Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


munkások harca 3.

2012.05.29

Érdekharc és forradalmi harc.

 

Az a harc, amit a birtoktalan osztály az ipari munkássággal az élén az összes kizsákmányolók ellen érdekeiért folytat, egyúttal forradalmi harc is. Hogy miért kell ennek így lennie, sok ellenfe­lünk egyáltalában nem akarja megérteni — legalább is elméletileg nem, mert valójában érzik ők is, hogy nem frázis az, ha a szociál­demokrácia a forradalmat, a jelenlegi termelő mód romba döntését tekinti céljának. De mert elméletileg nem képesek felfogni, gör­csösen erőlködnek velünk elhitetni, hogy ezt a forradalmi célt igazi gyakorlati érdekpolitikával össze lehet egyeztetni. A munkásosz­tálynak — mondják ők — megvan az a joga, mint bármely más osztálynak, hogy anyagi érdekeit védelmezze, s el kell ismerni azt a jogát is minden akadály nélkül, hogy más osztályok ellen érdek­harcot folytathasson. De emellett el kell ismernie a többi osztályok jogait is és nem szabad politikai egyeduralomra törekednie, hogy azzal forradalmi célok érdekében visszaéljen; ezzel csak kihívja az összes többi osztályok ellenállását maga ellen és árt saját érdekei­nek, ahelyett, hogy azokat elősegítené.

A gyakorlatban nem talál a munkásság ilyen véleményeket magával szemben, semmit sem vesz abból észre, hogy érdekharcát jogosnak ismernék el. Ez végre is csak befolyástalan fecsegők üres beszéde; de mert megzavarhatná a kevésbé világosfejű embereket, kik rokonszenveznek küzdelmünkkel, ezért közelebbről kell megvilágítanunk az érdekharc és a forradalmi harc közötti összefüggést.

Minden társadalomban, ahol osztályellentétek vannak, osztály­harc is van. Mi a harc oka s miért folyik az? Miért nem tudnak azok békésen egymás mellett élni,? Minden osztály igyekszik ma­gának jó életfeltételeket teremteni; de életviszonyait csak más osz­tályok rovására javíthatja meg, mert a társadalmi termelés tömege korlátolt. Természetesen bizonyos intézkedésekkel ezek tömegét meg lehetne annyira növelni, hogy minden osztálynak haszna lehetne belőle; de a termelésnek ilyen ésszerű befolyásolása a társadalmi öntudatnak olyan fokát tételezi fel, hogy az csak a szocializmus korszakában valósulhat meg; akkor az emberek tudatos összműködéssel mindenkinek az életmódját megjavítják. Az eddigi osztá­lyokra szakadt társadalmi berendezkedésekben ilyen tudatos együttműködés lehetetlen és az osztályok durván küzdenek egymás ellen, hogy a mindenkori össztermelésből részüket a többiek rovására megnöveljék.

A küzdelem tárgya tehát azoknak a termékeknek a feloszlása, amiket a fennálló társadalmi rendben termelnek. Minden termelési módnak megvannak a maga meghatározott, részben automatikus, részben önkényes szétosztási szabályai. A bér nagysága szabja meg, a munkások által termelt összes értékekhez való viszonyában, a társadalmi termelés feloszlását a munkásosztály és a kizsákmá­nyoló osztály között. A kamatláb határozza meg a pénztőkések ré­szét; az élelmiszerekre kivetett behozatali vámokkal biztosítják az agráriusok jövedelmük emelkedését, amit vagy a gyárosok fognak megfizetni, vagy a munkások, aszerint, amint egyidejűleg a mun­kabér is emelkedik, vagy sem. Ezek a társadalmi össztermelésben való részesedésért folyó harcok tisztán érdekharcok és a munkás­osztálynak épp úgy kell ezekben érdekeiért küzdenie; mint a töb­bieknek. Bár az nem bizonyul helyesnek, amit a liberális tudósok a munkásosztály e harcának más érdekharcokkal való megegyezé­séről állítanak. A többi osztályok, amelyekről itt szó van, az érték­többlet feloszlásáért küzdenek egymás ellen, amit a munkásosz­tálytól együttesen szednek el; éppen ezért legtöbbször együttesen állnak a proletariátussal szemben, mint ahogy a kizsákmányoló társaság mindig szolidáris tömegként áll a kizsákmányoltakkal szemben. Minden nagyobb sztrájkban az egész tőkésosztályt és en­nek sajtóját egyértelműleg látjuk a megtámadott vállalkozók mö­gött felvonulni. Ez nem kartársi barátságból történik, hanem, mert tudják, hogy ezek a vállalkozók a kényszerű béremelésből szár­mazó veszteségüket legnagyobb részében a kedves kartársak között fogják szétosztani, áremelés formájában. Szolidaritásuk tehát csak saját érdekeik kifejezése.

A munkásosztálynak tehát ebben az érdekharcban az össze"! többi osztályokkal szemben kell állania. Azon kell lennie, hogy a tőkés termelési renden belül életmódját megjavítsa, és ezzel még csak nem is rövidíti meg ellenfelei részéi, mert a kapitalizmus kö­vetkeztében az össztermelés állandóan gyorsan növekedik. Ezt a harcot a szakszervezetek folytatják. A dolgozóknak az a rétege, mely eddig helyzetének öntudata nélkül tengődve, legelőször kezd ellenállásba, eleinte erre a többi osztályokkal való egyenjogúság álláspontjára helyezkedik. Nem akar kisebb lenni, hanem ugyan­azokra az igényekre törekszik, hogy érdekeit képviselhesse és élet­módját a fennálló renden belől megjavítsa. Távolabbi célokat ak­kor még nem tűz maga elé, még akkor nem ismer magasabb érde­keket. Ex a liberális szellemmel telt szakszervezetek álláspontja is. Ezen az állásponton úgy veszik a fennálló társadalmi rendel, aminő az abban a pillanatban, anélkül hogy fejlődését figyelembe vennék. Ezért csak azok maradhatnak meg a mellett az álláspont melleit, akik a kapitalizmust örökkévalónak tekintik és semmiféle fejlődést nem ismernek el, tehát a liberálisok. De akik a társadalmat mint fejlődő organizmust ismerték meg, azok szemében ez az álláspont csak fél, tökéletlen és korlátolt igazság.

A társadalom fejlődése annak gazdasági szerkezetében változá­sokat idéz elő, s ezért az osztályok jellegében, jelentőségében és kölcsönös viszonyában is változások keletkeznek. A kapitalizmus lassú fejlődése először is a burzsoáziát tette a legjelentősebb osz­tállyá, a birtokos nemességet haszontalan, élősdi osztállyá süllyesztette s aztán a burzsoáziából a nagytőkések rétegét emelte ki. Most, a kapitalizmus őszi napjaiban, a kispolgárság gazdaságilag jelen­tőségét elvesztette, míg a proletariátus egyre nyer jelentőségben. Általában el lehet mondani, hogy a gazdasági fejlődés következté­ben egyes osztályok nyernek hatalomban és jelentőségben, míg mások veszítenek; azok vezetőhelyre kerülnek, ezek onnan vissza­húzódni kénytelenek. Az előbbiek ezért rokonszenveznek a fejlő­déssel és azt a lehetőséghez képest elősegítik; ezek a haladó osz­tályok; az utóbbiak ellenséges érzéssel állnak a haladással szem­ben s igyekeznek azt — bár hiába — akadályozni; ezek a reakciós osztályok.

Ez által a fejlődés állal az osztályharc új és magasabb jelen­tőséget nyer. Most már nem csupán a társadalmi termelés feloszlá­sáról van többé szó, hanem a társadalom fölötti uralomról. Ebben a harcban természetesen mindig az anyagi érdek a hajtóerő, de nem abban a piszkos, korlátolt értelemben, ami akkor ragad rá, ha csak azért folytatják, hogy a jelenlegi össztermelésből valamivel többet szerezzenek meg maguknak. Az anyagi érdek itt tágabb látókörrel, forradalmi módon s így egyidejűleg ideális öltözetben lép fel, amennyiben arra hajtja a feltörekvő osztályokat, hogy a hatalmai maguknak megszerezzék és azt a társadalmi fejlődés siettetésére használják fel. Ekkor a haladó osztály mint forradalmi osztály lép fel, mint azt a burzsoázia a történelemben több ízben tette. S mert ekkor érezni azt, hogy törekvéseit az anyagi fejlődés támogatja s azokat a haladás szükségletei parancsolják, frissnek, erősnek, bizakodónak érzi magát és anyagi érdekharcát nagy tör­ténelmi kultúrcselekedet szelleme hatja át.

Ezzel szemben a többi osztályok harca annál piszkosabb. Nem­csak azért, mert csupán a meztelen pénzelőnyért folytatott s min­den magasabb jellemvonást nélkülöző osztályharc, hanem még an­nál is rosszabb ; megkísérli emiatt a korlátolt érdek miatt a nagy és szükséges társadalmi haladást megakasztani. S mert ez a kettős bűn terheli, nem csoda, ha a köréből származó legjobb jellemek és legnagyobb tehetségek hátat fordítanak neki, hogy a forradalmi osztályhoz csatlakozzanak.

Amit itt általánosságban mutattunk ki, az ma a proletár-harcra érvényes.  A társadalmi gépezet nem a most meglévő sok osztály között folyó különböző érdekharcok szabálytalan zűrzavara. Közöt­tük a proletariátus az a forradalmi osztály, amelyiknek érdekei egybeesnek a társadalmi fejlődés érdekeivel, szemben a birtokos osztályokkal, melyek reakciós tömeget képeznek. A gazdasági fejlő­dés a termelőeszközök társadalmasítását követeli, ami egyértelmű az osztálykülönbségek megszüntetésével és a proletariátus felszaba­dításával. Ez ellen a birtokos osztályok lehetőleg küzdenek s ez csupán a győzedelmes, az uralomra jutott proletariátus műve lehet. A munkásosztályt nyomorúságos helyzete okainak és a kapita­lizmus fejlődési törvényeinek felismerése arra vezeti, hogy végcélul a termelési eszközök társadalmasítását írja zászlójára. Rá nézve egyet jelent, ha anyagi osztályérdekeiért, vagy a társadalom szük­ségszerű haladásáért, tehát magasabb kultúráért harcol. A kizsák­mányoló osztály szorosan összetart emiatt a veszély miatt, ami az egész kizsákmányolást fenyegeti. Nem abban az értelemben, hogy az értéktöbblet felosztásáért folytatott kölcsönös harcot már most feladja; nem, mert tudja, hogy a forradalom holnap még nem lesz itt és a legközelebbi jövőre mindenikünknek biztosítani kell még a maga részét. De az a harc háttérbe szorul az általános veszéllyel szemben; a szociáldemokrácia ellen a birtokos osztályok egyetlen, reakciós tömeggé válnak. Ügyüket azonban csak a legalantasabb érdek álláspontjáról lehet védelmezni; a kapitalista kizsákmányo­lás fenntartását csak egy kis élősködő csoport érdekében követelik, amely fel akarja a társadalomnak egy magasabb kultúrfokra való szükséges fejlődését ennek az érdeknek áldozni. Épp ezért nem csoda, hogy ügyüket a belátó és mély érzésű emberek hovatovább elhagyják, hogy a szociáldemokrácia mindig több hívet szerez és diadalútjában csak az tudja föltartóztatni, hogy mibenlétéről az el­maradott néprétegekben hazug felfogásokat terjesztenek.

A társadalmi fejlődés azt idézi tehát elő, hogy érdekharcunk forradalmi harccá válik, mert ez a fejlődés új társadalmi formák felé kényszerit; ezért ez a fejlődés harcunk győzelmét is biztosítja.