Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


sztrájkok

2012.05.29

Sztrájkok

megjelent a Western Socialist 1948 januári számában

 

A munkásmozgalomban a harc két fő formáját különböztetik meg, melyeket gyakran a harc politikai és gazdasági terepeként jelölnek meg. Az előbbi a parlamenti vagy hasonló szervek választásaira összpontosított, az utóbbi magasabb bérekért vagy jobb munkakörülményekért folytatott sztrájkokból állt. A XIX. század második felében a szocialisták között általános volt az a vélekedés, hogy az előbbi alapvető fontosságú és forradalmi, mert a politikai hatalom meghódításának, és a ezáltal társadalomszerkezet forradalmasításának, a kapitalizmus eltörlésének és egy szocialista rendszer bevezetésének célját állította fel. Míg az utóbbi csak eszköz volt a reformhoz, az életszínvonal fenntartásához vagy javításához a kapitalizmuson belül, ennélfogva elfogadva ezt a rendszert a társadalom alapjaként. Hogy ez a megkülönböztetés nem lehetett egészen helyes, azt hamarosan megmutatta a parlamentarizmus gyakorlata. Marx a Kommunista Kiáltványban már említett néhány reformintézkedést, melyek a jövőbeli forradalmat készítik elő. A későbbi időkben a szocialista parlamenti képviselők örökösen reformokért dolgoztak és harcoltak; a szocialista pártok, melyekhez tartoztak, azonnali követelések alaposan kidolgozott programját állították fel; és növekvő számú választót tudtak megnyerni. Először és legkézzelfoghatóbban Németországban; aztán más európai országokban. A szocialista forradalom végcélja fokozatosan háttérbe szorult. Amit a szocializmusért való harc neve alatt ez a politikai harc valóban elért, hogy bizonyos méltányos helyet biztosított a munkásosztálynak a kapitalista társadalomban, a munka- és életkörülmények bizonyos színvonalával, persze sohasem valóban biztosat, mindig ingatagot de valahogy létezőt, mindig vitatottat és mindig védelemre szorulót.

A harc mindkét formája, mind a szakszervezetiség a sztrájkjaival, mind a parlamentáris szocializmus, most csak a reform eszközei voltak nagyrészt ugyanazon személyek, a parlamentben ülő szakszervezeti vezetők által intézve. És a reformista doktrína azt állította, hogy az ő tevékenységük által, a parlamentben felhalmozott reformok és műhelyek ipari demokráciája révén, a kapitalizmust fokozatosan át fogják alakítani szocializmussá.

De a kapitalizmus a maga útján járt. Amit Marx gazdasági tanulmányaiban kifejtett, a tőkekoncentráció, sokkal hatalmasabb fokon valósult meg, mint szerzője talán feltételezte volna. A kapitalizmus növekedése és fejlődése a XX. században számos új társadalmi jelenséget és gazdasági viszonyt hozott létre. Minden szocialistának, aki a megalkuvást nem tűrő osztályharc alapján áll, figyelmesen kell tanulmányoznia ezeket a változásokat, mert ezektől függ, hogyan kell a munkásoknak cselekedni, hogy elnyerjék a győzelmet és a szabadságot; a forradalom sok régi elgondolása most határozottabb alakot ölthet. Ez a fejlődés roppant mértékben növelte a tőke hatalmát, dominanciához juttatta a monopolisták kis csoportjait az egész burzsoázia felett, és ez az államhatalmat egyre gyorsabban a nagybani üzlethez kötötte. Megerősítette az osztályban az elnyomási hajlamokat, ami kifejeződött a reakciós és fasiszta tendenciák erősödésében. A szakszervezeteket még erőtlenebbekké tette a tőkével szemben, csökkentette harci hajlandóságukat; vezetőik egyre inkább a tőke közvetítői vagy éppen ágensei lettek, akiknek az a foglalkozásuk, hogy ráerőszakolják a vonakodó munkásokra a nem kielégítő, a tőke által diktált munkakörülményeket. A sztrájkok egyre inkább vadsztrájkok formáját öltik, a szakszervezeti vezetők akarata elleni kitörésekké válnak, akik azután a vezetést megragadva amint csak lehet, elfojtják a harcot. Minthogy a politika mezeje csupa kollaborációból és osztályegyetértésből áll a KP esetén a forradalmi retorika látszatával kísérve, az ilyen vadsztrájkok egyre inkább a munkások egyetlen valódi elkeseredett osztályharcává válnak a tőke ellen.

A háború után ezek a tendenciák felerősödtek. Az újjáépítés, az elpusztított vagy hiányos termelőerők helyreállítása kapitalista rekonstrukciót jelent. A kapitalista újjáépítés még gyorsabb tőkefelhalmozást, még ádázabb profitnövekedést, a munkások életszínvonalának süllyedését vonja maga után. Az államhatalom most fontos funkcióhoz jut az üzleti élet megszervezésében. A letarolt Európában a legfőbb vezető helyre kerül; tisztviselői egy tervezett gazdaság igazgatói lesznek, szabályozva a termelést és a fogyasztást. Különleges feladata a munkások elnyomása és minden elégedetlenség elfojtása fizikai és szellemi eszközökkel. Amerikában, ahol az állam alá van rendelve a nagybani üzletnek, ez a legfőbb funkciója. A munkásokkal szemben most ott áll az államhatalom és a tőkésosztály egységfrontja, melyhez többnyire a szakszervezeti vezetők és a pártvezetők is csatlakoznak, akik arra vágynak, hogy az igazgatókkal és a főnökökkel tárgyalhassanak és legyen szavazati joguk a bérek és a munkafeltételek megszabásánál. És a növekvő árak e tőkés mechanizmusában a munkások életszínvonala gyorsan csökken.

Európában, Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Amerikában is, vadsztrájkokat látunk fellobbanni, mostanáig csak kis csoportokban, társadalmi szerepük világos tudata és távolabbi célok nélkül, de a szolidaritás ragyogó szellemével. Szembeszállnak munkáspárti kormányukkal Angliában, és ellenségesek a kormányban résztvevő Kommunista Párttal Franciaországban és Belgiumban. A munkások elkezdték érezni, hogy az államhatalom most a legfőbb ellenségük; sztrájkjaik éppúgy irányulnak e hatalom ellen, mint a tőkés gazdák ellen. A sztrájkok politikai tényezővé válnak; és amikor olyan méretű sztrájkok törnek ki, melyek egész ágazatokat tesznek tönkre és velejéig rázzák meg a társadalmi termelést, akkor elsőrendű politikai tényezőkké lesznek. Maguk a sztrájkolók talán nincsenek tudatában a legtöbb szocialista sincs, lehet, hogy nem áll szándékukban forradalmároknak lenni, de mégis azok. És fokozatosan tudatosság fog kialakulni abból, amit ösztönösen csinálnak, a szükségszerűségből, és az akciókat közvetlenebbé és hatékonyabbá fogja tenni.

Tehát a szerepek fokozatosan felcserélődnek. A parlamenti akció a politikusok puszta vitájává fajul, és emberek becsapását szolgálja vagy a legfeljebb a régi mocskos kapitalizmus összetákolását. Ezzel egy időben a munkások tömegsztrájkjai komolyabb támadásokká kezdenek válni az államhatalom, a kapitalizmus eme erődje ellen, és a leghatékonyabb tényezőkké a tudatosság és a munkásosztály társadalmi erejének növelésében. Bizonyosan hosszú még az út a célig; amíg olyan munkásokat látunk, akik sztrájkba lépnek, majd visszatérnek a munkába egyszerűen egy becsvágyó vezér parancsára, addig még nem érettek az önfelszabadítás nagy tetteire. De visszatekintve az elmúlt fél évszázad fejlődéseire és változásaira, nem mulaszthatjuk el e valódi proletár osztályharcok fontosságának felismerését a társadalmi forradalomról alkotott eszméink szempontjából. Hogy ezáltal hogyan bővülnek a szocialisták propagandafeladatai, azt máskor fogjuk mérlegelni