Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a tett propagandája

2008.11.20

A „TETT PROPAGANDÁJA” 

az anarchista terrorizmus

 

A tiltakozás mást-mást jelent a forradalmi és nem forradalmi periódusokban. Az utóbbi esetben ezek az akciók az egyéni hősiesség megnyilvánulásai, amelyek egyben a társadalom ébredését és a független szellem terjedését is mutatják. Forradalmi időszakban pedig csaknem általános jelenségnek tekinthetők. A terrorista akciók értelme, vagy hasznossága azon mérhető le, hogy milyen társadalmi hatást gyakorolnak. A revolúció érdekeit csak a mindenki által érthető merényletek szolgálják: „ Ha egy akció megértése komoly fejtörést igényel a nem forradalmár átlagembertől, akkor annak hatása a nullával egyenlő, sőt kifejezetten káros; a tiltakozó akció ebben az estben a tömegek szemében érthetetlen gyilkossággá válik.” Fölösleges és mesterkélt dolog különbséget tenni politikai és gazdasági, illetve központi és helyi terror között. A lényeges kérdés – amelyeknek felvetése erkölcsi kötelesség – szervezeti jellegű, hogy ki dönthet a terrorista akciókról. Központilag elrendelt terrorista merényletekről szó sem lehet. Elfogadhatatlan lenne, ha nem a résztvevői hoznák meg döntésüket, hanem mások határoznának erről. Ugyanakkor az sem lenne összeegyeztethető, ha a pártfegyelemre hivatkozva bárkit visszatartanának a forradalmi terrortól. A terror a fennálló viszonyok megváltoztatására nem alkalmas. Hiba lenne többnek tekinteni, mint annak, hogy „a felháborodott lelkiismeret, illetve az önvédelem teljesen természetes megnyilvánulása”. Jelentősége propagandisztikus, arra szolgál, hogy megerősítse a széles tömegek körében a felháborodás érzetét.

 (1906-os londoni anarchista kongresszus határozatának tartalma)

„REPÍTSÉTEK LEVEGŐBE A KAPITALISTÁK VÁRAIT!...ÉS NE VIZET, HANEM BENZINT LOCSOLJATOK A LÁNGTENGERRE.”

Alfred Nobel azt hitte, találmánya a civilizáció terjedésének hatalmas ösztönző ereje lesz. A dinamit, ahogy ő megálmodta, a leghatalmasabb természeti akadályokat is lerombolja, csatornák, alagutak, utak, és vasutak építését teszi lehetővé, feltárja a föld mélyének kincseit. S ahogy felfedezése az emberiség anyagi jólétének emelkedését idézi elő, akképpen emelkedik majd a civilizáció szintje is. Nemzetek, sőt egész kontinensek kerülnek közelebb egymáshoz, megszűnik az elszigeteltség, s ily módon kiapad a tudatlanság – a félelem, az előítéletek, végső soron tehát a háború forrása.

A felfedező hamarosan rádöbbenhetett, hogy a dinamitot halálhozó fegyverként is felhasználhatják, de azt már valóban nem is álmodhatta, hogy a robbanóanyag a polgári alkotmányokban szentesített intézmények elpusztításának eszközévé válhatik.

Olyannyira, hogy 19-20. században kiadott Johann Most – Forradalmi haditudomány brosúrája, vagy az Ismeretlen szerző (k) – Anarchista szakácskönyv címmel megjelent és az óta is folyamatosan bővülő könyv konkrét elkészítési és alkalmazási ismertetést is adnak.

1881. március 13-án II. Sándort, minden oroszok cárját megölte a Narodnaja Volja (Népakarat) elnevezésű forradalmi terrorista szervezet bombája. A cár meggyilkolása az európai polgárságot döbbenettel töltötte el. II. Sándor a vaskezű tekintélyuralom legfőbb parancsolója és jelképe volt. Hatalmát roppant hadsereg támogatta. Ám egy zsebméretű, dinamittal töltött szerkezet végzett vele. A cár elleni merénylet – meg jó néhány korábbi, ugyancsak ellene, sikertelenül, és az orosz rendszer egyéb vezető képviselői ellen – ugyan nem anarchisták merényletsorozata volt, csak az európai felső körök félelme hozta egy nevezőre.

Az orosz merényleteket szélesebb csoportok készítették elő. Európában, a leghíresebb esetekben csak egyének tejesen önkéntes elhatározásáról volt szó, a menekülés legcsekélyebb reménye nélkül, amikor államférfiak ellen irányult a merénylet. De a technika, a módszer végtére is azonos volt.

Pjotr Kropotkin, Carlo Cafiero és Enrico Malatesta, Louise Michel tett propagandája nem volt más, mint minden olyan cselekmény, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a tekintélyelvűséget, s a fennálló rend megingathatatlanságát. Értettek ez alatt a fosztogatásoktól, a lázadások szervezésén át, a fegyveres harcokig mindent, ami önmagában hordozza a forradalom eszmeiségét.

 „Az élőszó, az írott szöveg, a tőr, a puska, a dinamit permanens, állandó forradalmát…”

                                                                                                                                          ( Pjotr Kropotkin)

Ezen eszméket alapjaiban értették félre mindazok, akik a merényleteket nem eszköznek, hanem célnak tekintették, vagy akik a társadalmi változások egyetlen lehetséges útját látták benne.

Alig négy hónappal II. Sándor cár meggyilkolása után 1881. július 14-én, anarchista kongresszus ült össze 45 küldött részvételével Londonban – az úgynevezett „Fekete Internacionálé”. Itt fogadták el azon határozatot, miszerint az élőszóval, illetve a nyomtatás útján kifejtett propagandát párosítani kell azzal a módszerrel, amelyet később a „tett propagandája” elnevezést kapta. Az erőszak valamennyi formájára, így a zendülésekre és lázadásokra is kiterjedtek, de nagyon sokan az egyéni terrorakciók mellett törtek lándzsát. A határozat inkább volt iránymutatás, mint szigorú szabály. Cél, a burzsoázia megfélemlítése és a kizsákmányoltak bátorítása.

„A zsarnokot a tőr öli meg és nem a törvénykönyv…Nem vagyunk a béke nyavalygós hírnökei: forradalmárok vagyunk. A mi választócédulánk a golyók, amelyeket puskáinkból lövünk ki…Mindig készen állunk a harcra. A mártíromság csak megerősít bennünket, még eltökéltebbé tesz: készek vagyunk a legnagyobb áldozatra.”

                             ( Ricardo Flores Magón )

FRANCIAORSZÁG: (1881-1894)

„A TISZTA SZÍVŰ GYILKOSOK”      

Franciaországban, a ’70-es évek végétől meginduló forradalmi-, és sztrájkhullámok mögött - annak erőszakossága miatt, a kormány anarchista összeesküvést sejtett. Újságaik fenyegetőző hangvétele és a bombamerényletek miatt 1883-ban 65 anarchistát ( köztük Pjotr Kropotkint is ) állítottak bíróság elé Lyonban. Mivel bizonyítékaik a merényletekre nem voltak, a hatóságok az 1872-es, az I. Internacionálét betiltó Dufour-törvény megsértésével vádolta őket. Az a tény, hogy 1876-ban feloszlott, mit sem nyomott a latban. Mindegyiküket börtönre ítélték. A fokozódó terrorhullám miatt a francia kormány 1893-ban, szigorú törvényben tiltotta be bármilyen anarchista propagandát akár szóban hangzott el, akár írásban jelent meg. Így 1894 első felében több mint 400 személy fogatott le anarchista szervezkedés miatt, betiltották és elkobozták az újságjaikat ( néhányuk több tízezres példányszámban jelent meg, ami közel sem nevezhető csekélynek ). 1894-ben a „Harmincak” pere alkalmával az elfogott anarchista vezetőket és újságírókat terrorcselekmények előkészítésével vádolták. Mivel azonban azt sem sikerült bizonyítani, hogy a „tett propagandájának” támogatói volnának, köztörvényes bűncselekményekkel gyanúsították őket. A tárgyalás komédiába fulladt és két-három kivétellel felmentették őket. Kétségtelen azonban az is, hogy a törvény és annak teljes körű betartatása nagyban hozzájárult az erőszakjárvány elfojtásához.

És hogy félelmeik mennyire nem voltak alaptalanok, íme néhány érzékeltető példa arra, hogy milyen méreteket öltött a burzsoázia ellen indított terrorhullám: 1881-ben Émile Florian szövőmunkás kísérelte meg lelőni Párizsban Léon Gambetta vezető baloldali politikust, de nem jutott közel hozzá így egy szembejövő Meymar, jó nevű orvost sebesített meg.

1884-ben Louis Chaves kertész egy apácafőnöknőt lőtt le. Letartóztatására érkező rendőrökkel tűzharcba keveredett és meghalt.

Kép A dinamit egy időre a franciaországi burzsoá társadalom biztonságának első számú közellenségévé vált, nagyon sokan még puszta létezésétől is rettegtek. 1892-ben indult meg a leglátványosabb merényletsorozat, s két éven keresztül állandó szenzációt szolgáltatott az újságoknak, állandó gondot a rendőrhatóságoknak, mert nem volt sejthető, kikre terjednek ki a merényletek. A kiváltó ok, az 1891-es május 1-i tüntetések elleni megtorlásból nőtt ki, amikor egy Benoît nevű bíró vesszőfutásra ítélt el három munkást, a tüntetésben való részvétel miatt, Bulot államügyész pedig ezt is kevésnek tartotta. 1892. március 11-én bomba robbant a Boulevard Saint Germain környékén, március 15-én egy párizsi laktanya kantinjában, március 27-én Bulot házában. A tömeghisztéria mindenütt dinamitos ládákat láttatott, igaz gyakran nem alaptalanul. A merényleteket egy Ravachol nevű ember számlájára írták. Elfogták és kivégezték. Az utolsó szó jogán, a hagyományos felkiáltással fogadta az ítéletet: „Éljen a társadalmi forradalom! Éljen az anarchia!” Ám népszerűsége azonnal mérhető volt. Dalba foglalták nevét és sírján már másnap bosszúról szóló eskük és dicshimnuszos cédulákat találtak. Tárgyalása előestéjén felrobbantották azt a kávéházat, ahol felismerték. A tettes egy Théodule Meunier nevű fiatal ács volt, aki a laktanyában is robbantott. Egy Vilnis nevű éjjeliőr 1893. október 20-án az orosz küldöttségre várakozó tömegbe lőtt, de csak egy kalapot talált el. Louis-Jules Léauthier 19 éves cipész, egy előkelő étteremben elköltött kiadós estebéd után ( melyet természetesen nem tudott kifizetni ) szúrta le a szomszéd asztalnál ülő párizsi szerb követet. Auguste Vaillant 1893. december 9-én dobott csőbombát a francia képviselőházban ülésezőkre. A bíróság halálra ítélte, és Sadi Carnot elnök nem kegyelmezett meg neki. Ítéletének majd ő maga is áldozatául esett. Egy Santo Caserio nevű fiú szúrta le 1894. június 24-én. Szintén az ítélet miatt 1892. február 12-én Émile Henry egy pályaudvar melletti étteremben robbantott. Alig pár nappal kivégzése után ismét bomba robbant a Café Terminustban. Március 15-én Madelaine templomot akarták levegőbe repíteni. Nem sokkal később robbanás rázta meg a Restaurant Foyot-t, ahol több szenátor fordult meg. Az elkövető Paul Delesalle volt. 1898. januárjában Claude-François-George Étievant három rendőrt gyilkolt meg, az anarchisták elleni atrocitások miatt. De így járt még Finnország kormányzója és belügyminisztere is 1905-ben. Ez évben XIII. Alfonz spanyol király és Émile Loubet francia köztársasági elnök kocsija elé dobtak bombát, de egyikük sem sérült meg.

 

SPANYOLORSZÁG: ( 1881-1897 )

MANO NEGRA ( FEKETE KÉZ )

1881-ben, újjászerveződőben volt az anarchista Internacionálé, az AIT spanyol regionális föderációja. A kormány nagyszabású rendőrakciókkal próbálta ezt megelőzni. Ennek kapcsán jelentették be egy állítólagos titkos felforgató szervezet, a „Fekete Kéz” felgöngyölítését, amelyet „a gonosz összeesküvéseként” jellemeztek. Több száz embert fogtak le, háromszázat ítéltek börtönbüntetésre, nyolcat kivégeztek. Az anarchisták tagadták, hogy ilyen szervezet létezne, vagy legalábbis azt, hogy bármi közük lenne hozzá.

Mindenesetre a megtorlás hulláma a kilencvenes években valóban elszabadította a poklot, elsősorban Andalúzia mély nyomorban élő béresei között. 1892. januárjában Jérez városában, nagyszámú szőlőmunkás gyűlt össze a főtéren, hogy kiszabadítsák a „Mano Negra” ügyében bebörtönzött társaikat. A gazdag polgárok elbarikádozták a házaikat, de az izgatott tömeg az utcán menekülő két-három embert megölt, majd szétszéledt. A helyszínre érkező csapatok már a házakból, találomra gyűjtötték be az embereket. Négyet kivégeztek, tizennyolcat hosszú kényszermunkára ítéltek.

1893. júniusában Francisco Ruiz, az Anarquía lap nyomdásza sikertelenül próbálta maga gyártotta bombát robbantani Antonio Cánovas del Castillo konzervatív miniszterelnök villájában. Szeptember 24-én Paulino Pallás fiatal anarchista követett el merényletet, a díszmenetet vezénylő Arsenio Martinez Campos tábornok ellen, aki a lábán sebesült meg. Két nap múlva kivégezték; bosszúból a merénylő társai a barcelonai gyáriparosok székházában robbantottak. Harminc halottja és nyolcvan sebesültje volt a november 7-én, a barcelonai Liceu színházban Santiago Salvador által az erkélyről a nézőtérre dobott bombáknak. 1896. júniusában anarchisták az úrnapi körmenetre dobtak bombát: tíz ember vesztette életét.

A rendőrség, ha meg akart szabadulni valakitől, de törvényes úton nem tehette, az úgynevezett „kísérés” módszerével élt. Az egyik községben letartóztatott gyanúsítottat országúton kísérték a másik községbe, majd útközben szökési kísérlet ürügyén agyonlőtték. Nagy nemzetközi felháborodást keltett, amikor kínvallatással kicsikart „beismerések” alapján öt anarchistát végeztek ki a barcelonai Mountjuich erődben.

1897. augusztus 8-án Michele Angiolillo olasz anarchista lelőtte a villája előkertjében újságot olvasó Cánovas miniszterelnököt. „Montjuichi testvéreimet bosszultam meg” – mondta az őt letartóztató rendőröknek. Ennek következtében 1900. áprilisában felülvizsgálták a pereket, 1901. februárjában közkegyelemmel szabadultak a „jéreziek”, 1903 márciusában a jórészt mondvacsinált Fekete Kéz-ügy elítéltjeit is szabadon engedték.

KépOLASZORSZÁG:

A TŐR ÉS DINAMIT LOVAGJAI

I. Umberto olasz király ellen már uralkodása kezdetén, 1878. november 17-én egy Giovanni Passanante nevű szakács követett el merényletet Nápolyban, de csak megsebezte. Tőrére vésette: Éljen a nemzetközi köztársaság. 1897-ben Pietro Acciarito kazánkovács tőre tévesztett célt, de rá három évre már nincs szerencséje. 1898. szeptember 10-én Erzsébet királynét Ferenc József feleségét egy kiélezett reszelővel szúrta le Luigi Lucheni Svájcban.

 

ANGLIA:

Az 1880-as évek gazdasági recessziójának köszönhetően erősödtek meg az anarchista szervezetek. Szócsöveik többek közt a Kropotkin és Most által szerkesztett Freedom ( Freiheit ) és a The Commonweal, melyekben bőszen éltették a “tett propagandáját” és az anarchista-terrorizmust.

1904-ben és 1906-ban Londonban a főként orosz részvétellel szervezték meg a Hleb i Volja ( Kenyér és Akarat ) anarchista kongresszust. Az itt hozott határozatok és nyilatkozatok egy szakasza kiterjedt a „tett propagandájára” is.

Kép 2000. októberében a zavargások hátterében láttak anarchistákat, de ezt a londoni Anarchist Federation szervezetet hivatalosan is visszautasította. Napjainkban a „tett propagandáját” hirdető folyóirat, a RedandBlack.

 

EGYESÜLT ÁLLAMOK:

1876-ban megalakult az Egyesült Államok Munkás Pártja ( Workingmen’s Party of the United States ), mely Albert Parsons-t ( későbbi 1886-os anarchista mártír ) indította az USA elnökválasztásán. 1878-ban nevet változtatott Szocialista Munkáspártra ( Socialist Labor Party – SLP ), de a ’78-79 és a ’80-as választásokon a hatóságok emberei elrabolták az urnákat, amik az SLP-re leadott voksokat tartalmazták. Ezt látva Parsosn ( és mások is ) eljutottak arra a felismerésre, hogy a fennálló politikai rendszerben nem érhetnek el igazi sikereket. Ebből egyenesen következett, hogy hajlani kezdtek az erőszakos, fegyveres akciókra.

Néhány csoport fegyverek kölcsönzésével foglalkozott és megtanították a munkásoknak használni azt. Persze sokan sportot űztek ebből és eltűntek, ha a dolgok komolyra fordultak, de olyanok is akadta, akik átestek a ló túloldalára. 1885-ben például Wilhelm megalapította az úgynevezett „Természettudományi Egyesületet” New Yorkban, amely tagjait a kémia titkaiba avatta be és így akarta felkészíteni őket a társadalmi háborúra. Ez a tevékenység azonban nem lépte túl az ártatlan játszadozás határát. Johann Mostnak azonban szívügye volt, hogy cikket jelentessen meg a robbanóanyagok, bombák, stb. előállításáról. 1885 júliusában egy brossurát is megjelentetett Forradalmi haditudomány címmel. A füzetecske leginkább az ellenség provokációjára adott válasz volt, mivel a kapitalista sajtó gyakran ajánlotta ugyanezeket az eszközöket (dinamitbomba, arzén,stb.) a sztrájkoló munkások ellen.

Kép1886. május 1-én a chicagói McCormick mezőgazdasági gépgyár sztrájkolóira tüzet nyitottak a hatóságok és négy embert lőttek agyon. A harmadikára szervezett anarchista gyűlésen a Haymarket Squere-en bombát dobtak a rendőrökre és egy meghalt. Ennek következtében nyolc anarchistát letartóztattak és közülük négyet kivégeztek. Az ezek után kialakult hangulatot jól tükrözi Reitzel következő beszéde: „Nincs okunk gyászolni a halottakat…az akasztófa a szabadság jelképe lett a 19. században. De gyászolnunk kell saját határozatlanságunkat és gyávaságunkat. Váljunk meg e síroktól Herwegh szavaival: Már elég régóta van szeretet a szívünkben, itt az ideje végre a gyűlöletnek.”

1892-ben a Pennsylvania állambeli Homsteadben, a Carnegie acélművekben léptek sztrájkba. Bevetették ellenük a „Pinkerton-fiúkat”, a korabeli őrző-védő szolgálat fegyvereseit, s ők aztán vérfürdőt rendeztek: több mint tíz halott és mintegy száz sebesült volt az áldozatuk. A kegyetlenkedés az egész országot megdöbbentette. A New York-i anarchista sejt cselekvésre szánta el magát. Tagjai úgy vélték, példát kell statuálniuk és meg kell torolni a gyilkosságot. Egyben fel kell rázni az amerikai munkásokat, harci jelet adva, hogy megmozduljanak. Alexander Berkman bombát dobott a Carnegie-üzem tulajdonosára, de az csak könnyebben sérült. Berkmant elfogták és 24 évi börtönre ítélték és 12 évet le is ült.

William McKinley, az Egyesült Államok elnöke, ellen elkövetett merénylet miatt Emma Goldmant és beszédeit tették felelőssé.

1925-ben Nicolo Sacco-t és Bartomeo Vanzetti-t ( bár ártatlanok voltak ) ítélték halálra merénylet előkészítéséért. A bomba ugyan nem robbant fel, de anarchista nézeteket vallottak, így a közvélemény felháborodott tiltakozása sem mentette meg őket.

Kép Az 1886-ban megalakult az American Federation of Labor – AFL ( Amerikai Munkásszövetség ), melyből 1905-ben kivált egy radikális anarchista szervezet, az Industrial Workers of the World – IWW ( Világ Ipari Munkásai ). A kezdeti időszakban nem csak szavakban, de tettekkel is védték a munkásérdekeket és éltették a „tett propagandáját” is.

A tőkések és a hatóságok már 1906-ban heves támadásokat indítottak a szervezet tagjai ellen. William ( „Big Bill” ) Haywoodot azzal az ürüggyel fogták perbe, hogy merényletre készült Colorado állam kormányzója ellen; Vincent St. Johnt letartóztatták, mert állítólag egy étteremtulajdonos életére tört, de 1915-ben Joe Hillt is gyilkosság vádjával ítélték halálra. A szervezet tagjait sok munkahelyről elbocsátották. Sokuk részt vett a sztrájkok szervezésében és fegyveres védelmében vagy a mexikói forradalomban. Az anarchoszindikalizmus első bástyájaként terjedt világszerte.

 

Kép OROSZORSZÁG:

Kropotkin közbenjárásával kezdődött meg az orosz anarchista csoportok párttá szervezése 1900. után. A közel 250 csoport teljes taglétszáma 5500 fő körül mozgott, mégis radikálisabbak, mint például az európai társaik.

1905-től, Sz. M. Romanov ( Bidbej ) és Ny. V. Divnogorszkij ( Pjotr Tolsztoj ) vezette Beznacsalci ( Vezérnélküli ) szervezet kíméletlenül véres, terrorista partizánháborút hirdetett a burzsoá önkényuralom ellen. Jelentős befolyással és támogatói körrel sohasem rendelkezett, amit némiképp ellensúlyozni tudott kiadványaival és „bombagyártó aktivitásával”.

I. Sz. Grosszman ( Roscsin ), Csornoje znamja ( Feketelobogó ) csoportja, majd V. Lapidusz ( Sztrigoj ) motívum nélküli terroristáinak nem kellett, hogy valaki elítélendőt tegyen, besúgó, vagy provokátor legyen. Elégséges volt, hogy az államapparátus tagja az illető, vagy a kizsákmányoló osztályhoz tartoznia és máris célponttá vált. Ezt a kérlelhetetlenséget kombinálták az ideiglenes forradalmi kommunák alapításával.
  

NÉMETORSZÁG ÉS AUSZTRIA:  

Kép A rendőri brutalitás, az üldöztetések következtében a „radikálisok” igen hamar arra a következtetésre jutottak, hogy a helyzet itt is – éppúgy mint Oroszországban – a terrorista taktikát teszi szükségszerűvé. 1882-ben a párt két tagja sikertelen merényletet hajtott végre egy gyáros ellen, pénzszerzés céljából, amelyet egy titkos nyomda létrehozására akartak fordítani. Ennek következtében a hatóságok letartóztatták az összes ismert „radikálist”, köztük Peukertet is. A két elkövetőt tizenöt évi börtönre ítélték. Bécs és Prága börtöneit feltöltötték politikai foglyokkal, odakint pedig több összetűzésre is sor került a rendőrség és a munkások között.

1883. áprilisában egy nagy demonstrációt szerveztek Bécsben, a rendőri brutalitás ellen, persze itt is véres összecsapásokra került sor olyannyira, hogy a katonaságot is bevetették. A tüntetés eredményének végül is el lehetett könyvelni, hogy a politikai foglyok helyzetén kicsit javítottak, de nem csoda, ha a munkások nem hittek többé a nyílt propaganda hatékonyságában. Ezután azonban csak még inkább megnőtt a merényletek száma és a rendőrségnek nem is nagyon sikerült minden elkövetőt kézre keríteni. A mozgalom egyre inkább az illegalitásba szorult.

A terroristacselekmények és a letartóztatások tovább folytatódtak. 1884. szeptemberében gyilkosság vádjával kivégeztek két anarchistát (Anton Kammerer, Hermann Stellmacher).

Az elkövetőkre igen nagy hatással volt Nyecsajev - Forradalmi katekizmusa, melyet még 1880-ban a Freiheit-ben Reinsdorf jelentetett meg vitakeltés céljából. A „radikálisok” ilyen gondolkodásmódja és cselekedetei azonban lassanként a mozgalom bukásához vezettek. Tagjai többsége börtönben vagy száműzetésben volt. Ráadásul olyan gyilkosságokat is elkövettek, amelyek a munkásokban ellenszenvet keltettek, így elveszítették azok támogatását. A gyűlölet és az elkeseredettség gyakran vad fanatizmusba torkollott. Ezek a körülmények igencsak megkönnyítették a kormány dolgát és egy-két év alatt teljesen felszámolták a „radikálisok” mozgalmát. A terrorcselekményekre az osztrák és német kormány azt a választ adta, hogy kiutasított minden ismert anarchistát az országból, akik többnyire Londonba menekültek.

A 19. század végére jellemző, merényletekből világosan kitűnik az anarchista terrorizmus legfőbb jellemzői:

- a fennálló rendszer vezető képviselője, szimbóluma, tehát államfő vagy legalábbis kiemelkedő politikus elleni merénylet. De ha ez nem sikerül, végül is bárki ellen, akinek a fennálló rendszerből valami haszna van, tehát nagypolgár.

- a merénylő az elnyomó apparátus valamelyik képviselőjén áll bosszút, éppen valamilyen megtorlásért vagy ítéletért, amelyben az osztályuralom brutalitása mutatkozik meg.

„Az anarchista, aki tettre szánja el magát, nem azért cselekszik, hogy egyéni bosszút álljon, hogy megszabaduljon egy gyűlölt személytől. Ha a tettre szánja el magát, úgy ez azért történik, mert a tekintély ellensége és tiltakozó tettet akar végrehajtani a hatalom elve ellen. Minden szenvedők egyetemleges bosszúja nevében vonja ki tőrét valamely személy ellen, aki a kiszipolyozók, az élvezők, az uralkodók, és elnyomók osztályához tartozik.”                                                                                             

                                                                                                     ( L’Agitatore - 1898. szeptember 17.)

Amíg sok anarchista késznek mutatkozott, hogy a dinamitos bombamerényleteket a tett alkalmas propagandájának ismerje el, mások taktikai okokból is elvetették az ilyesfajta terrorakciókat. Elismerték ugyan, hogy az egyéni terrorakciók hatásosak lehetnek tiltakozásként, de tagadták, hogy a bombamerényletek okozta pánik, a burzsoázia körében tartós maradna.

„Anélkül, hogy elítélnénk őket, le kell szögeznünk: az egyéni terrorakciók többet ártanak, mint használnak az anarchista fejlődésnek. Ezek a cselekedetek a kétségbeesés kifejezői, annak bizonyságai, hogy egyetlen tettel nem lehet lerombolni mindazokat a társadalmi szervezeteket, amelyek e tettek elkövetőinek szenvedéseit okozták. Bosszúakciók ezek, és inkább a harag, mintsem a tett propagandálásának eszközei. Nem lehet forradalmat elképzelni harcosok nagy tömege nélkül…és ezt igen sok forradalmár hajlamos elfelejteni, saját erejük és harcos szellemük feledteti el velük. Mert, még ha a kisebbség hajtja végre a forradalmat, e kisebbségnek a tömegekből kell formálódnia, nem elszigetelt egyénekből, legyenek bármilyen műveltek és bátrak is…Ha az egyén energiáit nagy közösségi megmozdulás szolgálatába állítjuk, ugyanezek a tettek máris a forradalom előfutáraivá válnak.”     

                                                                                                                                                  (La Révolté)

Az 1910-es évek végére az anarchista terrorizmus szinte teljesen eltűnt. A burzsoázia megfélemlítése helyett a munkásosztály meggyőzésére fordították a hangsúlyt. A kapitalista társadalomnál csak jobbat lehet csinálni és ezt meg is kell mutatni az embereknek. Ez a gondolkodásmenet vezetett az anarcho-szindikalizmushoz ( CNT, FAI, IWW, CGT, stb.). A szindikalisták támogatják az általános sztrájkot, a bojkottot és a szabotázst is, de korán kiderült, hogy a világforradalom tekintetében zsákutca, mivel az államiság lehetőségét hordozza magában.

Természetesen voltak még később is elvétve merényletek, de azok már minden oldalon csaknem érdektelenségbe fulladtak. Inkább tekintik közönséges bűncselekményeknek vagy banditizmusnak, mint anarchista terrornak.

 

LATIN-AMERIKA ( BRAZÍLIA, CHILE, ARGENTÍNA, URUGUAY, MEXIKÓ ):

A dél-amerikai országokban az egyéni terrort elvetették, így nem a merényletek váltak elterjedté, hanem egyenesen a partizánháborúk, a felkelések kirobbantása, adófizetés megtagadása, fosztogatások, önkényes földosztás és földfoglalás. Az anarchizmus roppant méreteket öltött a századelőn. Kiszorították a pártokból, és a szakszervezetekből a szociáldemokratákat, így még a sztrájkok is, a lehető legradikálisabban zajlottak le. 

 

A „ DIREKT AKCIÓ”:

Kép „A tett propaganda" sehol nem vezetett politikai győzelemhez. Igazi jelentése azóta eltűnt, noha az évek alatt folyamatosan jelen volt és jelentősége nem változott. Már nem voltak ugyan hősies merénylők, de voltak sztrájkok, szabotázsok, zendülések, föld és épületfoglalások, fegyveres gerillaharcok és börtönlázadások, amiket anarchisták szerveztek és/vagy propagáltak, így az elv és az eszköz is fennmaradt. Cselekedetek immáron a címkézett skatulya nélkül. Ezzel pedig elérte végleges formáját, mint „direkt akció”.

A közvetlen akció a politikai aktivizmus egy formája.

Közvetlen akciót végrehajtani annyit jelent, hogy az ember saját maga tesz valamit a környezetében felmerülő problémák elhárítására, ahelyett, hogy politikusokra vagy bürokratákra várna hogy „segítsenek”.

A közvetlen akció a moralitást a jog fölé helyezi.

A közvetlen akció egyszerre jelenti annak kinyilvánítását hogy készek vagyunk harcolni, hogy életünk irányítását a saját kezünkbe ragadva saját magunk intézzük a dolgainkat a minket körülvevő világban, másrészt a felelősségvállalást az akciókért és a célokért.

Egy erőszakmentes közvetlen akció résztvevői bebizonyíthatják, hogy több ezer ember egyidejű összejövetele nélkül is el lehet érni jelentős célokat, továbbá segít az embereknek hogy újra bízzanak egymásban, és tudatára ébredjenek egyéni és közösségi erejüknek.

Az erőszakmentes közvetlen akció során végrehajthatók a hagyományos politikai akcióknak megfelelő cselekedetek, mint például tüntetések szervezése, kiáltványok közreadása és petíciók gyűjtése, azonban ezek a korlátozott hatókörű lépések csak egy kezdeti fázisát jelenthetik egy küzdelemnek, mely különben nem fog másnak tűnni, mint egy hatástalan, unalmas, kiszámítható, minden eredményt nélkülöző játéknak.

A közvetlen akció csírái a francia forradalmi szindikalistáknál és anarcho-szindikalistáknál jelentek meg a 20. század elején, mint elméleti és gyakorlati továbbfejlesztése a 19. század végi anarchista tett propagandájának. Emile Peuget a CGT 1914 előtti vezetője a következőképpen határozta meg:

„A közvetlen akció a munkások erejének és akaratának kinyilvánítása, mely a körülményektől és a környezettől függően megjelenhet nyugodt események formájában, vagy lehet nagyon agresszív is. Számunkra nem más, mint létkérdés. A közvetlen akciónak nincsenek pontos formai szabályai.”

                                                                                                             (A közvetlen akció, 1910)

A közvetlen akció, legyen az egyéni vagy közösségi, a munkások függetlenségi harcán alapszik a tőkések szervezett hatalma ellen, vagy ahogy Pierre Besnard 1930-ban megfogalmazta:

„A forradalmi szindikalizmusnak megvan a maga sajátos módszere: a közvetlen akció. Úgy gondolom, hogy elkerülhetetlen a lehető legpontosabb meghatározást megadnunk ezzel kapcsolatban. Annál is inkább elkerülhetetlen, mivel a közvetlen akció félreértéséből származó hibák súlyosak és veszélyesek lehetnek.”

Az 1917-es orosz forradalom utáni szükségszerű háttérbe kerülése után a közvetlen akciót apránként újra felfedezték a munkássághoz közel álló marxisták és az Olaszországban, majd Franciaországban és Németországban megjelenő autonóm mozgalom kapcsán újra előtérbe került a '70-es években.

A közvetlen akciót a „forradalmi munkásság” hősies és etikus önkifejezéseként meghatározó Jacques Rennes komoly szerepet játszott ebben a megújulásban. Úgy tekintette, hogy „a közvetlen akció nem pusztán test a test elleni küzdelem, hanem alkotómunka (…) mely a sztrájk szervezésétől közkönyvtárak alapításáig terjed (…) ezer más hasznos cél megvalósításán át.” Jaques Rennes másfelől is megközelítette a közvetlen akció fogalmát. A militarizmus elleni harc, a szabotázs – mint az erőszak helyettesítője –, a bojkottálás mind-mind forradalmi részét képezik a fejlődő munkás-összefogásnak. Hűen az Amiens-i karta szelleméhez, a szindikalizmusnak szánta a társadalmi átalakulás fő mozgatórugójának szerepét. A közvetlen akciót említi meg, mint a szindikalizmus kezdetét, kifejlődését és bevégeztetését.

A kifejezést az 1970-es évek végén az Action Direkte csoport vette fel névként.

A közvetlen akció formái:

Erőszakmentes közvetlen akció: köz- és magánterületek elfoglalása a hatóságok vagy a tulajdonos engedélye nélkül. Forradalmi közvetlen akció: a képviselet nélküli elnyomottak saját maguk által létrehozott forradalmi szerveire mint a közvetlen akció tudatos és tömeges formájára tekinthetünk, mely segítségével a tömegek saját akaratukat érvényesíthetik az általuk választott módon, például munkástanácsok formájában. Célja a tömegek radikalizálása és a világforradalom előlendítése. Az általános sztrájk, a tömegdemonstrációk, szabotázs, bojkott, fosztogatásra való felhívás, épületek és földek önkényes kisajátítása, egészen a fegyveres összecsapásokig minden, ami a fennálló rendszer működését az alapjaiban kérdőjelezi meg.

A köztudatba már beivódott. A polgári ellenállás, a társadalmi reformkövetelés és véleménynyilvánítás alkalmazza ezt a módszert, de a radikális, osztályharcos követeléseket sajnos még mindig csak az anarchista-kommunista és a szindikalista csoportok képviselik.

Terrorizmus: a közvetlen akció ezen szélsőséges formáját a XX. század elején egyaránt alkalmaztak anarchista és nacionalista csoportok. Az osztályharc nevében alkalmazott programszerű fegyveres terror a 20. században leginkább az olyan szélsőbaloldali csoportok eszközévé vált (természetesen az anarchistákon kívül), mint a Vörös Hadsereg Frakció ( R.A.F. – Rote Armee Fraktion ) az NSZK-ban, a November 13 ( MR-13 – Movimiento Revolucionario 13 de Noviembre ) Guatemalában vagy a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) Olaszországban.