat.

 

1918. december 7-én Buenos Airesben és San Cristobalban a Vasena fémüzem munkásai kevesebb munkaórát és magasabb béreket követelve tették le a munkát. Január 7-én a hatóságok megszállták a fővárosi gyárat és megöltek hét munkást (köztük egy FORA tagot). A város munkásai általános sztrájkba léptek. A lelőtt munkások január 9-i temetése tüntetéssé vált. Egyik része, az anarchista FORA elsősorban a gyár előtt, míg a FORA IX. a temetőnél gyülekezett. A rendőrség tüzet nyitott a felvonulókra, és ötven halottat hagyott maga után. A feldühödött munkások bevonultak a város központjába és fosztogatni kezdtek, majd elfoglalták a gyárakat és a munkásnegyedeket, amelyeket eltorlaszoltak a város többi részétől. Az újonnan kinevezett rendőrfőnök 30 000-es csapattal kísérelte meg szétverni a lázadókat. A munkások ellentámadásba léptek és felgyújtottak több rendőrállomást. Az igencsak feszülté vált helyzetre való tekintettel Yrigoen elnök ígéretet tett a munkások eredeti követeléseinek végrehajtására, mely napi nyolc órás munkanap, 20-40%-os béremelés mellett. A FORA IX. a munka felvételére szólított fel mindenkit. a sztrájk folytatódott, majd átterjedt Cordobába és Mendozába is. Január 14-től már csak a vasúti dolgozók és a matrózok folytatták a munkabeszüntetést. Az egy hétig tartó harcokat végül a hadsereg számolta fel, melyben 1500 munkás és számtalan „rendpárti” vesztette életét és 4000-en sebesültek meg. Ezt azóta „a tragikus hétnek” nevezik. Tavasszal az agrármunkások lázadtak fel Buenos Aires, Cordoba, Santa Fé és Pampa tartományokban. 1920 májusában sztrájkba léptek a tengerészek, a vas- és fémmunkások, a nyomdászok, a textilipari és élelmiszeripari munkások. Entre Rios és Santa Fé tartományokban több ezer mezőgazdasági munkás csatlakozott a megmozduláshoz, melyhez a vasutasok szolidaritási akciója is társult. Sok tartományban felgyújtották a termést. A Chaco vidék favágói is letették a munkát, míg a Santa Fé-i angol Forestal-társaság munkásai felgyújtották a faraktárakat és bevették magukat az erdőbe, ahol gerillaháborúba kezdtek. A lázadás megfékezésére a kormány ismét a hadsereg támogatását kérte.

 

PATAGÓNIAI HARCOK

A felkelés ereje a patagóniai harcokban csúcsosodott ki. A Csendes-óceán és az Andok között húzódó területen nagyjából 100 000 fős lakosság birkatenyésztésből, hús és gyapjúkereskedelemből él. A farmok nagy része a nagybirtokosok kezében összpontosult, míg a hús és gyapjúfeldolgozó üzemek a kikötőkben lévő nagyobb városokban voltak. A birtokosok magánvasútjaikon szállított a birtokaik és a városok közt.

 

A forradalmi hullám 1918-ban érte el a területet. A felkelés elsősorban a bérek emelése miatt robbant ki Puerto Deseadóban, Puerto Natalesban és Punta Arenasban (a mai Chile területe). Az általános sztrájk mellett megalakultak az első szovjetek is. Vidéken a munkások elfoglalták a birtokokat és munkáskolóniákat hoztak létre. A munkástársaságok gyűléseken állapodtak meg a termelés, egymás közti kereskedelem és védelmük megszervezéséről. Egy kolónia, körülbelül 300 munkásból állt

 

A Buenos Aires-i általános sztrájk hírére Rio Gallegosban a munkások felkelése robbant ki, mely során felgyújtották a vasútállomást. Natales és Gallegos felkelőit felszámolta a hadsereg és a szovjeteket szétverték. 1921 júliusában a FORA IX. egyik tagszervezete, a Rio Gallegosi Munkástársaság (Sociedad Obrera) sztrájkot kívánt indítani a kikötőben, de a rendőrség letartóztatta a szervezet tagjait.

 

 

Ez csak olaj volt a tűzre, mert a munkások általános sztrájkba léptek szabadon bocsátásukért, mely sikerült is. Az agrárproletárok felfegyverzett lovascsapatokat szerveztek és bejárva a vidéket, felkelésre szólítottak fel és a földbirtokosok közül sokat túszul is ejtettek. A lovascsapat vezetői egy szakács, bizonyos Alfréde Gronte, más néven „El Toscano” és José Ricardi, azaz „El 68” (volt rabszáma miatt).

 

A munkabeszüntetés miatt a hús megrohadt, ezért a tőkések Buenos Aires-i sztrájktörők felbérlésére szánták el magukat. A munkások azt várták, hogy ezt megakadályozza a FORA IX., de mivel azok nem tettek semmit, így a partraszállókat a sztrájkolók maguk verték szét.

 

A FORA ellenezte a sztrájk folytatását, a tőkések banditáknak nevezte a résztvevőket, de a munkások folytatták a lázadást.

 

1921. december 17-én Puerto Descadóban a hatóság felgyújtotta az üléstermeket, de válaszul a munkások erőteljesebb fellépéssel válaszoltak. Számos összecsapás zajlott le, melyek során többnyire a munkások kerültek ki győztesen. Elkezdődtek a gyárfoglalások is. 1922 elejére a mozgalom szélesedett tovább, így vita alakult ki a sztrájk folytatásáról. Végül csak a vidéki munkások kolóniái maradtak fenn (az 1000-ből csak 200 nem adta meg magát).

 

Időközben Falcón helyett Varelát nevezték ki Patagónia kormányzójának, aki keményebb kézzel lépett fel a lázadókkal szemben. Tárgyalást kezdeményezett az állítólagos hivatalos vezetőkkel, és ígéretet tett, hogyha felfüggesztik a sztrájkot, elkerülik a bosszúhadjáratot.

 

1922 márciusában a Swift hűtőgépgyárban robbant ki sztrájk, majd májusban és júniusban tettek kísérletet a munkások általános sztrájkra, de azokat kíméletlenül leverték és eredménytelen maradt. Még áprilisban újra felbukkant „El Toscano” és újraszervezte a lovascsapatát, de a városi munkások támogatását már nem élvezte. Szeptemberben letartóztatták, ahonnan megszökött, és egy újabb kolóniát szervezett Vörös Tanács néven. Október végére a mozgalom teljesen kiégett. „El Toscanót” elfogták, a fegyveres munkáskolóniákat és a sztrájkmozgalmat véglegesen leverték. A burzsoázia nem kötött többé megállapodásokat, hanem kegyetlen, több mint egy évig tartó fehérterrorral válaszolt. Ennek megbosszulásaként egy anarchista bizonyos Kurt Wilckens 1923-ben megölte Varelát.

 

1923-ra a forradalmi mozgalom hanyatlani kezdett. Yrigoyen a lázadásokat mind véresebben verte le. A ’20-as évek végére több reformot kénytelenek bevezetni: alapvető polgári szabadságjogok, munkástörvények. Bevezette a döntőbíráskodás rendszerét, ahol a munkások „vezetői” és a nagytőkések közötti párbeszéd érdekében a kormány közvetítő szerepet vállalt. A munkások képviseletét továbbra is az Argentínában oly nagy jelentőséggel bíró szakszervezeti mozgalom játszotta. 1929-ben, a szakszervezeti egységtörekvések eredményeképpen jött létre a Confederación General del Trabajo (CGT) – Álltalános Munkásszövetség.