Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a mexikói forradalom 1910-1917

2008.12.10

A MEXIKÓI FORRADALOM (1910-1917)
 

„Mexikóban az elsődleges a föld elfoglalása, mivel a proletariátus döntő többsége agrárproletár…A magántulajdon és a törvény egymást támogatja, ezért az anarchisták azt mondják a parasztoknak: foglald el a földet. A törvény azt mondja ne tedd, mert magántulajdon. De azt a törvényt, amely ezt mondja, azok írták, akik benneteket rabszolgasorban tartanak…A polgári köztársaság hulla…és a hullának nincs joga, hogy környezetét fertőzze: el kell temetni…Nemcsak Díazt kell ellenezni, hanem a tőkét és minden kormányt, még ha a tömegek válasszák is meg, bárki legyen is a jelölt és bármilyen jó is személyesen…Bármilyen rémes is a háború, nem múlja felül a békeidő rémtetteit…A tőke profitot akar és nem törődik az emberi élettel.”

Ricardo Flores Magón
 
 

POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI ELŐZMÉNY:

Az 1861-1867. évi külföldi intervenció idején a liberálisok oldalán harcoló Porforio Díaz serege szabadította fel Pueblát és Mexikóvárost, ami végeredményben meghatározta Miksa császár kapitulációját és agyonlövését. Az intervenció szétzilálta az ország gazdaságát. A kormányzók, az állami hadsereg parancsnokai, a törzsfőnökök Benito Juárez elnöktől megfelelő méltóságokat, vezető állásokat követeltek. Juárez 1871-es újraválasztását Díaz hívei nem akarták elismerni. Megindult a hatalmi harc. 1876. januárjában felkelést robbantottak ki és a következő év májusában Porforio Díaz Mexikó elnöke lett. hatalomra jutásával valójában diktatúra létesült.

A gazdasági válságban lévő országot – melyben a félfeudális nagybirtok (hacienda) és az adós-rabszolga peónok alkották a társadalmi szélsőségeket – tudományosan felépített gazdaságpolitikával kívánta felvirágoztatni.

A főbb tőkés országok eljutottak az imperializmushoz, és így az egyik ország ahová a külföldi tőke özönlött, éppen Mexikó lett. Abban, hogy a külföldi (főleg Angol és Amerikai) tőkét bevonják, óriási szerepet játszott a föld. Vasútépítéshez, bányák és olajkutak létesítéséhez, kaucsuk- és gyapotültetvényekhez, agavé és más ültetvényekhez óriási kiterjedésű földekre volt szükség. (Ezeket a földeket legtöbbször az indián őslakosoktól vették el és azok teljes kiirtására is hathatós intézkedéseket tettek.) 1883. december 15-én rendelet jelent meg, a meg nem művelt földek betelepítéséről, s a kormány földmérő-társaságokat létesített, amelyek ingyen megkapták a fölmért földek egyharmadát. Ez a paraszti földek elrablását idézte elő és óriási kiterjedésű földek kerültek külföldi társaságok és magánszemélyek kezébe is. Díaz diktatúrájának végére az ország földterületének 70%-a a lakosság 2% kezében volt és a parasztcsaládok 98%-ának nem volt földje.

Porforio Díaz kormánya nem csak a földet bocsátotta áruba, hanem gazdag arany, platina, ezüst, érc, olaj és ásványkincseit is. 1884-ben kibocsátott törvény szerint akié a föld, azé a benne található minden érték. 1909. novemberében rendeletet bocsátottak ki, amely jogot adott a tulajdonosoknak a birtokukban lévő területeken olajkutatásra és annak korlátlan kiaknázására.

Díaz uralma alatt az ipar a külföldi tőke hatására rohamosan fejlődött. A vasút, a bányászat, villamos-energia, vegyipar, kohászat, textilipar, mezőgazdaság ám ami annak gépekkel és felszereléssel való ellátását illeti, továbbra is a fejlett hatalmaktól függött.

A monopóliumok minduntalan leszállították a gyarmati nyersanyagok árait, így hiába növelték a termelést, a kivitelből származó jövedelem sohasem nőtt. Az 1901-ben és 1907-ben a gazdasági válság – mely főként Európát és az Egyesült Államokat sújtotta – kihatott Mexikóra is, aminek következtében tovább csökkent a kivitel értékének nagysága. A külföldi tőke ösztönzésére Mexikó kapuit megnyitották a külföldi bankárok előtt. Ennek következtében az ország pénzügyi rendszere és helyzete a külföldi pénzintézetektől függött. 1897-től minden külföldi bank megnyitása kedvezményes feltételekkel és kiváltságokkal járt (25 évi adómentesség). Az államadósság hatszorosára ugrott harminc év alatt, mivel a gyors gazdasági fellendülés mögött nem a hazai, hanem a külföldi tőkefelhalmozás állt. Krónikus élelmiszerhiány és hatalmas infláció lépett fel, hiszen a mezőgazdaság még mindig félfeudális alapokon és gépesítetlenül folyt.

Szükségszerűen közeledett az egyház felé is, akik elfogadták diktatúráját, mely szabad kezet biztosított és egyetlen törvényt sem bocsátott ki, ami sértette volna az egyház érdekeit. Azok így nagy társadalmi, politikai és gazdasági befolyásra tettek szert. Cserébe a papok azt prédikálták, hogy engedelmeskedni kell a hatalomnak, hiszen szegények és gazdagok már ősidők óta voltak. Ezzel az osztályok együttműködésének eszméjét hirdette, hátráltatva a szocialista eszmék terjedését.

Az alkotmányt (mely 1857. évi alkotmány) hetvenszer felülvizsgálták, kiegészítették és módosították. Többek közt az újraválaszthatóságról szóló részt.

Díaz tábornok terrorral tartotta magát hatalmon. Kegyetlenül elbánt politikai ellenfeleivel és a lázadókkal. Uralma alatt nagy bátorság kellett nyíltan bírálni kegyenc-rendszerét. A liberális és szocialista lapokat betiltották, melyek álnéven és kis példányszámban mégis megjelentek. Ezek a lapok élénken ecsetelték az 1905-ös oroszországi forradalom eseményeit és az európai megmozdulásokat, párhuzamot vonva a mexikói önkényuralom elleni harccal.

1877-től a parasztok fellázadtak és fegyveresen foglalták el a hacendadok földjeit. Bár Díaz a parasztok elleni harcra falusi rendőrségeket létesített, amely kegyetlenül bántak a parasztokkal, megmozdulásaik folytatódtak mind a földesurak, mind az egész közigazdasági rendszer ellen. Ha a helyi hatóságok kevésnek bizonyultak, a hadsereg egységei vetettek véget a lázongásoknak (sok esetben a falu teljes kiirtásával).

A parasztok küzdelmeivel egyidejűleg föllángolt a fiatal mexikói proletariátus harca is. Díaznak hatalomra jutásának első percétől kezdve bele kellett ütköznie a munkások sztrájkmozgalmaiba. Ezek főként a munkaidő csökkentése, a béremelés, a truck-rendszer eltörlése, az éjszakai munka betiltása, az ingyenes orvosi ellátás miatt robbantak ki, de volt ahol a verés, a bilincs és a kaloda, mint fenyítőeszköz eltörlését követelték. Nemcsak munkaadóik ellen lázadtak fel, de antiimperialista és kormányellenes fennhangot is kaptak. Ezek gyakran párosultak fosztogatásokkal (nem csak élelmiszerüzleteket, hanem fegyverraktárakat is feltörtek). Az erősödő munkásosztály megjelenése miatt a gyárosok is tömörülni kezdtek. Puebla és Tlaxcala államban megalakították a Mexikói Iparközpontot (1906). A sztrájkkövetelések látszólagos teljesítésére a tömeges elbocsátással válaszoltak.

 

AZ ANARCHIZMUS MEGJELENÉSE:

A volt kézművesekből és általában a városba költözött peónokból, a felbomló indián közösségek tagjaiból alakult ki a munkásság. A munkásság még alig ébredt öntudatra. Tiltották a sztrájkot, a szervezkedést és egyáltalán nem létezett munkatörvény. Bár az első szakszervezet 1853-ban jött létre, de kizárólag segélyezési kérdésekkel foglalkozott. A munkaidő 14-16 óra volt, a bér igen alacsony és jelentős részük (64%) néhány embert foglalkoztató kis- és középüzemekben dolgozott.

A bevándorlók közül főleg a spanyol származású anarchisták hozták magukkal a munkásmozgalmi szellemet, ami csak lassan terjedt a többségében analfabéta mexikói lakosság körében. 1870-es évektől az országban jelentős szerepet játszott a szövetkezeti mozgalom. Plotino Rhodakanaty (görög származású anarchista) 1865-ben Proudhon és Bakunyin föderalista elvei alapján megszervezte a La Social nevű anarchista társaságot (Francisco Zalacosta, Santiago Villanuera, Hermenegildo Villavivencio).

Chalco körzetben parasztokból szerveződött gerillacsoport indított harcot a kormány ellen Julio López Chavez vezetésével. Kiáltványukban hangsúlyozták, hogy az indián parasztok földjeit az egyház, az állam és a földbirtokosok rabolták el, ezért harcuk a földek visszaszerzéséért igazságos. Szocializmust akarnak, amelyben nincs kizsákmányolás, mindenki szabad, s szövetkezetet hozhatnak létre a kisbirtokokból. Megkezdték a földosztásokat, de a helyi birtokosok erői azonban még az évben legyőzték a csapatot, és Chavezt kivégezték.

1870-1879 között működött a Mexikó Munkásainak Nagy Egylete (Gran Circulo de Obreros de Mexico). Olyan munkások léphettek be, akik nem voltak tagjai politikai pártnak. Vezetőségében különböző irányzatok képviselői voltak jelen. Santiago Villanuera és csoportja a „radikális anarchizmust” képviselte benne, akik úgynevezett ellenállási társaságot (egyfajta szakszervezetként működő csoportok) hoztak létre és sztrájkokat szerveztek.

1876-ban megalakult a Mexikói Munkások Nemzeti Kongresszusa – Congreso Nacional de Obreros Mexicanos, mely kísérlet volt egy országos szakszervezeti központra. 1880-ban csatlakozott az Anarchista (fekete) Internacionáléhoz.

1900-ban kezdtek megalakulni Mexikó-szerte a liberális klubok, melyek egyfajta diktatúraellenes központokká váltak. Gyűléseket és sztrájkokat, valamint a Díaz-ellenes sajtókat szervezték meg.

1900. augusztus 7-én Ricardo és Jesús Flores Magón együtt alapította meg a Regeneración című lapot (1904-ben már 20 000 példányban jelent meg). Eleinte mint független, békés és liberális lap indult, de az év végén már „független, harci újság”. A hatóságok rendszeres zaklatásai miatt a Magón testvérek 1904-ben, az Egyesült Államokba menekültek. 1905-ben Ricardo Flores Magón, Juan Sarabia, Antonio I. Villareal, Enrique Flores Magón, Librado Rivera, Manuel Sarabia és Rosalio Bustamante megalakította a Mexikói Liberális Pártot – Partido Liberal Mexicano (PLM). A Szervező Bizottság (1905. szeptember 30.) minden eszközzel harcot hirdetett a Díaz-diktatúra ellen. Titkos csoportok szervezésére szólított fel, melyek információval és pénzzel is támogatták a Szervező Bizottságot (Szervezői Junta) anélkül, hogy az valódi „hatalmi szervvé” vált volna. A nem meghatározott befizetésekből finanszírozták a Regeneraciónt és segélyezték a bebörtönzöttek hozzátartozóit.

1905-ben a San Luis-i rendőrség megszállta az irodáikat és őket perbe fogták. Anarchisták (Emma Goldman, Florencio Bazola) segítették megszervezni védelmüket.

1906. július 1-jén adta ki a PLM programját, mely polgári demokratikus jellegű. Harcot hirdetett a demokratikus választásikért, az egyházi javak kisajátításáért, a 8 órás munkanapért, a minimálbér bevezetéséért, földosztásért, agrárbankért és egységfrontra szólított fel minden Díaz-ellenes csoportot (programjuk az 1917-es polgári alkotmány egyik alapja lesz). A magónisták siettetni akarták az eseményeket, abban bízva, hogy a fő irányvonalat így ők és nem a mérsékeltek határozzák meg. Abban bíztak, hogy a küszöbön áll a forradalom kitörése, melyre alapul szolgált az 1906-os és 1907-es évek sztrájkjai.

1906-ban Jiménezben, Acayucunban, 1907-ben Viescában, Las Vacasban, Las Palomasban kezdeményeztek sikertelen fegyveres harcokat. Úgy tervezték, hogy 1908-ra forradalmat robbantanak ki és kisebb fegyveres csoportok létrehozását és a harcok megkezdését szorgalmazták. Nem mindegyikük hitt abban, hogy a forradalom egy hosszú előkészítő munka eredménye, hanem az, az egyik pillanatról a másikra tör ki (a bakunyinisták is így tettek az 1870-es években Olaszországban).

„Le kell mondanunk arról a szeszélyről, hogy teljesen kész csoportok tökéletes szervezetével rendelkezzünk…Ha a meglévő csoportok fele, vagy akár egyharmada felkel, a forradalom sorsa biztosítva van, még ha nyomorúságosan felfegyverzett csoportokkal kezdik is el…”

Ricardo Flores Magón

Az Egyesült Államokból átcsempészett röpcédulákkal próbálták meg, a mexikói hadsereg katonáit a forradalom oldalára állítani.

A Szervező Bizottság azonban képtelen volt összehangolni az egymástól elszigetelten kirobbant felkeléseket (1906 augusztus és 1908 októbere között) és azok nem vezettek forradalomra. A Junta több tagját letartóztatták és a fegyveres akcióikat leverték.

A mexikói anarchista mozgalom tagjai (magónisták), mintpéldául Crecencio Villareal Márqeuz, Antonio Araujo, Juan Arredondo, Hilario Salas, Enrique Novoa, Juan A. Marón, Francisco Manrique, Práxedis G. Guerrero, nem teoretikusok, inkább cselekvő harcosok voltak. Megelégedtek Malatesta, Kropotkin, Bakunyin és más anarchisták elméleteinek a mexikói valóságra alkalmazásával. A magónista anarchisták a hangsúlyt magára a forradalomra, nem pedig az egyéni terrorra helyezték.

„Gyakran teszik fel nekem a kérdést: Ti, akik a szabadságot akarjátok, miért nem ölitek meg a zsarnokot,…miért nem ölitek meg a despotát, aki elnyomja a népet és fejedre vérdíjat tűz ki? Mert nem a zsarnok ellenfele vagyok. Ha a zsarnokot meg is öljük, a zsarnokság marad, és éppen ez utóbbi ellen küzdünk…A zsarnokság a társadalom betegségének logikus következménye, amely betegség orvossága a Forradalom, mert a békés ellenállás tolsztoji doktrinája ezekben az időkben csak azon kevesek megsemmisítését eredményezné, akik hisznek az őszinteségben, és ez utóbbit vallják.”

Práxedis G. Guerrero

1910 augusztusában szabadultak a Szervező Junta tagjai és újra indították az időközben betiltott Regeneraciónt. A forradalom szervezése újra kezdődött.

 

A FORRADALOM:

Az USA befolyása erősödött a Panama-földszoros övezetében, ahol csatorna építését szorgalmazta. Félő volt, hogy bekebelezi ezt a területet. Hogy ezt elkerüljék, Díaz kormánya Japánhoz és Németországhoz igyekezett közeledni, akik cserébe számítottak Mexikó kőolajkészletére. Ez keresztezte az USA politikáját. Amikor elérte, hogy Magónt és a többi anarchistát letartóztassák, engedményeket tett az Egyesült Államoknak. 1907-ben a Magdaléna-öblöt rendelkezésére bocsátotta az USA hajórajának támaszpontul, hadgyakorlati színtérnek.

1908-ban Díaz kijelentette, hogy most Mexikó már alkalmas a demokratikus kormányformára. Ezt az ellenzék alkalmas pillanatnak találta. Az elnök leváltását azonban mindenki másképpen képzelte (forradalom vagy demokratikus úton). Díaznak azonban esze ágában sem volt megválni a hatalomtól. Elrendelte ellenfelei letartóztatását.

1910. június 26-án a választások napján a városokba katonaságot és csendőrséget vezényeltek és ezúttal is „egyhangúlag választották meg” a diktátort. A nép azonban nem akarta tovább tűrni az éhséget és a rabszolgaságot. Lázadások és tüntetések voltak országszerte, amiket vérbe fojtottak. Forradalmi helyzet alakult ki.

„Amikor mi a kampányt elkezdtük, nem szándékoztunk fegyverhez folyamodni, de amikor kimerítettünk minden legális eszközt és teljesen nyilvánvalóvá lett; hogy Díaz nem tiszteli a népakaratot, akkor fegyveres harchoz folyamodtunk.”

(Francisco Madero)

Az ország gazdaságilag és politikailag is két részre szakadt. Az egyik oldalon Porforio Díaz kegyenceivel és az imperialista tőkésekkel, a másik oldalon a demokratikus erők. Őket támogatta elsősorban a munkásság (parasztok, törvényen kívül helyezett indiánok, városi munkások, értelmiségiek, diákok) és a nemzeti érzelmű antiimperialista burzsoázia, akik elégedetlenek voltak azzal, hogy a díazi klikk tartotta kezében a teljhatalmat. A Francisco Madero által alapított Nemzeti Demokrata Párt – Partido Democratico Nacional (PDN) koalíciója vált meghatározó erővé és a forradalom megindítójává. A mellettük harcoló anarchistáknak a PLM vezetősége azt szabta feladatul, hogy önállóságukat megőrizve, a latifundiumok megszüntetéséért és a gyárak elfoglalásáért harcoljanak. A PLM célja nem az, hogy Maderót az elnöki székbe jutassa, hanem, hogy a nép követeléseit és a társadalmi forradalmat érvényre jutassa.

„A szervező junta kitartóan készíti elő egy hatalmas mozgalmat a zsarnokság és a tőkés kizsákmányolás ellen. A maderalista felkelés megállított bennünket ennek az előkészítő munkának a során. A liberális párt nem volt kész a hadjáratra, s mi azt ajánlottuk, hogy a felkelési mozgalomban csak azzal veszünk részt, aki kész erre, de…nem azért, hogy Madero vagy másvalaki elfoglalja az elnöki széket, hanem azért, hogy megváltoztassuk mozgalom irányvonalát, amelynek az a célja, hogy Maderot az elnöki székbe ültesse.”

A magónisták elutasították Madero felhívását, hogy egyesüljenek közös harcra a diktatúra ellen, de igyekeztek kihasználni a forradalom eredményeit.

Magón szerint a szegények a PLM, míg az üzletért harcoló burzsoázia a Nemzeti Párt és a Nemzeti Újraválasztás-ellenes Párt híveiként vonultak fel.

„A forradalom feltartóztathatatlanul közeledik. Ha valóban szabadok akartok lenni, álljatok a liberális párt felszabadító zászlaja alá; de ha idegen érdekekért akarjátok véreteket ontani, „katonásdit játszani”, álljatok más zászlók alá, akik például az újjáválasztás-ellenesek zászlaja alá, akik a „katonásdi” után újra nyakatokba akasztják a főnöki és kormányzati jármot, ez pedig azt jelenti, lesz szerencsétek a régi főnököt, aki megvet benneteket, egy újsütetűvel felcserélni. Előre barátaim! Nemsokára eldördülnek az első lövések!”

(Ricardo Flores Magón)

1910. november 20-án este hat órára kitűzték az általános felkelés megindítását. Fegyverek vásárlását, titkos raktárak létesítését, lőszerszállítást, harci csoportok kiképzését és felfegyverzését rendelte el az északi országrészben (az USA-ból ez könnyen megoldható volt). Az amerikai hatóságok szándékosan hagyták, hogy a felkelők szabadon átkeljenek a határon és szállítsák a fegyvereket, mivel úgy vélték, jobb lesz, ha Díazt éppen Madero dönti meg. De rendeltek fegyvereket Németországból is, akik készülődtek már a világháborúra és a kőolajellátásukat ezzel akarták bebiztosítani.

Az elszigetelt paraszti harcokat, a szervezett partizánháború váltotta fel. Északon (Chihuahua, Durango) Francisco Villa és Pascual Oroczo, délen (Morelos-állam) Emiliano Zapata vezetésével. Mindkét sereg támogatta Moderot, aki Díaz megbuktatását és földet ígért a parasztoknak. A lakosság mindenütt támogatta a felkelőosztagokat, ellátta őket minden szükségessel, a szövetségi csapatoktól viszont minden segítséget megtagadtak. A parasztok közölték a felkelőkkel a szövetségi csapatok helyváltoztatását, tartózkodási helyét, létszámát, fegyverzetét.

Díaz eközben igyekezett az amerikai hatóságoknál minden áron elérni F. Madero és a magónisták letartóztatását és kiadatását, amit a forradalomra való felbujtással és a semlegességi törvény megsértésével indokolt. Elrendelte az újabb csapatok északra vezénylését és hogy a lázadókat helyben lőjék agyon.

November 20-án a felkelés meghirdetett napján hét államban (nagyjából körbefogta az országot) sztrájkok robbantak ki, ami a fegyver- és élelmiszerraktárak kifosztásával és a vasúti hidak lerombolásával párosult. A lakosság zömében felszínre került a „gringókkal” szembeni gyűlölet, aminek következtében ők lettek az első célpontjai a népharagnak. Az amerikaiak kezdtek menekülni az országból.

A junta elhatározta, hogy hadműveleteket indít északon, hogy megakadályozza Madero politikai győzelmét. A PLM erői már 1911 márciusában több államban harcoltak.

A forradalom terjedésétől megrémült földesurak és bankárok, a katonaság és a katolikus egyház felső rétege Díazba vetette minden reményét és támogatását.

Kép 1911-es év kezdetét, a politikai jelleget öltő sztrájkok fokozódása jellemezte. A munkabeszüntetés általánossá vált. A felkelők kiszabadították a foglyokat felégették az irattárakat. A felkelő osztagok átalakultak felszabadító hadsereggé. Északról Villa serege, délről Zapatáé rohamosan haladt a főváros felé, miközben egyre nagyobbra nőtt. A kormány megrettent és tárgyalásba kezdett Maderoval április 30-án. A fővárost az a veszély fenyegette, hogy Zapata csapatai elfoglalják, ez pedig nem illett bele Madero terveibe sem.

1911-től a magónisták a parasztság felé fordultak. Magónék abból kiindulva, hogy a mexikói parasztság jelentős része már évszázadok óta falu- és földközösségben (ejidó) élt, melyben a paraszt önállóan termelt, nem állt fenn hatalom és tekintély, a földnek nem tulajdonosa, csak használója volt – Kropotkin nyomán – „a termelők szabad társulatait”, az anarchista kommunizmus egy lehetséges alapját látták. 1911-től a magónisták és a délen harcoló zapatisták között kialakult egy laza kapcsolat.

1911. május 21-én Díaz lemondott és fegyverszünetet jelentett be. Ezzel lehetővé vált a békés úton történő hatalomváltásra és Madero miniszterelnöki kinevezése (átengedte León de la Barra-nak), amit az Egyesült Államok azonnal el is ismert. Díaz Európába menekült. A kormány semmit sem tett, hogy egy kicsit is változtasson az ország helyzetén, főképp, hogy a dolgozó tömegek sorsa javuljon. Minden erejével azon volt, hogy felszámolja a forradalmi osztagokat és a felszabadító hadsereget. Június 20-án rendeletet vezetett be ennek végrehajtására, s az ellenszegülőket banditának nyilvánította. Számos vezető nem tett eleget a rendeletnek, mivel a legfontosabb kérdések, mint a föld és a munkástörvények, még nem lettek megoldva. Éppen ezért fegyveres összecsapások robbantak ki a kormánycsapatok és a felkelők között, kiket a munkások és parasztok továbbra is támogattak. Négy csendőrosztagot hoztak létre a forradalmi mozgalom ellen és Madero meg kívánt egyezni Emiliano Zapatával, mivel tartott a parasztforradalomtól.

A. Molina Enríquez augusztus 23-án felkelést szított a kormány ellen, de a hatóságok szinte azonnal elfojtották és őt börtönbe vetették. Augusztus 29-én a kormányzótanács határozatot hozott a zapatisták megsemmisítésére. A támadást A. Figueroa felhívására Huerta tábornok vezette. A terror, melyet műveltek, minden mexikóiban felháborodást keltett a megtorlók nem kíméltek senkit. Voltak faluk, melyeket teljesen kiirtottak (beleértve a gyerekeket, aggokat, nőket is). Mexikóváros-Cuernavaca út mentén egy alkalommal több mint 100 ember lógott a fákon felakasztva.

1911. októberi választásokon Madero lett az elnök. A legfontosabb társadalmi és gazdasági átalakulásokat, elsősorban pedig az agrárproblémát és a munkáskérdést kellett megoldani, meg kellett javítani a nagy néptömegek jogi és anyagi helyzetét. Komoly akadályok a mamutrendszer, a burzsoá-földesúri tömb gazdasági és pénzügyi ereje, mely összefonódott az imperializmussal, a katolikus egyház és a régi szövetségi hadsereg. A felkelő hadsereg veteránjai üldöztetést szenvedtek a régi rendszernek még mindig tisztségükben maradt hatalmi képviselői részéről, szintúgy a nagybirtokosok, kacikák és védenceik részéről. A gyártulajdonosok üldözték a szocialista eszméket valló munkásokat, akik véres megtorlásokban részesültek. Akik részt vettek munkaügyi harcokban, azokat elbocsátották. A gazdasági és politikai hatalmat továbbra is birtokló latifundisták és az államok helyi közigazgatásban helyet foglaló védencek minden újítást megakadályoztak.

Az anarchisták (mexikói és amerikai az Világ Ipari Munkásai – Industrial Workers of the World (IWW) wobblie-aival) együtt harcoltak. 500 anarchista megszállta Baja Californiát (Dél-Kalifornia) és egy tekintély és egyház nélküli anarchista mintatársadalmat hozott létre, a szabad szövetkezés alapján. Ez, a hatalomra került Maderonak, ürügyet szolgált az anarchisták felszámolására. Azt állította, hogy ezt a területet át akarják játszani az amerikaiak kezére. 1912-ben visszafoglalta a területet és a forradalmárokat kiutasították az országból, ahol az Egyesült Államok titkosrendőrsége vette kezébe őket.

Kép Ricardo Flores Magón 1911. szeptemberi kiáltványában a fegyveres harcok folytatására szólított fel, a „tiszta anarchizmus” jegyében – a népnek menet közben kell elvennie a gyárakat és a földeket. Azonban erre 1913-ig nem kerülhetett sor, mivel az illegalitásba vonult anarchista csoportok nem rendelkeztek a megfelelő feltételekkel és időközben az ellenzék helyét a Díaz-pártiak alkották.

1918. március 16-i számában megjelent anarchista kiáltványuk miatt Ricardo Flores Magónt 20 év börtönre, Librado Rivera 15 év fegyházbüntetést kapott az Egyesült Államokban. Ezek után gyakorlatilag megszűnt a PLM. Magón 1922-ben halt meg a börtönben.

Madero elnökké választása mintegy jeladás volt a nyílt harcra a kormány ellen és november végéig több kormányellenes fegyveres akciót hajtottak végre.

1911. november 28-án a zapatisták látván hogy a kormány nem viszi véghez a forradalmat, meghirdették a híres Ayala-tervet, ami Mexikóban a legforradalmibb agrárprogram volt. Harci felhívást tartalmazott a földért és a szabadságért, s felhívása széles körben terjedt. A zapatista mozgalom rohamosan terjedt.

A városok munkásai sztrájkok útján kívánták betartatni Madero forradalom előtt tett ígéretét. A kormány munkaügyi osztályt alakított, mely párbeszéd közvetítőjeként és felügyelőjeként jelent meg a munkások és munkaadók tárgyalásai alkalmával. A gyárosok ügyvédje a munkáltatók helyzetének javítására tette a hangsúlyt, hiszen anélkül a béremelések és a munkaidő csökkentése „nagy kárt okoz a gyárosoknak”. A tárgyaláson részt vett munkások képviselői közül egy sem kapott szót. 1912-ben a sztrájkhullám még magasabbra emelkedett. A munkásosztály egyre elszántabban küzdött az élet- és munkafeltételek megjavításáért.

1912. létrejön egy bizonyos Luz (Fény) nevű csoport, amelyaugusztus 5-én megindít egy azonos nevű, kéthetente megjelenő lapot és kiadta a Lucha (Harc) című napilapot. Mexikóvárosban 1912-ben szeptemberében alapított, anarcho-szindikalista eszméket hirdető (és a magónistákkal kapcsolatban nem lévő) Világ Munkásainak Háza – Casa del Obrero Mundial (CASA) vette át a kezdeményezést a magónistáktól. Fő harci fegyvernek az általános sztrájkot tekintve, szakszervezeti tevékenységet folytattak. Alapításában olyanok vettek részt, mint például: Francisco Moncaleano, Eloy Armenta, Luis Méndez, Suárez López, Celestino Gasca, António Díaz Soto y Gama, Pio Roldán, Lázaro Gutiérrez Lara, Rosendo Salazar, Jacinto Huitrán.

A parasztok és a munkások forrongását a reakció ki akarta használni, és támadást indított Madero kormánya ellen. Oroczó és Félix Díaz vezetésével kísérelt meg sikertelen puccsot végrehajtani, míg a viszony az USA és Mexikó között folyamatosan romlott. Végül 1913 február 8-án éjszaka megindult a kormány elleni felkelés. Maderót katonai puccsal, melyet az egyház, a nagybirtokosok és a régi hadsereg segítségével megbuktatta Victoriano Huerta tábornok (büntető hadműveleteket vezetett a maya és a yaqui indiánok ellen, valamint kitűnt a Zapata és Villa elleni harcokban) és a volt miniszterelnököt agyonlőtték. Szétzúzta a liberális ellenzéket, hogy megszilárdítsa a diktatúrát, elsöpörte a képviselőházat és szembeszegült az addig elrendelt intézkedésekkel is.

1913 májusában teljesen megbénult a nemzetgazdaság minden ága. A csődök időszaka kezdődött, a bankbetétesek siettek kivenni pénzüket a bankokból. A Madero híveivel folytatott harc miatt nemzetközi hiteleket vett fel Huerta, főleg angol, francia, japán és német pénzintézetektől. Ezzel a tettével az USA érdekeit sértette (mivel a tőkés monopóliumok versenytársai előtt nyitotta meg a mexikói piacot). Nem ismerte el az új kormányt, sőt katonai intervenciót eszközölt Woodrow Wilson Demokrata Párti amerikai elnök (kormányzása alatt fegyveres intervenciót indított még Santo Domingo, Haiti és Nicaragua ellen is). A katonai beavatkozásnak másik oka az volt, hogy a forradalom nemcsak Huerta tábornokot, de az amerikai tőkéseket is kipenderítheti az országból. Ürügyül egy teljesen jelentéktelen letartóztatási incidens szolgált. Veracruz lakossága (itt kezdődött az amerikai katonai akció) és a megszállt területeken mindenütt szembeszállt az amerikai csapatokkal. Az intervenció bukása után a lakosságon általános antiimperialista és hazafias légkör uralkodott el.

Huerta ellen hamarosan fokozódó ellenállás bontakozott ki; vezetője Venustiano Carranza (Coahuila állam kormányzója) a nagypolgárság, valamint jelentős középréteg képviselője, de a restauráció veszélyét látva olyanok is csatlakoztak hozzá, mint Villa és Zapata csapataikkal (ez a constitucionalista szövetség persze nem tartott sokáig).

„Én és a felkelő fegyveres erők, amelyek az ország déli és középső részének hadseregét alkotják, mindig óhajtottuk a békét szerencsétlen hazánk számára, de nem formális békét akarunk, leigázott emberek békéjét, rabszolgák békéjét; a mexikói nép számára olyan békét akarunk, mely az Ayala terv eszményein alapszik. Ha Huerta tábornok ideiglenes kormányát igazi hazafiság fűti és…izzó vággyal kívánja a béke helyreállítását…akkor igyekezzen az Ayala terv elveinek megfelelően helyreállítani a békét az országban. A magam részéről biztosíthatom, hogy rövid időn belül az ország központi és déli részén nyugalom lesz, s a parancsnokságom alatt küzdő 40 000 ember beszünteti a harci cselekményeket... az önök javaslatai nem egyeznek a mi programunkkal. Önök elhatározták, hogy egyezségre lépnek a mostani kormánnyal, én pedig harcolni fogok ellene.”

(Emiliano Zapata)

1913 nyarán Villa több megsemmisítő csapást mért északon, míg 1914. januárjára az egész Chihuahua államot elfoglalta. Ez a diktatúra bukásának kezdetét jelentette. Az Egyesült Államokból (Texas és Arizona) szállították a hadianyagot a Huerta elleni harchoz. Míg az alkotmányosok tábora nőttön-nőtt, addig a kormány elvesztette minden anyagi és tömegbázisát és minél inkább kibontakozott a fegyveres harc, a szövetséges hadsereg ellen, annál szélesebben fejlődött ki az osztályharc.

Huerta, hogy a CASA-t megnyerje magának a Mexikóvárosban 200 000 munkás részvételével megtartott május elsejét nem tiltatta be, mivel az ennek ellenére sem támogatta 1914-ben bezáratta a CASA összes helyiségét. Huerta kormányzása alatt csökkent a termelés, gyárak, műhelyek csuktak be, munkások tömegei vesztették el megélhetési lehetőségüket. A papírpénz féktelen kibocsátása, az infláció egyenes következményeként nőtt a drágaság. 1914-ben az élelmiszerárak 500%-kal emelkedtek. Az országban egyre nagyobb lett az elégedetlenség.

Július 19-én, a kormány kapitulált. Újra szerződésbe foglalták a lázadók lefegyverzését és a rend helyreállítását. Ezt viszont sem Zapata, sem Villa nem fogadta el.  

Kép Ott, ahol az északi hadosztály csapatai tevékenykedtek, Villa mindent elkövetett, hogy segítsen a népnek, s szigorúan leszámolt a forradalom ellenségeivel. Igyekezett megszabadítani az egyszerű népet a zsarnokságtól, tudatlanságtól, iskolákat nyitott, eltávolította a régi közigazgatás hivatalnokait és helyükre a forradalmi hatalom képviselőit állította, szétosztotta a földet a peónok, a szegényparasztok között. Forradalmi működése félelmet keltett nemcsak a nagybirtokosok, a régi rezsim erői és az imperialisták köreiben, hanem megijesztette a forradalom táborához tartozó liberális földbirtokosokat is.

Délen Zapata is megindította az Ayala terv végrehajtását. A 6., 7., 8., cikkelyének megfelelően felosztották a földesúri földeket, erdőket és vizeket melyek egy részét a rászorulók között osztottak szét, a többit közös használatba vették. Elkobozták a földesurak házait is, melyekben iskolákat hoztak létre a parasztok gyermekei számára.

Az Ayala terv végrehajtása együtt járt az osztályharc éleződésével. A liberális földbirtokosok sem akartak belenyugodni, s minden úton-módon szembeszegültek a megvalósítással. 1914 végére világosan körvonalazódott a polgárháború lehetősége, mivel az addig egységfronton síkraszállt különböző osztályok (egyfelől a polgári-földesúri tömb, másfelől a polgári demokrácia) különböző érdekeket képviselnek, melyet fegyveresen is védelmeznek. Carranza és hívei az önállósodott és radikalizálódott forradalom letörésére tervet dolgoztak ki.

Carranza 1914-ben Veracruzban alakított kormányt. Megpróbálták meggyőzni Villát és Zapatát, hogy ismerjék el Carranzat, mint a forradalom „első vezérét”. Miután ez nem sikerült, a legfontosabbá az vált, hogy megakadályozzák, a két paraszthadsereg egyesülését Mexikóvárosnál. Ennek érdekében a fegyver, a muníció és élelem ellátást megszűntették, a vasúti síneket felszedették, állandó katonai provokációkat hajtottak végre. Carranza nyílt ellenséggé vált a forradalmárok előtt.

Szeptember 24-én Villa csapatai megindultak dél felé a főváros irányába. 1914. december 4-én Xochimilcóban találkozott és lépett szövetségre Zapata és Villa. Közös egyezményt fogadtak el:

1.        katonai szövetség az északi hadosztály és a déli felszabadító hadsereg között

2.        Villa és az északi hadosztály elismeri az Ayala tervet

3.        Villa ellátja Zapata hadseregét fegyverrel és lőszerrel

4.        mindkét vezető kölcsönösen kötelezi magát, hogy a forradalom győzelme után azon lesz, hogy az elnöki posztra polgári személyt válasszanak   

 

A FORRADALMI KONVENT:

1914. október 1-én nyílt meg. Javasolták, hogy a Konventet nyilvánítsák az ország legfőbb hatalmi szervének. Ezt – a forradalmi kormány eszméjét – azonban az anarchisták, a CASA és a zapatisták is ellenezték. Október 28-án egyhangúan elfogadták az Ayala tervet és a gazdasági, munkásosztály helyzetét javító reformokat. A Konvent Eulailo Gutiérez tábornok (Villa képviselője) személyében ideiglenes államfőt választott. Így sajátos kettős hatalom jött létre.

Mindkét kormányzat a másik lemondását követelte. Ez a hatalmi ziláltság csak a polgárháború alapjait teremtette meg.

A Konvent nem hozott határozatot a munkások helyzete érdekében, nem foganatosított intézkedéseket az éhínség és a drágaság leküzdésére. A nép rovására garázdálkodó spekulánsok elleni erélyes forradalmi rendszabályok helyett (bár róluk már összeállított lista volt) a kereskedőkhöz fordult. Bár elfogadta az Ayala tervet, de agrárkérdésben nem hozott érdemi döntést és sok panasszal fordultak a helyi hatóságok önkényeskedése miatt is. Lényegében a bizonytalan működése belső viszályhoz, végül Villa hívei és a zapatisták közötti szakításhoz fajult, minek következtében sokan átállta Carranza oldalára. A konvent végül 1915. végén feloszlott.

Működése azonban hasznos szerepet töltött be a demokratizálódásban. Megfogalmazták a társadalmi, politikai és gazdasági programot. A földek visszaszolgáltatása, mezőgazdaság fejlesztése, agronómia fejlesztése, munkáskérdés, a világi oktatás kiterjesztése, nyugdíjrendszer, egészségbiztosítás, szabad szerveződés, üzemtulajdonosi boltok megszűntetése, női egyenjogúság, monopóliumok felszámolása, a közvetett adók eltörlése, független bíróság, a szenátus feloszlatása, közvetlen választások, a forradalom ellenségeinek felelősségre vonása.

Carranza és hívei kihasználva a Konvent tehetetlenségét, igyekezett elhitetni a munkásokkal, hogy csak a constitucionista kormány nyithatja meg nekik az utat a jóléthez és a szabadsághoz. Átemelte a Konvent forradalmi jelszavait, programjuk alapvető elemeit és nyílt nacionalista alapokra helyezte. Ezzel maga mellé állította a lakosság (munkások, parasztok és földbirtokosok) nagy részét is.

 

A POLGÁRHÁBORÚ:

Az infláció – amely mág Huera diktatúrája idején kezdődött – egyre nőtt. az országban élelmiszerhiány volt. A városi boltokban nem lehetett kapni még kukoricát sem, babot csak igen kis mennyiségben és rendkívül nehezen. A hús, a tej fényűzésnek számított. A nép éhezett.

Megkezdődött a carranzista hatalom kiépítése. A mexikói proletariátus ideológiai befolyásolása (újságjaik Carranzát éltették, míg Zapatát és Villát amerikai ügynököknek állították be, akik elárulták Mexikót és a forradalmat), és az ellenállási csoportok alakítása, melyeknek az volt a célja, hogy előkészítsék az agrárforradalom erői elleni harcot.

Ebben a helyzetben a CASA csatlakozott Carranzához, mivel az, a lefoglalt templomokat „forradalmi célokra” használta fel (a szakszervezetek így juthattak székházakhoz), rendeleteivel enyhített a munkások helyzetén és az általuk ellenforradalmárnak tekintett Zapata és Villa ellen harcolt.

Mihelyt a constitucionalisták hadserege bevonult a fővárosba, a CASA felújíthatta az Huerta által lezáratott Világ Munkásainak Háza tevékenységét.

1915. február 17-én szerződést kötöttek, amelyben vállalta, hogy 40 propagandista csoportot alakít akik Carranza-kormánya mellett agitál, továbbá hat (egyenként 1000-1200 fős) „vörös munkászászlóalj” (batallones rojos) bocsát a kormány rendelkezésére, melyet Villa és Zapata csapatai ellen vetetnek be. Cserébe szabadon szervezik a szakszervezeteiket (azokat akik ezt elutasították zapatista árulónak bélyegezték), mely következtében erős befolyásra tettek szert 1915-1916 között Yucatánban, Veracruzban, Colimában, Tamaulipasban, San Luis Potosíban és Mexikóvárosban.

„Villa hívei a polgári reakciót képviselik…hogy a konventisták győzelme Mexikóban a diktátori restaurációt jelentené…a zapatizmus szövetségre lépett a klerikalizmussal és a falusi burzsoáziával, minek következtében fenyegetővé vált…csak a konstitucionalizmus nyújt egyre több reményt a proletariátus felszabadítására, ezért csatlakozni kell, s ezért írta alá a Világ Munkásainak Háza egyezményt Carranza polgártársal.”

(R. Salalzar – Vörös anarchistákhoz 1915. március 25.)

Az anarcho-szindikalisták tevékenységükkel lényegében a munkásokat a parasztok ellen uszították és segítettek leverni a parasztok forradalmi hadseregeit (a CASA működését Magón egyáltalán nem helyeselte).

Az Egyesült Államok kormánya mindinkább hajlott arra, hogy elismerje Carranza kormányát, amely az agrárforradalom elfojtására, Zapata és Villa fegyveres erőinek megsemmisítésére törekedett. Wilson kormánya megtiltotta, hogy Villa és Zapata ügynökei fegyvert vásároljanak.

Az északi hadosztály április 5-én összecsapott a constitucionista csapatokkal. Kb. 200 kilométernyi frontszakaszon, melyben mindkét részről több mint 100 000 ember vett részt. A déli felszabadító hadsereg lőszerhiánya miatt nem tudott támogatást nyújtani. 1915. novemberében felmorzsolódtak Villa utolsó reguláris egységei is és újból a partizánháborúra tért át.

A carranzista hadsereg 1915 májusában támadó hadműveleteket indított a zapatisták ellen. Zapata, a parasztok támogatásával visszaverte, de egyre nehezebben tudtak ellenállni, mert nem volt elég fegyver, sem élelem, sem gyógyszer. Zapatitlánban, Acatepecben (Guerrero állam) és más falvakban a carranzisták békés parasztokat lőttek agyon, nem kímélve a nőket meg a gyerekeket sem, elvitték az élelmiszerek utolsó maradványait, a háztartási eszközöket, szarvasmarhákat, lovakat, igás ökröket és baromfit, miáltal a lakosokat végső nyomorba döntötték. Ennek következtében fosztogatások kezdődtek és a déli felszabadító hadsereg egyes osztagai bomlásnak indultak.

Carranza erős kézzel hozzáfogott a mexikói „rend” megteremtéséhez. A sztrájkokra nem tárgyalásokkal válaszoltak, hanem a munkásosztály pozícióinak gyöngítésére irányuló megtorló rendszabályokkal. A Carranza-kormánynak egy idő után terhessé és veszélyessé vált a CASA működése. Ellenállási csoportosulásokat (agrupaciones de resistancia) hívott életre, melyek segítségével ellenőrizni tudta a munkásokat és betöltötték a szakszervezetek szerepét is és a helyi politikai és katonai vezetők segítségével akadályozta a CASA politikai és gazdasági tevékenységét. A katonai győzelem után a „vörös zászlóaljakat” hamar leszerelték (1916. januári rendelet alapján).  

„A forradalom nem tűrheti a sztrájkot, mivel ez erőszak a forradalommal szemben, s a forradalom, amely legyőzte a kapitalista zsarnokságot, nem tűrheti a proletár zsarnokságot.”

(P. González tábornok – 1916. január 19.)

Az anarcho-szindikalisták már ráébredtek arra, hogy Carranza „valóságos porforista”. 1916. március 17-én megalakították a szintén anarcho-szindikalista Mexikói Munkásszövetséget. 1916. júliusában általános sztrájkot hirdettek. A sztrájkot kormány, katonai erővel elfojtotta, VMH-t bezáratta (augusztus 2-i rendelet alapján) és a CASA vezetőségét bebörtönözték.

A szakadást a forradalmi táborban és a polgárháborút a nagybirtokos-klerikális reakció a legkedvezőbb feltételeknek tartotta ahhoz, hogy megkísérelje a régi rend helyreállítását. A lázadás vezetésére alkalmas jelöltekként megint F. Díaz, Huerta és hűséges segítőtársa, P. Oroczo neve csillant fel. Az új restaurációs tervet támogatta Németország is, aki az USA ellen indítandó háború esetén mexikói támogatásra számítana. A puccskísérlet azonban megbukott.

A polgárháborús helyzetet igyekezték kihasználni az USA agresszív körei is, amelyek nem ejtették el azokat a terveket, hogy a mexikói forradalmat megfojtják, s Mexikót gyarmattá tegyék és ahonnan tovább terjeszkedhetnek dél felé. Carranza szilárd imperialistaellenes politikája miatt, újra napirendre került a fegyveres intervenció lehetősége. Ürügyként a katonai csapatok határátlépésére, Villa és banditáinak felszámolása szolgált. Carranza mozgósíttatta a hadsereget az északi határ környékén. 150 000 fő állt készenlétben, ha a háború kitörne, ezt a létszámot 500 000-re tudná felnövelni. Az amerikai hadoszlopok megindultak Mexikó szívébe.

Az intervenció híre a mexikói népben hazafiasság hullámát keltette életre és önkéntesek sokasága fordult a hatóságokhoz, hogy készek harcolni a megszállók ellen. Közrejátszott ebben, hogy Villa nem csak a constitucionistákkal, hanem az intervenciós csapatokkal is csatározott. Népszerűsége mit sem változott a nép körében, s gyakran a carranzista csapatok segítették (a kormány szigorú rendelete ellenére). Mindezek összessége, legyőzhetetlen akadályt gördített az amerikai terjeszkedés útjába. Mexikót, mint az észak-amerikai agresszió áldozatát, egész Latin-Amerika támogatta. Mexikó képviselői aktív propagandát fejtettek ki az amerikai szocialista és munkásszervezetekben (Ipari Szervezetek Kongresszusa (CIO), Amerikai Munkásszövetség (AFL)) , hogy azok is gyakoroljanak nyomást a forradalmi Mexikó ellen támadás miatt. Nagy jelentősége volt John Reed valósághű riportjainak.

Az Amerika-ellenes légkört Németország is ki akarta használni. Az USA kormánya, amely az antant oldalán kívánt belépni a háborúba, nem hagyhatta figyelmen kívül a német jelenlétet, így 1916. november 24-én a csapatait visszahívta és „békét kötött” Mexikóval.

A banditizmusban és a harcokban megfáradt nép immáron belenyugodott Carranza és a forradalmi burzsoázia vezetésébe (kivéve északon Villa, délen Zapata elszigetelt erőit). A külföldi cégek, vállalatok és bankok előjogait eltörölték, újra bevezették az arany és ezüst pénzeket a papír mellett, így az infláció gyorsan csökkent. A kereskedelem, az ipar és a gazdasági élet megélénkült. Október 22-ére kitűzték a választásokat és december1-én megnyitották az alkotmányozó gyűlést. Carranza és a jobboldali hívei az 1857-es alkotmányt kívánták visszaállítani és a baloldali képviselőket minden módszerrel megpróbálták ellehetetleníteni. 1917 február 5-én kihirdették az új alkotmányt, mely széleskörű népjogokat tartalmazott, amilyeneket még a világ egy alkotmányában sem volt rögzítve. A reakciós erők még hosszú évekig hadakoztak (szocialista, sőt bolsevik alkotmánynak keresztelték).