Családforma és kommunizmus

 

Kortárs 1970/10.sz.
 
(Részletek)


Az életforma forradalma

Marx – az utópistáktól eltérően – nem törekedett a kommunista társadalom részletező leírására; hiszen elméletének lényegéhez tartozott, hogy az emberi viszonyokat maguk az emberek alakítják, e viszonyok formái tehát az emberi tevékenység, a társadalmi harcok során alakulnak ki. A jövő konkrét struktúrájának előzetes rögzítése egy eszménynek a valósággal való szembeállítását jelentette volna. Ebből azonban nem következik, hogy Marx ne tételezett volna olyan értékeket, melyek realizációja nélkül kommunista társadalom elképzelhetetlen. Ezek az értékek tagadásai az elidegenedett társadalmi-emberi viszonyoknak, de nem egyszerűen negativitások; a fennálló társadalmi viszonyok tagadása Marxnál pozitív értéktételezésekre épül. A cél nem egyszerűen az össztársadalmi struktúra létező formáinak másokkal való helyettesítése; minden ilyen irányú változás célja az egyének és kapcsolataik humanizációja.

Számára nem volt kétséges, hogy a magántulajdon megszüntetése, az állam elhalása szükségképpen együtt kell hogy járjon az elidegenedett mindennapok szervezési központjának, a monogám családnak a felbomlásával. A polgári családok többsége ma már nem a termelés, hanem a fogyasztás körül szerveződik a modern kapitalizmus szerkezetében végbement változások következtében. Így a család ökonómiai funkciója a modern kapitalizmus keretei között is leszűkül. Minden valószínűség szerint ezzel függnek össze azok a jelenségek, melyeket „a család bomlásaként”, a „családforma válságaként” szoktak jellemezni.

Melyek ezek a jelenségek?

1. A szigorú értelemben vett monogámia megszűnése. A válás de jure (vagy legalábbis de facto) mindenütt bevett jelenség, ha ennek társadalmilag negatív vonásaira – nem is minden vonatkozásban jogosulatlanul – fel is figyeltek. E jelenség legélesebb megnyilvánulási formája a házasság jogi eltörlésére vonatkozó javaslat Svédországban és Dániában.

2. A férfi házasságban betöltött hatalmának de jure majdnem teljes megszűnése és de facto csökkenése. Ez összefüggésben van a nők úgynevezett emancipációjával, a nők számára nyitva álló pályák körének folyamatos bővülésével, a nők politikai egyenjogúságának létrejöttével stb.

3. A szexualitásra vonatkozó erkölcsi normák átalakulása, ami priméren újfent a nők szituációján változtat előnyösen, s visszahat a válások szaporodására.

4. A többgenerációs család gyakorlatilag teljes megszűnése; a családnak az úgynevezett „nukleáris családra” való szűkülése.

Az emberi kapcsolatok szabadon választottságának, mint alapvető értékkritériumnak szempontjából ezt a folyamatot pozitívnak kell tekintenünk, még akkor is, ha szerintünk megoldhatatlan konfliktusokhoz vezet. Olyanokhoz, melyekkel szemben a társadalom még abban az esetben is tehetetlennek bizonyul, ha szervezetten törekszik ezek kiküszöbölésére.

Az egyik ilyen alapvető konfliktus a válás szabadságának és a gyermeknevelésnek az ellentmondásából fakad. Az itt jelentkező anyagi természetű problémák a társadalom anyagi gazdaságának bősége esetén minden további nélkül megoldhatók. Nem is elsősorban ezekre gondolunk, hanem arra, hogy a válás a gyerekek többségének életében egy semmiképpen sem önmaga által megválasztott szituációátalakulást eredményez.

A bomlásjelenségek eredményeképpen jelentkező másik alapvető probléma a magányosságé. Már a nukleáris család önmagában is csökkenti az intenzív sokoldalú kapcsolatok lehetőségét (természetesen csak olyan társadalmakban, melyekben a családon kívüli emberi kapcsolatok majdnem kivétel nélkül funkcionálisak). Fokozottabban jelentkezik a probléma az egyedül maradt öregek esetében. A családok többségére az jellemző, hogy amennyiben az öregek együtt élnek a nukleáris családdal, annyiban vagy szolgálják ezt a nukleáris családot, vagy tehertétellé válnak; amennyiben nem élnek együtt azzal, akkor fizikailag is teljes magányosságra vannak kárhoztatva. Hasonlóan jelentkezik a magányosság-probléma az elvált házasfelek (elsősorban a nők) esetében, különösen ha gyermekeikről való gondoskodás hárul rájuk, ami megakadályozza őket új kapcsolatok kiépítésében.

A szexuális forradalom mint jelszó és mint mozgalom részben kifejezi, részben elősegíteni kívánja ezt a bomlási folyamatot. Lényegében szabad emberi kapcsolatok kialakítása a célja. Ennek érdekében a polgári család teljes felbomlasztására törekszik. Az természetesen igaz, hogy a szexuális kapcsolatok szabad megválasztása és állandó szabad újraválasztása – mint minden emberi kapcsolat esetében – az individualitás kialakulásának és általánossá válásának alapvető feltétele. A szexuális forradalom koncepciója ugyanakkor leszűkíti az emberi kapcsolatok megújításának programját a szexuális kapcsolatok szabad választhatóságára. Nem veszi tekintetbe – illetve nem elemzi ezzel kölcsönhatásban – az intenzív kapcsolatok más formáit, elsősorban a felnőttek és a gyermekek kapcsolatát. Nem kínál semmiféle megoldást egy új társadalom új alapsejtjének kialakítására. Véleményünk szerint az általa egyedül vizsgált szexuális kapcsolat vonatkozásában is egyoldalú: abból kiindulva, hogy a történelmileg kialakult szexuális kapcsolat-típusok nem szabadok, preferálja a promiszkuitást, nem veszi tekintetbe, hogy a legtartalmasabb, legintenzívebb és sokoldalúbb intim emberi kapcsolatok mégis csak a páros együttélésben jöttek létre (szerelem, barátság stb.).

A szexuális forradalom jelszava mögött az az elméleti meggondolás rejlik, hogy a szexuális kapcsolatok és családi kapcsolatok összetartozása mindenképpen a „normális” szexualitás elfojtásával jár, hogy a szexualitást „ki kell szabadítani” minden egyéb társadalmi kapcsolatnak való alárendeltségéből. Ez valóban forradalmi jelszó a keresztény hagyománnyal szemben, mely a szexualitást a gyermeknemzésre kívánja korlátozni. Véleményünk szerint azonban a két problémára (szexualitás, illetve család) csak együttesen lehet megoldást találni.

A polgári család autoritariánus jellegű, nem közösség. A családok nagy többségében ma is (össztársadalmi szituációja és a hagyomány következtében) a férfi az autoritás, függetlenül attól, hogy autoritatív hatalmát milyen mértékben és milyen eszközökkel gyakorolja. Ma már léteznek olyan családok is, melyekben társadalomban elfoglalt helyénél vagy személyisége súlyánál fogva a nő az autoritatív hatalom. Ez sem változtat azonban azon, hogy a családban autoritatív hatalom mindenképpen létezik. Ennélfogva a mai család nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a két szülő minden kérdésben, minden lépésben tökéletesen egyetért, összehangolt életük és cselekvésük semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát előiskolájává sem válhat, mivel ez kivételes és nagyobb társadalmi egységekben elvileg el sem képzelhető. A legharmonikusabb szülői kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való előkészítését.

Ez a struktúra előkészíti a gyerekeket a társadalomban tanúsított autoritariánus magatartásra. A fentiekből következően ez még az egyáltalán nem autoritariánus ideológiájú családokban is természetes, hiszen ahhoz, hogy a felnőttek saját életüket élni tudják, szükségképpen alapértékké válik a gyermekek „engedelmessége”; a „jó” gyerek szinonimmá válik a „szófogadó” gyerekkel. A szülők elleni vétségekért „bocsánatot kell kérni”, akár belátta a gyermek igazukat, akár nem. A büntetés és jutalmazás (akár igazságtalan, akár igazságos) a gyermek számára úgy jelenik meg, mint melyet az „erő pozíciójából” hoztak. Ugyanígy természetesen családon belül a munkamegosztásban elfoglalt hely autoritatív kijelölése.

A proletárcsalád eredetileg nem polgári család, nem az még Marx korában sem, mivel a proletariátus számára adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család „normális” életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükből élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelően automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidő nem is ad lehetőséget arra, hogy a kisgyermek kötődése a szülőkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsődlegesen a családban történik. (A gyerekek az „utcán” nőnek fel.) A proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása lehetővé tette, hogy a proletariátus családstruktúrája „polgárosodjék”, s így azonosuljon a társadalom uralkodó családformájával, a polgári monogám családdal. Bernstein ezt nagyon jól látta, igenelte ezt a folyamatot (mindenkiből „polgárt” kell nevelni), s jól látta ennek összefüggését is a munkásmozgalmak reformista tendenciáinak kialakulásával. Aki polgári módon él, az nem kívánja a polgári társadalmat egy alapvetően más típusú társadalommal felváltani, hanem magán ezen a társadalmon belül kíván olyan reformokat megvalósítani, melyek a saját, az ő családja, az ő nemzete életlehetőségeit magasabb anyagi szinten biztosítják. A kispolgári családban felnövő proletár még abban az esetben is, ha nagyobb társadalmi válságok tömegméretekben taszítják osztályát a nyomorba, többnyire lázadóvá és nem forradalmárrá válik. Ilyen emberekből adódott a fasizmus munkás-tömegbázisa is. A munkásosztály egy része kispolgári pszichológiájának kialakulása nélkül a fasizmus nem juthatott volna hatalomra.

A marxi kommunizmus nem utópia: az értéktételezéseinek megfelelő társadalmi viszonyok megvalósításának lehetőségét a fennálló társadalomban jelen lévő tendenciákra alapozza. A kommunista társadalom adekvát családformájára vonatkozó elképzelések is csak akkor illeszthetők be a marxi felfogás kereteibe, ha nem az általunk elképzelt „ideális” társadalom követelményeiből vezetjük le őket, hanem létező társadalmi igényeket – még ha ma még nem is tömegméretekben jelenlevőket – elégítenek ki. Az eddigiekben azt törekedtünk bizonyítani, hogy a polgári család alkalmatlan számos, részben már általánossá is vált szükséglet kielégítésére. De léteznek a családforma átalakítására irányuló pozitív igények is. Egyértelműen erre mutatnak az egyre szaporodó, legkülönbözőbb típusú kommuna-kísérletek. Hogy ez az igény csak olyan körökben vált és válik tudatossá, ahol a mindennapi kenyérgondok nem léteznek, távolról sem jelentik azt, hogy másutt ez az igény ne léteznék, s a kibontására irányuló társadalmi mozgalom ne tehetné explicitté.

A kommuna mint a kommunista társadalom családtípusa

A következőkben szeretnénk felvázolni, hogy milyennek képzeljük el a kommunista társadalom családtípusát. A részletek kidolgozása természetesen értelmetlenség lenne, mert – mint mindenütt – a jövő szervezetei itt sem előzetes „terveket” fognak megvalósítani. Továbbá: mint ahogy a monogám polgári családnak is számtalan típusa létezett, bizonyosak vagyunk abban, hogy a „kollektív család”, a kommuna is igen sok, különböző típus realizálását teszi majd lehetségessé. Minthogy bonyolultabb, összetettebb struktúráról van szó, mint a monogám polgári család esetében, a variációk száma bizonnyal még nagyobb lesz.

Az általunk elképzelt kommuna kifejezetten a polgári család „utóda”. Így nem a kommunista társadalom gazdasági vagy politikai alapsejtje. Az össztársadalmi organizáció egésze teljesen független a kommunától; az utóbbi a mindennapi együttélés szervező központja. Elképzelésünknek tehát semmi köze nincsen a fourieri falanszterhez és más hasonló, termelőegységként funkcionáló kommunákra vonatkozó tervekhez, úgyszintén a sokszor ugyancsak „kommunáknak” nevezett lakóhelyi egységekre épülő közösségekhez. Éppen, mert csak a család funkcióját tölti be, széles körű megvalósulása nem lehet független az össztársadalmi politikai szituációtól, a kommunizmusnak a társadalom minden szintjén való megvalósításától. Úgy gondoljuk azonban, hogy hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust és mindennapi életkereteket. Közvetlen funkciója tehát a fent említett konfliktusok megoldása, közvetetten azonban megteremti a feltételeit annak, hogy a gazdasági és politikai struktúrában végbemenő kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. Ez nem annyit jelent, hogy „meg kell várni” a kommunák szervezésével, amíg össztársadalmi szinten a kommunisztikus átalakulások legalábbis radikálisan beindulnak, ellenkezőleg, a két folyamatnak együttesen – párhuzamosan – kell beindulnia. Az is lehetséges, hogy – amennyiben a szituáció inkább ennek kedvez – a kommunákra való áttérés időben megelőzi az összfolyamatot.

A kommuna szabadon választott közösség. Tagjai közé azok tartoznak, akik tagjai akarnak lenni, s akiket a közösség minden tagja mint ilyet elfogad. A kommunába egyének lépnek be; a belépő családok minden egyes felnőtt tagja, mint egyén lesz kommunatag. A létszámnak természetesen biztosítania kell azt, hogy a kommuna ügyeit közvetlen demokratikus formában lehessen intézni.

A kommunában az egyének individualitását minden formában tiszteletben kell tartania. Három követelmény van, melynek betartása nélkül nem tartjuk elképzelhetőnek a kommunaforma működését. Ezek: 1. Munkakötelezettség (a kommuna minden munkaképes felnőtt tagja dolgozik; részt vesz a társadalmi munkamegosztásban). Így például mai szituációt tételezve sem fogadható el a kommunán belül, hogy a jól kereső férfi a hozzá tartozó nőt eltartsa. 2. A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely senkit sem mentesít a kommunán belüli közösségi feladatok ellátása alól. 3. Mindenkinek valamiféle formában kötelessége foglalkozni a kommuna gyermekközösségével, akár vannak „saját” gyermekei, akár nem.

Ezenkívül semmi másba – érintse az emberek életformáját, munkabeosztását, szabadidő-töltését, emberi kapcsolatait – a kommuna közössége bele nem szól. Persze lesznek a kommunában – mint minden közösségben – optált emberi magatartások. Az erkölcsi optálás azonban nem csap át erkölcsi imperativusba, kivéve határeseteket. Ilyen esetben azonban a kommuna kizárja az illetőt.

Elképzelésünk szerint a szexuális kapcsolatok vonatkozásában a kommunának nincsenek értékpreferenciái. A szexualitásra vonatkozó értékpreferenciák ugyanis az eddigi civilizált társadalmakban lényegében két tényezőből fakadtak. Az egyik a tulajdon- és a tulajdonosság- tudat (a nő a férfi magántulajdona, illetve „modernebb” felfogásban: férfi és nő egymás tulajdonai). A másik a gyermekekről való gondoskodás szükséglete. Miután a kommuna a magántulajdonosi viszonyok tagadására épül, az első tényező természetszerűen esik el. A második tényező vonatkozásában pedig éppen a kommuna hozza a megoldást. A kommuna akkor is gondoskodik a kommunában megszületett, illetve odatartozó gyerekekről, ha szüleik időközben más partnert választanak, esetlegesen egyik vagy másik ki is válik a kommunából.

Mit jelent konkrétan az, hogy a kommunában nincs értékpreferencia szexuális vonatkozásban? Hogy ezen belül elképzelhető egy életre szóló páros kapcsolat éppen úgy, mint a promiszkuitás, méghozzá egyazon kommunán belül is. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a promiszkuitást a kommuna nem teszi kötelezővé. Erre éppen azért fektetünk súlyt, mert az elmúlt években alakult hasonló szervezetek egy részében nemcsak hogy optálták a promiszkuitást, hanem egyenesen arra épültek. Ez azonban éppen úgy az individuum szabad önkifejlődésének korlátozását jelenti, mint a monogámia optálása.

Ilyen feltételek mellett valamely páros kapcsolat felbomlása nemcsak a gyerekek életformáját hagyja változatlanul, hanem a válás jelenlegi negatívumait a felnőttek vonatkozásában is csökkenti. Nem a fájdalom csökkentéséről van szó, hiszen ez nem életforma kérdése, hanem arról, hogy a kapcsolat megszűntével az elvált felek megmaradhatnak eredeti közösségükben, nem lesznek egyedül.

A kommuna a magányosság-problémát nemcsak a válás esetében oldhatja meg. Mindenekelőtt: vannak egyedülálló emberek, akik ezzel közösségre találnak. Továbbá: a jelenlegi családforma mellett párok is lehetnek magányosak, hiányozhat számukra az emberi kapcsolatok sokfélesége és sokoldalúsága, amin sok esetben akkor sem tudnak segíteni, ha lennének olyan emberek, akikkel szívesen tartanának fenn kapcsolatot. (Nagy elfoglaltság, távol eső lakóhely stb.). Természetszerűen szűnik meg az öregek magányossága és „feleslegesség”-érzése.

A kommunaforma elősegíti azt, hogy csökkenjenek a puszta megszokáson, rutinon alapuló emberi kapcsolatok. Igen gyakori a jelenlegi családforma körülményei között, hogy emberek csak azért élnek egymás mellett, mert megszokták, mert jobb megoldást maguk számára nem tudnak elképzelni, s ennélfogva nem kívánják viselni a válással járó tényleges nehézségeket. A kommunán belül ilyen probléma egyáltalában nem is létezhet.

A kommuna nem egy befelé zárt egység abban az értelemben, hogy akadályozni vagy lehetetlenné tenné a kommunán kívüli gazdag emberi kapcsolatokat. Ezek szükségképpen létre is jönnek, minthogy a kommuna sem nem termelési, sem nem politikai egység. Amennyiben a kommunák nagyszámúak, természetesnek tekinthető a kommunák közötti fluktuáció is, magának a kommunának az újraválasztása.

Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak általában nincs mintegy „hivatalosan” deklarált közös világnézeti álláspontjuk. De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy – legalábbis a jelen feltételek mellett – a kommuna az élet egy alapvető vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti. Szinte bizonyosnak tekintjük ennek következtében, hogy világnézeti problémák a kommunák belső konfliktusainak forrásaivá lehetnek. (A kommunával kapcsolatos konfliktuslehetőségekről a későbbiekben még lesz szó.)

A jelenlegi gazdasági és technikai feltételek mellett a háztartási munka alól való „felszabadulás” előrelátható jövőben nem valósulhat meg. A szolgáltatóipar önmagában nem megoldás, a szolgáltató személyzet számának növekedése ellenére sem (ami önmagában sem problémátlan jelenség össztársadalmi szinten). A háztartás modernizálása is csak könnyíti, de meg nem oldja a problémát. Nos: a kommunában lehetőség van arra, hogy az adott gazdasági és technikai feltételek mellett is jelentősen csökkenjen a háztartás ellátására fordított idő. Magától értetődő, hogy a nagy háztartás sokkal ökonomikusabb, és jobban kihasználhatóvá teszi a gépi erőket is.

Már ez önmagában is növeli a szabadidő mennyiségét. Ugyanakkor a szabadidő felhasználásában is forradalmat idézhet elő a kommuna. Míg a páros családban a felnőttek – amennyiben kisgyermekeik vannak – házhoz vannak kötve, itt ez a házhozkötöttség megszűnik. Ugyanakkor a „ház” már önmagában is lehetőséget ad sokoldalú szabadidő-felhasználásra. Lehetőséget ad arra, hogy a szabadidő-felhasználás – „házon belül” is – ne elsősorban a fogyasztásra korlátozódjék, hanem aktív legyen, kulturált, személyiségfejlesztő. Ennek formáit természetesen nem lehet előre meghatározni. De kétségtelen, hogy a közösség „felhúz” kulturális vonatkozásban. Ezt bizonyítják olyan történelmi példák is, mint a régi munkásmozgalmi szakszervezeti közösségek kulturáló hatása. Ez a „felhúzás” természetesen csak akkor következik be, ha a közösség nem korlátozza az individualitást. Ezt azonban eleve tételeztük.

A kommuna legalapvetőbb előnye azonban – mint ezt jeleztük – a gyermekek vonatkozásában jelentkezik. Mindaz, amit az eddigiekben elmondottunk, már a „kész” egyedek ügye. Számukra biztosítja eddig is létező problémáik megoldását. Mi azonban azt mondottuk, hogy a polgári család megszüntetése azért alapvetően fontos, mert kiküszöböl számos, a pszichikai karakter kialakulását döntően befolyásoló negatív elemet. Vizsgáljuk meg ezeket.

Mielőtt azonban ezeket áttekintenénk, vázolnunk kell a kommuna-gyerekközösségre vonatkozó elképzeléseinket. A kommunában nem a felnőttek nevelik „közösen” a gyerekeket, hanem a kommuna reális gyermekközösséget, illetve gyermekközösségeket hoz létre. A gyermekek magatartásának a megítélése, a gyermek munkamegosztásba való beállítása, jutalmazása és büntetése, a gyermekek egymás közötti viszonyának a szabályozása meghatározott életkor elérése után nem a felnőttek, hanem a gyerekközösség feladata. Ez nem jelenti azt, hogy a gyermekek és felnőttek kapcsolata ne lenne sokoldalú és szoros. Csakhogy nem olyan egyértelműen autoritatív viszony, mint a polgári családban. A gyerekek úgy közelednek a felnőttekhez, hogy tudatában vannak annak: saját sorsukról számos alapvető vonatkozásban maguk döntenek. Minthogy a demokratikus „készségek” ennélfogva igen korán kialakulnak, a gyerekek viszonylag fiatal korban léphetnek át teljes jogú tagként a felnőttek közösségébe.

Az egész kisgyermek szempontjából is – ahol a felnőtt-gyerek viszony autoritatív jellege kiküszöbölhetetlen – döntő változás, hogy nemcsak a „vér szerinti szülei”, hanem a kommuna minden egyes felnőtt egyede és idősebb gyermekegyede is foglalkozik vele. Így tehát már születésétől fogva nincsenek fix vonzalmi preferenciái. Felnövésének folyamán a gyermek egyre inkább maga választja meg azokat a felnőtteket, akikhez inkább vonzódik, akikhez bensőségesebb kapcsolat fűzi. De ez fordítva is így áll. A felnőtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötődnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a „legrokonszenvesebb”, „legközelibb”. Gyermekre és felnőttre egyaránt áll, hogy senkit sem kell szeretnie, különösképpen senkit sem kell a legjobban szeretnie. A szeretet – mint minden más érzelem is – szabad választás következményeképpen rögződő kapcsolat. Ez ugyanakkor az „enyém”-„tiéd” kategóriát érzelmi alapjaiban megrendíti.

A gyermekkel belépő kommunatagok esetében az érzelmek szabad választása természetesen illuzórikus; nem az azonban a kommunán belül született gyerekek vonatkozásában. Hogy a családstruktúrán belül felnőtt emberek esetében ez konfliktusokat eredményezhet, azt nem kívánjuk tagadni; mégis hivatkozunk arra a nagyon is általános tapasztalatra, hogy az emberek érzik: ezt vagy azt a gyereket mint „sajátjukat” tudnák szeretni, ha az ő környezetükben növekedtek volna fel. Másrészt: felnőttek gyakorta azért nem mernek szembenézni saját gyermekeik mély emberi hibáival, mert félnek, hogy ha ezt feltárják, „mi marad nekik”. Sokgyermekes családoknál ez ma sem feltétlenül van így.

A kommunák közösségének természetesen megvannak a gyermekközösségre vonatkozó követelményeik is: ezek ugyanazok, mint amelyeket a felnőtt tagokkal szemben támasztanak. Tehát: munka (tanulási) kötelezettség, kötelező részvétel a közösség közös munkáiban. Amennyiben itt a felnőtt közösség autoritariánus hatalomként kénytelen fellépni, akkor sem a családfő védelmében az; ugyanis elsősorban ugyanolyan típusú kötelességek elvégzését kéri számon a gyerekközösségtől, mint a felnőttektől.

Az érzelmi preferencia vonatkozásában megemlítettük az „enyém”-„tiéd” tudat kihalásának problémáját. De a magántulajdonosi pszichológia kialakulását a gyermekközösség más vonatkozásban sem segíti elő. A gyermeki világban ugyanis – szemben a felnőttek világával – minden személyi tulajdon közös, tehát megszűnik a személyi tulajdon. Hogy ez nem illuzórikus, azt a ma létező gyerekközösségek példája is mutatja.

A fent leírt körülmények között felnőtt gyermekek pszichikus karaktere véleményünk szerint alkalmassá teszi az embert a demokratikus együttélésre. Az itt felnőtt gyermekek számára soha sem lehet természetessé, hogy szavuk sincs saját sorsuk irányításában. Ugyanakkor nem alakul ki igényük más ember akaratának elnyomására. Ellenünk vethetnék, hogy a ma létező gyerekközösségek nagy részére éppen a kegyetlenség jellemző. De ezek monogám polgári családban felnőtt gyermekek közösségei, akik éppen itt akarják „kiélni” a családban kialakított és ugyanakkor elfojtott hatalmi ösztöneiket. Súlyosabb az az ellenvetés, hogy vajon ezek a gyermekközösségek nem akadályozzák-e az individualitás kialakítását. Hogy ez ne következzék be, a kommunának természetesen meg kell teremtenie a feltételeket, melyek lehetővé teszik, hogy a közösséggel szembeni kötelességeik ellátása esetén minden gyermek – akárcsak a felnőttek – a saját ízlését, vágyait követhesse. Azt játszhasson, amit akar, azt olvasson, amit akar, úgy töltse el szabad idejét, ahogy ínyére van.

(…) Utópisták lennénk, ha azt hinnénk, hogy a kommuna önmagában a legalapvetőbb társadalmi problémák megoldását eredményezheti. Nincs a társadalomnak olyan szintje, szektora stb., legyen az gazdasági vagy politikai, amelyek izolált átalakítása kommunisztikus irányban önmagában végleges lehet, és megaladályozhatná a társadalom régi struktúrájának reprodukcióját. Így például az üzemi demokrácia is könnyen eltorzulhat, alakulhat át manipulált látszatdemokráciává. Mint láttuk, nem kivétel ez alól a családprobléma elszigetelt megoldása sem. Sőt, amennyiben a család forradalma elszigetelt marad, bizonyosra vehetjük a kommunaforma eltorzulását is. Ezért is a kommunatagok alapvető társadalmi feladata, hogy elősegítsék a kommunisztikus átalakulások bekövetkezését a társadalom minden területén. Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történő össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisekké. Az új típusú pszichikus karakter kialakulása ugyanis csak itt következhetik be. Csak itt növekedhetnek fel tömegméretekben olyan egyedek, akik nemcsak nagy társadalmi megrázkódtatások idején vesznek részt aktívan az egész társadalom ügyeinek intézésében, hanem folyamatosan, „hétköznapjainkban” is, akik soha nem közömbösek.