Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


az ír kommunista politika

2012.05.29

Ír kommunista politika (1922)
Levél Sylvia Pankhurst-höz a Workers Dreadnought 1922 szeptember 30-i számában

 

Kedves Elvtársnő!


Nagy megelégedéssel olvastam cikkét az Ír Kommunista Párt programjáról, és úgy gondolom, tökéletesen igaza van abban, hogy azt nem-kommunista programnak nevezi. Bizony, a kommunista gondolat lényege, hogy a társadalomnak a kapitalizmusból a kommunizmusba való nagy átalakítását csak maguknak a munkásoknak a közös erőfeszítése hajthatja végre, akik mindegyike ott cselekszik, ahol a termelési folyamatban áll.
Az a hiedelem, hogy egy idegen hatalom, az állam, rendeletekkel és törvényekkel végrehajthatja ezt a munkások számára, szociáldemokrata hiedelem sőt, csak a legkorlátoltabb szociáldemokraták hisznek benne; a korábbi idők legtöbb szociáldemokratája igen jól tudta, hogy az átalakulás legfőbb erejének alulról kell jönnie.

Az állam nem természetfeletti lény; a politikusok, vezetők és hivatalnokok szervezett serege, melyet támogat a fegyveres erő. Az a hiedelem, hogy az állam törvényhozói eszközökkel létrehozza a kommunizmust, azonos azzal a hittel, hogy a hivatalnokok és vezetők e kicsiny serege, ezek bölcsesége révén megmentheti a tömegeket a rabszolgaságtól míg a tömegeknek nincs más dolguk, mint rájuk szavazni. Most a németországi tapasztalat bebizonyította, hogy munkásvezéreket helyezni az állam élére egyszerűen az uralkodók cseréjét jelenti, amely nem hozhat valós forradalmat.

Másrészt, Oroszország a forradalom első öt évében megmutatta, hogy miután a munkások bizottságaik által már megszerezték a hatalmat a műhelyekben, a hadseregben és a földeken, a forradalom végrehajtható az államhatalom megragadásával azaz mindeme tevékenységeket központi szervek révén centralizálták, egyesítették és megszervezték, és erős egyesült törzset hoztak létre a kapitalista oldal támadásai ellen.

Az Ír Kommunista Párt programja nemcsak azért nem-kommunista, mert mindenért az államhoz folyamodik, hanem azért is, mert ettől az államtól csak reformokat kér. Lehetséges volna, hogy bár eszközeiben és módszereiben nem volna kommunista, mindamellett céljaiban kommunista volna, akkor ha intézkedéseket dolgozott volna ki a tőkés kizsákmányolás megszüntetésére és a kommunista tulajdon bevezetésére. De még ezt sem teszi. Egy munkások által vezetett államhatalmat képzel el ezeket az intézkedéseket egy tőkések által vezetett államtól várni színtiszta ostobaság volna, miközben a gazdasági téren továbbra is a magánvállalkozás uralkodik; de nem használja fel ezt az államhatalmat a magánvállalkozás támadására és elpusztítására, hanem annak reformjára, hogy a munkások számára valamivel tűrhetőbb körülményeket teremtsen. Ennek a programnak a modelljét valószínűleg az orosz viszonyokban kell keresni, ahol a Kommunista Párt megpróbálja fenntartani politikai uralmát, miközben engednie kell a tőkés vállalkozások fejlődését. De még a mi nyugat-európai viszonyainkban is megtalálhatjuk gyökereit. Megpróbálja összekapcsolni a munkásosztálynak a reformokban való érdekeltségét a kispolgárság érdekeivel; a bankok, vasutak és a nagyipar állami tulajdonával azt ígéri, hogy megszabadítja a kisvállalkozásokat a nagy finánctőke és a nehézipar megsemmisítő uralmától. Ez az oka, hogy miért nem hirdeti a magántulajdon megszüntetését: két süteményre is vágyik (két urat akar szolgálni); ezzel egyidejűleg nem próbálja meg egyedül a munkásokat megnyerni a kommunizmus és a forradalom nagy ideálja által, amely iránt a nagy tömeg pillanatnyilag közönyös, amely így nagy fájdalmakat és hosszú erőfeszítést követel. Megkísérli megnyerni a kispolgári osztályt és a munkások középosztály-tudatú tömegét is. Megkísérli rövid idő alatt mindkét osztályt megnyerni, nem emelve fel tudatukat a nagy kommunista távlatok magasabb rangjára burzsoá szűklátókörűségük leküzdésével, hanem a megreformált kistőkés világ programjával csalogatja őket, teljes párhuzamban öröklött tudatukkal.

Ez semmi más, mint a húsz évvel ezelőtti Új-Zélandi Szocializmus, melyet burzsoá reformerek gondoltak ki, akik a kicsi munkásosztály támogatására vágytak a külföldi finánctőkével szemben, és akik az osztályharcnak és a munkásmozgalom szabadságának elfojtásához jutottak el.

Írországban ennek gyökerei az ország gazdasági visszamaradottságában vannak, a proletariátus ezzel együtt járó csekély lélekszámában, a kispolgárság nagy tömegében, a kisbirtokosok nagy tömegében és a szakképzetlen munkásokéban, akik szeretnének kistulajdonosokká válni. Megpróbál közös programot adni nekik, amely természetesen nem lehet kommunista.

Esetleg azt lehet mondani, hogy a kommunizmus egy ilyen országban még nem lehetséges, és a munkásosztály által ellenőrzött kivállalkozások e megreformált társadalmának programját kell minden egyébbel szemben előnyben részesíteni, és ez a lehető legjobb kiút. De a békés osztályegyüttműködésen alapuló stabil társadalom elképzelése illúzió. Ön ezt már megmutatta cikkében a munkásellenőrzésre tekintettel.

Ugyanez a lehetetlenség látható a munkanélküliség tekintetében. A munkanélküliek számára teljes ellátást kérnek teljes szakszervezeti támogatás mellett. Honnan venné az állam azokat az alapokat, melyek egy ilyen program mellett szükségesek? Az alapoknak valamilyen módon a termelésből kell jönniük; vagy az állami iparágak profitjából, vagy a kisvállalkozások adóiból. Természetesen ezek a tőkések nem egyeznének bele, hogy ekkora adókat fizessenek a munkanélkülieknek; megpróbálnák csökkenteni őket, hogy visszaállítsák a munkanélküliek által a bérekre lefelé gyakorolt nyomást. Itt létrejön az osztályok természetes és alapvető ellenségeskedése, érdekeik legfőbb szembenállása, törekvéseik békés összekapcsolásának lehetetlensége. Amíg csak létezik magánvállalkozás, meg kell próbálnia tartania magát a versenytársakkal szemben a termelési költségek csökkentése révén, máskülönben tönkremegy. Nem egyezhet bele, hogy rögzített életszínvonalat biztosítson a munkásoknak.

1848-ban Párizsban a munkanélkülieknek való e fizetés volt a fő oka annak, a boltosok és más kispolgárok bedühödtek a semmittevőkre, és a júniusi mészárlásban szétzúzták a proletárlázadást. De kommunista nézőpontból sem helyes az a nézet, hogy hagyjuk a munkásokat munka nélkül és fizessünk nekik életjáradékot. A kommunizmus a javak bőségének termelését jelenti, ahol a munkára vágyó emberek munka nélkül hagyása a közösség erőforrásainak rongálása. A kommunista társadalom nem hagyja őket munka nélkül, hanem lehetővé teszi, hogy javakat termeljenek a közösség számára, így a maguk és mások számára, az általános jólét növelése érdekében. Így az úgynevezett kommunista program nem a kommunisták programja, akik meg akarják mutatni a munkásoknak a nehéz, de egyetlen valós utat a szabadsághoz; politikusok programja, akik hívek nagy tömegét szeretnék megnyerni különböző szegény osztályokból reformprogrammal, amely a munkások, kisgazdák és kispolgárok koalícióját jelenti.

Amit ön Kelet- és Közép-Európa államaiban a koalíció eredményeiről mond, megmutatja, hogy ez a koalíció arra használja a proletariátus erejét, hogy előmozdítsa egy nagy létszámú kisbirtokosi osztály létrejöttét, amely különösen ellenséges bármiféle kommunizmussal szemben, ennélfogva akadályokat állít a kommunizmus útjába. Még inkább ezt teszi azáltal, hogy a munkások agyát megtölti illúziókkal, és tekintetüket eltéríti a szabadsághoz vezető egyetlen útról; az osztályharc, a tiszta osztálytudat és a saját erejükbe vetett bizalom útjáról.

 

Hűséges híve, Anton Pannekoek