Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


lenin mint filozófus 4.

2012.05.30

VIII. Az orosz forradalom

 

  Lenin és Plehanov alapvető filozófiai nézeteinek egyezése – közös eltérésükben a marxizmustól – az orosz társadalmi viszonyokból való közös eredetükre utal. Egy tanítás vagy szemléletmód neve vagy felruházása annak szellemi eredetétől függ, megjelöli a korábbi elméletet vagy a korábbi gondolkodót, amitől illetve akitől az illető a legtöbbet tanulta, vagy ami, illetve aki követőjének nevezi magát. A tanítás legfőbb tartalma annak anyagi eredetétől függ, és azok a társadalmi viszonyok határozzák meg, melyek között kifejlődött és hatnia kell. A marxizmus egyik alaptétele, hogy a nagy társadalmi eszmék és szellemi áramlatok az osztályok céljait, azaz a társadalmi fejlődés szükségszerűségeit juttatják kifejezésre, és az osztályharcokkal együtt fejlődnek. Ennélfogva nem szemlélhetők a társadalomtól és az osztályharctól elválasztva. Ez magára a marxizmusra is vonatkozik.

  Tevékenységük hajnalán Marx és Engels a németországi abszolutizmus polgári ellenzékének első, akkoriban még osztatlanul egységes soraiban álltak. A történelmi materializmushoz való fejlődésük az elkövetkező években a munkásosztály fejlődésének elméleti kifejeződése volt, amely fejlődés a burzsoázia elleni önálló osztályharchoz vezetett. A gyakorlati ellentét elméleti ellentétben fejeződik ki. A burzsoázia további harcában – elvileg Feuerbachhal összhangban – felserdül a polgári materializmus, amely a természettudományt a vallás legyőzésére használja fel és ezzel aláássa a régi hatalmakat. A munkásosztály nem támaszkodhat a természettudományra. Neki a burzsoázia ellen kell harcolnia, amely ezt a tudományt saját szolgálatába állította. A proletariátus elméleti fegyvere a társadalmi fejlődés tudománya. Utóbbi számára a vallásnak a természet megismerése általi legyőzése nem bír önálló jelentéssel, mivel tudja, hogy a tőkés fejlődés, különösen annak saját osztályharca megfosztja gyökereitől a vallást. Azzal a magától értetődő ténnyel, hogy a gondolatok az agyból származnak, nem sokat tud kezdeni. Neki azt kell tudnia, hogyan származnak az eszmék a társadalomból. Ez a marxizmus tartalma, ahogyan az a proletariátus fejében fokozatosan élő, előrehajtó erőként felnő, mint olyan elmélet, amely növekvő erejét a szervezet és a forradalmi belátás által juttatja kifejezésre. Amikor aztán a XIX. század második felében a kapitalizmus Nyugat- és Közép-Európában teljesen uralomra jutott, eltűnt a polgári materializmus. Itt most a marxizmus volt az egyetlen materialista osztálynézet.

  De Oroszországban mindez másként volt. Ott a cárizmus elleni harc nagymértékben hasonlított a korábbi európai harcokhoz az abszolutizmus ellen. Oroszországban is az egyház és a vallás voltak a kormányzati rendszer legerősebb támaszai. Ezek a paraszti tömegeket – melyek gyakorta még primitív naturálgazdálkodásban éltek – a legsötétebb babonák fogságában tartották. Így itt a vallás elleni harc társadalmi szükségszerűség volt. Oroszországban azonban hiányzott bármiféle burzsoázia, amely jövendő uralkodó osztályként felvehette volna ezt a harcot. Ez a feladat az orosz értelmiségre hárult, amely évtizedeken át egyedül folytatott elkeseredett harcot a nép felvilágosításáért és a cárizmus ellen. Ehhez a nyugat antimaterialista, reakciós burzsoáziájánál a legcsekélyebb gyakorlati és elméleti támogatásra sem talált. Ilyen támogatásra elsősorban csak a szocialista munkásmozgalomnál lelt, amelynek ezért átvette elismert elméletét, a marxizmust. Így történt, hogy még azok is, akik (mint Pjotr Sztruve és Tugan-Baranovszkij) az orosz burzsoázia szószólóivá váltak, elméletileg mint „marxisták” léptek fel. Megtanulták Marxtól a kapitalizmusba való fejlődés és a megfelelő politikai átalakulás szükségszerűségét. A nyugat proletár marxizmusához egyébként semmi közük nem volt. Forradalmi hatalom Oroszországban csak akkor jelentkezett, amikor a munkások először sztrájkokkal, aztán politikai követelésekkel felvették a harcot. Most az értelmiség talált egy forradalmi osztályt, amellyel szövetkezhetett, amelynek szóvivőjeként ő mint szocialista párt felléphetett. A munkások osztályharca Oroszországban egyúttal a cári abszolutizmus elleni harc volt, a szocializmus zászlaja alatt.

  Így a marxizmusnak Oroszországban – ahogyan ott a fejekben keletkezett és élt – más színezetet kellett kapnia, mint Nyugat-Európában. Egy harcoló munkásosztály elmélete volt. De ez a munkásosztály mindenekelőtt azon feladat előtt állt, melyet korábban nyugaton a burzsoáziának kellett megoldania, és ebben az értelmiség volt a szövetségese. Így ennek a szocialista értelmiségnek keresnie kellett egy olyan elméleti formát, melyben a vallás kritikája foglalta el az első helyet. Ezt a materializmus korábbi formáihoz való közeledésben találta meg, és Marx régebbi írásaiban, abból az időből, amikor a burzsoázia és a munkásosztály harca az abszolutizmus ellen még Közép-Európában sem különült el egymástól.

  Plehanovnál, az „orosz marxizmus atyjánál” ez mindig tisztán napvilágra került. Miközben a nyugat-európai marxistákat egészen más kérdések foglalkoztatták, ő érdeklődését a régebbi materializmus felé fordította. Adalékok a materializmus történetéhez című művében Helvétiust, Holbachot és Lamettrie-t, a XVIII. század francia materialistáit tárgyalja és összehasonlítja őket Marxszal, hogy megmutassa, hogy már ők is mennyi helyeset és értékeset tartalmaznak. És így az is érthetővé válik, miért hangsúlyozza A marxizmus fő problémáiban mindenekelőtt a Marx és Feuerbach közötti összhangot, és hogy a természettudományos materializmus kérdésfeltevése nála milyen jelentőségre tett szert. Mindamellett Plehanov még erősen a nyugat-európai, nevezetesen a német munkásmozgalom hatása alatt állt. Ő volt az orosz munkásmozgalom prófétája, amelynek jelentőségét ő a marxizmus nyugati elméletének alapján jósolta meg, amikor a gyakorlatban még alig volt felfedezhető. Nemzetközi figura volt, aki erőteljesen részt vett a marxizmusról és revizionizmusról folyó elméleti vitákban. Azon nagyon kevesek egyikének számított, akik egyáltalán foglalkoztak filozófiai kérdésekkel. Nyugaton tanulmányozták írásait és cikkeit, anélkül, hogy a szocializmuson belül akkoriban még felszínre nem került eltérések tudatosultak volna. Ő tehát nem állt olyan kizárólagosan az orosz viszonyok hatása alatt, mint Lenin.

  Lenin az orosz munkásmozgalom gyakorlati vezetője volt, és ezért elméleti nézeteiben sokkal erősebben juttatta kifejezésre ennek a mozgalomnak a gyakorlati-politikai céljait. A könyvében fellépő alapvető filozófiai nézeteket az uralkodó cárizmus elleni osztályharc viszonyai határozták meg. Ami az elméleti, nevezetesen a filozófiai nézeteket meghatározza, az nem az alkalmi és absztrakt tanulmányok, nem a filozófiai irodalomban való olvasottság, hanem az élet nagy feladatai, melyek az emberek gyakorlati tevékenységét meghatározzák, és ezzel irányt szabnak minden gondolkodásnak és akaratnak. Lenin és a bolsevik párt számára az élet első nagy feladata a cárizmus és az egész barbár orosz társadalmi rend megdöntése volt. A vallás és az egyház volt az abszolutizmus elmélete, ideológiája, felmagasztalása, a tömegek leigázásának szimbóluma. Ellene a legélesebb elkülönülés, a legkíméletlenebb harc volt szükséges. Így Leninnél a vallás elleni harc állt az elmélet középpontjában. Számára minden, mégoly csekély közeledés a „fideizmushoz” a mozgalom létidegét sértette meg. Az oroszországi harc – mint az abszolutizmus, a nagybirtok és a papság elleni harc – azokhoz a harcokhoz volt hasonló, melyeket a XIX. században a burzsoáziának és az értelmiségnek Nyugat- és Közép-Európában kellett folytatnia. Ezért lépnek fel Leninnél ugyanazok a gondolatmenetek és alapvető nézetek, melyek akkoriban nyugaton polgári materializmusként foglalkoztatták az elméket. Ennek szóvivőivel Lenin rokonlényegűnek érzi magát. De Oroszországban a munkásosztálynak kellett ezt a harcot folytatnia. Ezért e harc szerve egy szocialista párt kellett hogy legyen, amely marxistának vallotta magát, és annyit vett át a marxizmustól – a feudalizmusból a kapitalizmuson át a kommunizmusba való szükségszerű fejlődés tanítását, az osztályharcról mint hajtóerőről szóló tanítást – amennyi egy orosz forradalom számára szükséges volt. Ezért nevezte Lenin a maga materializmusát marxizmusnak, és azt hitte, hogy az ő materializmusa valóban marxizmus.

  Ehhez hozzájön még egy körülmény. Oroszországban a kapitalista ipar – a nyugattal ellentétben – nem úgy fejlődött ki, mint egy polgári népesség körében egyre fokozódó polgári termelés. Itt a nagyipari vállalatokat az idegen, nyugati nagytőke alapította, és a nyugati tőke ilymódon zsákmányolta ki az orosz munkásokat. Ezenkívül a cári kormánynak adott kölcsönei révén az európai finánctőke nehéz adók útján kizsákmányolta az egész orosz paraszti népességet. A cárizmus a maga hivatalnokaival a világtőke ágense volt, amely világtőke Oroszország kizsákmányolásánál a gyarmati tőke szerepében lépett fel. Ilyen, gyarmatként kizsákmányolt országokban az uzsorás idegen tőke elleni harc minden osztály érdeke. Ekkor a cél az idegen kizsákmányolás lerázása, amivel a saját belső gazdasági fejlődés szabad utat nyer, olyan utat, amely rendszerint saját nemzeti kapitalizmushoz kell hogy vezessen. De mivel az ellenség a világtőke, a harcot a szocializmus jelszavával folytatják, és a nyugat munkásosztályában – mivel az ugyanazon ellenség ellen harcol – keresnek szövetségest. Ilyen értelemben Szun Jat-Szen is szocialista volt. Mivel azonban a kínai kereskedői burzsoázia, melynek érdekeit képviselte, nagyszámú és hatalommal rendelkező osztály volt, az ő „szocializmusa” nemzeti volt és ő harcolt a marxizmus „tévedései” ellen. Leninnek a munkásosztályra kellett támaszkodnia, és mert az ő harcának kíméletlenül radikálisnak kellett lennie, ezért átvette a világtőke ellen harcoló nyugat-európai proletariátus legradikálisabb ideológiáját, a marxizmust. De ahogyan az orosz forradalomban két jelleg keveredett, a polgári forradalom a feladatokban, a proletárforradalom az aktív erőben, úgy az ehhez tartozó bolsevik elméletnek is egy keveréknek kellett lennie – polgári materializmusnak az alapvető nézetekben, proletár materializmusnak az osztályharc tanításában. Ezt marxizmusnak nevezték. De nyilvánvaló, hogy amit Lenin marxizmuson értett, és amit Oroszországnak a kapitalizmushoz való különös hozzáállása határozott meg, annak teljesen eltérőnek kell lennie a valódi marxizmustól, ahogyan az a fejlett kapitalista országok proletariátusában felnő. Nyugat-Európában a marxizmus egy olyan proletariátus világnézete, amely az előtt a feladat előtt áll, hogy egy, a legmagasabb fejlettségig megérett kapitalizmust, mely saját életközege, kommunizmusba fordítson át. Az orosz munkások és értelmiségiek ilyen feladatot egyáltalán nem állíthattak maguk elé. Nekik először szabad utat kellett nyitniuk saját modern nagyiparuk fejlődése számára.1 Az orosz bolsevikok számára a marxizmus magja nem abban a marxi tételben koncentrálódik, hogy a társadalmi lét határozza meg a tudatot, hanem a fiatal Marxnak abban a mondatában: a vallás a nép ópiuma – amely most arany betűkkel áll a moszkvai Népház előtt.

  Talán elképzelhető lenne, hogy egy szerző teoretikus írásában nem csak saját környezetének közvetlen hatásai, hanem más, fejlettebb országok és osztályok hatása és távolabb eső célok is kifejezésre jutnak. De Lenin könyvében ebből semmi sem érződik. Olyan világos és kizárólagos visszatükröződése a szándékolt orosz forradalom fent leírt jellegének, alapvető gondolatai oly tökéletesen egyeznek a polgári materializmus alapgondolataival, hogy ha ezt akkoriban ismertük volna – de a machizmus körüli vitáról nyugatra csak kusza és hamis híresztelések jutottak el – és ha képesek lettünk volna helyesen értelmezni, akkor meg tudtuk volna jósolni, hogy az eljövendő orosz forradalomnak egy polgári forradalom jellegét kell hordoznia, és valamilyen, a munkásokra támaszkodó kapitalizmusba kell hogy torkolljon.

  Létezik egy széles körben elterjedt nézet, hogy a bolsevik párt marxista volt, és hogy Lenin mint a marxizmus nagy képviselője – csupán Oroszország gyakorlati szükségszerűségeinek megfelelően – a forradalom után ott valami mást valósított meg, mint amit Nyugat-Európában kommunizmusnak neveztek. És hogy ebben Lenin tiszta, realista, marxista betekintése mutatkozott meg. Így hát azt is megkísérlik, hogy az új Oroszország despotikus állami gyakorlatát ellentétbe állítsák a régi bolsevizmus jó marxista elveivel. Ez a vélemény helytelen. Lenin és a bolsevik párt marxizmusa legenda. Lenin a valódi marxizmust sohasem ismerte. Honnan vette volna? A kapitalizmust csak gyarmati kapitalizmusként ismerte, a társadalmi forradalmat csak egy földesúri és cári despotizmus megdöntéseként. Az orosz bolsevizmus nem hagyhatta el a marxizmus útját – mivel soha nem volt marxista. Ezt bizonyítja Lenin könyvének minden oldala. És maga a marxizmus igazolja – azon a tételen keresztül, hogy az elméleti nézeteket a társadalmi viszonyok és szükségszerűségek határozzák meg –, hogy ez nem is lehetett másként. De a marxizmus egyúttal rámutat e legenda szükségszerű voltára is – minden polgári forradalomnak szüksége van arra az illúzióra, hogy ő több, hogy ő más. Itt ez az illúzió az volt, hogy az orosz forradalom a proletár világforradalom kezdete lett volna, és ehhez tartozott a marxizmus legendája. Természetesen Lenin Marx tanítványa marad, abban az értelemben, hogy legfontosabb nézeteit – melyek nélkül az oroszországi harcot nem lehetett vezetni – a marxi műből merítette. Ahogyan hasonló okokból a szociáldemokraták is Marx tanítványai. És az is igaz marad, hogy az a gyakorlati harc, melyet az orosz proletariátus – a forradalom első és leglényegesebb ereje – folytatott, a maga politikai tömegsztrájkjaival és tanácsszervezetével még mindig a modern proletár akció legtanulságosabb példája. De hogy Lenin nem értette a marxizmust mint a proletárforradalom elméletét, hogy nem értette a kapitalizmus, a burzsoázia, a proletariátus lényegét a maguk legmagasabb fejlettségében, az megmutatkozott, mihelyt 1917 után a nyugat-európai proletariátust Oroszországból akarta – a III. Internacionálé révén – a „világforradalomhoz” vezetni, és nem törődött a nyugati marxisták figyelmeztetéseivel. A kudarcok, tévelygések és vereségek szakadatlan sorozata, melyek következménye a munkásmozgalom mai gyengesége és zavarodottsága, megmutatja ennek a vezetésnek a tökéletes elégtelenségét.

  Térjünk vissza most ahhoz az időszakhoz, mikor Lenin a könyvét írta. Mi volt akkoriban a machizmus körüli harc jelentősége? Mivel az orosz forradalmi mozgalom az értelmiség sokkal szélesebb köreit fogta át, mint nyugaton valaha is, magától értetődő volt, hogy egy részük a nyugat antimaterialista szellemi áramlatainak hatása alá került. Ugyanígy magától értetődő volt, hogy ez ellen Lenin a legélesebben felvette a harcot. Ezeket az áramlatokat ő nem úgy szemlélte, mint egy marxista, aki megpróbálta volna megérteni társadalmi eredetüket és ezzel próbálta volna ártalmatlanná tenni őket. Művében sehol sem mutatkozik eziránti érzék. Lenin számára a materializmus Feuerbachhal, Marxszal, Engelsszel és a polgári materialistákkal győzedelmeskedett. De aztán ostobaság miatt, reakció miatt, a burzsoázia pénzérdeke miatt, a teológusok szellemi hatalma miatt Nyugat-Európában visszaesés következett be. Most az fenyegetett, hogy ez a bolsevizmust is megérinti. Ez ellen kíméletlenül fel kellett lépni.

  Ebben a fellépésben Leninnek természetesen teljesen igaza volt. Jóllehet nem Marxról és Machról volt szó, nem arról a kérdésről, található-e Mach nézeteiben valami használható a marxizmus számára. Arról a kérdésről volt szó, hogy a polgári materializmusnak vagy a polgári idealizmusnak – esetleg a kettő keverékének – kell-e az elméletet nyújtania a cárizmus elleni forradalmi harchoz. Az csak világos, hogy egy önelégült, hanyatló burzsoázia ideológiája sohasem lehet hasznavehető egy felemelkedő mozgalom számára – még ha azt egy polgári osztály hordozza is. Csak gyengeséget adhatott ott, ahol a legnagyobb erőkifejtésre volt szükség. Csak a materializmus kíméletlensége tehette annyira erőssé a pártot, amennyire a forradalomhoz szükséges volt. A machisták törekvése, amely a németországi revizionizmussal valamelyest párhuzamosan futott, arra kellett hogy kifusson, hogy megtörik a radikalizmus a harcban, a párt zárt egysége az elméletben és a taktikában. Ez volt az a veszély, melyet Lenin helyesen látott át. „Miután elolvastam (Bogdanov könyvét), nagyon megharagudtam és dühbe gurultam”2 – írta Gorkijnak 1908 februárjában. Ezt észrevenni keresztül-kasul Lenin egész könyvén abban az indulatosságban, amellyel a megtámadottakkal leszámol. Úgy tűnik, hogy folyamatos dühben íródott. Ez nem egy alapokig hatoló megvitatás, amely tisztázza a nézeteket – mint a maga idejében Engels Anti-Dühringje. Ez egy pártvezető vitairata, akinek minden eszközzel el kell hárítania a pártját fenyegető veszélyt. Ezért nem volt várható, hogy az általa megtámadott tanok megértésére fog törekedni. Még csak nem is érhette volna meg őket, mivel saját nem-marxista, polgári materialista beállítottsága miatt – ahogyan a részletekben kimutattuk – hibásan kellett értelmeznie és bemutatnia őket. Egyedül arról volt szó, hogy leszámoljon velük, megsemmisítse tudományos tekintélyüket és ezzel leleplezze az orosz machistákat mint reakciós zavarosfejűek tudatlan szajkózóit.

  És sikeres volt. Mivel Lenin alapvető nézete azonos volt a bolsevik pártéval mint egészével, melyet társadalmi feladata határozott meg. Mint később oly gyakran, ezúttal is pontosan átérezte a pillanat gyakorlati szükségszerűségét. A machizmust elítélték és kizárták a pártból. A párt újból zárt sorokban haladhatott tovább, a munkásosztály élén, szemközt a forradalommal.

  Tehát Gyeborinnak a könyv elején idézett szavai csak felerészben igazak. A marxizmus, a dialektikus materializmus győzelméről nem beszélhetünk ott, ahol csupán polgári-idealista áramlatok – állítólagos – megcáfolásáról van szó a polgári materializmus nézeteivel. De az biztos, hogy Lenin könyve kimagasló hozzájárulás a párttörténethez. És megadta az elméleti formát az további oroszországi filozófiai fejlődés számára is. Ott a forradalom után a „leninizmust” – a természettudományos materializmusnak a társadalmi fejlődés Marxtól átvett tanításával való összekapcsolását, melyet némi dialektikus terminológiával cicomáztak fel – hivatalos államfilozófiává emelték. Ez a materialista filozófia pontosan a megfelelő tanítás volt az új orosz értelmiség tömege számára, amely telve lelkesültséggel, a természettudományban és a technikában egy általa irányított termelés bázisát ismerte fel – a még vallásos öreg parasztokkal mint egyedüli ellenállással szemben –, és amely egy óriásbirodalom új uralkodó osztályaként nyitva látta maga előtt a jövőt.

 

Jegyzetek

 

1 Hogy a kapitalizmus az oroszok számára mindenekelőtt gyarmati kapitalizmus formájában mutatkozott, érzékennyé tette a bolsevik történészek pillantását a gyarmati tőke szerepére. Ezért tudtak kiváló tanulmányokat nyújtani a gyarmati történelemről. Csakhogy eközben a gyarmati kapitalizmus történetét könnyen általában a kapitalizmus történetének tartották. Mint ahogy Pokrovszkij tette, aki Oroszország-történetében az 1917-es évet mint a kapitalizmus sok évszázados oroszországi fejlődésének végét mutatta be.

2 Ld. LÖM. 47., 142. o.

 

 

 

IX. A proletárforradalom

 

  Lenin könyvének német nyelven való kiadása azt mutatja, hogy szerepe a korábbi pártbeli konfliktusban kifejtett hatásával még nincsen végigjátszva. Most a fiatalabb generációk kezébe adják, s ezzel kifejti hatását a nemzetközi munkásmozgalomban. Mit kell a kapitalista országok munkásainak e könyvből tanulniuk? A megtámadott nézetek valódi tartalma helyett egy torzképet kapnak. A marxizmus helyett ezen a néven egy más, egy polgári materializmust hirdetnek nekik. A könyv nem azt a feladatot állítja maga elé, hogy az olvasó a filozófiai kérdésekről világos, önálló véleményre jusson, hanem meg akarja értetni vele, hogy a pártnak igaza volt, hogy neki tehát követnie kell a pártvezetőket. Ha megkérdezzük, mi az az út, amit ez a pártvezető a nemzetközi proletariátusnak mutathat, akkor olvassuk el Lenin kitekintését az osztályok világméretű harcára könyve összefoglaló lezárásának utolsó tételében.

  „Negyedszer: az empiriokriticizmus ismeretelméleti skolasztikája mögött meg kell látnia a filozófiai pártok harcát, mely végeredményben a mai társadalom ellenséges osztályainak tendenciáit és ideológiáját fejezi ki... A két harcoló párt a dolog lényegét tekintve ... a materializmus és az idealizmus. Az utóbbi csak kifinomult, fortélyosabb formája a fideizmusnak, mely állig fel van fegyverkezve, hatalmas szervezetekkel rendelkezik és ma is szívós kitartással hat a tömegekre, a filozófiai gondolat legcsekélyebb ingadozását is kiaknázva. Az empiriokriticizmus objektív osztályszerepe kizárólag abban áll, hogy kiszolgálja a fideistákat a materializmus ellen, s különösen a történelmi materializmus ellen vívott harcukban.”1

  Nincs tehát itt egyetlen szó az ellenség, a burzsoázia hatalmas erejéről, amely ellen – mivel a burzsoázia rendelkezik a világ minden gazdagsága felett – a proletariátus alig tud védekezni. Nincsen szó e burzsoázia szellemi hatalmáról, amely polgári kultúraként uralja a munkások szellemét, és amelytől a munkások - kényszerpályákon forogva – alig tudnak megszabadulni. Nincsen szó a nacionalizmus és imperializmus új életerős ideológiáiról, amelyek már akkoriban is azzal fenyegettek, hogy szellemileg és anyagilag ráfonódnak a tömegekre (és azután nemsokára a világháborúba taszították őket) – nem, az egyház, a „fideizmus” állig felfegyverzett szervezete, ez a legfőbb, legveszélyesebb hatalom. És Lenin számára a legfontosabb elméleti harc, amely az osztályharcot kíséri, a materializmus harca az egyház ellen. Ami csak egy korlátolt elméleti ellentét egy régi és egy új uralkodó osztály között, az neki a nagy, világot uraló eszmei harcnak tűnik. És rávetíti ezt a proletár osztályharcra, melynek lényege és gondolatvilága messze kívülesik a látókörén. Így Lenin filozófiájában Oroszország sémája átkerül Nyugat-Európára, a felemelkedő burzsoázia egyházellenes gondolkodásmódja átkerül a proletár osztályharcra. Hasonlóan ahhoz, ahogy ugyanabban az időben a német szociáldemokráciában a választóvonalat nem maguk az osztályok alapján, hanem ehelyett a politikai ideológia alapján, a reakció és a haladás között húzták meg és ezzel megzavarták a proletariátus világos eligazodását, itt a vallásos ideológia alapján húzzák meg a határt, reakciósok és szabadgondolkodók között. Ahelyett, hogy mint osztály kialakítaná egységét a termelés és az állam feletti uralom megragadásához, a proletariátusnak a vallás elleni harcot kell felvennie. Ha Nyugat-Európa marxistái 1918-ban ismerték volna a könyvet, ismerték volna Leninnek ezeket a nézeteit, akkor világforradalmi taktikáját ott kétségtelenül több kritikával és kevesebb feltétlen bizalommal szemlélték volna.

  A Harmadik Internacionálé olyan világforradalomra törekszik, amely az orosz forradalom mintáját követi azonos céllal, mint amit az Oroszországban megvalósított. Oroszországban az államkapitalizmus uralkodik (ott államszocializmusnak vagy akár kommunizmusnak nevezik). A termelési apparátust egy állami bürokrácia alkotja, amely a kommunista párt vezetőinek irányítása alatt áll. Ez az állami bürokrácia, mint új uralkodó osztály, közvetlenül rendelkezik a termék felett, tehát az értéktöbblet felett, miközben a munkásosztályt bérmunkásként kizsákmányolják. E termelési mód által lehetővé vált, hogy egytucat év rövid ideje alatt Oroszországot a primitív barbárságból egy modern állammá fejlesszék, amelynek magasszintű technikán és tudományon alapuló, gyorsan növekvő nagyipara van. Egy hasonló forradalommal – amelyben ismét a munkásosztálynak kell alkotnia az átütőerőt – a fejlett kapitalista országokban le kell győzni és el kell távolítani a burzsoáziát, és a termelést államilag, azaz egy állami bürokrácia irányítása alatt, szükségletgazdaságként kell szabályozni. Az orosz forradalom csak azáltal győzhetett, hogy a bolsevik párt mint zárt, szigorúan fegyelmezett egység, vezette a tömegeket, és hogy a párton belül Lenin és barátai világos belátása és hajthatatlan bizalma megmutatta a helyes utat. Így a munkástömegeknek a világforradalomban is a kommunista pártot kell követniük, neki kell átengedni a vezetést és azután az uralmat, miközben a párttagok tömegének szigorú fegyelemmel engedelmeskedni kell a pártvezetőségnek. Minden a pártvezetőkön, a belátó, tapasztalt forradalmárokon múlik. A tömegeknek semmi másra nincs szükségük, mint arra a meggyőződésre, hogy a pártnak és vezetőinek igazuk van.

  Valójában a magasan fejlett kapitalizmus országaiban, Nyugat-Európában és Amerikában a munkásosztály számára a dolog egészen másképpen áll. Neki egészen más feladata van, mint egy elmaradott hercegi abszolutizmus megdöntése. Egy olyan osztályt kell legyőznie, amely rendelkezik a leghatalmasabb anyagi és szellemi uralmi eszközökkel, melyeket a világ valaha is látott. Számára nem arról van szó, hogy tőzsdei üzletembereknek és spekulánsoknak egy szabályozatlan termelés felett uralmát felcserélje egy állami bürokrácia uralmával egy felülről szabályozott termelés felett. Számára arról van szó, hogy maga váljon a termelés urává, és hogy uralja életének forrását, saját munkafolyamatát. Ez a kapitalizmus valódi megszüntetése. Ilyen célt nem érhet el egy olyan munkásosztály, amely egy magát messzetekintő vezetőségként felkínáló párt tudatlan, bizalomteljes kíséretét alkotja. Csak akkor érheti el, ha ő maga, az egész osztály, minden egyes ember saját belátásából tudja, mit kell tennie, ismeri és áttekinti a harci feltételeket, a viszonyokat, az eszközöket. Az osztálynak, minden egyes embernek, magának kell cselekednie, magának kell döntenie. Ehhez magának kell gondolkodnia, magának kell tudnia. Csak ezáltal képes egy valódi osztályszervezetet – egy tanácsszervezet formájában – alulról felépíteni. Nem segít neki, ha arra a hitre tanítják, hogy vezetőik tájékozottak és a tudományos vitában igazuk lett – ami oly kiválóan megy, ha senki semmi mást nem lát, mint saját pártjának írásait. Neki kell az érvek összeütközéséből saját meggyőződését kialakítania. Nem létezik kész igazság, melyet pusztán betéve meg kell tanulnia. Az igazságot minden új helyzetben és kérdésben fel kell építenie, felépítenie saját fejmunkájával.

  Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden munkásnak ítélkeznie kell olyan érvekről és ismereti területekről, amelyek csak beható szaktanulmányok által vehetők birtokba. Ez először is azt jelenti, hogy minden munkásnak önállóan kell tudnia dönteni nem csak saját közvetlen munkakérdéseiről, hanem a nagy életkérdésekről is, melyekkel a harcnak, osztálya szervezetének, a munka szervezésének gyakorlatában foglalkoznia kell. De, másodszor, ez az érvelés egy meghatározott formájának követelményét állítja fel a propaganda számára. Ahol az ellenfél véleményét eltorzítva adják vissza, mert nem képesek vagy nem hajlandók beleásni magukat az illető gondolkodásmódjába és azt az illető viszonyainak következményeként megérteni, ott saját követőik szemében győzelmesen megsemmisíthetik az ellenfelet. De ezzel csak azt érik el – amelyre a pártharcban szintén törekednek –, hogy a híveket még fanatikusabb hittel kötik hozzá a párthoz. De a munkásosztály számára nem egy párt hívei számának növelése a fontos, hanem az, hogy maga váljon éretté és képessé a társadalmi hatalom megragadására. Csak ha a vitában és a bizonyítási eljárásban az ellenség is megkapja a teljes jogot, ha az érvek világosan szembeállítódnak, és ezzel minden megindokolt nézetet az osztályviszonyokból értenek meg, akkor származhat ebből minden hallgató és olvasó számára világos belátás, megalapozott meggyőződés, ahogy arra az önmagát felszabadító munkásosztálynak szüksége van.

  A munkásosztálynak felszabadító harcához szüksége van a marxizmusra. Ahogyan a kapitalizmus technikai felépítménye nem lehetséges a természettudomány eredményei nélkül, úgy a kommunizmus szerves felépítménye nem lehetséges a társadalomtudomány eredményei nélkül. A marxizmus egészéből ez elsősorban a kapitalizmus struktúrájának, a kizsákmányolásnak, az osztályharcnak, a kapitalizmus fejlődési tendenciáinak feltárása volt. Ez szilárd talajt adott a munkások lába alá a kizsákmányolás ellen spontánul feltámadó harcukban. Aztán ilyen eredmény volt a társadalomnak a technikai haladás által hajtott fejlődéséről szóló tanítás, amely fejlődés a korábbi primitív termelési módokból a kapitalizmuson át a kommunizmushoz vezet. Ebből eredt a bizonyosság, hogy a harcnak végül a győzelemhez, a felszabaduláshoz kell vezetnie. Mindez az első helyen állt akkor, mikor a – még létszámban csekély – munkásosztály először vette fel az egyenlőtlen harcot, és az addig reménytelen és passzív tömegeket még fel kellett ébreszteni.

  Mikor a munkásosztály nagyobb létszámú és hatalmasabb lesz, és a proletár osztályharc egyre jobban áthatja a társadalmat, akkor a marxizmus egy másik része válik egyre inkább a fő dologgá. Ekkor az szükséges, hogy a munkások ne csak azt tudják, hogy harcolniuk kell, hanem mindenekelőtt azt, hogyan kell harcolniuk, hogyan kell legyőzniük gyengeségüket, hogyan válhatnak erőssé és egységessé. Anyagi helyzetük, az, hogy kizsákmányoltakként állnak a munkafolyamatban, elég könnyen el kellene hogy juttassa őket az egységhez, a termelés feletti hatalom együttes megragadásához. Ami ebben akadályozza őket, az az öröklött eszmerendszerek hatalma, a polgári világ egész hatalmas szellemi ereje. Akár egy sűrű ködcsomóba, úgy van begöngyölve, befonva, belefojtva a munkások szelleme az ideológiák zagyvalékába, amelyek megzavarják, megosztják és elbizonytalanítják őket. Ezek legyőzése voltaképpen a munkáshatalom felépítésének sokéves folyamata egészen a forradalomig. Hogy megértsék és ezáltal legyőzzék őket, ahhoz a marxizmusnak éppen az a része szükséges, amelyet mi a marxizmus filozófiájának hívunk, a gondolkodás és lét viszonya.

  Ezen ideológiák közül a régi keresztény vallás a legkevésbé számottevő. Egy régen elenyészett viszonyokból keletkezett eszmerendszer megdermedt burkaként már csupán látszathatalommal bír, mint a kapitalista fejlődés által megrémítettek menedéke. Alapjait a kapitalizmus fejlődése egyre inkább aláássa. Helyére a polgári filozófiai akkoriban az apró bálványok hitét állította, az abszolút lényekké felmagasztalt absztrakt fogalmakét, az anyagét, az erőkét, a kauzalitásét a természetben, a szabadságét, a haladásét a társadalomban. Ezek helyett az azóta saját maga által megtagadott hatalmak helyett most inkább az imádatnak a modern polgári világból származó tárgyai: az állam és a nemzet tettek szert jelentőségre. A régi és új burzsoáziáknak a világhatalomért való küzdelmében a nemzeti ideológia – mert szükség van rá ehhez a harchoz – olyan hatalommá nő, hogy a munkások széles rétegeit is magával ragadja. A legfontosabbak azonban maguk a munkásosztály által kifejlesztett harci formák: demokrácia, szervezet, párt. Pontosan azért, mert a saját életgyakorlatból, az osztályharcból erednek, mert összekapcsolódik velük a legszenvedélyesebb erőfeszítés, a legönzetlenebb odaadás, a győzelemben vagy vereségben való legmélyebb felindultság emléke, értékelésüket ezért a gyakorlati, időhöz és viszonyokhoz kötött szükségszerűség elismeréséből abszolúte korlátlan kiválóságukban való hitté magasztalták fel. És ezzel megnehezedik az új szükségszerűségekhez, a harc új formáihoz való átmenet. Bizonyos, hogy mindig az élet gyakorlata az, ami a munkásosztályt az új harci formákra kényszeríti. De a régi hagyományok ezt mégis végzetesen késleltethetik. Amire itt, a hagyományos ideológiák és a gyakorlati szükségszerűség közti vitában a munkásoknak szükségük van, az a belátás, hogy az eszmék és szabályok, melyek kifejezésre juttatják azt, ami van és azt, ami szükséges, a korábbi tapasztalatból származnak; hogy az emberi szellem – a feltételeket figyelmen kívül hagyva – ezeknek a szabályoknak és eszméknek ösztönösen korlátlan érvényességet tulajdonít, és abszolút jóként vagy gonoszként magasztalja vagy gyűlöli őket, és ezzel egy babona rabszolgájává teszi magát; hogy a feltételek és korlátozások felismerésével megszűnik a babona és szabaddá válik a pillantás. És megfordítva, amit ő saját osztálya harcának maradandó érdekeként, egyetemes lényegi alapjaként ismert fel, annak az események változásai által háborítatlanul, de túláradó felmagasztalás nélkül, minden cselekvés fénylő vezércsillagaként kell szem előtt tartani. Itt tehát – az alapvető gyakorlati harci tapasztalat mellett és annak tisztázásaként – szükséges a marxizmus filozófiája: az, amit Marx, Engels, Dietzgen felépített és kifejtett, hogyan függnek össze a gondolatok az anyagi világgal, és hogyan képezi és építi fel eszméit az emberi szellem a társadalmi környezetből.

  Lenin könyve természetesen nem szolgálhat erre. Ez, ellenkezőleg, éppen arra törekszik, hogy szerzőjének a tudomány absztrakt fogalmainak valóságába vetett hitét erősítse az olvasóban. Nyugat-Európa számára való kiadását szintén nem erre szánták. Munkások, akik saját magukat osztályként akarják felszabadítani, kívül esnek a Kommunista Párt látókörén. Amit ez utóbbi lát, az a konkurencia a proletariátus vezetésére való igényben, a Második Internacionálé. A Gyeborin-féle előszó szerint Lenin művének német kiadását főképpen arra szánták, hogy a polgári idealizmusba posványosodott szociáldemokráciát megnyerjék a materializmusnak – vagy máskülönben a materializmussal győzzék le, amely radikálisabb terminológiája révén inkább szól a munkásokhoz –, tehát filozófiailag felkészítsék őket az egységfrontra. A munkásoknak jelenleg épp csak a kezdeteknél tartó önálló osztálymozgalma számára közömbös, hogy azokban a pártokban a két nem-marxista gondolkodásmód közül melyik kerekedik felül. De Lenin filozófiájának más módon mégis lehet jelentősége ezen osztálymozgalom számára is.

  A cél, melyet a Kommunista Párt „világforradalom” néven maga elé állít – az általa vezetett munkásosztály hatalma segítségével egy vezetőkből és értelmiségiekből álló réteget uralomja juttatni, amely aztán végrehajtja a szocializálást, azaz a tervszerű termelést az államhatalom révén – lényegileg egyezik a szociáldemokrácia szocialista végcéljával. Az az osztálycél is, melyet az értelmiségnek a termelési folyamatban egyre nagyobb jelentőséghez jutó osztálya kénytelen felállítani magának, mihelyt kritikusan szembehelyezkedik a magánkapitalizmussal – egy okosan szervezett szükségletgazdaság a technikai-gazdasági szakemberek irányítása alatt –, alig különbözik ettől. Így a KP ezt az osztályt természetes szövetségesének tekinti, amelyet be kell vonnia körébe. Ügyes elméleti propagandával meg kell próbálnia, hogy kivonjaa az értelmiséget a hanyatló burzsoázia és a magánkapitalizmus szellemi befolyása alól, és ezzel megnyerje a forradalom számára, az új vezető és uralkodó osztályhelyzetéért való harc számára. Vagy, elméletileg-filozófiailag kifejezve, kiszabadítani a polgári idealizmus varázsa alól, és megnyerni a materializmus számára. Világos, hogy egy ilyen osztály forradalmi magatartása csak a materializmus radikálisabb jelszavai alatt, nem az idealizmus gondolkodási formái között történhet meg. Ehhez azután Lenin filozófiai főműve képezi az alapot. Rá támaszkodva terjedelmes folyóiratok és könyvek egész irodalma jelent már meg, először német, azután mindekelőtt angol nyelven, Európában és Amerikában, amelyekben a legnevesebb orosz tudósok és külföldi pártértelmiségiek közreműködnek, és amelyeket – tartalmuk alapján – egyáltalán nem a munkásolvasóknak szánnak. Ezekben a leninizmust „marxizmus” vagy „dialektika” néven felkínálják a nemzetközi értelmiségnek, és elhitetik vele, hogy ez az egyetemes, átfogó alaptanítás, mely az ő egyedi tudományaik mindegyikét mintegy keretbe foglaltatja. Világos, hogy a valódi marxizmussal mint a valódi proletárforradalom elméletével kilátástalan volna egy ilyen propaganda. De a leninizmushoz mint polgári-forradalmi tanításhoz nem kötődnek elvi nehézségek.

  Mindazonáltal fennáll az a gyakorlati nehézség, hogy az értelmiség mint társadalmi osztály túlzottan heterogén, túlzottan korlátolt és ennélfogva túl gyenge ahhoz, hogy a burzsoáziát valaha komolyan fenyegethesse. A két Internacionálé vezetősége sem állná a sarat a burzsoázia hatalmával szemben még akkor sem, ha nem volna maga is az opportunizmus által belülről elrothasztva, és ha imponálni tudna délceg erővel és világos áttekintéssel. De ha a kapitalizmus nehéz gazdasági vagy politikai válságba jut, és a munkásosztály fellázad, felveszi a harcot és az uralkodó rendre ráméri az első súlyos ütéseket vagy akár kivívja első győzelmét – akkor eljön az ő idejük is. Akkor azon fognak iparkodni, hogy beleavatkozzanak a munkások akciójába és odatolakodjanak a vezetésbe, névleg azért, hogy támogassák azt, ténylegesen azért, hogy az akciót saját pártcéljaik irányába térítsék el. Hogy a megvert burzsoázia szövetségre lép-e velük, hogy a kapitalizmusból megmentse a megmenthetőt, vagy sem – a dolog bármely esetben arra megy ki, hogy a munkásosztályt félreszorítsák a valódi kommunista szabadságért folyó harcától.

  Itt tűnik szembe Lenin könyvének jelentősége a proletárforradalom jövője számára. A Kommunista Párt, ha talajt vesztett is a harcoló munkások között, arra törekszik, hogy a szociáldemokráciával kialakítsa a pártvezetők egységfrontját, amely képes a kapitalizmus első összeomlásakor az értelmiséggel együtt kezébe venni a hatalmat a munkások felett és ellen. Ehhez a leninizmus és annak filozófiai kézikönyve szolgáltatja számára az eszmerendszert, amely szükséges, hogy – „marxizmus”-nak nevezve – széles munkásrétegeknek imponáljon, és az értelmiség előtt a tudományok vezető rendszereként feszítsen, amely szétveri a reakciós idealizmust és fideizmust. Így a felszabadulásáért harcoló munkásosztály, amely a marxizmusra támaszkodik, útjában fogja találni Lenin filozófiáját, mint egy olyan osztály elméletét, amely szolgaságának és kizsákmányolásának fenntartására törekszik.

 

Amszterdam, 1938. július